Finnugor - Voitettuani Kuoleman

szerző: Szlobodnik Gábor | megjelent: 2006-11-26 15:16:32 | címkék: album, cikk, zene | kommentek száma: 0 | tulajdonos: darkcorners

A Finnugor zenéjével való megismerkedésem 2001-re tehetõ, és John Caldwellnek, hazánk legnépszerûbb fantasy írójának köszönhetõ (egyik legjobb könyvében, a Fekete lángokban figyeltem fel ugyanis az éppen szárnyait bontogató finn-magyar black metál együttesre.)

hirdetés

Akik nem ismernének ezt a társulatot, azoknak elárulom, hogy két fõbõl áll: a magyar undeground/industrial körökben ismert Gabriel Wolfból (õ az énekes, a szövegíró, valamint, a szimfonikus részekért is õ felel), és a számos finn black metál projectben résztvevõ Tomi Kalliola-ból (õ kezeli a gitárokat, a dobokat, a szintetizátorokat, valamint az új album finn nyelvû számai is az õ nevéhez fûzõdnek). A zenéjük csak félig-meddig sorolható be a „hagyományos” black metál mûfajba, hiszen szimfonikus, sokszor filmzenékre emlékeztetõ részek szintúgy megtalálhatóak benne, mint a sötét, neogótikus stílusjegyek; a szövegeik pedig fõleg Gabriel Wolf rémálmaimról szólnak.

Nos, bár én nem igazán vagyok eme zenei mûfaj elkötelezett híve, de mivel a fent említett kötet (és annak sötét hangulata) megfogott, ezért megrendeltem a könyvet is ihletõ Behind the Mirror címû számot tartalmazó korongot, aminek egyébként a kötethez hasonlóan Black Flames a címe. Meghallgattam, és... nem csalódtam! Ugyanis életem eddigi legnagyobb black metál élménye volt a Finnugor bemutatkozó lemeze, mivel egy meglepõen változatos és könnyen befogadható albumra sikerült, melyen a szokásos black metálos „károgás” helyett inkább a mélyhangú ének és a suttogás dominál, ami számomra sokkal szimpatikusabb, mint az elõbb említett másik, általában minden dallamot nélkülözõ, monoton énekstílus (A monoton jelzõ nem feltétlenül igaz minden black metált játszó zenekarra – a szerk.). Az album tehát nagyon gyorsan egyik kedvencemmé vált, és minden szám bejött róla (különösen a Greatest Myth of Magic), és a lemez leghíresebb szerzeménye, a már említett „A tükör mögött” is különösen tetszett, mivel remekül rímelt a könyv hangulatára. Persze, ennek a korongnak is voltak hibái: a lábdob néha lélektelenné tett bizonyos részeket és a hangzás se volt mindig tökéletes, gyakran tompának tûnt. Viszont összességében véve egy igazán remek albumra sikerült a Black Flames. Nem csoda tehát, hogy elkötelezett Finnugor-rajongóvá váltam!

A második album (Death Before Dawn) 2003 végén jelent meg, s bár nem minden tekintetben váltotta be a hozzá fûzött reményeimet (sokkal metálosabb, true-sabb volt, és Gabriel Wolf is inkább a számomra nem annyira tetszetõs „károgásra” fektette a hangsúlyt, már ami az énektémákat illeti), de azért végsõsoron szintén elnyerte a tetszésemet: a hangzás szimfonikusabb lett (remek példa erre a rendes számhosszúságú, instrumentális szerzemény, a Battle at the Heart of Dreamland, mely már szinte filmzenei alapokon nyugszik), és azért találtam ezen is néhány kedvemre való tételt, például a Korg Polaris-t, a Ghosts Around the Bonethrone-t és a már említett instrumentális számot. A lemez egyik dalához (Cosmic Nest of Decay) készült klip ugyan nem nyerte el a tetszésemet (ezen még Csihar Attila jelenléte, hangja sem változtatott), de azért összességében véve a Finnugor ismét egy jó munkát tett le az asztalra.

A harmadik album 2004 nyarán jelent meg, Darkness Needs Us címmel, és szintén nem jött be annyira, mint a legelsõ. A hangzás itt is nagyon black-es volt (köszönhetõen a rengeteg nívós vendégénekesnek), és már nem sok nyomát láttam az együttes részérõl a Black Flames idején tapasztalt kísérletezõi kedvnek. Félreértés ne essék, az album jó, de szerintem meg sem közelíti a legelsõt. Persze, ezen is vannak remek számok (kedvencem például a Hand of Light, a Forest of Bone és a Wings of Kryy, melyet Gabriel a szerelméhez, Kryyhez írt), és a szimfonikus részek is tetszetõsek, de az album egésze és a károgós énektémák nem fogtak meg igazán.

Mindezektõl függetlenül kíváncsian vártam, hogy mit fognak összehozni Gabriel Wolfék; 2006 nyarának elején végre mindenre fény derült. Megjelent (az énekes saját kiadójának, a Finsterniis Recordsnak a gondozásában) a sorban negyedik anyaguk, a kimondhatatlan címû Voitettuani Kuoleman (ami finnül annyit tesz: „Egyszer legyõztem a halált”), mely cikkünk tárgya, úgyhogy, lássunk is neki az aktuális album boncolgatásának.

Nos, a cédé és a Gabriel Wolf által tervezett borító rendhagyó: az elején található képen ugyanis maga az énekes áll a szokásos black metálos arcfestéssel, egy kietlen, kicsit meseszerû tájon (melyet ugyanaz az álma ihletett, amely az album egyik dalát, a Vérlementét is), és a Star Wars-os Palpatint megszégyenítõen villámozgat. Mutatós, mutatós, de azért a kettes album elejére készült képet nem múlja felül.

A hátsó borító és a szövegkönyv már impozánsabb (habár kisebb gondok adódhatnak, ha történetesen éjszaka, lámpafényben olvasgatjuk a vöröses háttéren sorakozó vörös betûket), de végülis nem ez a lényeg, hanem maga a lemez, a zenei anyag.

A korongon 9 szám található (ami rögtön szemet szúr, hogy ezeknek egyik fele magyar, a másik fele pedig finn nyelvû), és mindössze két vendégzenész mûködik közre (róluk majd késõbb), de ez egyáltalán nem zavaró, Gabriel Wolf ugyanis tökéletesen ellátja a feladatát, mind szövegíróként, mind énekesként, így nem igazán hiányoznak az albumról a vendégénekesek, írók.

A lemez a hosszú, jellegzetesen Finnugorosan szimfonikus, filmzenei Mustat Häät-al nyit, mely talán az eddigi legjobb ilyen típusú szerzeménye a bandának (persze csak a Heretic Deeds és Battle at the Heart of Dreamland mellett!), és, ami a lényeg, kellõen megadja az alaphangulatot.

Természetesen az 5,5 perces, ének nélküli bevezetõ után beindul a zúzás; jön három, egymáshoz eléggé hasonlító szám (Sötétség ólja lesz, Vérlemente, Viimeinen Matka), és ekkor már az igazi Finnugor hangulatot kapjuk. Persze, ezekben is vannak szimfonikus, helyenként neogótba hajló részek (melyek fõleg a belassulásoknál kapnak szerepet), de itt inkább a metálhangszereken, az erõszakos károgáson van a hangsúly, valamint - figyelem! - az éneken. De nem csak a mélyhangú éneken vagy esetleg suttogáson, hanem a szinte operát idézõ éneken! Bizony... Gabriel Wolf ezen a lemezen az „igazi” (torzítatlan) hangját is megmutatja, méghozzá elég sok helyen, ami elõnyére válik ezeknek a számoknak. Korábban is próbálkozott ugyan ilyesmivel: az elsõ album záró tételében, az Endless Winter végén vagy a hármas lemez Vigour of the Dead, illetve Wings of Kryy címû dalokban), de azokban közel sem énekelt ennyit a saját hangján.

Kellemes csalódás tehát már az elsõ 3-4 szám is; azonban, az igazi meglepetések még csak ezután következnek... Jön ugyanis az ötös tétel, a Nola (mely voltaképpen a lemezhez felvett elsõ szám volt), és itt már tényleg érezhetjük, hogy egy remek albummal van dolgunk... Ez a szám ugyanis zseniális; lassú, gitármentes, neogótikus hangzású szerzemény, olyan nyomasztó hangulattal, amitõl éjszaka garantáltan végigfut a hideg a hátunkon. Ehhez a minden eddiginél súlyosabb, már-már a világvégét idézõ szövegek is nagyban hozzájárulnak, és ez a zenei háttérrel és Gabriel Wolf nagyrészt suttogó énektémáival és károgásával (mely itt tökéletesen illik a számhoz) tényleg félelmetes atmoszférát teremt. Kétségtelenül az album, sõt, a Finnugor munkásságának egyik legjobb szerzeménye.

Ezt követõen azonban kicsit „leül” az album, jön ugyanis az egyetlen olyan szám (Minä Olen Airut), amit én személy szerint „tölteléknek” érzek. Mert bár a kezdés érdekes (az elõzõ számot is ihletõ Nola sikoltását hallhatjuk ugyanis az elején), de valahogy ez a dal nekem túl unalmas. Mindvégig ugyanazt a (fõleg károgó) éneket halljuk, csak a refrénben van egy kicsit erõltetett hangú suttogás és a zenei rész is (bár nyomasztó) nem tud túllépni a szokásos black metálos kliséken. Úgy is mondatnám, hogy végig monoton zúzás megy, semmi kísérletezés, mint az elõzõ dalokban, se a zenei részben, se az énekben. Csak nagyritkán, a nem túl emlékezetes refrén környékén hallhatunk némi üdítõ szimfonikus betétet, ez azonban még nem menti meg a ráadásul túl hosszú (több, mint hat perces) dalt, így az könnyen unalomba fullad. Igazából még így sem lenne olyan rossz szám ez, csak valahogy nem emelkedik ki az album többi szerzeménye közül, amik sokkal inkább megragadják az ember figyelmét, mint a Minä Olen Airut.

A „holtpont” után azonban jön a hetedik tétel, a Keselyûk hava, mely vitán felül az album csúcspontja. Olyan csúcspont, melyhez fogható még nem volt egyik Finnugor albumon sem; magát a számot ugyanis nem igazán tudnám hasonlítani egyik korábbihoz sem, és pont ez adja meg a varázsát. Az elsõ fele amolyan lassabb, feleselgetõ énektémákkal operáló black metál, de már itt is feltûnnek a még a szokásosnál is hangsúlyosabb szimfonikus részek. Ám az igazi meglepetés még csak ezután jön, hiszen a szám második fele átmegy egyfajta szimfonikus operametálba, mely rész alatt Gabriel Wolf olyan gyönyörûen énekel, hogy az ember akaratlanul is beleborzong. Ráadásul, minden a helyén van: a hangszerek, az ének, a szöveg... és az egész hihetetlenül hangulatos. Sötét, de mégis szép, nagyon szép... már azért egy számért is megéri megvenni az albumot.

Jön mindenesetre a Veri, ami, bár egy remek kis finn nyelvû szám, de azért az elõzõ szerzemény zsenialitását meg sem közelíti. Ami azonban kiemeli a többi közül, az az, hogy itt a dalszöveget kivételesen nem Gabriel jegyzi, hanem egy bizonyos Ville Sorvali (aki mellesleg az elõzõ albumon énekelt, és aki a Moonsorrow nevezetû együttes tagja). A zenei háttér profi, az énektémák keverése érdekes (az elején és végén van csak némi károgás, amúgy inkább az éneken és a hörgésen van a hangsúly), a refrénben pedig ismételten Gabriel Wolf „szebbik hangját” hallhatjuk, mely egy kellemes kis dallamosságot, könnyedséget visz a számba. Igazából csak elismerõen tudok szólni róla: ez egy minden tekintetben jó, igényes black metál szám. Nem nagy kuriózum, de nem is akar több lenni annál, mint aminek látszik.

A következõ és egyben utolsó (szintén finn nyelvû) tétel (Lopunajan Messias) sem mérhetõ a Nolahoz vagy éppen a Keselyûk havához, de ettõl függetlenül azért nem rossz darab. Érdekessége, hogy ez az egyetlen olyan szerzemény az albumon, amiben nem Gabriel Wolf a vokalista, hanem egy bizonyos Agathon (aki a Gloomy Grim együttes tagja). Maga a szám inkább középtempójú, habár a vége felé kicsit bedurvul, egyébként pedig a ritmusa, hangulata, az énektémái és a hangszerelése (fõleg a hasonló szintetizátortémák miatt) nekem a kettes album egyik legjobb dalát, a Ghosts Around the Bonethrone-t juttatja eszembe, ami persze nem baj. (Habár azt hozzátenném, hogy akármilyen kellemes szerzemény is a Lopunajan Messias, az elõbb említett másikat azért nem múlja felül.)

És ezzel a végére is értünk az albumnak, de a limitált kiadású, kétlemezes tokban rejtõzik még egy

DVD is, melyen egy Kihylvä címû, körülbelül félórás képanyag van. Ez tulajdonképpen egy „Így készült az album” jellegû dokumentumfilm, amiben Gabriel Wolf egy elsötétített, gyertyák által megvilágított helyiségben beszél az album négy magyar nyelvû számáról, és arról, hogy mi ihlette õket. Érdemes megnézni, sok érdekes információt tudhatunk meg ebbõl a pár speciális effekttel tûzdelt rövidfilmbõl; többek között olyasmiket is, amik még sehol máshol nem hangzottak el, és amikkel az album zenei anyaga sokkal teljesebbé válik. (Megjegyezném, én még ezzel a limitált kiadással sem elégedtem meg, és rendeltem hozzá egy Finnugor pólót is, ami szintén jó vásár volt, hiszen mutatós, szerencsére nem tartalmazza a szokásos black metálos sablonokat és még az anyaga is jó.)

És akkor egy gyors összesítés: nos, nagyon jó lemezt hoztak össze a fiúk. Látszik rajta, hogy megint kicsit kísérletezõsebb kedvükben voltak (mint a régi szép Black Flames-es idõkben), és szerencsére picit eltértek az elõzõ két korong monotonabb, true-sabb stílusától. A dalok szinte egytõl-egyig jók (kivételt képez számomra a hatos szerzemény), és a hangzás is mintha tisztább lenne (Gabriel Wolf masterelte amúgy az egész anyagot), továbbá, tagadhatatlanul sokat dobott még az összhatáson az is, hogy Gabriel az elõzõeknél jóval többször használta a „saját” (azaz torzítatlan) hangját, így pedig egy, a 2003-as és 2004-es korongnál picit könnyebben fogyasztható, dallamosabb és ezzel együtt egy hangulatosabb, jobb album született. Egy olyan, mely bár nem a legjobb Finnugor-lemez (az még mindig a legelsõ), mégis bátran ajánlható mindenkinek, aki szereti a sötétebb zenéket és/vagy az igényes black metált.

AZ ALBUM ÉRTÉKELÉSE: 85%

DISZKOGRÁFIA

2002 Black Flames

2003 Death Before Dawn

2004 Darkness Needs Us

2006 Voitettuani Kuoleman

HONLAP

www.finnugor.com

Megosztás |

KOMMENTEK

Még nem érkezett hozzászólás. Légy Te az elsõ kommentelõ!
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!

BEJELENTKEZÉS
Elfelejtett jelszó
Regisztráció

AKTÍV FÓRUMTÉMÁK

Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)
Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)

FEED CSATORNÁINK

Tartalom RSS | Alkotás RSS

Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió (részlet)

Az Agave Könyvek január 29-án jelenteti meg Philip K. Dick Szabad Albemuth Rádió címû regényét. Ebbõl az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashatjátok el most a regény elsõ fejezetét. | tovább...

Laurell Kaye Hamilton (1963 - )

Laurell K. Hamilton egy amerikai horror és sci-fi/fantasy írónõ. Õ a New York Times elsõszámú írója, aki két sorozatában is vegyíti a fantasy, a horror és a romantika elemeit. | tovább...

Kígyók a fedélzeten

Kevés olyan marhaság van, melyet Hollywood még ne vetett volna be egy filmben. És lám, itt a legújabb, talán a legnagyobb az eddigiek közül. Láthattunk már elromlott repülõgépet leszállni, terroristákkal megszállt gépet leszállni, de olyan még nem volt, hogy kígyók szálljanak meg egy személyszállító alkalmatosságot. Fõleg nem a levegõben! | tovább...

Naomi Novik: Puskapor és sárkányvér (részlet)

A Könyvhét napján jelenteti meg az Agave Könyvek Naomi Novik Puskapor és sárkányvér című könyvét. A kiadó jóvoltából olvashatjátok el most a regény első fejezetét. | tovább...

Lelkek karneválja

Herk Harvey filmje azt a pillanatot ragadja meg, amit Ambose Bierce Bagoly-folyója, amikor a lét átfordul a nemlétbe. A Lelkek karneválja a ’60-as évek egyik legszebb neogótikus halál-filmje, mely olyan nagy rendezõk munkáinak elõdje, mint Romero, Polanski, vagy éppen Cronenberg. | tovább...

A. E. van Vogt - A nulla-A világa (részlet)

Az Agave Könyvek július 9-én, csütörtökön jelenteti meg A. E. van Vogt A nulla-A világa című regényét. A kiadó jóvoltából oldalunkon most egy részletet is olvashattok a könyvből. | tovább...

CÍMKEFELHŐ

2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)