Cult of Luna - Somewhere Along The Highway

A post rock esetében elengedhetetlen az experimentalizmus; itt alig van ének, a zene hömpölygése miatt mindvégig csak érzéseket és pillanatokat kapunk. A gitárok olykor magányosan és vágyakozva sírnak más univerzumokba, máskor örömmámorban úsznak.

Lassan és szomorúan lépünk be a Marching To The Heartbeats-be. Apránként meg-megdobban a szívünk, amikor levegõhöz jutunk a sötét falak közül kikandikálva az éppen zöldellõ lugas nyugalmába. Magát a poszt rockot, melyet a Cult of Luna esetében inkább poszt metálnak lehetne aposztrofálni, lehetetlen kellõen behatárolni. Az olyan zenékben, mint amilyet a zenekar is játszik, elengedhetetlen az experimentalizmus; itt alig van ének, a zene hömpölygése miatt mindvégig csak érzéseket és pillanatokat kapunk. A gitárok olykor magányosan és vágyakozva sírnak más univerzumokba, máskor örömmámorban úsznak. Azonban ezek az elcsípett szeletek is csak idõlegesek, az ütemek percenként váltakoznak, a melankóliát rendre megszakítja egy-egy gitártépés, vagy egy-egy pszichedelikus gépi zörej és moraj együttes. És ekkor lassan és szomorúan lépünk be a Marching To The Heartbeats-be, és ezzel együtt az albumba, és akkor apránként, idõvel meg-megdobban… Mint ahogy a Finland esetében is. A zene lassan halad elõre, azonban minden egyes pillanatot érdemes kiélvezni, akármennyire is nyomasztó és hideg tud lenni az ének és a tempó, hamarosan ismét a lugasba érünk. A Finland a maga 10 percével az album egyik legkiemelkedõbb darabja. Mint ahogy már fentebb is írtam, egyszerre váltakozik a tiszta, nyugodt lélek rezdülése a koszos, ingerült test mozgásával, miközben az érzések egész tárháza egyszerre tud összpontosulni a dalban. A dal sötétsége vezet el a világosságába. Akárcsak a következõ nóta, a Back to Chapel Town esetében. Mély érzésekkel indít a dal, majd pillanatokra bedurvul, hogy aztán ismét visszavegyen a tempóból. Érdemes megfigyelni, hogy a zenéhez kapcsolódó ének mélysége mennyire is összhangban rezdül az aláfestõ dallamokkal. Egyszerre fájdalom minden pillanat, mely örömmámorral keveredik. A szív összeszorul, a vér sebesen kiáramlik, s megtelnek a kapillárisok. Majd átúszunk az And With Her Came The Birds-be.

Ha eddig nem tudtunk volna ellazulni, kiüríteni fejünket a hétköznapokból, akkor ez a dal képes lesz rá. Olyan, mintha egy sötét szobában feküdnénk, oldalt a gyertyák pislákoló fénye olykor beteríti arcunk egyik felét, s miközben élvezzük a csendet és a magányt, repülünk. Mint a címben is szereplõ madarak. Kiválóan összetett dal. Akárcsak a Thirtyfour, mely a szám elején továbbviszi az elõbbi dal gondolatmenetét, majd nyugodtan visszasegít a földre. Ismét az ének az, ami igazán elmeséli nekünk a fájdalmat, s annak minden állomását és pillanatát. Olykor megszakad a szám, merengés következik, majd ismét a lendület. Sebesség, akár a mai világ koncepciója.

A Dim ismét egy lassan nyitó darab, s a már említett Finland mellett, az album másik legnagyobb dala. Egyszerre váltogatják egymást a súlyos, nehéz témák a néma, fülledt melankóliával, hogy egy olyan számot eredményezzenek, melyet bármelyik zenekar megirigyelhetne. A Cult of Luna-t sokszor szokták támadni amiatt, hogy ugyanazt a zenét játsszák, mint a Neurosis. Azonban míg a zenekar hajnalán ez még igaz is volt, mára már teljesen idejét múlt. Zenéjük teljesen egyedi ízzel rendelkezik.

Az utolsó szám, a Dark City, Dead Man-t leginkább szintén a Finlandhoz lehet hasonlítani. A szám már-már eposz a maga 15 percével, bár a Dream Theater Octavarium címû számának hosszát még meg sem közelíti. Bár a Dark City, Dead Man nem egy gyors szám, mégis igen intenzívnek és egyben lehangolónak tûnik az apró gépi morajoknak köszönhetõen, ahogy átérzõdik rajta a közelgõ halál és elmúlás gondolata. És az album maga is lassan elmúlik.

DISZKOGRÁFIA

2003 Cult of Luna

2003 The Beyond

2004 Salvation

2006 Somewhere Along the Highway

HONLAP

http://www.cultofluna.com/

http://www.myspace.com/cultofluna

KOMMENTEK