Crematory - Klagebilder

A Crematory rajongók fellélegezhettek 2004 nyarán: kedvencük reaktiválódott, újjáalakult, és ezen megmozdulást prezentálandó, egy erõs albummal örvendeztették a rajongóikat. Mindezt a Revolution képében. Jó hír a fanok számára, hogy két év elteltével egy újabb lemezzel rukkoltak elõ, mely a legkevésbé sem méltatlan a banda eddigi munkásságához.

Jómagam sajnos egyelõre csupán ezen két utolsó produktumot birtoklom, de intenzíven dolgozom a korábbiak felkutatásán. Annyit tudok: elég régóta nem volt példa arra, hogy teljes egészében német nyelvû szövegeket tartalmazó korongot adjanak ki, ezúttal viszont így történt. (A Revolution-ön egyetlen ilyen nóta szerepelt: a zseniális Tick-Tack.)

Összességében nekem jobban tetszik a Klagebilder az elõdjénél. Sokakkal egyetemben én sem rajongok a német nyelvért, de ezek a durva hangzású szavak illenek a hörgõs részekhez, a tiszta éneknél pedig szerencsére szintén nem képzenek hátrányt az angol nyelvhez képest, olyan jól énekel Matthias.

Ha össze kellene hasonlítanom a két legújabb CD-t, azt mondanám: a Klagebilder homogénebb, dallamosabb (ergo valamivel „puhább”) a Revolutionnél, továbbá kevésbé gépies. Ám ez cseppet sem válik hátrányára, hiszen rendkívül színvonalas dalcsokor született a germán-metálfejek munkája nyomán.

Nézzük a dalokat. A legelsõ az album címét is adó Klagebilder. Egy standard-nek nevezhetõ nyugodt, prüntyögõs felvezetést kapunk képében, igen hangulatos formában. Talán kevésbé mechanikus, mint az elõzõ albumot nyitó Resurrection. A Die Abrechnung belecsap a húrok közé: kemény riffelés köszönt ránk, melyet a dallamos refrén és a háttérben tündöklõ szinti ellenpontoz. A Hoffnungen hasonlóan kezdõdik, mint az Abrechnung, de refrénje még finomabb, fülbemászóbb.

Nem vagyok otthon klip ügyben, de azt gyanítom, a 4-es Kein Liebeslied-et (magyarul: Nem szerelmesdal – a szerk.) szánta elsõ single-nek a csapat. Gondolom mindezt kiindulva abból, hogy talán a legslágeresebb darab: kevésbé gitárcentrikus és kevesebb benne a hörgés. A Kaltes Feuer elsõ fél perce tiszta house (vagy techno; nem ismerem az elektronikus zenéket), amíg neki nem kezdenek õrölni a gitárok. A szintitéma itt kissé hipnotikus, monoton, kellemes szösszenet.

Nyugis kezdés után in medias res következik a Der Morgen Danach refrénje. Újfent eléggé kommersz, mivel nem vonultat fel egy sornyit sem Felix bömbölésébõl, helyette vokalista társa uralja a terepet szép harmóniáival. A dal a Denk nicht immer mit dem Herz/Denn um so grösser wird dein Schmerz magasztos sorokban teljesedik ki. Duzzadó energiával dolgozik a Warum, mely különösképp refrénorientált darab. A Höllenbrand az egyik kedvencem: a legutóbbi Tick-Tack-hoz és Human Blood-hoz hasonlóan bombasztikus, gépies ütemekkel és virtuóz, hangsúlyos szintijátékkal csal elégedett mosolyt arcunkra.

A Nie Wieder hagyományosabb, véleményem szerint szürkébb dal. Utána ismételten két könnyebb nóta csendül fel: az Ein Leben Lang és a Der Nächste. Elõbbi a lehetõ legtipikusabb Crematory nyitányt produkálja, továbbá ez a másik olyan track, amely nem tartalmaz pincemély hörgést. Nyugodtan játszhatnák az itthoni rádiók. Nem a rock mûsorokra gondolok, hanem a finomabb zenéket játszó adókra, mert simán beilleszthetõ lenne a Nickelback/Creed vonalba, mely bandákat gyakran hallhatjuk egyes mûsorokban. (Persze utóbbit mostanában már nem, mivel feloszlottak.) A Der Nächste zongorának tûnõ billentyûs muzsikával operál, és egy lassabb, szomorkásabb dal kerekedik ki belõle.

A Das letztes Mal a másik favoritom, mellesleg okos húzás volt a sorrendet illetõen a Nächste után tenni, energikus mivolta ugyanis hatékonyan képes felrázni a hallgatót a lassabb ritmusok után. Akár a Höllenbrand párjának is nevezhetném, ahogy az elõzõ CD-n a Tick-Tack és a Human Blood képeztek a kolosszális duót. A Speigel Meiner Seele pedig egy finom ballada, melyre ugyancsak igaz a standard megnevezés, az elsõ trackhez hasonlóan.

Teljesen elégedett vagyok tehát a Crematory legújabb albumával. Valamivel keményebbre számítottam ugyan, de mégsem válik kárára ez a sok fogós dallam, és érdekes módon – mint azt már említettem -, a durva német nyelv sem ront az összképen. A borító részletkérdés, ám én azért szeretem, ha igényes. Ezért örülök, hogy a korábbinál „mozgalmasabb”, érdekesebb frontot tarthatok kezemben, bár ezúttal sem bonyolították túl a képet: a megszokott logó és pentagramszerû rajz látható itt is, csak nem szürke, hanem okker-vörös-fekete alapból türemkedik elõ.

Garantálom, hogy ez a lemez nem szolgál csalódással az azt megvásárló fémzenét kedvelõknek. A korai munkáikat nem hallottam, de nekem elég annyi, hogy mióta létezésük ismeretével tágabb a tudathorizontom, már két kiváló produktumot tettek le az asztalra.

AZ ALBUM ÉRTÉKELÉSE: 90%

HONLAP

www.crematory.de

KOMMENTEK