Vakács Artúr
Valóságmesék

VALÓSÁGMESÉK

Avagy három indok, miért nem járnak felénk idegenek?

1. indok : A Hírmondó

Albert Hösch 52 éves, jelentéktelen külsejû, csendes ember volt. Az átlagos megjelenés egyszerû lelket takart. Egyszerû lelket, egyetlen apró szépséghibával. Egy aprócska üldözési mániával.

A paranoia oka egy magas, acélszürke szemû, szõke hajú férfi volt. Álmai visszatérõ alakja, akit különös fénysugár övezett. Hírmondónak nevezte el õt. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt súgta neki, hogy ha felbukkan az a férfi, életében gyökeres változás következik. És mivel születésétõl irtózott a szõke hajú emberektõl, meg volt arról gyõzõdve, hogy az az ember a Halál Angyala.

Korábban Albert nem volt kifejezetten vallásos, sõt inkább istentagadó nézeteket  vallott; de mostanában egyre gyakrabban gondolt szeretett anyja intelmeire:

- Meglásd, fiacskám! Egyszer mindenkiért eljön a végzete, s hogy az a Halál vagy az Öröklét Angyala lesz, attól függ, erkölcsös életet élt-e! Jó lesz, ha ezt mindig szem elõtt tartod!

Akkor még elnézõ mosollyal hallgatta anyja korholó szavait, ám amióta felbukkant az a fura férfi, tudatalattija többet felidézte régen meghalt szülõjét, és Albert lassacskán hinni kezdett. Hinni és aggódni. Nem állt mögötte éppen egy tiszteletre méltónak nevezhetõ életpálya, és a gyanú, hogy egyszer õ is megfizet bûneiért, lassan behálózta mindennapjait.

A Hírmondó elsõ jelentkezése 1976. augusztus 18-ról 19-re virradó éjszaka történt.

Egy könnyû vacsora után Albert még olvasott pár oldalt, elvégezte a szokásos tornagyakorlatait,  aztán elsuttogta az esti imádságot, és aludni tért.

Nem állt mögötte fárasztó nap, évek óta változatlan napirendjét sem szakította meg semmi váratlan esemény, mégsem jött álom a szemére. Nyugtalanul forgolódott, az addig kényelmes ágy hirtelen nem adott puha hálóhelyet. Már jócskán elmúlt éjfél, mikor a kimerültség zaklatott álomba ringatta. Kusza emlékképek villantak át Albert agyán, rég kimondott szavak ütötték meg fülét, minden izma megfeszült.

A rettenetes testi-lelki görcsöt egy váratlanul, szinte a semmibõl elõtörõ éles fény oldotta fel. S a fénybõl egy férfi sétált ki. Magas volt, erõs fizikumú, szigorú arcvonásait megenyhítette mosolya, de .....A jóindulatot sugárzó összhangot darabokra törte az az apróság, hogy szõke haja volt. Alberten iszonyú harag lett úrrá, kezei ökölbe szorultak, már nem érdekelte, mit akar tõle a jövevény, ... csak az járt az eszében, hogy el kell pusztítania a szõke hajú idegent. Lába rúgásra lendült...

A váratlan fájdalom magához térítette a férfit. Értetlenül nézett körül magán. Verejtékezõ teste összerándult a hûvös hajnaltól. Takarója darabokra tépve hevert a padlón. Tenyerei a húsba vágó körömnyomoktól piroslottak. Lábfeje még mindig sajgott attól a rúgástól, amit a falra mért.

Semmit sem értett. Az álomból is csak a baljós alakra emlékezett, akit Hírmondónak nevezett el.

A Hírmondó gyakran tûnt fel álmaiban. Szerencsére az elsõ találkozás zûrzavara  nem  ismétlõdött meg. Sõt a férfi egyre kedvesebben közeledett Albert felé, még mondott is valamit. De a férfit annyira lefoglalta a szõke hajjal szemben táplált ellenérzése, hogy nem is igyekezett az üzenetet értelmezni.

A látogatótól eltekintve Albert napjai mindig azonos rendben teltek. Korán kelt, a reggeli után dolgozni ment. Délutánonként néha kártyázott az ismerõseivel, de általában olvasott. Könyvekben kereste a megoldást álmaira.

Minél többet bújta a különbözõ tudományos és vallásos írásokat, annál biztosabb lett hitében. Gyanúját vélte megerõsíteni azokban az iratokban, amelyek azt hirdették, egyszer mindenki életében eljön az a perc, amikor számot kell adnia tetteirõl. Az lesz a végsõ kinyilatkozás órája, és akkor dõl majd el, mi vár az illetõre: halál vagy bûnbocsánat és örök élet. A hitehagyott férfi újra elõhívta gyermekkora imáit, és buzgó vallásosságba menekült. A Biblia mindennapos, sõt egyetlen olvasmánya lett. Papot hivatott, áldozott, és böjtölt. Mintha egész életében azt csinálta volna.

Ismerõsei elõször furcsállták Albert változását, aztán már csak mosolyogtak igyekezetén. Volt, aki õszintének hitte imáit, de a többség csak legyintett igyekezetén, és felesleges erõlködésnek nevezte. Mindenesetre szemtõl szembe senki sem gúnyolta. Környezete fura, magának való embernek tartotta Albertet, olyan kiismerhetetlen figurának, akinek titokzatos dolgok rejtõztek a múltjában. Tartottak tõle, bár Albert nem a fizikai megjelenésével, hanem szellemi képességeivel vonta magára mások figyelmét. Visszahúzódó természete miatt barátai nem voltak. Akadt ugyan néhány kártyapartnere s egy-két könyvtárbeli társa, de hozzájuk pusztán felszínes ismeretségek kötötték. Belõlük állt a külvilághoz fûzõdõ kapcsolata. A Hírmondó megjelenése óta pedig õket is leépítette; már csak egy dolog hajtotta, minél elõbb kideríteni az ismeretlen titkát. S közben imádkozott.

Imái végre meghallgatásra találtak. 1986. augusztus 19-én, pontosan tíz évvel a Hírmondó elsõ jelentkezése után.

Albert éppen az ágyán üldögélt, és a Bibliáját forgatta, amikor kinyílt szobájának ajtaja, és belépett egy férfi. Albert annyira elmerült a gondolataiban, hogy elõször nem is érzékelte a látogatót. Csak a lapokra vetülõ árnyék és egy ismeretlen hang riasztotta fel. Lassan felemelte a fejét, és ekkor meglátta Õt, ahogy ott állt tõle néhány méterre. Magas volt, acélszürke szemû, szigorú arcvonásait mosoly lágyította, és mondott valamit.

Ekkor szõke haján megcsillant a fény, és ez a csillogás kirángatta Albertet a kábulatból. Tudta, cselekednie kell. Nem szabad végighallgatnia azt a férfit, mert Õ a Halál Angyala, aki íme eljött érte, hogy megfizessen bûneiért. De Albert nem akart megfizetni, úgy érezte a rárótt büntetés már túl sok lenne számára, és egyetlen módon kerülheti el a további kínokat, ha megsemmisíti a szõke idegent.

Iszonyatos dühvel támadt rá, s a férfi képtelen volt ellenállni Albert rohamának. Teste viaszként olvadt szét a hihetetlen energiával rárontó Albert kezei között. Vére befröcskölte a piszkosszürke falakat, agyveleje kiloccsant a hideg padlóra, hajszálai marokszámra szálltak a levegõben, csontjai darabokra törtek, és átszúrták finom bõrét, bordái élesen felsikoltottak, amint Albert kitépte a még lüktetõ szívet.

Így találtak Albertre a dulakodásra elõsietõ õrök. Ült a mészárszékké változott cellája közepén, és üdvözült mosollyal ringatta kezeiben a szívet. A kegyelem hírét hozó õrnagy szívét.

2. indok: A macskaszem

- Már  megint azzal a rühes döggel vacakolsz? - a rekedt hang dühösen visszhangzott az apró szobában. A kislány a jól ismert alakot látva rémülten húzódott az ágy végébe.

- Na, mi van, kicsikém? Nem is örülsz a te jótevõdnek? Lehetnél egy árnyalattal kedvesebb, te kis ribanc! Vagy már elfelejtetted, milyen az, ha feldühítesz? - a férfi hangja egyre ingerültebben csengett, miközben az ágy felé dülöngélt.

A kocsmában néhány kör után a nõkre terelõdött a szó. Mintha a társaság minden tagja Casanova lett volna, olyan "szakértelemmel" beszéltek a gyengébb nemrõl. Nagyokat kortyoltak a hideg sörbõl, és durva vicceken röhögtek. Az egyre izzó hangulat lassan felébresztette a férfi vágyát a gyenge lánytest iránt. Ködös gondolatai egyre AZON jártak... Egy hirtelen elhatározással erõt vett "munkában megfáradt" testén, és imbolygó lépésekkel elindult hazafelé.

Egész úton a lányt próbálta maga elé képzelni. Hosszú haját, halovány arcát, fejletlen testét.

- Még csak 10 éves, de micsoda finom husika! - kéjesen megnyalta alsó ajkát. Az elõzõ éjszaka emlékei tovább fokozták elszántságát. 

Csillapíthatatlan éhség támadt benne a törékeny lányka iránt. Újra akarta érezni a puha bõrt, az apró mellek finomságát, újra belenézni azokba a fájdalomtól könnyes szemekbe, újra érezni a félelemtõl remegõ test õrjítõ vonzását.

A házba lépve hideg fogadta. Az asztalon a reggelije maradékai hevertek. A levegõ áporodott volt.

- Mit csinált ez a kis mocskos egész nap? - dühe egy szempillantás alatt felülkerekedett vágyán.

- Biztos azt a tetves macskát tojtorássza! De majd én megmutatom neki, ki az úr a házban!

Lassan kifûzte a derékszíját, és egy hirtelen mozdulattal belökte a kis szoba ajtaját. A gyors tempó megingatta részeg testét. A férfi kénytelen volt megkapaszkodni az ajtófélfában. Elejtette az övet. Szitok szaladt ki a száján, majd ráordított a lányra.

A homályos szobában halotti csend honolt. Az ágyon kuporgó gyermek, ölében a macskával, szánalmas látványt nyújtott. A férfi fenyegetõ jelenléte megbabonázta a lányt, de az állatból nem váltott ki félelmet. Felborzolódott a szõre, zöld szemei dühösen villogtak. Mintha bátorságot próbált volna önteni remegõ emberbarátjába. Egy pillanatra úgy tûnt, ez valóban sikerült neki. A lányka kiegyenesedett, és rákiáltott a férfira:

- Hagyj békén!

Válaszként pofon csattant sápadt arcán, és újra közelrõl érezte az alkoholbûzös leheletet.

- Ne bánts, kérlek, APU ! - könyörgése sírásba torkollott. 

Kétségbeesetten kereste a kiutat, a szabadulás lehetõségét. Testén újra érezte az erõs férfiujjak durva fogását, ahogy ruhadarabjaitól megfosztják. Hiába küzdött ellenük. Lassan beletörõdött az elkerülhetetlenbe, és megadóan hátrahanyatlott. A piszkos plafont nézte, az apró repedéseket, és közben arra gondolt, csak vége lenne már.

Ekkor váratlan dolog történt. A korábban rongylabdaként félrerúgott macska szinte a semmibõl rontott elõ. Rémisztõ hangot hallatva ugrott a férfi hátára. Körmeit vaskarmokként mélyesztette bele az eleven húsba. Az éles fájdalomtól az apa szinte eszét vesztve ugrott fel. A lendület erejétõl elvesztette egyensúlyát. Tétován csapott egyet-kettõt a levegõbe, de nem volt visszaút. Meztelen teste villámsújtott faként zuhant a földre. Feje furcsa hangot adva csattant a mocskos kõpadlón.

Egy röpke pillanat alatt szertefoszlott az agyát elborító mámor. Hirtelen hûvös józanság szállta meg. Az utolsó kép, amit felfogott elröppenõ értelme, két gyönyörû szem volt.

Két, elégedettséget sugárzó zöld macskaszem.

3. indok: Gyertyaláng, ha lobban

Pablo szobájában, közvetlenül az ágya felett, ott, ahol a felkelõ nap elsõ sugarai vörösre színezik a hófehér falat, lógott egy kép. A szerzõje elfelejtette szignálni, így csak az Ismeretlenként emlegették. Maga a festmény elég ügyetlen munka volt, s már a házbeliek sem tudták megmagyarázni, hogyan is keveredett éppen a gyerekszobába. Talán a témája ( egy tájkép néhány állattal ) , talán a színei vagy a nyugalmat sugárzó hangulata  miatt.

Pablo de Peijerro gyakran üldögélt az egymásra halmozott párnákon, és nézegette a rajzot. Olyankor elfelejtette apja szigorúságát és édesanyja szomorú szemeit. A csendes erdõ menedékül szolgált a kisfiúnak a hétköznapok fájdalmai elõl.

A rendezett családról árulkodó külcsín csak a szomszédok kíváncsiskodó tekintete elõl zárta el a de Peijerrok tragédiáját. Valójában az õsi család vagyona a hitelezõk kasszáját gyarapította, és a visszahúzódás már nem az egykori nemesek gõgje volt, hanem a szegénység szégyene. Minderrõl a külvilág mit sem tudott, az arisztokratikus elvonulás oly jól sikerült. Tökéletesen elfedte az asszony könnyeit és a gyermek sikolyait. És ha néha a ház urát részegen látták az ivóban, azt betudták a férfiak mulatságának.

Juan de Peijerro örökségként egy hanyatlófélben lévõ birtokot és az italhoz való szenvedélyt kapott. A gazdálkodáshoz nem konyított, erõszakos alaptermészetét pedig az alkohol gyakran felerõsítette.

Az egyre durvább szavak helyét lassan átvették a pofonok, a rúgások. A fizikai bántalmazások terén Juannak meglepõen változatos ötletei támadtak. S azok megvalósításához a legjobb alanyként a felesége és a fia szolgált.

Emília alig volt 17 éves, amikor igent mondott a szépreményû Juan házassági ajánlatának. Néhány évig rendezett életet éltek, de a sorozatos vetélései csak felingerelték büszke férjét.

A nyolcadik terhessége végre áldottnak bizonyult, és csodálatos módon egészséges fiúcskát hozott a világra. Bár a gyermek gyengécske fizikummal bírt, mégis átvészelte az elsõ évek betegségeit. A testi felépítés tökéletlenségeit jól ellensúlyozta Pablo intelligenciája. Élénk képzelete egy olyan fantáziavilágot teremtett köré, amelybe elmenekülhetett apja bántalmazásaitól.

Rejtekhelynek tökéletesen beillett az az erdõ, amelynek rajza az ágya felé lett függesztve. A kisgyerek varázslatos tulajdonságokkal ruházta fel az egyszerû fákat. Álmaiban ott az állatok barátságosak, ott mindig fényesen süt a nap, és még a szél is lágyan simogat. Egy ösvény pedig elvezet a festményen is látható házhoz, ahol nyugodtan álomra hajthatja fejét, hiszen abba a rengetegbe Gonosz soha nem juthat be, bármilyen erõs is.

Ahogy teltek az évek, egyre gyakrabban volt szüksége erre a menedékre. Juan nem sokra becsülte fia szellemi képességeit.

- Egy fiúnak nincs szüksége holmi ábrándozásra! Tudjon lovagolni, inni, asszonyt ölelni, kártyázni, és a szolgáknak parancsolni! - hangoztatta, amikor a gyermeknevelésre terelõdött a szó.

Amikor  világossá vált elõtte, hogy Pablóból éppen ezek a hajlamok hiányoznak , csak megvetõen legyintett, és többé nem törõdött vele. Józanul. Mert ha ivott, rögtön eszébe jutott, hogy van neki valahol egy fia, akibõl ha már férfit nem tud nevelni, jó lesz egyéb mulatságra.

Ám a fizikai erõszak egyre ritkábban tudta a fiút megtörni. A sikolyok és könnyek helyét lassan átvette egy átszellemült arckifejezés, ami a dühöngõ apát még inkább hergelte. Juan ilyenkor addig ütötte ostorral Pablót, amíg az össze nem esett a csapások alatt. A finom bõr alól kiserkenõ vér látványa pedig különös izgalommal töltötte el.  Felizgatta.

Emília azokon az estéken rettegve várta, hogy ráirányuljon a férje figyelme. Már tapasztalatból tudta, nem szabad közbeavatkoznia, mert akkor az ura halálra is verné gyermekét. A tehetetlenségtõl remegett a hálóban, és várta, hogy de Peijerro berontson és állatias ösztöneit kitöltse rajta. S közben a fájdalomtól félig ájultan csak azért imádkozott, nehogy egyszer ez a szerep a fiára háruljon.

Pablo ugyanis elég lányos külsejû fiúcskává nõtt. Balszerencséjére anyja törékeny szépségét örökölte. Hosszú szempillákkal övezett szeme, bársonyos bõre és formás szája miatt apja gyakran gúnyolódott vele. Elõfordult, hogy lányruhába bújtatva táncra kényszerítette, s közben a térdét csapkodva röhögött.

Ilyenkor a háttérben Emília szívére szorította kezét, és a Szûzanyához fohászkodott.

Imája egy meleg augusztusi napon nem talált meghallgatásra. Juan a számolatlan pohárnyi bortól részegen érkezett haza. Ráadásul egyik ivócimborája gúnyos megjegyzése:

- De Peijerro, na te aztán büszke lehetsz a fiadra! Szép lány lesz belõle! Jól áll majd neki a szoknya! Talán nincs is alatta semmi! - kellõképpen feldühítette. A szesztõl táplált dühe bosszúért kiáltott, és a megtorlás célpontja Pablo lett.

Botladozva ment fel az emeletre, ahol zavaros tekintettel betántorgott fia szobájába.

- Az anyád úristenit, majd én megmutatom neked, milyen az igazi férfi! - és a váratlan hangra felriadó fiúról lerántotta a könnyû takarót.

- Az a riherongy anyád talán már lányt csinált belõled! - ordította - Hadd nézzem, mi van tulajdonképpen a lábaid között!?

Erõs kezei között a vékony pizsama röpke pillanat alatt lefoszlott Pablo testérõl. A halovány test látványa különös vággyal borította el a részeg férfit. Juan kéjes nyögéssel borult rá a gyerekre. Fel sem tûnt neki az ajtóban  megjelenõ Emília.

Reggel a cselédek fedezték fel Juan de Peijerrot. A gyerekszoba padlóján hevert. Halálának oka nem volt kétséges. Egy díszes tõr markolatig merült el a bordái között. Arról, hogy miért volt a nadrágja bokáig lecsúszva, senki nem beszélt. Az embereket egyetlen dolog érdekelte: hová tûnt Emília és a kisfiú? Senki nem látta õket elmenni, és minden holmijuk érintetlenül hevert .

Mint ahogy senki nem vette észre azt sem, hogy az erdei út végén álló kis házban gyertyaláng lobbant. Lakók érkeztek.

És ezek a történetek csak töredékei annak a sok szörnyûségnek, amelyek itt várnának az Idegenekre. Õk mindezt látva inkább a végtelen világûr titkait választják, mert azok sem olyan rémisztõek, mint az a világ, amit az ember önmagának teremtett.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Ayesha	[#1] | Elküldve: 2008-01-06 11:02:53
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-16 20:10:32 Hozzászólások száma: 17	Szia! Összeségében tetszett a novellád. A stílusod élvezhetõ volt, a három történet közül különösen az esõ tetszett, nagyon jól elrejtetted a csattanót, legalábbis az egyik részét. A másik kettõ is jó volt, sikerült egyedi momentumokat csempészned beléjük. Ami viszont számomra negatívum volt, hogy a második és a harmadik történet nagyon hasonló volt, mindkettõ a brutális apa köré szervezõdött, szerintem választhattál volna három teljesen különbözõ témát. A másik dolog, hogy nem volt kapocs a történetek között, ami azért jó lett volna, mivel egyazon novella részei, szerintem érdemes lett volna õket valamilyen módon összefûzni. Ugyanez a helyzet az idegenekkel is. Csak a végén beszélsz róluk. Ha már beleraktad ezt a momentumot, érdemes lett volna jobban kidolgozni, például a történeteket az idegenek szemszögébõl bemutatni, vagy valami hasonló.
[Profil]