Tápai Gergely
A tizennyolcadik telep

**oldal**

A TIZENNYOLCADIK TELEP

Hármas elégedetlenkedve szemlélte az eredményeket. Újabb kudarc, csak ez járt a fejében. Immár a tizennyolcadik alkalom. Újra és újra ellenõrizte az adatokat, kétségbeesetten próbált bennük ellentmondást keresni, de hiába. Végül kénytelen-kelletlen magának is beismerte azt, amit már mind az öten jó ideje sejtettek. Ez a telep is halálra van ítélve, és õk folytathatják útjukat a semmibe, megpróbálkozhatnak vele újra és újra, s talán sosem lesz vége ennek az õrült körforgásnak. Õrült körforgás, ízlelgette elméjében a ki nem mondott szavakat. Még sosem gondolt így a munkájukra. Még sohasem kérdõjelezte meg, hogy mindaz, amit tesznek, ideológiailag nem megalapozott és jogos, sõt, kötelességük, fajuk megmentése érdekében. Keserû csalódottsága tovább fokozódott, mikor arra gondolt, társai milyen közönyösen fogadják majd, mikor véget ér a telep sorsát megpecsételõ szavazás. Fásultan nyúlt az adattároló után, hogy összesítse a különbözõ forrásokból származó adatokat.

***

- Mi a véleményed Hármasról? Mostanában elég furcsán viselkedik, nem igaz? – Egyes szavai szinte belerobbantak a több órája tartó csendbe, ám Kettes fel sem nézett a munkájából. Egyes zavartan pislogott felé, majd nyomatékosabban is megismételte a kérdést. Kettes szenvtelen arccal nézett fel.

- A vége felé általában mind furcsán viselkednek. Még jó, hogy mi képesek vagyunk megõrizni az objektivitásunkat. Amibe beletartozik az is, hogy nem törõdünk a többiek ügyes-bajos hangulatváltozásaival. - Utolsó mondatából enyhe rosszallás szûrõdött ki.

Egyes megértette, mire céloz a nõ, abbahagyta a kérdezõsködést, és ismét beletemetkezett a konzolon látható adathalmazba. Õ is pontosan érezte, hogy ez a kísérlet is a végéhez közeledik. Ám a hajón tapasztalható általános hangulattal ellentétben bizakodóan tekintett a jövõbe. Ha nem sikerült, hát nem sikerült, majd jön a következõ. Új esély. Már ki is szemelte a megfelelõ bolygót. Érezte, hogy ezúttal minden másképp alakul majd.

***

Ahogyan mindenki, Ötös is a folyamatosan áramló információkat tanulmányozta. Mind közül õ volt a legracionálisabb gondolkodó, ahogyan az egy matematikustól elvárható. Kiválóan értett a számok nyelvén, neki nem csak egy végtelen adathalmazt jelentettek a frissítések, nagyon is jól látta az összefüggéseket. Jól tudta, a hajón nincs egyedül ezzel. Rezignáltan fogadta, mikor elméje megvilágosodott, ez elmúlt tizenhét alkalom után nem is várt mást. De egyszer sikerülnie kell. Muszáj neki, már csak statisztikai szempontból is. Nem fog vívódni, mikor le kell adnia szavazatát, különben is, ez lesz talán a tizenegyedik óta a legsimább eredmény. A központi számítógép, vagy ahogy õk nevezték, a CP által kijelölt idõpontig már nem volt túlságosan sok idõ.

Olyannyira lefoglalták gondolatai, hogy meg sem hallotta, mikor belépett Négyes. Persze ez nem csoda, a legénység második számú nõi tagja légiesen mozgott, szinte repült. Gondolataiból így a lány érintése riasztotta fel, ahogy lágyan a vállára tette finom kezét. Ötös lehunyta a szemét. Ezer közül is megismerte volna ezt a jólesõ érintést. Kellemes érzésekkel töltötte el, mindig is szerette, hogy Négyes ilyen finoman adta tudtára, hogy beszélni szeretne vele. Kicsit kivárt, élvezte a pillanatot, majd megfordult. Mosolygott a lányra, és õ is ugyanezt tette. Hagyománnyá vált ez a köszöntési forma közöttük, és szemmel láthatóan mindketten élvezték.

- Mit szeretnél, drága Négyes?

- Gondoltam meglátogatlak, mivel közeleg a szavazás. Nem akartam egyedül lenni. Borzasztóan lehangol, amit látok. Hogy tudom, mi fog történni.

Hát igen, állapította meg magában hosszú utazásuk során nem elõször Ötös, a lány volt a legérzékenyebb lelkû közöttük, mindig megviselte, ha egy telep elpusztításáról kellett dönteni. Persze Négyes is tisztában volt küldetésük fontosságával, így általában nem tért el a csapat többi tagjának véleményétõl, bármennyire is rosszul érintette.

- Mindig rácsodálkozok, milyen jólelkû lány vagy te, Négyes. Nélküled már rég nem lennénk itt. Sajnálom, hogy ismét itt tartunk, de hamar túl leszel rajta, ahogy lenni szokott. Tudod, milyen hangulatjavító hatású a megújulás. Aztán ismét belevethetjük magunkat a kemény munkába.

- Szerinted legközelebb sikerülni fog?

Ötös igyekezett a legbátorítóbb arccal válaszolni, s tiszta szívébõl mondta ki a szavakat.

- Biztos vagyok benne. Elõbb-utóbb sikerülnie kell.

Négyes még szeretett volna mondani valamit, de az ajtó alig észrevehetõ susogó hangjára mind a ketten abba az irányba fordították tekintetüket. Hármas lépett be a kabinba, a régi protokollhoz ragaszkodva üdvözölte õket, majd néhány udvarias gesztus után rátért a lényegre.

- Ötös, beszélhetnék veled négyszemközt?  - Négyes természetesen azonnal további jó munkát kívánt mindkettõjüknek, majd ugyanolyan nesztelenül, mint ahogy érkezett, kilibbent a kabinból. Mozdulatai annyira képtelenek voltak, hogy még Hármas is elgondolkodva nézett utána. Merengésébõl Ötös érces hangja billentette ki, aki azután érdeklõdött, vajon minek köszönheti ezt a meglepõ látogatást.

- Négyessel gyakran beszélgettek? – kérdezte a látogató.

- Nem gyakrabban, mint veled vagy bárki mással a hajón. Ami azt illeti, ahhoz képest, mennyit konzultálok a CP-vel, keveset. De ez mindnyájatokra igaz, ha nem tévedek.

Hármas elmosolyodott. Pontosan ezért szerette a matematikust. Bár nyilvánvalóan tisztában volt azzal, milyen fontos a munkájuk, néha-néha nem átallott úgy tenni, mint akinek tényleg van oka a panaszra.

- Rá is térek akkor a lényegre. Gondolom egyértelmû a te döntésed is, már ami a telepet illeti...

- Kétlem, hogy bárkiben akár a legcsekélyebb kétség is felmerülne a dolgot illetõen. – Ötös mindezt szenvtelen hangon mondta, jól tudta, társa is hasonlóképp vélekedik.

- És milyen érzésekkel tölt el ez téged? A szokásos tüneteken kívül nem motoszkál benned valami más is? – Hármas fürkészõ tekintettel vizsgálgatta Ötös reakcióit, nehéz volt nem észrevenni. Ötöst nyugtalansággal töltötte el, hogy kollégája ilyen furcsán viselkedik.

- Csak a szokásos. Sajnálom, hogy ennyi munka kárba vész, de majd tanulunk belõle. Mindig egyre többet és többet. – Maga is megdöbbent, mennyire mesterkélten hangzanak a szavai. Izgatottan várta, vajon mire akar kilyukadni beszélgetõtársa.

- Azt hiszem, te vagy az egyetlen, akinek megnyílhatok ezen a hajón. Négyes túl érzékeny az ilyesfajta beszédhez, Egyes és Kettes pedig... hát tudod...

- Hármas, komolyan megijesztesz. Minden rendben van? Mi a gond?

- Készítettem neked valamit. Csak arra kérlek, nézd át az adatokat. Mást egyelõre nem várok el.

- Persze, hogyne. Szívesen megteszem.

Hármas arca kissé kisimult, hálás mozdulatokkal adta át a tárolót, majd mit sem törõdve a protokollal, se szó, se beszéd, kisétált a kabinból. Ötös még egy ideig tanácstalanul forgatta kezében az apró tárolót, majd behelyezte az olvasóba. Most már nagyon aggódott Hármas állapota miatt.

***

Hármast az ablaknál ülve találta. A bolygót nézte, a Földet, ahogy nevezték a lakói. Mikor rátaláltak, maga sem bírt betelni szépségével, a minden tekintetet magához vonzó kékes ragyogással, ám az évezredek megtették a hatásukat. Már csak egy volt a sok közül. Halkan köhintett egyet, hogy felhívja magára a figyelmet. Hármas meg sem fordult, továbbra is kibámult az ablakon, tarkójáról szinte sütött az áhítat.

- Örülök, hogy átjöttél. Megnézted az anyagot? – szokatlanul távolinak tûnt a hangja.

- Igen, és mit mondjak, szép, vagyis inkább érdekes kutatómunkát végeztél. Az adatok ilyen jellegû rendezésére eddig nem is gondoltam. Eddig is hasonlítottuk egymáshoz a telepeket, de mérvadónak az otthoni körülményeket tekintettük. Igazán izgalmas összehasonlítás.

Hármas megfordult, szemei nyugodtságot sugároztak. Halkan beszélt, szinte suttogva.

- És mit szólsz a konklúzióhoz?

- Az adatok ilyen aspektusba való helyezése némileg eltorzítja a valóságot...

- Az adatok csak adatok, akárhogy is rendezgetjük õket – csattant fel Hármas. – Azt mondd, hogy mi a véleményed arról, amit sugallnak.

- Aggasztó.

- Ennyi? Aggasztó? Hát nem látod, hogy folyamatosan romlik minden mutató? Egyre rosszabb lesz ez az egész! Kicsúszik a kezünkbõl az irányítás!

- Ezt meg hogy érted?

Hármas felállt, és egészen közel hajolva Ötös arcához, szinte sziszegte a szavakat.

- Úgy, kedves mûvelt barátom, hogy amit csinálunk itt, ki tudja már mióta, az egy nagy szarság.

Ötös zavartan topogott, nem tudta mire vélni ezt az igazán furcsa kirohanást. Lázasan gondolkozott, vajon mi legyen a következõ lépése, hogy a szemmel láthatóan alaposan megzavarodott Hármas ne érezhesse úgy, hogy esetleg nem veszi komolyan. Végül maga Hármas oldotta meg a helyzetet, kissé megnyugodott, ismét lassabban vette a levegõt, tekintete kitisztult.

- Kérlek, ne haragudj – kezdte mentegetõzve –, ez a düh nem neked szól. Egyet kérdeznék tõled, és könyörgök, õszintén felelj. Láttad a számokat, láttad merre haladunk. Véleményed szerint érdemes folytatnunk? Az embert akarom hallani, és nem a tudóst.

- Sajnálom, Hármas, erre jelen pillanatban nem tudok válaszolni. Még egyszer át kell néznem az adatokat. A szavazás elõtt választ adok neked, amennyiben kívánod. És most pihenj, ez mindannyiunk számára nehéz idõszak.

Hármas csalódottan roskadt vissza a székébe. Ismét hátat fordított Ötösnek és a kabinnak, és tovább figyelte a bolygót.

***

Négyes örömmel fogadta a látogatót. A legénység többi tagjával ellentétben õ egyáltalán nem érezte furcsának Hármas viselkedését. Sõt, titokban talán örült is annak, hogy nem csak õ érez viszolygást mindazon dolgok miatt, amiken ilyenkor túl kell esni.

- Üdvözöllek, minek köszönhetem a látogatásodat?

- Én is üdvözöllek, Négyes. Csak azért jöttem, hogy megnézzelek, minden rendben van-e. Hogy érzed magad?

- Jaj, ne is kérdezd. Ilyenkor mindig olyan szomorú vagyok. Annyira megvisel ez az egész. De hát mit tehetnék, ha ez a sorsom?

- Változtathatunk – Hármas hangja érezhetõen megváltozott. Izgatottabb lett, szinte megszállottan folytatta. – Nem kell minden alkalommal végigcsinálnunk ezt a rettenetesen fájdalmas procedúrát.

- Mégis mirõl beszélsz?

- Kérlek, ne ijedj meg. Készítettem neked egy anyagot. Majd ha van egy kis idõd, nézd át.

- Most épp van egy kis idõm. Maradj, belekukkantok most.

A konzolon grafikonok tûntek fel, ijesztõ sebességgel követték egymást a különbözõ ábrák, ám Négyesnek nem okozott gondot követésük, hozzászokott már a gyors gondolkodásmódhoz. A kimutatások most eltûntek, és mozgóképek bukkantak fel a kijelzõn, egyszerre több is, különbözõ sebességekkel és intenzitással. Életképeket mutattak, azt, ahogy az emberek odalenn élnek. Hármas idõközben kényelembe helyezkedett, és várta a hatást. Ahogy egyre több és több kép jelent meg, Négyes arca úgy vált kétségbeesettebbé. Végül megindult az elsõ könnycsepp is a szeme sarkából, majd végigcsorgott kipirult arcán. Már nem bírta tovább, erõtlenül induló, de végül hevessé váló mozdulattal sötétítette el a konzolt.

- Miért mutatsz nekem ilyen dolgokat? Mintha nem lennék épp eléggé magam alatt. Talán gyötörni akarsz?

Hármas közelebb húzódott a lányhoz, és bátorítólag megérintette a vállát.

- Jaj, dehogy akarlak bántani, drága Négyes. Mindössze azt akartam neked megmutatni, hogy mi folyik odalenn. Hogy nem mindenki azért küzd, hogy jobb legyen.

- Ezek alapján a Föld rettenetes hely, mind közül a legrosszabb. – Arca fájdalmassá vált, ahogy ráébredt, mit is gondol valójában. – Ha valakik, hát ezek megérdemlik a pusztulást.

De mire kimondta, újra könnyekben tört ki. Hármas jól tudta, hogy a lány képtelen bármilyen durva tettre, és most énje két fele küzd egymással, mélyen a lelkében.

- Kedvesem, ezek nem csak földi képek voltak. Mindegyik teleprõl szerepeltek benne adatfolyamok. Ezek a dolgok az összes eddigi telepre igazak.

A lány nem válaszolt, csak meredt maga elé, szemébõl még mindig potyogtak a könnyek.

- Mit akarsz tõlem? – kérdezte hirtelen, megdöbbentõen tiszta hangon.

Hármas magához ölelte, úgy duruzsolta fülébe a szavakat. Még a legérzékenyebb mikrofonnal sem lehetett volna meghallani õket, olyan gyengéden mondta õket. A lány mélyen ráhajolt a férfi vállára, és alig észrevehetõen bólogatott. Vagy a fejét rázta talán? Hármas nem tudta megállapítani. Gyengéden az ágyra fektette Négyest, és leült melléje. Megvárta, amíg elalszik, majd távozott a kabinból. Gyûlölte magát, amiért szegény lányt így megkínozta, de másképp nem lehetett volna ráébreszteni a szörnyû igazságra. Szükséges lépés volt, bíztatta magát, vajmi’ kevés sikerrel.

***

Kettes azzal a biztos tudattal lépett be a fülkébe, hogy Hármas lelkes lesz, mintha talált volna valamit, pedig jelentéktelen apróság az egész. A férfi éppen aludt. Kettes nem igazán foglalkozott ezzel a ténnyel, és legerõsebb fokozatra állította a világítást. A szerencsétlen felébresztett kétségbeesetten próbált védekezni a legszebb álmába tóduló fényözön ellen.

- Mit jelentsen ez? – kérdezte elszánt hangon a nõ, és az ágyra dobta a tárolót.

- Azt hittem, egyértelmû lesz – válaszolt a frissen ébredtekre jellemzõ rekedtes hangon Hármas.

- Hát elég egyértelmû, de fogalmam sincs, miért akarsz elégedetlenséget szítani a legénység köreiben. Tudom, hogy Négyest és Ötöst is megkörnyékezted az „összegyûjtött anyagaiddal”. Szerencsétlen lány teljesen kikészült. Jól tudod, milyen érzékeny egyébként is, felesleges ezt a kellemetlenséget még fokozni. Tisztában vagy vele, hogy mióta beszéltél vele, ki sem jött a kabinjából?

**oldal**

- Nem akartam bántani, igazán elhiheted. Négyest mind szeretjük, te is tudod.

- Akkor, mint másodkapitány, nyomatékosan megkérlek rá, hogy fejezd ezt be. Senkinek sem tesz jót. A telep megsemmisül, ez mindenki számára nyilvánvaló, most a nyugalom fenntartása a legfontosabb.

- Ezek szerint megnézted, amit küldtem? – a férfi megpróbálta visszakormányozni a beszélgetés menetét arra a témára, ami igazán érdekelte.

- Természetesen. Azt hittem, valami igazán fontos, és nem csak a drága idõmet pocsékolom valami értelmetlen dologra. Sajnos csalódnom kellett.

- Nem találod furcsának, amiket leírtam?

- Ugyan, kérlek. Az otthoni történelem állítólagos „fehér foltjait”- ejtette ki gúnyosan a szavakat - , ahogy te nevezed õket? Kérlek, õrizzük meg a józan ítélõképességünket.

- Hát nem furcsa, hogy a kimaradt évek után mindig valami nagy változás történt? Vagy szerinted hogyan lett hirtelen Ilirumból kontinensnyi hatalom? Vagy hová tûntek az emberek a Rhodis szigetrõl? Vagy...

- Elég, mint mondtam, láttam az anyagot. Fölösleges elismételned, hagyjuk a drámát. Azt mondd, mire akarsz kilyukadni.

- Belénk azt sulykolták egészen végig otthon, hogy tökéletes világ volt a miénk. Minden vérontás, ellenségeskedés nélkül, sikerült fenntartanunk a békét és harmóniát. De ezek a fehér foltok túl gyakran tûnnek fel, és túl radikális utánuk a változás. Eddig észre sem vettem õket, csak miután rákerestem a hiányzó évekre. Kivétel nélkül valami nagy pálfordulás követte õket.

- Mondvacsinált konfliktusokat gerjesztesz. Te emlékszel otthoni háborúra? Vagy akár egy bûntettre? Vagy akármilyen negatív dologra? – Kettes láthatóan kezdte elveszteni a türelmét.

- Nem, és éppen ez a furcsa. Ha valamit, egy dolgot leszûrhettünk az eddigi kísérletekbõl. Tökéletes világ nem létezik! Gondolod, hogy pont akkor, egyszer sikerült az, ami nekünk tizennyolcadik alkalommal sem?

- Az emlékeimben minden pontosan él. Tisztán és élesen...

- Jól tudod, hogy a megújulás kis mértékben károsítja az agysejteket.

- Ezt nem vagyok hajlandó tovább folytatni. Veszélyeztetsz mindenkit a hajón. Kérlek, a szavazásig ne hagyd el a kabinod. – Ezzel valóban lezártnak tekintette a vitát, és már indult kifelé, mikor Hármas még halkan utána szólt.

- Ha egyedül maradsz, és éppen nem játszod a kapitányt, gondolkozz el azon, emlékszel-e a szüleidre...

Kettes egy alig észrevehetõ pillanatig megtorpant, de a külsõ szemlélõ ebbõl szinte semmit sem vett észre. Csak egy apró mozgáskoordinációs zavar volt, még a nõben sem tudatosulhatott. Csak mikor már a folyosón volt, kezdett el töprengeni, vajon mi a fenét akar ezzel az egésszel Hármas. Mert határozott célja van, még ha nem is mondja ki, ezt egyértelmûen lehetett érezni. Bármennyire is küzdött ellene, mire visszaért a vezérlõterembe, már összefutották homlokán a ráncok, és azon kapta magát, hogy elmerengve nézi a falat. Ebbõl elég, munkára fel. Még rengeteg dolgunk van!

***

- Tudjátok a dolgotokat.

Egyes sohasem volt a nagy hegyi beszédek híve, amikor egy telep elpusztítására került a sor. Az esemény minden alkalommal fájdalmasan érintette, szükségtelen volt a többiek idegeit terhelni, különösen most, amikor egyébként sincsenek túl jó állapotban, köszönhetõen Hármas furcsa és megmagyarázhatatlan viselkedésének. A kis csapat vezetõje pontosan tudta, jobb, ha rajta tartja a szemét a lázadozó férfin. Nyugtalansággal töltötte el, hogy talán elveszíti legénysége egyik tagját, de kész volt ezt az áldozatot meghozni, hogy befejezhesse küldetését.

Mind ott álltak a vezérlõ teremben, kört alkotva, egymás kezét fogva. Ám ezúttal semmi sem olyan volt, ahogy megszokták. Csak Egyes nézett bele a helyiség közepén középen lévõ gömbbe, a többiek zavartan tekintgettek körbe. Egy darabig így maradtak, a hagyomány szerint ekkor rendezték gondolataikat, és nyomatékosították önmagukban, hogyan fognak dönteni. No, nem mintha erre bármi szükség lett volna, általában jó elõre választottak a résztvevõk. Általában. Ahogy mindig, a szavazást most is Egyes indította.

- Nem.

Szükségtelen volt hangosan is kimondani a kérdést. Mind tudták, mirõl van szó, hogyne tudták volna. Immár tizennyolcadszor állták körül a gömböt. Egyes döntése teljesen megalapozott és racionális volt. A szavazás rendben folytatódott. A sor most Kettesen volt.

- Nem.

A nõ hangja mentes volt minden érzelemtõl, tekintete elszántságot tükrözött. A feladat mindenek felett, gondolta. Az eddigi összes szavazás során egyhangú döntés született, nyoma sem volt véleménykülönbségnek. Tizenhét békés szavazás után mindenki lélegzetvisszafojtva várakozott, tudván, hogy Hármas következik. Ám a férfi szótlan maradt. Szinte mind a négyen egyszerre emelték fel a fejüket, és pillantottak Hármasra. Az csüggedten bámult a gömbbe, szemmel láthatóan valahol máshol járt gondolatban. A teremre a tanácstalanság nyomasztó érzése telepedett. Kettes alig észrevehetõen megszorította a mellette lévõ, ürességbe meredt tekintettel álló társa kezét, de az még csak meg sem rezzent. Kínos volt a helyzet, melyre mindenki másképp reagált. Egyes megõrizte nyugalmát, és várakozó állásba helyezkedett, Kettes megbotránkozva nézett a férfira, Négyes kétségbeesetten tekintett körbe a díszes társaságon, míg Ötös homlokát ráncolva követte az eseményeket. A hosszúra nyúlt csendet végül Egyes törte meg.

- A szavazatod?

Hármas felemelte a fejét. Egyenesen az õt megszólító vezetõre bámult. Elszántság tükrözõdött szemében. Ahogy a két tekintet egymásra szegezõdött, még egy pillanatig kivárt, majd szólt:

- Igen.

Kettes megrázkódott. Egy pillanatra elengedte a rebellis kezét, de a másodperc törtrésze alatt korrigálta pillanatnyi kihagyását.

Négyesre vártak mindannyian. A lány rossz állapotban volt. Egész testében reszketett, szemébõl könny csordult. Néma maradt. Újabb kínos csend. A kezek szorítása szinte minden pár esetében engedett. Egyes érezte, ezúttal hamarabb kell lépnie.

- Drága Négyes, te következel. Nyugodj meg szépen. Nincsen semmi baj. Mi itt mindannyian elfogadjuk a döntésedet. Bármi is legyen az. Mondd ki bátran, amit gondolsz.

A lány halkan, remegõ hangon válaszolt.

- Fogalmam sincs, hogy mit gondolok… Hármas nyugtalanító képeket… Azok odalenn…

Egyes hezitált. Ötösre pillantott, aki megrendülve figyelte a lányt. Aggodalom, féltõ gond ült ki az arcára. A hajó kapitánya jól tudta, a matematikus érzelmei Négyes iránt sokkalta erõsebbek, mint azt a szituáció megengedné. Emberek millióin látta már a szerelem jeleit. És végsõ soron, valahol a végtelen bölcsesség felszíne alatt még mindig emberek voltak. A lehetõ legrosszabbkor telt meg csordultig Ötös szíve, épp most, amikor minden erejükre szükség van, hogy kezelni tudják a válságot. Mert válságba jutottak, ehhez kétség sem férhet. Tennie kell valamit, még mielõtt Ötös elköveti azt a badarságot, hogy megpróbálja megvigasztalni a darabokra hullott lányt. Nem, arra nem kerülhet sor. Itt semmiképp sem. Itt most dönteni kell. Ha törik, ha szakad…

- Négyes, kedves Négyes, jobb lesz, ha kicsit összeszeded a gondolataidat. Ha mindenki egyetért, megszeghetjük az évezredes hagyományt, és engedhetjük Ötöst szavazni elõször. Az õ döntése talán megkönnyíti Négyes választását is – mondta a vezetõ, és átkozottul reménykedett benne, hogy így is lesz. Négyes hálásan bólintott, így minden szem a némiképp zavarba jött matematikus felé fordult. Az körbenézett, láthatóan belül elkeseredett harcot vívott, hogyan is döntsön. Sajnálkozva nézett a balján álló apró teremtésre, lehajtotta a fejét, majd kimondta:

- A szavazatom: igen.

Kivétel nélkül mindenki összerezzent, csak Ötös állt ugyanúgy, lehorgasztott fejjel. A csoport nehéz helyzetbe került. Pontosan annak a vállára helyezték a döntés sorsát, aki a legkevésbé érdemelte azt. Egyes átkozta magát, hogy eszébe jutott ez a képtelen csere. De mégis hogy történhetett ez? Annyira biztos volt Ötös döntésében, a racionális személyiségben, erre… Gondolataiból egy sikoltás riasztotta fel, Négyes kitépte magát a körbõl, és szélsebesen kirohant a terembõl. Hát mi történik itt? A maradék legénység megzavarodva nézett hol az egyikre, hol a másikra. Amennyire meg tudta állapítani, Ötös súlyosan zavart, szinte sokkos állapotba került, és a pillanat tört része alatt õ is kiviharzott a helyiségbõl. Egyes még mindig próbált uralkodni az érzelmein, ám azt nem tudta megállni, hogy oda ne szóljon néhány keresetlen szót Hármasnak, mielõtt õk hárman a lány után indultak. Erõltetett kényelmes tempóban haladtak Négyes kabinja felé, ahová a jelek szerint bezárkózott. Ötöst szorosan az ajtóra simulva találták, amint csendesen próbálta vigasztalni a lányt.

- Kicsi lány, tudom, mit érzel. De nincsen semmi baj. Ha ennek vége, újra megújulunk. Tudod, hogy utána minden sokkal könnyebb lesz. Új test, megtisztult lélek. Már csak pár óra.

Odabentrõl semmi válasz.

- Teljesen összeroppant. – állapította meg a nyilvánvaló tényt a vezetõjük. – Viszont dönteni szükséges. Kijönni nem fog. Rá kell kapcsolnunk a pszichoszondát. Attól megnyugszik, és képes lesz arra, hogy feleljen.

- Ezt nem teheted! – indult meg felé Ötös. – Megölheti.

- Te is nagyon jól tudod, hogy mi forog kockán. A feladat…

- A feladat, a feladat! Pontosan tudom, mi forog kockán. Az emberiség talán utolsó tiszta lelkû lényének élete. El kell halasztanunk a döntést. Négyes élete a tét.

- Igazad van, barátom. De jól tudod, hogy a döntést nem lehet a végtelenségig halogatni. Ígérem, a pszichoszondát olyan finoman fogom hangolni, amennyire csak lehetséges. Nem eshet baja. Szavamat adom, hogy nem fog.

Ötös elbizonytalanodott. Pontosan tudta, hogy Egyesnek igaza van, nem szabad halogatni a dolgot.

- Rendben van. De én kezelem a szondát. Amint valami nem tetszik, azonnal leállok. És más megoldást keresünk.

- Áll az alku. Hozd ki õt onnan.

És elindultak a kétségbeesett rohamok. Ötös próbálkozott meggyõzéssel, bíztatással, kedveskedéssel, de minden hiába. Négyes semmire sem válaszolt. Mindannyiuk elõtt ott volt a kép, ahogy a lány az ágya szélén ül és pityereg, próbálja minél apróbbra összehúzni magát, hogy elbújjon mindenki elõl, és ne nyomassza a döntés súlyos terhe. De minden próbálkozás hasztalan volt. Egyes végül elvesztette a türelmét. Jól tudta, drasztikus módszer, ha saját kódjával nyitja ki egy másik ember kabinját, de nem volt más választása. A helyzet így is kezdett kicsúszni a kezei közül. Megadta a számsorozatot a CP-nek, és az ajtó hangtalanul feltárult. Az eléjük táruló látványtól azonban meghûlt ereikben a vér. A padlón lévõ kiterjedt vértócsa közepén egy törékeny, élettelen test feküdt, átmetszett torokkal.

***

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – Ötös jajkiáltása szinte belerobbant a csendbe. Kétségbeesetten kúszott oda a lányhoz, hitetlenség, fájdalom, és gyötrõ bûntudat sugárzott egész lényébõl. Magához szorította a hideg testet, és annak arcára borulva könnyezett. Hirtelen Egyesre pillantott, és gyorsan suttogta a szavakat.

- Még megmenthetjük. A megújulás még segíthet rajta. Még nem késõ. Biztos, hogy nem késõ. Miért álltok csak így itt? Gyerünk, indítsátok a gépet. Indítsátok már! Könyörgök… Könyörgök…

A lelke mélyén õ is tudta, miért nem tesznek semmit. Túl sok idõ telt el. Amíg õk odakint Négyes sorsáról vitatkoztak, a lány végül meghozta saját döntését. Ötös nem tehetett semmit, még szorosabban ölelte szerelmét, és magában ezerszer elátkozta magát, a sok elvesztegetett idõt, amiért nem mondta el neki, mit érez. Késõ. Túl késõ.

***

Ismét a gömb körül álltak, de most már végérvényesen megváltozott minden. Négyes elvesztése mindenkit megviselt, természetesen Ötös szenvedése volt a legszörnyûbb, de Hármas is igen rossz állapotban volt. Jól tudta, ha csendben marad, ez az egész nem történik meg.

- A szavazást ismét megkezdjük… - kezdte Egyes, ám a mondatot nem fejezhette be.

- Menj a pokolba a szavazásoddal.

Kettes szólt közbe. A vezetõ elkerekedett szemmel figyelte, mit akar a nõ.

- Néhány dolgot tisztáznunk kell. Addig nem lesz semmiféle szavazás. Mindenki támogatja?

Hármas és Ötös bólintottak, Egyes nyugodt hangon utasította rendre a magáról megfeledkezett asszonyt.

- Ne feledd el, Kettes, ki ennek a társaságnak a vezetõje. Nem dönthetsz csak úgy a fejem felett. Itt én döntök.

- Nagy tévedés – a hang Hármastól származott, aki kicsit hátrébb lépett a gömbtõl. Kezében fegyver, olyasféle, amit odalenn a Földön használnak. Kettes tátott szájjal figyelte az eseményeket, megrökönyödve bámult a pisztolyra.

- Ezt meg hogy képzeled, Hármas? Ez…ez…mi a fenét csinálsz? Egyáltalán honnan szerezted?

- Jártam odalenn.

A három fegyvertelen egy emberként horkant fel.

- Hogy mit csináltál? – Egyes kezdte elveszteni önkontrollját. – Hiszen tudod, hogy szigorúan tilos!

- A saját szememmel akartam látni néhány dolgot. Muszáj volt, hogy felelõsségteljesen tudjak dönteni. Ti itt fenn, bezárva egy átkozott fémmonstrumba, mit is tudtok az emberekrõl? Nem tervezem, hogy használom a fegyvert. Csupán elrettentõ célokat szolgál. Ha esetleg valakinek nem tetszene az események alakulása – bökött Egyes felé a pisztoly csövével. A fenyegetett megadóan bólintott.

**oldal**

- Rendben van, kérdezzetek hát. Bár felesleges, jól tudom, mire vagytok kíváncsiak. Négyesnek sajnos már nem felelhetek, de nektek még igen. – A matematikus felé fordult. – Az adatok. Jól tudom, az adatok járnak a fejedben. A csökkenõ mutatók, mintha minden egyes világ rosszabb lenne az elõzõnél. Így van?

- Most már édes mindegy.

- Ne beszélj így, drága barátom. A számok csak számok. Úgy csûrjük csavarjuk õket, ahogy kedvünk tartja. Ilyen kimutatás, olyan elemzés. Minden csak attól függ, hogyan rendezzük az adatokat. Ezt éppen neked magyarázzam, Ötös? Ha fegyveres barátunk nem loccsantja szét addig az agyamat, mutatnék valamit – várakozóan nézett Hármasra. Az bólintott. Egyes megnyomott egy gombot, és rendezett információhalmazok jelentek meg a kijelzõkön. Mindegyik összesítés növekvõ jelleget mutatott.

- A számokat úgy variálta Hármas, ahogy neki tetszett. Ha figyelmesen megnézitek, a Colus-ig emelkedett szinte minden mutató. A csökkenés pusztán véletlen. Higgyétek el, jó úton járunk. A Földdel kapcsolatban szerzett tapasztalatok felhasználásával biztosan elérjük a célunkat. A tökéletes világot. Ahonnan az emberiség újrakezdhet minden. Ahol ismeretlen fogalom a rosszindulat, a bûn, a gonoszság. Ahol az ember nem válik szülõbolygója rákfenéjévé. Ahol minden olyan lesz, mint otthon. Emlékeztek még rá? Elõttetek van a kép? Hogy hogyan éltünk ott?

Mindnyájan elkomorodtak, még Hármas is kissé lejjebb engedte a fegyvert.

- Örülök, hogy eljutottunk ide, ugyanis nekem itt nem stimmel valami. – Kettes közelebb lépett vezetõjükhöz. – Az elmúlt napokban tanulmányoztam az otthoni történelmet, és nyugtalanító fehér foltokat találtam benne. Az egész olyan, mintha hiányos lenne.

- Mégis mirõl szólnak véleményed szerint az állítólagos hiányzó részek? A fejlõdés korszakáról mit is lehet elmondani? A CP-be nem kerülhetett be minden egyes lényegtelen momentum. Idézz fel egy háborút, vagy éhínséget, csak egyet. Én nem tudok, pedig jó sokáig éltem azon az áldott bolygón.

- Igaz, ami igaz, nehezen tudnék bármi ilyesmit említeni.  – Kettes elmerengve nézett maga elé.

- Látjátok, mindent meg lehet magyarázni, és annak az ellenkezõjét is. Hármas csak ellenünk fordította a tényeket. Fogalmam sincs, miért, talán a helyemre pályázik? Megunta, hogy más parancsolgasson neki? – Egyes ismét kezdett feszültté válni. Fogalma sem volt, újdonsült ellenlábasa mire készül. Hármas nyugodt maradt. A fegyvert maga mellett tartotta, leengedett kezében. Higgadtan kezdett bele mondandójába.

- Azt áruljátok el, emlékszik itt valaki közületek a szüleire?

Kettes és Ötös a kérdés hallatán ismét zavarba jöttek. Fásultan néztek egymásra, s jól tudták, mindketten egyre gondolnak. Most mind a hárman Egyes felé fordultak.

- Mi az oka ennek? Biztos vagyok benne, hogy ezt is meg tudod magyarázni, kapitány. Miért nincs egy fia emlékünk sem a szüleinkrõl, amikor a holoképeik ott virítanak mindannyiunk kabinjában?

- A megújulás során fellép bizonyos agykáro… - kezdte Egyes ideges hangon.

- Hazugság! Az agykárosodás mértékét minimálisra csökkenti a gép. Ráadásul nehezen hihetõ, hogy mindhármunknál ugyanolyan tünetek jelentkeznének. Tudni akarom, mi a fene folyik itt! – Hármas egyre fenyegetõbben közeledett felé, és a pisztolyt a fejéhez szegezte. – Beszélj! És ezúttal… az igazat mondd. Különben meghalsz.

Egyes arcán páni félelem tükrözõdött.

- Jól van, jól van. Elmondok mindent. Elmondom az igazat, csak engedd le azt az átkozott szerkezetet. Elmondok mindent…

Hármas hátrébb húzta a pisztolyt. Egyes körbenézett rajtuk, majd folytatta.

- Az emlékek hiánya a memóriakorrekció miatt van.

- Memóriakorrekció? – kérdeztek vissza mindnyájan, szinte egyszerre.

- Igen… Ezt nem lesz könnyû megemészteni. Az apám, ennek az egész projektnek a megálmodója, titeket választott ki segítõtársaimul. Õ fedezte fel az megújulás folyamatát, és elhatározta, hogy nem hagyja elpusztulni az emberiséget, hogy tovább viszi a magot. Mielõtt végleg elpusztítottuk bolygónkat…

- Álljunk csak meg…- szólt közbe Kettes. – Te meg mirõl beszélsz. Hogyhogy MI elpusztítottuk?

- A mi-t nem magunkra értettem, hanem ránk, emberekre.  – mentegetõzött Egyes. – Ne haragudj, ha pontatlanul fogalmaztam. A memóriakorrekcióra több szempontból is szükség volt. A küldetéstudat kialakítása volt az egyik szempont. A másik pedig, hogy ne emlékezzetek a végére. Csak összezavart volna titeket. Nehéz errõl beszélni…

- Azért csak próbáld meg. – Ötös hosszú idõ óta elõször szólalt meg.

- Rendben van. Anyabolygónk miattunk pusztult el, elnézést, megint pontatlan vagyok. Tehát miattunk, emberek miatt. Kettes ráérzett valamire. A fehér foltok alatt lévõ események nem véletlenül lettek törölve. A mi életmódunk tette életre alkalmatlanná szeretett planétánkat. Az apám ezért küldött el minket, megmentve a biztos pusztulástól, hogy próbáljuk meg létrehozni, ami nekik nem sikerült: a tökéletes világot. Ez volt életének egyetlen álma. Magam sem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. De még a mostani események fényében is azt mondom: nem szabad feladnunk. Kötelességünk folytatni.

- Egy pillanat. – Hármas hitetlenkedve szemlélte a kapitányt.  – Honnan veszed, hogy létezik ez a tökéletes világ?

- Léteznie kell. Nem lehet másképp.

- Nem lehet másképp… Meggyõzõ érv, mondhatom. Ha pedig esetleg tévedsz, akkor…

- Te jó ég… - hûlt el Kettes. Arca teljesen elsápadt, amint rádöbbent, mit is jelent ez. – Ez azt jelenti, hogy… azok a telepek, amiket elpusztítottunk….

- Szinte semmiben sem különböztek az anyabolygónktól…? – fejezte be a félbehagyott mondatot Ötös.

- Nem, errõl szó sincs. – ellenkezett Egyes. – Azok mind balul sikerült kísérletek voltak. Elõbb-utóbb elpusztították volna magukat.

- Itt korántsem errõl van szó!  - Kettes már borzasztóan zaklatott volt. – Ha nem létezett a tiszta világ, amit újra létre akartunk hozni, milyen alapon pusztítottuk el a többit, mint valami selejtet? Jaj nekünk…

- Hogy megteremtsük a tökéletes világot, Kettes! Hagytuk volna, hogy önmagukat pusztítsák ki, iszonyatos kínokat átélve? Hogy szenvedjenek a saját teremtményeink?

- Hát még mindig nem érted? – Vette át a szót ismét Hármas. – Semmivel sem vagyunk különbek, mint õk! Mi is tönkretettük a saját otthonunkat. Milyen jogon ítélkezünk hát felettük? Hogyan adhatnánk át nekik a tudást, ha magunk sem tudunk semmit. Ha mi magunk, a magasztos Teremtõk is rosszul tudjuk? Mi kergettük õket bele a végzetükbe. Az ég szerelmére! Tömeggyilkosok vagyunk!

- Mit tettünk? – meredt maga elé Kettes. - Annyi bolygó… annyi élet… hiába.

- Ezt nem gondolhatjátok komolyan! – csattant fel Egyes. – Õk nem tudnak magukról gondoskodni! Mi csak megszabadítjuk õket a döntés terhétõl, és magunkra vállaljuk! Hát elfelejtettétek a küldetésünket?

- Cseszd meg a küldetésedet… - suttogta Ötös. – egy ilyen vak és öntelt ábránd miatt kellett meghalnia az egyetlen embernek, akit szerettem ezen a nyomorult világon. Menjetek a pokolba…Ja, el is felejtettem, hogy is tehetnétek meg? Hiszen már mind ott vagyunk. – Azzal fásultan kicsoszogott a vezérlõbõl.

***

- Hogyan tovább – kérdezte elhaló hangon Egyes –, megöltök, és aztán? Mihez kezdtek?

- Nem ölünk meg senkit, bár kétségkívül megérdemelnéd. Tizenhét bolygó! Ennyi szárad a lelkünkön. És te mindvégig tudtad. Légy átkozott. Halált érdemelnél.

- Igazad van. Nincs értelme vitatkozni. Ahogy alakultak a dolgok… minden az én hibám… de képtelen vagyok bûntudatot érezni. Azt tettem, amit tennem kellett. És még mindig hiszek benne. Újra megtenném.

- Nos, lehetõséged nem lesz rá. Abbahagyjuk ezt az egészet. -  Hármas elszántsága nem tûrt ellentmondást.

- Mindazok után, amit hallottunk, kijelenthetjük, hogy semmi jogunk sincs ahhoz, hogy döntsünk a Föld sorsáról. Nem tehetünk semmit. – helyeselt Kettes is. Bár nyilvánvalóan senki sem volt kíváncsi a véleményére, Egyes is megszólalt.

- Most követtétek el a legnagyobb bûnt azóta, hogy útra keltünk. Magatokra hagytátok a gyermekeiteket. Elpusztítják magukat. Végük.

- Ha ez a sorsuk, hadd legyen meg végre. Az emberiség bebizonyította, hogy nem méltó a fennmaradásra. Mi kilépünk a körforgásból. Mostantól õk döntenek arról, hogyan tovább. Errõl felesleges vitát nyitni. Az egyetlen kérdés, amire választ kell találnunk, hogy velünk mi legyen.

- Mi már megtettük, amit kellett, sõt, jóval többet. – Kettes rosszalló pillantást vetett egykori kapitányára. – A halál lenne az igazi megváltás.

Végül elhatározásra jutottak. Ötös döntését mindnyájan sejthették. Nem volt már miért itt maradnia, ebben az életben. Ami Egyest illeti, a többség úgy határozott, a legnagyobb büntetés, ha a Földre számûzik, egy olyan tökéletlen világra, amely ellen egész hosszúra nyúlt élete folyamán harcolt. Kettes lelkiismeret furdalást érzett a hiába elpusztított bolygók miatt, így a sors furcsa fintora úgy hozta, hogy õ maga is a tizennyolcadik telepre került, és hátralévõ földi életét, amennyire csak lehetett, megpróbálta az emberek szolgálatában eltölteni.

Hármas szintén lesugározta magát a bolygóra, ahová mindig is vágyott. Nos, ez a megállapítás nem teljesen igaz, valójában a nyolcas számú világot kedvelte mind közül a legjobban, de ez is tökéletesen megtette. Még mindig ember volt, emberként akart élni, s meghalni. Sokszor járt már idelenn, titokban, a többiek tudta nélkül. Vizsgálódott, figyelt. Ráébredt, hogy az embereket annyira lefoglalják a mindennapi gondjaik, hogy mit sem törõdnek saját vagy bolygójuk sorsával. Mintha tudatában lettek volna annak, hogy elõbb-utóbb elpusztulnak, és meg sem próbálnak tenni ellene. Egykori társait sohasem kereste meg, csak két alkalommal hallott Egyes felõl, elõször egy délutáni talk-show közönsége ûzött gúnyt lehetetlen történetébõl, majd egy apró hír szólt róla, a rendõrséggel gyûlt meg a baja, miután pucéran flangált a fõváros egyik forgalmas keresztezõdésében. Hogy Kettessel mi történt, hogyan zajlott vezeklése, arról semmit sem tudott.

***

Évekkel késõbb egy bárban ücsörögve beszédbe elegyedett egy fickóval. A középkorú férfi elmesélte, hogy éppen éjszakás mûszakból tért haza otthonába, a feleségét pedig egy ismerõsével találta az ágyban. Ezen annyira feldühödött, hogy megölte mindkettõt, majd visszament az irodába, és péppé zúzta az egész kócerájt. A rendõrség a nyomában van, ezért most leissza magát a sárga földig, utána pedig feladja magát. Hármas, akit ekkortájt már Franknek hívtak, megkérdezte tõle, ha lenne rá lehetõsége, elpusztítaná-e ezt az egészet.

- Megõrültél cimbora? Attól még, hogy velem kibabrált az élet, nem kell mindent tönkretenni. Így utólag, magam is bánom, amit tettem. Hiszen olyan szépen berendezett kis iroda volt.

Frank megértõen bólogatott. Pontosan tudta, mire gondol a férfi.

KOMMENTEK