Éjjel egyikőjük sem volt képes aludni. A vacsora után megfürödtek, fogat mostak, azután hálóruhában leültek az ágyuk szélére, hogy izgalomtól reszkető gerinccel az egyre mélyülő éjszakába bámuljanak. Férfiak, nők, valamivel több, mint kétszáz ember várt az otthonában a semmire fókuszálva. A szemeik mégis úgy villogtak, mint a zsákmányra leső vadállaté. Időnként megrándult egy-egy izmuk, az ajkukat önkéntelen nyögések hagyták el. Volt, aki nem bírta, és felugrott, hogy a levegőbe kapjon.

A ruháik kikészítve, rendben összehajtogatva hevertek mellettük. Habár meghagyták nekik, hogy semmi, a hétköznapi viselettől eltérő holmit nem vehetnek másnap magukra, azért mindannyian a kedvenc ruhadarabjaikat vették elő. Egy-két díszesebb, értékesebb ékszer feküdt még az asztalon, vagy a kabát alá rejtendő, drága ing lógott a fogason. Túl régóta tudták, hogy eljön ez az alkalom, és amikor előző este megkapták a hírt, azonnal nekiálltak a készülődésnek. Akkor már sokuknál elkezdődött a remegés és a nyögés.

Ez lesz az a nap, ami csak egyszer adódhat egy ember életében. Akadnak olyanok, akiket soha nem választanak ki. Azok szerencsétlen nyomorultak, az életük nem ér semmit. Őket azonban ott várta az értesítő levél a postaládájukban, bár ezt nem a postás kézbesítette. Most gyűrötten hevert az ölükben, hogy többször elolvashassák, hogy megjegyezzék minden szavát, hogy pontosan akkor és ott legyenek, amikor és ahol kell. Ma végre azt fogják enni, amiről eddig csak hallottak, amihez semmi más nem fogható. A legigazibb ínyencséget.

Kétszáznál több ember a türelmetlenséggel küszködve harapta az ajkát, karmolta a tenyerét, és a kialvatlanságtól vöröslő tekintettel figyelte, ahogy a reggel lassan bekúszik a hálószobájába. Amikor az ébresztőórák csörögni, zenélni kezdtek, mindannyian felálltak, hogy végre nekikezdjenek a szokásos reggeli tevékenységüknek.

***

A főváros egyik forgalmas útján az omladozó lakóházak helyén frissiben felhúzott irodák, bankok és parkolóházak sorakoztak. Csupa beton és hatalmas üveglapok. Olyanok voltak, mint az elvarázsolt kastély vicces tükrei, amelyben az egymással szemközt álló épületek képe tört meg ott, ahol kinyitottak egy ablakot.

Késő őszi délután volt, a munkából hazafelé igyekvők autói szinte egymást tolva araszoltak. A motorok folyamatos búgásába időnként belehasított néhány dudaszó, és életre kelt az egyik parkoló jármű riasztója. Az emeleteken még dolgozók az egész napi hajtás után fásultan meredtek a számítógépek monitorjára, és igyekeztek nem meghallani a város kakofóniáját. A zaj mégis átjutott a hallójáratukon és ott rezgett tudatuk legmélyén egyre erősebben, egyre elviselhetetlenebbül, amíg úgy nem érezték, hogy felrobban a fejük. Még tűrték, de a határvonal egy-kettejüknél már egészen közel került.

Puszta Attila megölt egy legyet. Egész egyszerűen kapta el a levegőben és vágta a padlószőnyeghez. Ezután lehajolt hozzá, pici szárnyait az ujjai közé csippentette, majd kidobta a kis holttestet a lábánál álló papírszemetesbe. A fiatal férfi szenvtelenül bámulta a rögtönzött ravatalt. Végülis a légy magának kereste a bajt. Túl hangosan és túl sokáig zümmögött körülötte.

Visszafordult a munkájához. Úgy hitte, megnyugszik, ha véget vet az őt kínzó állat életének, de még mindig feszült volt. Sebesen dobolt az asztalon, amíg el nem kapta a szomszédos számítógépnél ülő kollégájának szúrós pillantását.

-  Bocs! – intett oda, majd kinézett az ablakon.

A szokásos látkép fogadta: a saját irodájuk képe a szemközti épületen. Azután észrevette, hogy esik.

-  Esik – jegyezte meg.

-  Jaj ne! – nyögtek fel a nők szinte egyszerre.

Az ablak mellett ülők mind kinéztek, bosszúsan elfintorodtak, majd tovább dolgoztak. Ez a rövid közjáték elég volt ahhoz, hogy észrevegyék a hulló cseppeket, elszörnyülködjenek rajta, mert az ernyőjüket otthon hagyták, majd ki-ki a maga vérmérséklete szerint eldöntse, hogy ront-e még valamit a kedvén egy bőrigázás.

Attila úgy döntött, hogy felhívja a feleségét. Röviden kicsöngött, majd az asszony hangját hallotta.

-  Szia, Szívem! – mondta Attila halkan. – Nem, nincs semmi, csak beszélgetni akartam. Kicsit kivagyok, és még bőven van mit csinálnom. Gondoltam, jót tesz, ha hallom a hangodat.

A férfi mosolyogva hallgatta a nő válaszát, miközben a tollával játszott.

-  Persze. Nem kell, hogy megvárj. Majd otthon találkozunk. Vigyázz magadra! Szia!

Miután letette a kagylót, már nem érezte a fojtogató légkört. Megragadta az egeret, és egy gyors csuklómozdulattal inaktiválta a képernyővédőt, hogy újra feltűnjön előtte az a táblázat, amit már időnként álmában is látott. A felesége kedves szavai elég erőt adtak neki, hogy annyi óra után is szembenézhessen vele anélkül, hogy ne akarja homlokával bezúzni a monitort.

Attila nagyon szerelmes volt Editbe, akit két éve vett el. Akkor még nem érezte ezt igazán, csak úgy gondolta, a kapcsolatuk megköveteli, hogy összeházasodjanak. Úgyis szinte mindig együtt voltak, és jó volt úgy, ezért biztos volt benne, hogy nem lesz baj belőle. Azóta sok minden más lett, és a férfi egy ideje úgy vágyott a nő után, hogy maga is meglepődött attól, milyen mélyen képes érezni valaki iránt. Annak idején ott volt Ágnes, az egyetemi bombázó, akit soha nem kapott meg, pedig sokszor próbálkozott vele. Még akkor is futott utána, amikor már eljegyezte Editet. Gyakran hívogatta, üzeneteket küldött neki, amiben titkos találkákra hívta, amikre Ágnes soha nem jött el, bár egyszer-kétszer megígérte. Érdekes, hogy pár év alatt mennyire elkopott benne a nő iránti vágyakozás, pedig akkor azt hitte, hogy halálosan szerelmes belé. Most már tudta, hogy nem volt az, inkább csak a testét kívánta. Már régóta nem hallott felőle, mert jó ideje nem kereste. Biztosan sikeres, befutott lett. Megvolt hozzá a stílusa, hogy azzá váljon.

Míg ezen töprengett, észre sem vette, hogy folyamatosan tölti a táblázatot. A gépelést abbahagyta, hogy visszanézze, amit eddig csinált, és szinte azonnal talált hibát benne. Jobban teszi, ha komolyan koncentrál a feladatra, különben elég nagy gondot okoz magának és sok-sok pluszmunkát. Anélkül is számos feladata van még mára. Erről eszébe jutott, hogy legalább fél órája fel kellett volna hívnia valakit egy másik osztályról. Ha szerencséje van, az illető még nem indult el hazafelé. Azoknak a „nagymenőknek” hamarabb véget ér a munkaidő, mint nekik. Többek között ezért sem szerette őket, így nem sok kedve volt tárcsázni. Dehát muszáj volt megtennie. Miközben arra várt, hogy a másik felvegye, azon töprengett, hogy hány kicsöngés után tegye le. Szíve szerint már most megtette volna.

-  Kár Arnold – szólt bele egy mély hang. 

-  Szia! Puszta Attila vagyok az iktatásról. Zavarhatlak egy percre?

-  Mondjad!

- Délelőtt átküldtem neked egy aláírnivalót, amit mára kértem vissza. Megtennéd, hogy mielő...

- Ne haragudj, de tegyük át ezt holnapra! Ma nem igazán tudtam az üzenetekkel foglalkozni. Ugye nem gond?

-   Igazából ma kéne ...

-  Reggel, jó? Már kikapcsoltam a gépet.

-  Jó, persze – jött Attila bosszús hangja. – Reggel várom. Szia!

-  Szia! – köszönt el Arnold, és úgy tette le a telefont, hogy közben továbbra sem vette le a szemét a számítógép monitorjáról, amin egy internetes hirdetést böngészett. Egy olcsó, használt autót keresett.

Habár fél évvel idősebb volt Attilánál, ránézésre legalább két évvel fiatalabbnak látszott tőle, amit annak köszönhetett, hogy kevésbé felelősségteljes munkát végzett, és azt se vette komolyan. A péntek esti feszültség-levezető teniszpartik is hozzájárultak ahhoz, hogy kisimultabb legyen a bőre és hogy jó kondiban legyen. Még három hónapja volt a házasságkötésig, és addig, hogy végleg a menyasszonya családjához költözzön. Alapjában véve ő is akarta ezt, de azért nem bánta, hogy még egy ideig egy albérletben élhet egyedül. Legfőképpen azért, mert hétvégenként jól kialhatta magát.

-  Arnold!

A férfi összerezzent. A főnöke állt a háta mögött. Gyorsan megfordult, miközben szélesen elvigyorodott, és lecsukta a hirdetési oldalt.

-  Igen?

Nem tudta levenni a szemét a főnök vörös csíkos nyakkendőjéről, ami úgy domborodott a méretes hason, hogy teljesen elvonta a figyelmet a gömbölyű fejről.

-  Arnold! – ismételte a főnöke, aki szokása szerint nem tűnt mérgesnek, vagy izgatottnak, de Arnold máris tudta, hogy gond van. – Többen szóvá tették nálam, hogy túl hosszú időt töltesz internetezéssel. Látom, igazuk van.

-  Én csak ezt az egy ...

-  Ma reggel kértem tőled, hogy küldj át egy anyagot valahová, és hogy sürgős.

-  Igen, persze – mondta Arnold, miközben minden erejével azon igyekezett, hogy rájöjjön, miről van szó. – Emlékszem rá.

-  Egy másik osztályról szóltak, hogy ők kapták meg.

-  Rossz helyre ment volna? – Arnold arca csupa meglepetés volt.

-  Igen. Most ők küldik tovább. Szóval, így egy napot késik a folyamat, ami nagyon nem jó – a főnök kedélyesen megcsóválta a fejét. – Arnold! Egy hetet adok neked, hogy változtass a hozzáállásodon, vagy át kell gondolnom a negyedévi prémiumodat. Eddig is voltak veled problémák, de kezdesz túlzásokba esni.

Arnold észrevette, hogy most is vigyorog. Gyorsan elkomolyodott. A főnök a vállára tette a kezét, és föléje hajolt. A nyakkendő majdnem Arnold orrához ért.

-  Értesz engem, ugye?

-  Hogyne. Igyekszem. Amiatt meg ne haragudj, hogy rossz helyre küldtem azt az izét! Végülis tévedni emberi dolog.

A főnök arcán pillanatnyi undor futott át.

-  Emberi, igen – morogta.

Arnold megvárta, amíg a főnöke alakja eltűnik az irodája ajtaja mögött, azután kapkodva kikapcsolta a számítógépét, magára húzta az öltönyzakóját, felvette a táskáját, és a lift felé indult. A munkaidőből még fél perc volt hátra, ám Arnold nem szándékozott tovább ott maradni. Nem azért, mert megsértődött volna az elhangzottak miatt, hanem mert találkozót beszélt meg a menyasszonyával, és sietnie kellett, ha időben oda akart érni. Nem először kapott fejmosást, ami után mindig megígérte, hogy változtat a hozzáállásán, de ezt ő csupán kis lépésekben szándékozott megtenni. Nem érezte veszélyben a munkahelyét és a fizetését, maximum tudta, hogy őt soha nem fogják előléptetni. Nem is vágyott rá. Most inkább pár kellemes órát akart egy moziban eltölteni azzal a roppantul csinos nővel, aki nagyon morcos lesz rá, ha elkésik.

***

A metrószerelvény ajtószárnyai nagy dörrenéssel egymásnak vágódtak. Az így összezárt utasok egyszerre rándultak össze, ahogy megindultak az alagút mélye felé. Kár Arnold már a hatodik megállóján volt túl, és egyre feszesebben húzta ki magát az ülésen, mert érezte, hogy a jobbján ülő nő még mindig őt bámulja. Normál esetben nem vett volna róla tudomást, de most valamelyik sokadik érzéke rábírta, hogy erősen odafigyeljen. A hölgy csontos térdeire fektetve egy nyitott könyvet szorongatott, amiből egyetlen sort sem olvasott el eddig. Időnként elfordította a fejét a másik irányba is, ám szinte rögtön visszakapta, hogy párás tekintetét a férfire függessze. Szinte falta a tekintetével. Arnold kényelmetlenül feszengett, és igyekezett volna arrébb húzódni, de a másik oldalán helyet foglaló idősebb úr megakadályozta ebben. Az illető mélyen előregörnyedt, az átlagtól nagyobb méretű, kopasz feje szinte hozzáért Arnold térdéhez. Zihálva kapkodta a levegőt, mintha idáig rohant volna. Arnold elnézett a háta fölött, és látta, hogy a másik mellett még bőven akad férőhely ahhoz, hogy mind rendesen elférjenek. Ez az alak mégis rátolakszik. Ráadásul az egész testét elfedő, zsíros kabátból áradt a kellemetlen szag.

A metró hosszan fékezett, majd megállt. A kinyíló ajtón át számos utas érkezett. Le csak kevesen szálltak. Arnold a szeme sarkából figyelte őket, közben az a rossz érzése támadt, mintha minden távozó vetne feléje egy fájdalmasan vágyakozó pillantást. Gyorsan konstatálta magában, hogy bizonyára rosszul látta, és talán csak a munkahelyéről magával hozott feszültség kelti benne ezt a furcsa üldözési mániát. Ekkor megakadt a szeme egy szőke szépségen, aki tőle nem messze támaszkodott. Rögtön rájött arra, hogy egy csinos lány látványa képes elfeledtetni vele a szorongását. A lány – megérezve, hogy figyelik – egy pillanatra ránézett, azután azonnal el is kapta a tekintetét. Arnold is elfordított a fejét.

Az emberekkel teli ülések között sokan álltak a kapaszkodókat markolva, egymással beszélgetve, vagy nézelődve. Arnold most egy kosztümös, vörös hajú hölgyet szúrt ki magának, aki egyenesen ülve meredt maga elé. A férfi – látva, hogy a nő nem vesz tudomást róla – leplezetlenül bámulta. Ekkor megérezte, hogy őt is nézi valaki. A bájos vörös után helyet foglaló tinédzserforma fiú egyenesen rászegezte a szemeit. Arnold zavartan pislantva fordult előre. Milyen kellemetlen helyzetbe került! Biztosan a nő fia az, aki kiszúrta, hogy az anyját vizslatja. Nem mert tovább nézelődni, ezért inkább a szemközti ablakra terelte a figyelmét.

A vastag csövek hevesen hullámoztak az alagút falán. Arnold egy darabig azt figyelte, azután az üvegen kissé eltorzuló, saját tükörképére fókuszált. Halványan elmosolyodott, amikor megállapította, hogy igazat mondtak azok, aki azt állították, hogy kölyökképe van. Mialatt elégedetten szemlélte magát, észrevette, hogy sok más utas arcát is látja a magáé mellett. Különös érzése támadt, ahogy az ablakban csüngő fejeket nézte. Pár szívdobbanásnyi idő után döbbent rá, hogy őt figyelik. Dermedten nézett fel, és látta, amint az emberek elfordulnak az ablaktól, hogy rábámuljanak. A szájuk némán elnyílt, a szemükben csillogott valami mérhetetlen vágyódás. Ekkor valaki élesen felhördült a metró végében, mire mind úgy kezdtek el viselkedni, mint eddig, mint bármelyik normális ember. A szerelvény közben újabb megállóhoz közeledett.

Arnold tekintete egyik utasról a másikra ugrált. Elképzelni nem tudta, hogy mi üthetett beléjük. Olyannyira ideges lett, hogy legszívesebben felállt volna, hogy az időközben teljesen lefékező metróból kiugorva maga mögött hagyja ezt az ijesztő társaságot. Ám már csak a következő megállóig kell kibírnia. Az még két perc mindössze és nem hét, amennyit a következő szerelvényre kellene várnia. Különben sem hagyhatja, hogy megijessze mások őrültnek vélt viselkedése. Ez biztosan csak valami hirtelen jött üldözési mánia. Nem több.

A peronról sokan érkeztek, akik sietve beékelték magukat a többiek közé. Szinte már egymás lábát taposták, és az állók majd rádőltek az ülőkre. Leszállni senki nem akart. A férfi a fogait összeszorítva hallgatta, ahogy az ajtószárnyak összezáródnak. Amint újra elindultak, dacosan felnézett felkészülve az újabb bámulókra, de egyetlen ember sem nézett feléje. Egy darabig forgatta a fejét, majd hogy nem találkozott senki tekintetével, némileg csökkent a feszültsége. Az ujjait kezdte el babrálni, és egy népszerű dalt dúdolt, miközben a szám szövegét igyekezett magában felidézni. Nemsokára oda kell furakodnia az ajtó elé, hogy az elsők között szállhasson ki.

Először fel sem tűnt neki, hogy a tömegben újra a szőkét bámulja. Amint észrevette ezt, azonnal feltűnt, hogy a lány most nem kapja el a tekintetét, hanem egyenesen visszanéz rá. A pupillája kitágult, az orrlyukai finoman remegtek, és szélesen vigyorgott. A férfi rémülten kettőt pislantott. Nem, inkább vicsorgott, úgy, mint egy állat. De vajon biztos ez? Biztosan jól látja? Hirtelen valami bizarr érzés borzongatta meg. A mellette ülő, bűzös alak megcsókolta a kezét. Arnold ösztönösen elkapta, mire az esőkabátos megragadta a karját, magához húzta, és vaskos nyelvével végignyalta a kézfejet. Arnold teljes erőből rángatta magát, hogy mielőbb kiszabaduljon.

-  Mit művel, maga idióta?! – üvöltötte magából kikelve.

Felháborodásában észre sem vette, hogy a másik oldalról a nő egészen hozzásimulva rágni kezdte a fülét olyan finoman, hogy a fogai épp csak érintették a cimpáját. Ez akkor lett visszataszítóan nyilvánvaló a számára, amikor a hölgy mélyen bedugta a nyelvét a fülébe. A férfi szabad kezével odakapott, miközben elrántotta a fejét. Hirtelen egy néni meleg, öreg tenyerét érezte a halántékán, és hallotta, hogy a mamika beleszagol a hajába.

-  Érett! – rikoltotta az elégedetten.

Arnold a csípő fájdalomból tudta, hogy a néni megkarmolta. Káromkodni kezdett volna, ám elakadt a szava, amikor a kínok megrohanták.

A jobb oldalán kéjesen harapdáló nő belevágta fogait a fülébe, majd rögtön félrerántotta a fejét szájában Arnold fél cimpájával. A kopasz férfi Arnold csuklóján szakította fel a bőrt és az ereket. A harapás nyomán kibuggyanó vér a padlóra fröccsent. Arnold sikoltva hanyatt vetette magát. Addigra legalább nyolcan voltak rajta, és a ruháját tépték. A testét pokoli fájdalom rángatta. Bármerre próbált menekülni, nem bírt a minden irányból beléje vágódó fogaktól. Hánykolódott, miközben torka szakadtából üvöltött. A kín könnyeket ontott a szeméből, nem is igen látta, hogy kik bántják. Egy tisztább pillanatban azután egy szőke fejet pillantott meg a lábánál. A lány négykézláb nyúlt a férfi cipőjéhez, hogy serényen kibontva a cipőfűzőt, lerántsa a cipőt és a zoknit. Csücsörített, ahogy Arnold lábfejéhez hajolt, majd bekapta a nagylábujját. A csont nagyot reccsent. A férfi ívben megfeszült, a szemei a metró mennyezeti lámpáira meredtek. Az emberek felkapták, és mint egy rongybabát rángatták végig a kocsiban.

Ekkor a szerelvény nagyot fékezve megállt az alagútban. Mindenki elesett, az utasok egymáson keresztül próbáltak feltápászkodni, miközben dühösen sziszegtek, és hangosan szidalmazták a vezetőt. Arnold a kocsi elejébe csúszott. Félig ájultan a még épen maradt kezével felnyúlt az egyik kapaszkodó felé. Megragadta, és reszketve felhúzta magát. Szédülten állt homlokát a hűvös fémnek nyomva. Képtelen volt rendesen gondolkodni. Csak azt tudta, hogy a metró megállt, és ez már biztosan az ő megállója. Le kell szállnia. Reszketve kiegyenesedett, azután megfordult. Hófehér arcára egyszerre kiült a rémület, amikor meglátta őket.

-  Ó, ne! – nyögte. – Nem akarom!

Ők akarták. Újra megragadták, cibálták oda-vissza, kézről-kézre. Hörögtek, és üvöltöttek, ahogy egymást félrelökve igyekeztek minél többet megszerezni a prédából.

Kis idő múlva a kocsi padlóján és az üléseken maszatos alakok hevertek, a saját testüket és egymást nyalogatták. A metró – miután a vezető végre átállította a váltót – nagyot rándulva megindult velük egy, a fővonaltól távol eső, eldugott megálló felé.