Sõregi Zsolt
A szigeten
szerző: Sõregi Zsolt | megjelent: 2008-05-02 17:04:11 | kommentek száma: 1 | olvasottság: 155 | tulajdonos: Essolt**oldal**
A SZIGETEN
1.
A csónak lágyan ringatózott az álomszép, kicsiny tó közepén. A kósza szellõk kergette parányi hullámok újra és újra nekicsobbantak az oldalának, magukkal sodorni mégsem tudták, kötél rögzítette egy tûzpiros bójához. A tó körül mámorítóan zöld lombú fák álltak sorfalat, mögöttük ezerszínû virágokkal ékesített, fû borította dombok emelkedtek, a távolban hósapkás hegyóriás tört az ég felé. A felhõpamacsokkal pettyezett égen madarak kergetõztek, távoli daluk csak kiemelte a lenti csöndet.
Éva a csónakban feküdt, lehunyt szemmel simogattatta magát a nappal, egyik karját a csónak peremén túllógatva ujjaival összekócolta a hûvös vizet. Boldog volt, szinte a mennyben érezte magát, amióta itt élt, a szigeten. Tíz éve már? Vagy több is lehetett? Évát nem érdekelte az idõ, csodálatos harmóniában teltek a napjai. A magány sem zavarta, hiszen az egész sziget mintha csak érte lett volna, barátja volt a tó, a fák és az ezerszínû virágok, még a távoli hegycsúcs is, ahol sosem járt.
(hallasz?)
Olyan hirtelen ült fel, hogy a csónak vészesen megingott alatta, a mozgás keltette hullámok hangos csobbanással ütköztek szél hajtotta társaikba. Arcát vízpermet borította be, az álmosító idill azonnal szertefoszlott. Kutatva járatta körbe a tekintetét a parton, ám nem látott semmit, amit ne látott volna már százszor is. A suttogás távoli volt, mégis mintha egyenesen a fülébe lehelték volna, szinte érezte a csiklandozását. Oda sem figyelve dörzsölgette füleit, pillantása a tó vizére esett. Úgy érezte, a végtelen közepén lebeg, odalent látta a tükrözõdõ eget, a felhõpamacsokat, a kergetõzõ madársereget. Minden tökéletes volt, minden nyugodt, talán elaludhatott, és egy kósza álomra hitte azt, hogy igaz.
Mosolyogva oldozta el a kötelet. Az evezõket a helyükre illesztette, majd munkára is fogta õket, a csónak megmozdult, késõbb már suhant, el is érte hamar a partot. Nem volt kikötõje, nem volt stége, úgy gondolta azzal csak megerõszakolná a tavat. A csónakot egyszerûen a kavicsos partra húzta, a kötelet egy nagyobb kõ köré tekerte, majd fáradt karjait feledve, nevetve szaladt a ház felé.
A házat úgy építette meg, hogy tökéletes harmóniát teremtsen az épület és a természet között. Falait fából emelte, amit sehol sem mocskolt festék, a tetõt fû borította be, távolról a ház sem tûnt másnak így, mint egy dombnak a sok száz közül. Virágoskertje nem volt, számára az volt az egész sziget, zöldséget azonban sokfélét ültetett, sosem ette egy nap kétszer ugyanazt. A hústól viszont idegenkedett, egy kecskét tartott ugyan, de kizárólag a teje miatt. Élt persze a tó körül nyúl és fácán, a tóban pedig hemzsegett a hal, sõt a fák között egyszer egy õzet is látott, de képtelen lett volna gyilkolni. Nem cseppent miatta vér a földre ittléte hosszú évei alatt, hacsak a közeli vadrózsák nem jelölték meg aprócska sebbel szépségüket tolvajló ujjait.
Mielõtt a házhoz ért volna, meglátogatta kertjét, szedett paradicsomot, retket, uborkát, s még számos finomságot, aztán a konyhába táncolt, közben vidám dallamot dúdolgatott. Salátát készített magának, megszórta sajttal, majd a tornácra kiülve evett. Késõbb sétált egyet a fák között, csokorba gyûjtötte a dombok ékeit, a házban vázát kerített nekik, és bódító illatukban hajtotta álomra a fejét.
2.
(hallasz?)
Riadtan ült fel az ágyban, tekintetét a mindent elrejtõ sötétbe fúrta. Volt ott valaki, vagy csupán érzékei csalták meg? Gyertyát gyújtott, az ugráló lángtól táncoló lidérccé vált minden árnyék, ami csak növelte az álom okozta borzongását. Mert csakis álom lehetett, hiszen senki sem élt itt, aki megszólíthatta volna õt.
Ráadásul már megint olyan távolról szólt az a hang, és mégis oly közel! De a szobában senki sem volt, az egész házban sehol nem reccsent meg léptek súlyától egyetlen deszka sem. Talán az illetõnek súlya sincs? Lerázta magáról az ijedtség okozta bénultságot, s a gyertyával bejárta az egész házat. Senkit sem talált, még nyomát sem annak, hogy járt volna ott valaki. Visszabújt az ágyba, elfújta a lángot, ám még órákig nem jött álom a szemére. Tíz év óta elõször nem tudott aludni.
Az idill végleg véget ért.
3.
Másnap reggel fáradtabb volt ugyan a szokásosnál, de a titokzatos suttogással eleinte nem sokat törõdött. A napfény elûzte a borzongást, kinevette éjszakai szorongását. Sosem hitt a szellemekben, nem gondolta, hogy most kellene változtatnia ezen. Reggelizett, majd sétára indult mezítláb, ahogy szokott. Ma azonban nem élvezte úgy a sétát, mint rég, folyton a fákat leste azt várva, mikor bukkan mögülük elõ valaki. Nem sokkal dél elõtt a tó közepére evezett, de ezúttal nem ringatták el a hullámok. Feszülten üldögélt, állandóan a part felé pislogott. Pedig a hang nem szólalt meg újra, hihette volna képzelgésnek is, valahol mélyen mégis tudta, hogy nem álmodta, és nem is képzelte azt.
Délután olvasgatott pár órát a tornácon, el-elbóbiskolt közben, mégsem érezte pihentebbnek magát. Gyakran fordult hátra, hogy megbizonyosodjon arról, senki sincs mögötte. Az este közeledtével újabb sétát tett, szedett sokféle virágot, melyek hamarosan bódító illattal töltötték meg a házat. Nehezen aludt el, furcsa csalódottságot érzett, amiért nem hallotta egész nap azt a suttogást.
Eltelt egy hét, s a hang nem szólalt meg újra. Nagyokat sétált, olvasgatott, ruhákat varrt vagy a kertjét gondozgatta. Boldog volt ugyan, de úgy érezte, valahogy fakóbb lett a világ. Persze ugyanaz volt a tó, a fák, a dombok, a távoli hófödte hegy is, mégis attól tartott, minden megváltozott. Azelõtt meztelenül fürdött a tóban, az utóbbi napokban ezt csak fürdõruhában kockáztatta meg. Ha csónakázott, mindig a ház felé fordult, nehogy valaki beosonjon, amíg nem figyel, sétái alatt pedig idegen nyomokat keresett. Mégis minden este azzal a gondolattal bújt ágyba, hogy az a suttogás nem létezett, nem létezhetett.
A hangot pár nappal késõbb hallotta meg újra, amikor éppen a tó hûsítõ vizébe merült.
4.
Csaknem a tûzpiros bójáig beúszott, majd lemerült, és élvezte a súlytalan lebegést. A szemét is lehunyta, békesség töltötte el.
(hallasz?)
Szemei felpattantak, rémült kiáltását buboréksereg vitte a felszín felé. Kapkodva forgolódott, hátához valami nyálkás dolog ért, amitõl pánikszerû csapkodásba kezdett. Attól félt, képtelen lesz elérni a felszínt, bizonyosan megfullad a mélyben, tetemén halak lakmároznak majd. Mikor végre kidugta fejét a vízbõl, akkor arra gondolt, a partot nem éri el sosem. Hamarosan már a kavicsokon feküdt, de nem emlékezett, hogyan került oda. Didergett, bár forrón tûzött a nap. Lábait önkéntelenül elhúzta a parton fel-felcsapó hullámok elõl, mintha a tó lenne a hibás, mintha maga a víz suttogott volna neki. Fogalma sem volt, ki, és hogyan lehetett képes szólni hozzá a víz alatt, és hogy mit akarhat tõle az illetõ.
(tudom, hogy hallasz)
Felugrott, sikoltva a házba szaladt. Kezét a fülére szorítva botladozott el az ágyáig, magára húzta a takarót, majd meglapult. Egész testében reszketett, halkan elsírta magát.
(itt vagyok)
Abbahagyta a sírást, még levegõt venni sem mert. A takaró alól semmit sem látott, de félt kilesni alóla. Úgy érezte, mintha rettentõ hideg lenne a szobában, aztán ráébredt, azért fázik, mert csurom vizes.
(hallasz?)
Arra gondolt, talán válaszolnia kéne, de nem volt hozzá ereje. Remegve lapult csaknem egy órán át. Amikor végre ki mert bújni a takaró alól, semmi nyomát nem látta, hogy járt volna a szobában valaki. Becsukta az ajtót, majd elétolta az éjjeliszekrényt. Az ablakot is bezárta, elhúzta a függönyt, aztán újra az ágyához lépett. Saját magát ringatva üldögélt ott órákon át, miközben lassan besötétedett, végül a párnára hajtotta a fejét, ahogy a bódító virágillat az álom felé kísérte õt.
Úgy ült fel ismét, mintha rugók lökték volna fel. Reszketõ ujjaival a sokadik próbálkozásra tudta csak meggyújtani az ágy feletti polcról leügyeskedett gyertyát. Mikor aztán fellobbant a láng, annak fényében az ajtó elé tolt szekrényre pillantott. Ott állt rajta a váza, melybe az évek során minden egyes nap csokornyi virágot szedett. Minden nap, kivéve a mait. Ma a szobában rettegve töltötte el a délutánt, ki sem tette a lábát a házból, most mégis tisztán érezte a virágillatot. Bár szörnyen félt, felkelt, és az ajtóhoz osont. Eltolta az útból a szekrényt, végül lenyomta a kilincset. Azt várta, hogy nem sikerül majd, hogy valaki kívülrõl tartja, valaki, aki ha már bejutni nem tudott, hát õt sem engedi ki. De könnyedén mozdult, az ajtó kitárult, a gyertya fénye pedig üres folyosóra esett. Végigjárta a házat, pedig nem hitte, hogy lesz hozzá bátorsága. Egy szál virágot sem talált, aminek azt a bódító illatot tulajdoníthatta volna. Mikor már újra a szobája felé sietett, rádöbbent, hogy annak ajtaját résnyire nyitva hagyta. Biztos volt benne, hogy a suttogó lény odabent van, kivárta, amíg megnyugszik, és most akar lecsapni rá. Az ajtóhoz lopakodott, kezét a kilincsre tette, aztán percekig latolgatta, mitévõ legyen. Végül bezárta az ajtót, majd a konyhába ment. Egy széken kuporogva töltötte az éjszakát, néha elaludt, de gyakran felriadt. Napkeltéig sorban gyújtotta a gyertyákat, mintha a fény védelmet nyújthatna neki.
Reggel elgémberedett tagokkal kászálódott le a székrõl, a fürdõszobába csoszogott, útközben lapos pillantásokkal méregette a szoba ajtaját. Megmosta az arcát, majd felnézett, pillantása a tükörre esett. A rémület azonnal visszatért, elfehéredõ ujjakkal markolta a mosdó szélét, fogai közül nyöszörgés tört elõ. Évekkel idõsebb arc nézett vissza rá.
-Ez nem lehet – mondta ki végül hangosan. Kényszerítette magát, hogy lehunyja a szemét, aztán percekig mélyeket lélegzett, csak utána nézett körül újra. A tükörben a mostani énje bámult rá, nyoma sem volt rajta a még el sem telt éveknek. A szemei karikásak voltak ugyan, de ezt cseppet sem találta furcsának az elmúlt éjszaka után.
-Mi történik itt? – suttogta a tükörnek, de választ nem kapott. Visszabotorkált a konyhába, magához vette a legnagyobb kést, azzal közelítette meg a szobát. Fogalma sem volt, mi hasznát veheti a késnek egy testetlen hanggal szemben, de valahogy biztonságérzetet adott neki. Szabad kezét a kilincsre tette, lassan lenyomta azt, majd belökte az ajtót. Odabent persze senkit sem talált.
Aznap kevés idõt töltött a házban, jobban érezte magát, ha messzire ellátott maga körül. Egy széket vitt a ház elé, könyvvel az ölében üldögélt ott, de bele sem lapozott. Egész nap semmit sem evett, mégsem volt éhes. Napnyugtakor a szobájába ment, az ajtót eltorlaszolta, a kést maga mellé tette. Ezúttal nem fújta el a gyertyát, azt akarta, hogy legyen fény a szobában, ha felriad. Ha megszólítják.
Már éjfél felé járhatott az idõ. Képtelen volt elaludni, a hátán fekve bámulta a mennyezetet. Arra gondolt, milyen sokáig élt boldogan, mennyire nem tartott a magánytól sem, aztán jött ez a hang, és mindent tönkretett. Legalább megmondta volna, mit akar... Ekkor lobbant el a gyertya lángja, de még meglátta ágya mellett azt az alakot.
**oldal**
Kiáltva ült fel a sötét szobában, ujjai a kés markolatára fonódtak. Percek teltek el, mire rájött, hogy elaludt, és csak álmodta azt az árnyalakot, közben pedig a gyertya valóban leégett. Letette a kést, majd újabb gyertyát gyújtott, sõt ezúttal többet is. Biztosan nem egyszerre alszanak majd ki, nem lesz többet sötét idebent. Visszafeküdt, átizzadt hálóinge a testére tapadt. Megpróbált megnyugodni, de nem sikerült. Újra érezte a virágillatot, ezúttal biztos volt benne, hogy tumora van. Emlékezett rá, hogy egyszer azt hallotta, agydaganatos betegek éreznek olykor nem létezõ szagokat. Talán nem létezõ hangokat is hallanak. Szörnyû lehetõség, mégis sokkal jobb, mint szellemlényekben hinni. Ekkor kezdett el elõször rángatózni a keze.
Furcsa érzés volt, látta a kezét, ahogy megvonaglik, miközben õ nem mozdította meg. Nem tartott sokáig, mégis rémülettel töltötte el. Tumor és epilepszia? Elképzelhetetlennek tartotta, hogy hosszú, egészségben megélt évek után két ilyen súlyos betegség jelentkezzen nála egyidõben. Bár a rángás megszûnt, gyorsan letette a kést, nehogy önkéntelenül megsebezze magát. Úgy bámulta a kezeit, mintha nem is hozzá tartoznának. Idegenek lettek hirtelen, hiszen nem õ mozgatta õket. Valaki más.
(hallasz?)
Elsírta magát. Nem sokat ért hát az ajtó elé tolt éjjeliszekrény. A késre pillantott, de ugyan hova döfhetett volna vele?
(nézz rám)
Inkább lehunyta a szemét, kezével még az arcát is eltakarta. Biztos volt abban, hogy akármi közeleg, õ nem akarja látni.
(nézz rám nézz rám nézz rám)
Nem hagyta megtörni magát. Ha valami szörnyûség következik, hát legyen, de akkor sem teszi meg, amit a hang kér.
(nézz rám nézz rám nézz rám nézz rám nézz rám nézz rám)
Válaszul csak a fejét rázta meg. Eldöntötte, hogy ha a pokol kapuja nyílik is meg a szobában, akkor sem néz föl. Nem engedhet a hangnak. Ha erõsnek mutatkozik, talán békén hagyja majd.
(NÉZZ RÁM!)
-Soha! – kiáltotta a szobának. – Hagyd abba, nem nézek rád!
(érzed ezt?)
Fájdalom mart a lábába, mintha megszúrta volna valami. Lába megvonaglott, éppen úgy, mint nemrég a keze.
-Ne bánts! – kérte sírva.
(látom, hogy érzed)
-Kérlek…
(tudom, hogy hallasz is)
-…ne bánts.
(nem kell félned)
De õ nem hitt neki. Még hosszú ideig zokogott arcát eltakarva, ám a hang nem szólalt meg újra ezen az éjszakán. Hajnalra álomba sírta magát, ám álmai fájdalommal teli, kavargó viharok voltak elméjében, nem hoztak megnyugvást neki.
5.
Sikoltva ébredt, és bár a rettegését felszító képek gyorsan halványodtak, az a fehérség, ami álmában elborította õt, szörnyû érzésekkel töltötte el. Sokáig tartott, mire megnyugodott. Várta a hangot, a fájdalmat, a rángásokat, de semmi sem történt. Kisétált hát a házból, tekintetét végigjáratta a tavon, a fákon és virágokon, de szinte nem is látta õket. A szörnyû fehérségre emlékezett, azt látta mindenhol, bárhova nézett. Visszabotladozott a házba, meg sem fésülködött, még mosakodni sem kezdett, csak leült a konyhában és várt.
Eljött a dél, el is múlt aztán, majd eltelt a délután is. Éva ott ült a konyhában, üres tekintettel meredt maga elé. Ahogy sötétedni kezdett, felállt, a szobájába ballagott. Úgy feküdt le, hogy még az ajtót sem csukta be. Nem volt értelme többé, a lénynek, amely rátalált, egy ajtó láthatóan nem jelentett akadályt. Ébren feküdt sokáig, olykor megrándul a keze vagy a lába, de nem törõdött vele. A levegõben virágillat lebegett, a hang azonban nem szólalt meg. Eleredt viszont az esõ.
Elõször halk dobolást hallott a tetõn, ám hiába készült újabb borzalomra, hamarosan rájött, hogy csak a becsapódó vízcseppek zajonganak. Az ablakhoz ment, kibámult rajta, miközben azon gondolkodott, mi tûnik olyan különösnek. Végül rájött. Maga az esõ volt az. Vajon mikor látott utoljára esõt? Nem emlékezett. Sosem szeretette, ezért nem is nagyon hiányzott neki, ám meglepõdött, milyen rég nem volt benne része. Megrázta a fejét.
-Az nem lehet – mondta ki hangosan. Hiszen köröskörül zöldellt a sok növény, a kertje is bõséges termést hozott, hogyan lett volna mindez lehetséges esõ nélkül? Õ sosem locsolt. Döbbenten bámult ki az ablakon. Ellopták az emlékeit. Emlékeit az esõrõl, és még ki tudja, mi mindenrõl. Mert az, hogy ezen a buja szigeten nincs csapadék, elképzelhetetlen volt. Mikor aztán tovább szõtte a gondolatot, rémült döbbenete egyre fokozódott. Minden nap szedett virágot. Tíz, vagy még több éven át.
-Nem lehet – suttogta maga elé. Emlékezni próbált, olyan szavakat ízlelgetett, mint „tél” és „hideg”. Vagy egyikben sem volt része hosszú éveken át, vagy valaki, valami eltorzította a múltat. Hiszen ez nem trópusi sziget, nem lehet rajta mindig nyár.
(itt vagyok)
-Ki vagy? – pördült meg dühödten, ám a szoba üres volt, senki sem állt a háta mögött. – Gyûlöllek! Mit tettél velem?
(emlékszel rám?)
-Még az esõre sem! A télre sem! A hóra sem! Nem tudom, ki vagy!
(hoztam virágot)
-Ó, igen, érzem a szagát. De hol van? Nem látom! És hol vagy Te?
(nemsokára újra velünk leszel)
Éva lábaiból elszállt az erõ, lassan a padlóra rogyott. Nem akart hinni bennük, ám a szellemek attól még eljöttek érte. Az is biztos már, hogy magukkal viszik.
-Újra? – kérdezte értetlenül. Talán õ is egy szellem, aki megízlelhette a testi lét örömeit? Ez esetben persze értelmetlen a félelme, hiszen közéjük tartozik, talán õ is szólt már máshoz testetlen hangként. Fáradtan lehunyta a szemét.
-Nem – jelentette ki. – Nem! NEM! Én nem vagyok szellem! Én élek! Itt élek! Boldog vagyok! Nem megyek veletek! SOHA!
Dühödten csapkodni kezdett maga körül, harcolt láthatatlan ellenségével, önkívületben rugdalt és ütött. Alig érezte, ahogy kezek ragadták meg, s szorították le testét, nehogy kárt tegyen magában. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, vakító fehérség döfött tõrként bele. Szólni akart, de csak motyognia sikerült, mozdulni akart, de szíjak tartották fogságban. Árnyak álltak mellette, beszédük halk volt, távoli.
(ne aggódjon, hamarosan felébred majd)
(biztos ez?)
(igen. a reflexek már néhány napja visszatértek. a fájdalomra is reagál, bár egyelõre csupán önkéntelen mozdulatokat tesz)
(és ez jó jel?)
(az bizony. az elõbb már magához is tért, ebben biztos vagyok. orvosilag ez már nem is kóma volt, csupán kábulat. de még vissza fog esni, a teljes ébredés csak napok múlva várható. egyesek valamiféle álomvilágról számoltak be az ébredés után, amit nem volt könnyû elhagyniuk)
(én mit tegyek?)
(amit a baleset óta eltelt tíz év során. legyen mellette. beszéljen hozzá. hozzon neki virágot, hogy érezhesse az illatukat. mindez rengeteget segít akkor is, ha látszólag nem reagál rá)
(így lesz. köszönöm, doktor úr)
(még ne köszönje. a felesége tíz évet aludt. ha felébred, nos, a neheze csak akkor következik)
6.
Éva a csónakban feküdt, lehunyt szemmel simogattatta magát a nappal, egyik karját a csónak peremén túllógatva ujjaival összekócolta a hûvös vizet. Boldog volt, szinte a mennyben érezte magát, amióta itt élt a szigeten. Tíz éve már? Vagy több is lehetett? Évát nem érdekelte az idõ, csodálatos harmóniában teltek a napjai, a magány sem zavarta, hiszen az egész sziget mintha csak érte lett volna, barátja volt a tó, a fák és az ezerszínû virágok, még a távoli hegycsúcs is, ahol sosem járt.
A csónak megingott, ahogy felült. Elszundíthatott, és valami szörnyût álmodott, aminek részletei úgy hullottak ki emlékezetébõl, mint ahogy ujjai közül pereg ki a homok. Nagyot sóhajtott, a gyönyörû tájon pihentette a tekintetét. Aztán eloldozta a kötelet, megragadta az evezõket, és a ház felé irányította a csónakot. Még hogy tíz éve nem esett, jutott eszébe álmának egy furcsa mozzanata. Hiszen tegnap is esett, télen pedig csaknem térdig ért a hó. Nevetve megrázta a fejét, hosszú haját megtáncoltatta a szél. A rossz álmok jönnek, majd mennek is, gondolta. Csak a sziget örök.
VÉGE
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Ray Bradbury: Éjfél is elmúlt (részlet)
Az Agave Könyvek április 23-án jelenteti meg Ray Bradbury Éjfél is elmúlt című könyvét. Ebből az alkalomból, a megjelenő könyvből egy részletet is olvashattok az oldalunkon. | tovább...
Caleb Carr - A halál angyala
Egy kor, amikor még nem volt oly ismert a sorozatgyilkos fogalma. Egy kor, amelyben nem volt elég néhány ember igazságért vívott harca. Egy kor, amelyben a rendõrség életét és nevét kockáztatva megküzdött a modernizációért, amivel a mai bûnüldözés módszereinek alapjait fektette le. | tovább...
Félünk álmodni - Rettegünk meghalni
A haldoklás és az elalvás folyamatában sok hasonlóság van. A szem mindkét folyamatban lecsukódik, az állkapocs leereszkedik, ami az akarat végét szimbolizálja. | tovább...
Agatha Christie - Gyilkosság a Csendes házban
Agatha Christie ebben a mûvében is olyan gyilkosságok felderítését bízza Poirot-ra és vele együtt az olvasóra, mely bûntények megoldásához az intelligencia hányados középes értéke igencsak csekélynek bizonyulhat. | tovább...
Neil Richard Gaiman (1960 - )
Az 1960. november 10-én, az angliai Portchesterben született Neil Gaiman számos sci-fi és fantasy mû írója, beleértve több rajzolt regényt (graphic novel) is. Gaiman lengyel zsidó családból származik, édesanyja, Sheila Gaiman gyógyszerész, apja, David Bernard Gaiman a család élelmiszerbolt-hálózatában dolgozott. | tovább...A fészkelõdõ holtak (részlet)
Az Agave Könyvek szeptember 4-én jelenteti meg Paco Ignacio Taibo II. és Subcommandante Marcos: A fészkelõdõ holtak címû regényét. Ebbõl az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashatjátok el most a regény elsõ fejezetét. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Regisztráció ideje:
2007-01-09 15:00:14
Hozzászólások száma:
36
...bummcsikávávááá..megmutatomhogyhogykelléllni...