Rádai Márk
Az utolsó akkord
szerző: Rádai Márk | megjelent: 2007-12-21 20:30:26 | kommentek száma: 8 | olvasottság: 234 | tulajdonos: jackfrost**oldal**
AZ UTOLSÓ AKKORD
„Because something is happening here
But you don’t know what it is
Do you Mister Jones?”
Bob Dylan: Ballad of a Thin Man
Davis századost még a jámbor és birkatürelmû Coates hadnagy is utálta. Nem azért, mert „elnézõ” volt a legtöbb dílerrel meg erõszakos, kötekedõ szarházival szemben, és nem is azért, mert állandóan bûzlött a cigarettafüsttõl, hanem a különösen irritáló, behízelgõ stílusa miatt. A viselkedése leginkább egy jó passzban lévõ, klimaxos nõére emlékeztetett. Coates még akkor is hálás lett volna a sorsnak, ha Davis helyett a nyugdíj elõtt álló Mrs. Waters mellé osztják be, aki idõnként szerette a férfi munkatársak karját simogatni és becézni õket. („Morci vagy, Bernie-fiú? Nem aludtad ki magadat?”) Arra is gondolt, hogy talán Davis homokos, aztán elvetette ezt az ötletet. Nem tudta elképzelni, hogy bármelyik homokos láncdohányos legyen. Márpedig Davis egyik bagóról a másikra gyújtott.
Az irodában megcsörrent a telefon. Davis a hamutál peremére biggyesztette a cigarettáját, és felvette a kagylót.
- Igazgatásrendészet – mondta unottan. Bizony, gondolta Coates, a közbiztonsági osztály után az igazgatásrendészet valóban unalmas lehet egy olyan ember számára, mint a százados. Itt kevés lehetõség adódik a tehetségének kibontakoztatására. Pontosabban: itt kevés, bajba került fickóval akadt dolga, akiket lenyúlhatott volna egy apró szívesség fejében.
- Én vagyok, igen – folytatta Davis – Kérhetem még egyszer a nevét, uram? – Liam O’Riordan, értem – kis szünetet tartott, míg beletúrt az elõtte heverõ iratokba – Sajnos még nem találkoztam az ügyével, de ha megadja a számát, késõbb nagyon szívesen visszahívom – a telefont áttette a másik kezébe, felkapott egy ceruzát, és ráfirkált az egyik ügyirat borítójára – Köszönöm, Mr. O’Riordan, máris utánanézek – azzal letette a kagylót – Türelmetlen seggfejek ezek egytõl-egyig. Minden tegnapra kellene nekik!
Coates vigyorgott. Ezzel bizony õ is egyetértett.
- Az orromat nem akarják kifújni?
Davis egy ideig kibámult az ablakon, majd a hadnagyhoz fordult.
- Figyelj csak, Bernard… Ne haragudj, haver, de hoznál nekem egy kávét? Tudod, a derekam még mindig rosszalkodik… - ami az õ nyelvén annyit jelentett: megnéznéd, hogy nem vagyok-e odakint? Sziszegve felállt, a zakója zsebébe nyúlt, és aprópénzt nyomott Coates tenyerébe – Kösz, haver, és még egyszer, ne haragudj… Hozz magadnak is egy capuccinót!
Coates nem nézett a százados szemébe, és szó nélkül kihúzott az ajtón. Amint a léptei elhalkultak a folyosón, Davis a derékfájásához képest meglepõen gyorsan felpattant a székbõl, és Coates asztalához lépett. Átlapozta a hadnagy iratait, és megtalálta Liam O’Riordan kérelmét.
Tisztelt Alan Richards Alezredes Úr!
Alulírott Liam O’Riordan azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önhöz, hogy engedélyezze számomra a Browning B525 Hunter típusú sörétes puskára vonatkozó fegyverviselést! Kérelmem elbírálásához mellékelem a Megyei Állategészségügyi Állomás által 2007. november 11-én kiállított vadászati és fegyverhasználati vizsgabizonyítványom másolatát.
Lessing, 2007. november 13.
Köszönettel,
Liam O’Riordan
A lap jobb felsõ sarkában közvetlen felettesük, Richards alezredes kézírása, amint Coates hadnagyra szignálja az ügyet.
Segítek egy kicsit, hadnagy, kuncogott magában Davis. Egy apró figyelmesség, cserébe a capuccinóért.
Felkapta a kérelmet, és visszaült saját gépe elé. A rendõrség hálózati priuszos nyilvántartásában rátalált O’Riordan nevére. Erõs felindulásban elkövetett emberölés miatt ült négy évet Winifredben, 2001 és 2005. között. Davis csettintet a nyelvével. Ejnye, Mr. O’Riordan, mivel bosszantották fel ennyire? De ami ennél is érdekesebb: mennyit ér magának ez az engedély? Megkereste O’Riordan számát, és máris feltárcsázta.
Coates sejteni fogja, hogy miért happolta már el megint elõle az ügyet, de hatalmas, hullámvasutat megszégyenítõ ívben leszarta. Tudta, hogy Coates gyûlöli õt, és hogy a legtöbb kollégája osztozik ebben az érzésben. Nem baj, mondta magának ilyenkor, a fiaim szeretnek, és ez pont annyi, amennyit viszonozni tudok.
O’Riordan hamar felvette a telefont.
- Igen – a hangja hûvös volt, mentes minden kíváncsiságtól.
- Itt Davis százados.
- Á, százados… Üdvözlöm.
Davis várt egy darabig, hogy a másik folytatja-e, de a vonal másik vége csöndes maradt.
- Van egy kis probléma a kérelmével, Mr. O’Riordan… Egy aprócska gubanc. Találkozhatnánk személyesen?
Mintha O’Riordan egy mosolyt próbált volna visszafojtani.
- Telefonon nem tudjuk megtárgyalni ezt az… aprócska gubancot?
- Nem szeretném a kapitányság számláját terhelni, Mr. O’Riordan.
A férfi most már nevetett.
- Nahát, ez a város valóban komolyan veszi a takarékosságot. Rendben százados, hol találkozhatunk?
- Megfelel önnek a Szentháromság templom parkolója? Mondjuk este kilenckor.
- Tökéletesen.
- Köszönöm, Mr. O’Riordan. Mirõl fogom megismerni?
- Magas vagyok és jóképû.
…
O’Riordan valóban magas volt és jóképû. Sötét, hosszú esõkabátot és kalapot viselt, míg a hadnagy egy bõrkabátot és farmert. Mikor találkoztak, Davis eltaposta a cigarettáját, majd kezet fogtak. O’Riordan érintése puha volt, és feltûnõen hamar visszahúzta a kezét.
Végül is, gondolta a százados, egyikünk sem barátkozni akar.
- Köszönöm, hogy eljött, Mr. O’Riordan!
- Ugyan, százados, ön tesz nekem szívességet.
A százados pár pillanatig egy helyben topogott.
- Szóval ön szeret vadászni? – kérdezte végül, idétlenül vigyorogva.
- Ami azt illeti, még soha sem voltam vadászaton. Fegyver nélkül nem láttam értelmét.
Davis belátta, hogy hülyeséget kérdezett. Zsebre dugta a kezét és kiegyenesedett.
- Tudja, az a probléma, hogy nem adhatunk ki fegyverviselési engedélyt olyan embernek, akit korábban a bíróság erõszakos cselekmény miatt jogerõsen elítélt… És itt van ez az erõs felindulásban elkövetett dolog…
Davis azt várta, hogy a másik magyarázkodni kezd az emberöléssel kapcsolatban, de O’Riordan nem érezte szükségét.
- Igen, tudom, hogy mik a feltételei a fegyverszerzésnek.
A százados barátságosan mosolygott.
- Akkor miért nyújtotta be a kérelmét?
O’Riordan egy darabig bambán nézett, mintha nem értené egy vicc csattanóját, majd felnevetett.
- Azért százados, mert reméltem, hogy maga tud nekem segíteni.
- Értem – a százados még mindig vigyorgott – És ezt ki mondta önnek?
- Legalább négyen mondták. Gyakorlatilag mindenki, akitõl megkérdeztem. Megkaphatom az engedélyt vagy sem?
- Látom, Mr. O’Riordan, ön nem híve az üres locsogásnak.
- Valóban nem. Szóval?
- Hát… annak bizony ára van.
- Milyen ára?
- Meglehetõsen méltányos ára. Ezer dollár.
O’Riordan gúnyosan elhúzta a száját, és Davis közelben parkoló, lerobbant Fordjára sandított.
- Ügyesen titkolja, hogy ilyen jól keres.
Davis arca megkeményedett.
- Valóban jól keresek. Tudja, Mr. O’Riordan, ismerem a város összes vadászni szeretõ, törvénytisztelõ polgárát, aki emberölés miatt ült fegyházban.
- Rendben van, százados – O’ Riordan a zakója zsebébõl elõvett egy köteg papírpénzt, és átnyújtott Davisnek tíz darab százast – Ezer dollár. Mikor kapom meg az engedélyt?
- Már holnap postázom.
- Köszönöm a segítségét. És elnézést, hogy ilyen kellemetlenséggel zavartam.
- Ugyan… Örülök, hogy segíthettem! Viszontlátásra, Mr. O’Riordan.
Mindketten más irányba indultak, de pár méter után a százados visszafordult.
- Mr. O’Riordan!
- Igen?
- Nincs kedve meginni egy sört? Ismerek egy remek helyet a közelben, ahova fiatalok járnak. Gimnazisták…
- Köszönöm, százados, de autóval vagyok. Én is.
- Persze. Azért remélem, még találkozunk! – mondta Davis, és megtapogatta a zsebét.
Hamarabb, mind hinnéd, gondolta O’Riordan, és továbbment.
…
Három nappal késõbb, egy pénteki napon Davis százados kivett egy Floater sört a hûtõbõl, majd letelepedett egy fotelba a sötét nappaliban, és bekapcsolta a tévét. Az ablakon halkan kopogó esõ zaját azonnal elnyomta Pike Bishop és a vad banda fegyvereinek dörgése. A százados egy jó ideje már nem nézett filmeket a tévében, de most, ezen a novemberi éjszakán az tûnt a legjobb ötletnek, ha megnézi egyik régi kedvencét. Egyedül volt otthon, a fiai születésnapi buliba mentek, az egyik barátjuk lakására.
Nem is tudta, miért rajong ezekért a westernekért. Talán azért, mert amikor Peckinpah vagy Leone filmjeit nézte, büszkeséggel töltötte el, hogy rendõr. Nem, ez így hülyeség. Az töltötte el jó érzéssel, hogy neki is volt fegyvere. Erre a gondolatra mindig kellemes bizsergés futott át a testén. Mintha Pike Bishop vagy Pat Garrett a kollégái lennének, akikkel bizalmas viszonyt ápol.
A százados vigyorgott. Pat Garrett minden bizonnyal agyonlõne, ha megtudná, hogyan szerzem be a mellékest.
Mekkora vérdíjat tûznének ki a fejemre?
Persze többnyire nem a pénzrõl volt szó. Sõt, gyakran nem is szerzett zsét ezekkel a kis akciókkal. Például, évekkel ezelõtt a Jeremiah Dixon Gimnázium igazgatója sem fizetett neki egy fillért sem, amikor végül úgy döntött, hogy nem rúgja ki az õ nagyobbik fiát, Lance-t. Igaz, beszélnie kellett azzal az õsz hajú cerkófmajommal, de semmit sem kellett kétszer mondania. Az igazgató nem szerette volna, ha ország-világ tudomást szerez az õ kis kiruccanásairól a közeli Slow Creek egyik kupijában. És az ízlésérõl.
Az ember igazán megtesz ennyit a gyermekeiért.
Amikor egy mexikói lány belelõtt Pike karjába, megcsörrent Davis mobilja. Errõl eszébe jutott, hogy pisztolylövések hangját kellene csengõhangnak beállítani. Majd megkéri Michaelt, a kisebbik fiát, hogy intézze el. Ha odabent felhívná valaki, annak a szarrágó Coatesnak biztosan megállna a szíve ijedtében.
Lehalkította a tévét, és ránézett a telefon kijelzõjére. O’Riordan keresi.
- Üdvözlöm, Mr. O’Riordan. Mi újság?
- Jó estét, százados. Remélem, nem haragszik, hogy ilyen késõn zavarom, de egy újabb szívességet szeretnék kérni öntõl.
- Nocsak, nem fogadják el az engedélyét?
- Ó, ezúttal egészen másról van szó.
- Pontosan mirõl?
- A tanácsát szeretném kérni egy ügyben.
- Rendõrségi ügyben?
O’Riordan halkan kuncogott.
- Tulajdonképpen igen.
- Hallgatom.
- Jobban szeretnék ismét személyesen beszélni önnel.
A százados felsóhajtott, és a két üres dobozra nézett a földön.
- Hát tudja, már befészkeltem magam estére…
- Nem tartanám fel sokáig.
Davis hallgatott egy ideig. Arra gondolt, milyen jól fog esni utána a harmadik sör Mack bárjában.
- Jól van – mondta – Megint a templomnál?
- Kellemetlen idõ van odakint. Szeretném inkább vendégül látni magát. Ismeri a Shangri-La motelt a város nyugati szélén?
- Sajnos nem.
- A 35-ös fõút mellett találja. Ha Slow Creek felé halad, és kiér a városból, a fõút mentén ki lesz táblázva. Ott fogom várni, a hetes szobában.
- Azt hittem a városban lakik.
- A motel az enyém, százados.
- Értem. Máris indulok.
Davis már majdnem letette a telefont, mikor O’Riordan újból megszólalt.
- Százados!
- Igen?
- Melyik a kedvenc söre?
…
A százados fél órával késõbb lefékezett a tengerparti Shangri-La motel parkolójában. Az õ Fordján kívül két másik autó állt az épület elõtt. Az egyszintes motel két szobájában is fel volt kapcsolva a villany, de Davis a függönyök miatt nem látott be.
Nem állította le a motort, az ablaktörlõk szaggatottan dolgoztak. A rádióban Chris Isaak dúdolt. Davis belenézett a visszapillantó tükörbe, és kezével végigtúrt a haján. A két sör és a kései óra ellenére is szokatlanul ébernek érezte magát.
Vizelnie kellett. Talán az esõ hangja, talán az elfogyasztott pia miatt. De még inkább az épület miatt, amelynek a látványa gyermeki izgalmat ébresztett benne. Jól ismerte a várost, de nem emlékezett, hogy valaha is látta volna ezt a motelt. Persze le kellett kanyarodni a fõútról, hogy ide eljusson az ember, de… Soha nem is hallott róla. Ritkán látott nagynénje jutott eszébe, akinek az udvarán, a ház mellett egy üres épület is állt. Kisfiúként, egy alkalommal bemerészkedett oda. Az épület tökéletesen elhagyatott volt, eltûntették belõle a szõnyegeket és bútorokat, a falakról még a tapétát is leszaggatták. Lassan, halkan lépkedett a repedezett, poros betonon, és óvatosan nyitott be a két szobába, mintha egy ismeretlen, kitagadott rokona évek óta, türelmesen várná õt a dohos falak között. Egy apró, koszos ablakon átlátott egy újabb, elzárt helyiségbe, ahol egy ruhafogas állt, rajta egy esõkabáttal és kalappal. Oda is be szeretett volna lépni, de egyetlen ajtót sem talált…
Sürgõsen rá kell gyújtania.
Elnémította Chris Isaakot, kiszállt a kocsiból és a bejárathoz kocogott.
Odabent, a recepciós pult mögött egy selyemmellényt viselõ fiatal srác állt. A falakat narancssárgára festették, a padlót vastag szõnyeg borította. Egy falióra halkan ketyegett a portás mögött. A pulton egy bekeretezett, dedikált fénykép, amely egy bozontos, õsz hajú, cigarettázó férfiról készült. Fehér ingéhez nem kötött nyakkenõt, és egy fejhallgató lógott a nyakában. A századosnak fogalma sem volt, hogy kit ábrázol a kép.
- Jó estét, Nathan Davis vagyok.
- Üdvözlöm, Mr. Davis. Mr. O’Riordan a hetes szobában várja önt.
- Igen.
Davis szétnézett, de nem talált dohányzást tiltó táblát.
- Rágyújthatok?
- Csak bátran.
Rá is gyújtott, majd elindult a folyosón.
- Az utolsó ajtó a jobb oldalon – szólt utána a recepciós, kihajolva a pult mögül.
- Rendben – mondta, a hüvelykujját felmutatva.
A százados éppen kopogni akart, amikor kinyílt a hetes szoba ajtaja.
- Végre, százados! – mondta O’Riordan, de nem nyújtott kezet. Szélesre tárta az ajtót, és betessékelte Davist. A százados meglepõdött, ugyanis nem egyedül voltak a szobában.
**oldal**
Körbepillantott, de a négy másik férfi közül senki sem volt ismerõs a számára. Az egyikük, aki az ablaknál állt, furcsa, narancsszínû öltönyt viselt, és almát rágcsált. Két másik férfi, hétköznapi öltözékben a díványon ült, a negyedik pedig az ajtó melletti sarokban egy kis kempingasztalnál valamilyen fõzeléket evett. A szoba falai lilára voltak festve, valahonnan, egy másik helyiségbõl, halk, hawaii zene szólt.
- Ez itt Nathan Davis százados, aki nemrégiben tett nekem egy kis szívességet – mondta O’Riordan – de ezt már meséltem nektek…
- Jó estét! – mondta a narancssárga öltönyös fickó. A két férfi a díványon szótlanul, kifejezéstelen arccal bámult Davisre.
- Hello… - felelte Davis.
- Kér egy sört, százados? – fordult hozzá O’Riordan.
- Köszönöm, elfogadom.
- Timmy, hoznál egy sört a vendégünknek? És egy hamutálat is…
A vékonyabb, kopaszodó férfi felállt, és átsétált a konyhába.
- Üljön le, százados! – fogta meg a karját O’Riordan – Érezze magát otthon!
A százados körbehordozta tekintetét a szobán, de nem talált más ülõhelyet, csak a konyhába távozó férfiét.
- Ó… álldogálok, köszönöm – vigyorgott zavartan.
- Otthon is álldogálni szokott?
- Foglaljam el a barátja helyét?
- Elférnek ott hárman is.
A százados leült a másik férfi mellé. Közben Timmy visszaért a doboz Floaterrel és a hamussal. Mikor meglátta, hogy elfoglalták a helyét, résnyire szûkült szemmel pillantott O’Riordanre, majd átnyújtotta a sört Davisnek, a hamutálat pedig a földre tette. Davis helyet szorított Timmynek, így õ is le tudott ülni, de olyan szûkösen fértek el, hogy a válluk összeért. A százados sajnálta, hogy nem vette le a kabátját, de most már a világért sem állt volna fel. A brunyálás sem olyan égetõen fontos…
- Ne bontsam fel a sörét, százados? – kérdezte Timmy. Olyan szorosan ültek, hogy Davis érezte a másik savanyú leheletét.
A százados kezdett dühbe gurulni a szokatlan helyzet miatt, és felpattintotta a zárat a dobozon.
A fõzeléket kanalazó férfi Davisre nézett, és rekedt, erõtlen hangon mondott valamit.
- Ne haragudjon, de nem értem – mondta Davis, ültében elõre hajolva. A férfi megismételte, amit mondott, de a százados füle számára ez is csak érthetetlen nyöszörgés maradt. O’Riordanre pillantott segítségért.
- Joey arra kíváncsi, hogy esik-e még az esõ.
- Ó, igen… Illetve, már csak szemerkél.
A narancssárga öltönyös elhúzta a függönyt, és kinézett az ablakon, de nem mondott semmit. Elsétált Joey asztalához, letette az almacsutkát, és visszament a helyére.
- Tudja százados, Joey-nak nemrégiben mûtötték a nyakát – folytatta O’Riordan - Volt egy nagyon súlyos autóbalesete. Gégemikrofont kellene használnia, de hiába mondjuk neki. Makacs, mint egy sértõdött öszvér.
Joey bekanalazta az utolsó adag fõzeléket, felállt, hörgött valamit, és távozott.
- Szívesen… – mondta O’Riordan, majd a századoshoz fordult – Valóban a Floater a kedvenc söre?
- Igen, már régóta ezt iszom.
- Ennek nagyon örülök, ugyanis, képzelje, az édesapám fuvaros volt, és évekig a Creek-i sörgyárnak dolgozott. A Floatert szállította szerte az országban. Néha, nyári szünetekben engem is magával vitt.
A százados elmosolyodott – Értem – mondta. Belekortyolt a sörbe. – Szóval, Mr. O’Riordan, miben segíthetek magának? Újabb engedélyekre volna szüksége?
A díványon ülõ másik fickó kezét a szájához emelte, hogy eltakarja vigyorát.
- Ejnye, Frank – mondta O’Riordan
- Bocsánat, Liam…
- Ó, a fegyver… igen… - O’Riordan a szekrényhez lépett, és kinyitotta. A százados ereiben meghûlt a vér, amikor O’Riordan kezében megjelent a puska. Nem szívesen látott fegyvert idegenek társaságában. Davis egy kérdéssel próbálta leplezni zavarát.
- Mikor avatja fel?
- Hamarosan – mondta a másik színtelen hangon, majd megsimogatta a puskát – nagyon szép tárgy. Tudja, lehet, hogy beteges, amit mondok, de gyönyörûnek találom a fegyvereket.
Davis tudta, mirõl beszél O’Riordan, de nem akarta közölni, hogy õ is hasonlóképpen érez. Volt egy sanda gyanúja, hogy O’Riordan nem vadászatra fogja használni a Browningot. Illetve, nem állatokra fog vele vadászni.
- Magánál van most a szolgálati fegyvere? – kérdezte O’Riordan
- Hogyne… Még a vécére is magammal viszem.
O’Riordan egy udvarias mosollyal díjazta Davis megjegyzését.
- Helyes. Nagyon helyes.
- Százados! – szólt a narancssárga öltönyös férfi.
- Igen? – Davis elnyomta a cigarettáját.
- Ne haragudjon, hogy félbeszakítom a beszélgetésüket, de azt hiszem, ez a magáé – elõrenyújtotta a kezét, amiben egy régi, kötött, gyermek méretû kesztyût tartott. Davis értetlenül ráncolta a homlokát. Felállt a díványról, a sört letette az asztalra, és közelebb lépett a férfihoz.
- Maga hagyta el – folytatta az öltönyös – harmincöt évvel ezelõtt.
A százados felnevetett.
- Maga most ugrat, igaz?
- Nem – a férfi elkomorodott, és teste megfeszült.
Timmy és Frank vigyorogva Davist leste.
- Nyugodtan elhiheti, amit Willard barátunk mondd – közölte O’Riordan a századossal, és a puskát lazán a vállára vetette – Sõt, ha elfogad egy jó tanácsot, soha ne vonja kétségbe, amit Willardtól hall! Arra ugyanis roppant érzékeny…
- Kisfiú korában hagyta el – folytatta Willard -, amikor néhány osztálytársával korcsolyázott egy befagyott tavon. Gondolom, erre már nem emlékszik.
- Nem, tényleg nem emlékszem… Na és hol találta?
- A zsebemben. Itt van nálam az összes dolog, amit valaha elhagyott az életében – a kesztyût visszatette a zsebébe, és most egy fekete színû, bástya sakkfigurát húzott elõ - De ezt biztosan nem felejtette el…
Valóban nem. Davis úgy tizenegy éves lehetett, amikor egy nyári hétvégén elkérte az apjától a sakk-készletet, és elvitte az unokatestvéreihez. Az apja imádott sakkozni, és a fia lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon a figurákra. Az egyik unokatestvérével a kertben játszottak néhány partit. Éppen egy újabb menethez állították fel a bábukat, de a bástyát sehol sem találták. Akkor úgy gondolták, hogy Jackie, a labrador kölyök csente el.
Hát igen, otthon a fater sok cifra helyre elküldte…
Ez nem lehet az a bábú, álmélkodott Davis.
De ha nem is az… Honnan tudja ez a kanári öltönyös bohóc, hogy gyermekkorában elhagyott egy ilyen sakkfigurát?
- Ne bosszantson fel, százados! – förmedt rá a bûvész.
- Ezt hogy érti?
- Látom a szemén, hogy nem hisz nekem!
- Tudja – mosolygott idegesen a százados, a nyakát dörzsölve – igazán szokatlan, amit… mûvel.
- Van még itt más is… - Willard az arca elõtt összeillesztette a két tenyerét – Talán ezzel sikerül meggyõznöm magát!
Davis érezte, hogy fenekén a nadrágja átnedvesedik. Szíve hevesen vert, amikor lassan a farzsebébe nyúlt. Ujjaival valami apró, meleg, nyálkás dolgot tapintott ki. Kihúzta a zsebébõl, majd széttárta tenyerét. Egy fehér színû, véres cafatot talált vadul remegõ kezében.
- Mi ez?!– Davis szeme elkerekedett – Mi ez a szar?!
- Ez egy daganat, Mr. Davis – vigyorgott Willard - Két évvel ezelõtt távolítottak el a maga gyomrából.
A százados a földre dobta a masszát.
- Mi a fasz folyik itt?! Kik maguk?!
- Nyugalom, százados – közeledett hozzá O’Riordan – Willard csak…
Davis vádlón Willard felé nyújtotta a kezét.
- Csak nem képzeli, hogy elhiszem ezt a…
- Én soha nem hazudok!!! – ordította Willard, lehunyt szemmel. A dühtõl elvörösödött az arca, és remegett a szája széle – Mért nem lehet ezt megérteni?! – tartott egy rövid szünetet, de nem bírta türtõztetni magát - Olyan senkiházinak tart, aki nem tiszteli meg embertársait azzal, hogy igazat mondjon?!
O’Riordan megérintette Willard mellkasát.
- Jól van, nyugodj meg! A százados még nincs erre felkészülve…
Davis Timmy-re és Frankre meredt.
- Maguk közül volt valaki, igaz?!
- Mi volt valamelyikünk? – kérdezte Timmy.
- Aki ezt a gennyes szart a zsebembe rakta! Azért kellett egymás mellé ülnünk!
Willard most Davis felé rontott, de O’Riordan lefogta.
- Nyugalom, hé!
Erõsen tartotta Willardot, akinek lassan megenyhült az arca. Willard leengedte a karját, ellépett O’Riordantõl, és megigazította narancssárga öltönyét – Remélem, tudod, mekkora szívességet teszek neked! – mondta O’Riordannek.
- Persze, hogy tudom, haver… Csak szedd össze magad!
Valaki kopogott az ajtón. O’Riordan odament, és kinyitotta. A recepciós állt a folyosón, és valamit fõnöke fülébe súgott. O’Riordan bólintott, majd Davis felé fordult:
- Itt vannak a fiai, százados.
- Hogy mondja?!
- Lance és Michael. Magára várnak a másik szobában.
- Az nem lehet…
Davis megindult az ajtó felé. A recepciós utat engedett neki. A két férfi felállt a díványról, és követték a századost. Davis kopogás nélkül berontott a 6-os szobába, ahol sötétség fogadta. Kitapogatta a villanyt, de az nem mûködött. A folyosóról beszûrõdõ kevés fényben semmit sem látott. O’Riordan, kezében a puskával, ellépett mellette, és a szoba végébe indult.
Néhány, hosszúra nyúlt pillanat után a mennyezeten két fényes folt jelent meg, amelyek lassan, két köralakban megvilágították a padló egy részét. A körök közepén egy-egy, széken ülõ alak bontakozott ki. Ahogy a fény erõsödött, a százados látta, hogy Lance és Michael karjait hátrakötözték, lábaikat vékony zsineggel a székhez erõsítették. Szájuk be volt tapasztva, mindkettejük homlokán verejték gyöngyözött. Apjuk láttán idétlenül nyöszörögni kezdtek a ragasztószalag alatt.
- Azonnal oldozzák el õket! – üvöltött a százados. A fiai felé tartott, de ekkor két ismeretlen férfi lépett elõ a sötétbõl, és az egyik Michael, a másik pedig Lance fejéhez tartott fegyvert. A háta mögül fémes kattanást hallott: Timmy és Frank Davist vette célba. Willard bezárta mögöttük az ajtót.
A fény halványan betöltötte a szoba nagy részét.
- Nyugi, százados! - mondta O’Riordan - Ha használja az eszét, az egyik fiát elengedjük, és maga is épségben távozhat.
Davis szíve megdermedt.
- Mi az, hogy csak az egyiket?!
- Úgy, hogy a másik fiától el kell búcsúznia…
- Maga mirõl beszél?!
O’Riordan a szoba végébe mutatott. Davis fókuszálni próbált a szemével. A szoba sarkában egy harmadik üldögélõ alak körvonalait vette ki. Willard odasétált ehhez az alakhoz, majd a háta mögé állt, és közelebb, a szoba jobban megvilágított részéhez tolta.
- Felismeri õt, százados? – kérdezte O’Riordan – Felismeri az én egyetlen fiamat?
A százados nem szólt semmit. Közelebb lépett a kerekesszékhez. A pokróccal betakart, vékony férfi arca nem is lehetett ismerõs sem neki, sem senkinek, ugyanis nem volt rajta semmi, ami ismerõs lehetett volna bárkinek is.
Davis nem akart hinni a szemének, de egy pillanattal késõbb már tudta, hogy ki ül vele szemben. Ez az ember nem volt megkötözve, mégis olyan mozdulatlanul hevert a kerekesszékben, mint egy odapakolt bábu.
O’Riordan fiának kivájták a szemét, a füleit és az orrát is lemetszették. Az ajkai, mint egy vénembernek, be voltak süllyedve. Davisnek nem kellett a fiú szájába néznie, hogy tudja, miért. A fogait ugyanis õ maga húzta ki egyenként egy fogóval.
- Szereti Eric Clapton zenéjét, százados? – kérdezte O’Riordan.
A fiúnak, a bal lába kivételével, a végtagjai is hiányoztak. Davis és barátai csak azért nem vágták le a bal lábat, mert azt úgysem tudták volna pénzzé tenni. A fiú combját ugyanis egy közelrõl leadott puskalövéssel szétroncsolták. Mégpedig egy Browning B525 Hunter típusú sörétes puskával.
Davisnek hideg verejték lepte el az egész testét.
Nem látott kiutat. Öt fegyveres volt a szobában, ráadásul Lance-t és Michaelt is fogva tartották.
Nincs kihez fordulni…
Davis zihálni kezdett, és egy könnycsepp homályosította el a látását. Kabátja ujjával megtörölte a szemét.
Megdermedt, ahogy hirtelen meghallotta a „Lay Down Sally” fürgén pattogó country-dallamát.
- Szereti ezt a dalt? Nekem most ez a kedvencem.
- És… - motyogott Davis – mit akar a fiaimtól?
A százados hangjának hallatán O’Riordan fia visítozni kezdett. Feje hátracsapódott, és rángani kezdett, egyetlen lába rugdalózott. Törzse a rázkódástól oldalra csúszott a székben. Willard megfordította a széket, és visszatolta a szoba egy sötét sarkába. Pár másodperccel késõbb a fiú már csak halkan szûkölt, mint egy kölyökkutya.
- Nagylelkû leszek magával, százados – mondta O’Riordan, a fegyvert a lába mellé engedve - Annak ellenére, hogy a maga fajtájával szemben nagylelkûnek lenni olyan érzés, mintha a fogamat húznák, miközben egy másik orvos a végbelemet tükrözi. Mindezt azért, hogy lássa: ön meg én különbözünk. Azért, mert én szeretem magam úriembernek hinni. Tudja, az úr a pokolban is úr. Ha a szemet-szemért, fogat-fogért játékot játszanánk, az most egy kicsit durva lenne. Ezért az ajánlatom a következõ. Maga döntheti el, hogy melyik fiát lõjem fejbe. Hangsúlyozom: lelõni. Ebben nyilvánul meg ajánlatom emberiessége. Döntése szerint az egyik fiát, Lance-t vagy Michaelt, nem fogjuk halálra kínozni. Nem fogjuk kimetszeni a máját, ahogy maga és barátai tették Peterrel. Nem fogjuk a veséit kivágni és jó pénzért eladni. Nem fogjuk altatás nélkül leamputálni a végtagjait – elcsuklott a hangja, és távolabb lépett, a szoba sötét részei felé. Egy perc alatt összeszedte magát, és visszatért a fénykörbe. Davis még látta, ahogy zsebkendõjét elteszi a zakója zsebébe – egyszerûen csak belelövök az egyik fiába ezzel a Browninggal, ahogy maga tette, hogy megállítsa Petert. Tudja, ezt a fegyvert feketén is beszerezhettem volna, de maga ezer dollár fejében annyira készségesnek bizonyult, hogy így sokkal hamarabb elintéztem… - O’Riordan ismét megsimogatta a fegyver csövét - Ne aggódjon, gondoskodom róla, hogy a fia ne szenvedjen. Azonnal meg fog halni. Válasszon, százados! Lance vagy Michael?
- Maga most viccel…
- Ó, én soha nem viccelnék mások halálával.
- Nézze, az egészet nem én akartam… - makogta a százados - Akkor este…
- Ez egy rendkívül méltányos ajánlat. Fogadja el! Mi ez ahhoz képest, ahogy maga elbánt Peterrel? Úgy helyben hagyta, mint szerencsétlen Murphy hadnagyot, akibõl Robotzsarut operáltak.
- Ne kérje ezt tõlem, Mr. O’Riordan! – Davis szinte már bõgött – Nem ölhetem meg a saját fiamat…
Véget ért az Eric Clapton-dal. A százados nem tudta, miért, de megkönnyebbült.
- Melyik szám következzen? – kérdezte O’Riordan, mintha egy kívánságmûsort vezetne. Odalépett a szekrényhez, és megállította a CD lejátszót – Mondjuk a Tears in Heaven? Az pont alkalomhoz illõ lenne… - várt egy darabig, végül nem indította el a lemezt – Amikor megtudtam, mi történt a fiammal, gondolatban nem csak a harmadik, de a negyedik világháborút is kirobbantottam. Azt hiszem, ez hûen tükrözi az akkori lelkiállapotomat – O’Riordan járkálni kezdett Michael széke körül - Sokkal, de sokkal szörnyûbb ötleteim is voltak arra nézve, hogyan bánjak el magával. De rájöttem, hogy nem vagyok egy kibaszott kannibál. Én egész egyszerûen nem vagyok képes ilyen szörnyûségre, mint amit maga mûvelt. Ellenben annak sem vagyok híve, hogy a tette megtorlás nélkül maradjon. Emiatt biztosan a pokolban végzem, de a pokol nyolcadik körében, mikor ki akar mászni, én fogom a maga fejét visszataposni a szarba. – O’Riordan megállt a századossal szemben - És ma lesz egy jó napom!
- Itt maradok a fiaim helyett, Mr. O’Riordan… Õket engedje el, velem pedig azt tesz, amit akar.
- Igen… Nézze, maga nem érti, mirõl beszélek. Éppen azt teszem magával, amit akarok. Mr. Davis, nem szívesen ejtem ki a maga jelenlétében azt a kifejezést, hogy becsület… de becsületszavamra, ha kiválasztja az egyik fiát, akkor a másikat és magát sértetlenül elengedem.
- Könyörgöm…
- Ne könyörögjön, mert azzal csak felidegesít! Az ilyesmitõl tényleg kiráz a hideg.
- Kérem… hallgasson meg…
- Willard! Légy szíves, vidd ki innen a fiamat! Csak felizgatná, ami most következik…
A narancssárga öltönyös kitolta a kerekesszéket a szobából.
- Savanyú a szõlõ, igaz, Davis? Szar érzés ekkora szarban lenni…
Davisnek semmilyen ötlete sem volt, hogyan menekülhetnének el innen. Belátta, hogy vége... Elkapták.
- Mr. O’Riordan… - suttogta Davis - Az imént mondta, hogy maga nem kannibál. És ezzel magam is tökéletesen egyetértek. Maga nem lenne képes lelõni a fiamat, igaz? Egyikük sem tehet semmirõl.
- Azt akarja mondani, hogy Peter megérdemelte, amit kapott?
- Természetesen nem…
- De tudja mit? Meggyõzött. Nem lövöm le a fiát – azzal a százados felé nyújtotta a Browningot – maga fogja megtenni!
- Mit beszél?!
- Fogja, tessék! Na fogja!
**oldal**
Davis nem nyújtotta a kezét. Erre O’Riordan intett az egyik emberének, aki a pisztolya tusával orrba vágta Michaelt. A fiú kiáltani próbált, de a ragtapasz elnyomta a hangját. Az orrából azonnal ömleni kezdett a vér. Davis átvette a fegyvert O’Riordantõl.
- Mi alapján fog dönteni, Davis? – O’Riordan nem bírta elrejteni vigyorát – Jaj, ne haragudjon, százados, de ha látná, milyen szánalmas arcot vág… - közelebb húzott egy széket, leült, majd a zakója zsebébõl elõvett egy jegyzetfüzetet – Lássuk! Lance, az idõsebb fiú… A jövõ héten lesz… vagy lenne huszonkét éves. Még általános iskolában belevágta az ollót az egyik osztálytársa combjába. A gimnázium harmadik osztályát kétszer járta. Szalagavatón megütötte az egyik tanárát. Tehetséges kosaras lett volna, de ehhez is lusta volt. A gimi után mûszaki egyetemre jelentkezett, ahol az elsõ évben megbukott. Ezután nem is próbálkozott tovább az iskolával. Azóta gyakorlatilag semmit sem csinál, idõnként építkezéseken dolgozik, az egyik barátja apjának alkalmazásában. Kedvence a Jack Daniel’s, és a Blue Label. Meggyõzõdésem, hogy próbálkozott a droggal is, de errõl nincs információm. Ha tehetné, ülve nyalná a holdat. Gyerekkorában erõszakos volt, gyakran verekedett, a testvérét sem kímélte – O’Riordan elhúzta a száját - Lance igazából egy szar alak, Davis, én nem lennék büszke rá. Gondolom, maga sem az. Minden bizonnyal magára ütött. Egy hatalmas szívességet tenne mindenkinek, ha õt lõné le, de nem akarom befolyásolni – O’Riordan megnyálazta az ujját, és lapozott a füzetben – Michael, a kisebbik fiú. Igen… Hát, ha nem maga lenne az apja, talán még kedvelném is. Michael remek srác. Húsz éves, az általánost és a gimnáziumot kitûnõvel végezte. Gimiben õ is tagja volt az iskolai kosárcsapatnak, második év végén igazgatói dicséretben részesült a tanulásban és a sportban elért eredményei miatt. Ez igen! Negyedikben elsõ lett a megyei történelem versenyen. Tavaly kezdte a jogi egyetemet. Nem tudom, ez utóbbi jó pont-e vagy sem. Mindegy. Michael ígéretes jövõ elõtt áll, kár lenne a karrierjét egy fejlövéssel megtörni. De nem szabad megfeledkeznünk arról, milyen géneket örökölt. Lehet, hogy pár évtized múlva, mikor hatalom lesz a kezében, egy utolsó, élõsködõ senkiháziként fog viselkedni. Nem tudhatjuk. Tény, hogy Lance jobban rászolgált a halálra. De talán éppen emiatt kedvesebb az apja szívének – O’Riordan eltette a jegyzetfüzetet.
Egy hosszú percig csak a Davis srácok nyöszörgését, és apjuk ideges zihálását lehetett hallani. Közben Willard is visszaért, és eltûnt a szoba sötét végében. Végül O’Riordan idegesen vakarózni kezdett.
- Nézze, százados, meghallgatunk még egy számot. A dal végéig döntenie kell, különben mind a hárman itt maradnak – elsétált a CD lejátszóhoz – Mit szólna ahhoz, hogy My Father’s Eyes? De nem is muszáj Claptont hallgatnunk… Melyik a kedvenc száma, Davis? Vagy esetleg a srácoké?
Davis hallgatott.
- Melyik dal való a gyilkoláshoz? – kérdezte O’Riordan - Talán egy Johnny Cash? Van valami ötleted, Willard?
- Mondjuk a Knockin’ on Heaven’s Door? Dylantõl.
- Nem rossz választás, de az túl rövid. Hagyjunk egy kis idõt a századosnak!
- Psycho Killer – vigyorgott Timmy Davis háta mögött.
- Remek! – mondta O’Riordan. Kivette a Clapton CD-t a lejátszóból, és egy kis keresgélés után betett egy Talking Heads-válogatást. A monoton basszus a dal elején a szívdobogásra emlékeztette Davist. - Négy perc húsz másodperc, százados – O’Riordan úgy állította be a lejátszó kijelzõjét, hogy visszafelé számolja a másodperceket.
…Can’t sleep ’cause my bed is on fire,
Don’t touch me, I’m a real live wire…
Davis agya kétségbeesetten dolgozott, és gondolatban minden cselekvési lehetõségét végigjárta. A szökéssel semmiképpen sem próbálkozik, a fiait nem hagyja itt. O’Riordant nem lõheti le, mert az emberei azonnal végeznének a srácokkal. Ebben egészen biztos volt. Talán ha Willardra, arra a nyomorult Mr. Talált Tárgyak Osztályára célozna? Ezzel sakkban tudná tartani O’Riordant?
Nem, nem, nem lehet. Nem tehet semmit sem. Nyomasztó túlerõben voltak…
Mit tehetnék még, istenem?!
Öngyilkosság?
- Öngyilkosságra ne is gondoljon! – mondta Willard.
- Bizony, százados… Azzal nem segítene a fiain. Abban az esetben kénytelen lennék én választani közülük.
- Nem tehetik ezt velem… - motyogta Davis, sírásra torzult arccal.
Run, run, run, run, run awaaaaay…
David Byrne abbahagyta az éneklést. Davis a kijelzõre pillantott.
Még negyvenöt másodperc.
Lance-re nézett, majd Michaelre, végül ismét Lance-re.
Harminckét másodperc.
O’Riordan két embere Lance és Michael halántékához szorították a fegyvert.
Húsz másodperc. A zene egyre hangosabb lett, fülsértõen, nyugtalanul közeledett a vég felé.
Davis érezte, ahogy Timmy vagy Frank a tarkójához nyomja a jéghideg fémet. Ismét Lance-re nézett, akinek a szemében meglátta a rémületet.
Tíz másodperc.
Davis kibiztosította a fegyvert.
Öt…
Lance ordítani szeretett volna.
Három…
Davis megemelte a Browningot. Az idõsebb fiú pupillái hatalmasra tágultak.
A zene halkulni kezdett.
A lövés a dal utolsó akkordjával robbant a szobában.
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
John le Carré: A zebra dala (részlet)
Az Agave Könyvek július 10-én jelenteti meg John le Carré A zebra dala címû könyvét. Ebbõl az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashattok most a könyvbõl egy részletet. | tovább...
After Dark, My Sweet
Az After Dark, My Sweet a ’90-es évek neo-noir dömpingjének egyik elsõ, alig ismert darabjában sok tehetség egyesült, hogy méltó emléket állítson a bûnregények egyik legkiválóbb mesterének – az eredmény pedig egy felkavaróan keserû és cinikus remekmû, mely talán egyszer a történet gazdájához hasonlóan az õt megilletõ helyre kerül. | tovább...
Mayhem - Ordo Ad Chao
A Mayhem immár Csihar Attilával alkotta meg legújabb, negyedik albumát. A végeredmény: egy félelmetes súlyú, elsõ hallásra nehezen befogadható zene. Igaz, van egy-két kegyetlen és brutális pillanat a lemezen, mint például a Key to the Storms zárása, azonban összességében mégsem ez, hanem a sötét atmoszférát szolgáló kiállások és a visszafogottabb részek kapnak jelentõsebb szerepet. | tovább...
Laurell Kaye Hamilton (1963 - )
Laurell K. Hamilton egy amerikai horror és sci-fi/fantasy írónõ. Õ a New York Times elsõszámú írója, aki két sorozatában is vegyíti a fantasy, a horror és a romantika elemeit. | tovább...
Cult of Luna - Somewhere Along The Highway
A post rock esetében elengedhetetlen az experimentalizmus; itt alig van ének, a zene hömpölygése miatt mindvégig csak érzéseket és pillanatokat kapunk. A gitárok olykor magányosan és vágyakozva sírnak más univerzumokba, máskor örömmámorban úsznak. | tovább...
George P. Cosmatos: Kobra
Marion Cobretti, azaz Kobra nem más, mint Dirty Harry 'ahogy Stallone elképzeli'. Szinte látom magam elõtt, ahogy az ötletgazda (az elõbbi esetben minden bizonnyal Sylvester Stallone) beront a producer irodájába: 'Gonoszok a szép modell életére, de megvédi kemény zsaru!'. A producer hátradõl, elmélázik, rápillant a Bosszúvágy 3. (avagy az Országúti diszkó) plakátjára, és nagyot sóhajtva elõveszi a csekkfüzetét. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Regisztráció ideje:
2007-12-30 21:32:00
Hozzászólások száma:
3
Regisztráció ideje:
2008-01-03 11:20:10
Hozzászólások száma:
6
Regisztráció ideje:
2007-12-23 18:50:56
Hozzászólások száma:
19
Regisztráció ideje:
2007-11-16 20:10:32
Hozzászólások száma:
17
Regisztráció ideje:
2007-11-05 13:24:46
Hozzászólások száma:
3
Regisztráció ideje:
2007-11-16 20:10:32
Hozzászólások száma:
17
Regisztráció ideje:
2007-12-23 18:50:56
Hozzászólások száma:
19
Regisztráció ideje:
2007-11-25 00:35:11
Hozzászólások száma:
40
The whole world was ravaged by conflict...