Pusztai Attila
Egy dolgos munkanap

EGY DOLGOS MUNKANAP

Aznap reggel szándékosan késõbb mentem be a munkahelyemre. Amúgy általában mindig elsõnek érkezem, de most meg akartam várni, amíg mindenki bent lesz. Az ajtón már kint volt a tábla, hogy "Az ügyfélfogadás a mai napon szünetel". Szándékosan ezt a napot választottam, mert nem akartam, hogy idegenek is legyenek, akik megzavarhatnak titkos terveim végrehajtásában. Hehe.

Szokásosan köszönés nélkül vágódtam be a szobámba. Beültem az asztalomhoz, és elõkerestem a levélbontogató kiskésemet. Nem egy nagy szám a kiskés, olyan fekete mûanyag nyele van, meg alumínium pengéje, aminek recés szélei vannak, hogy a leveleket egy könnyed mozdulattal fel lehessen nyitni vele. Már régen nem használtam, ugyanis nem én bontom a postát, de mint régi emlék, még mindig ott lapult a fiókom mélyén. Nagy levegõt vettem, és még ültem pár másodpercig. Még adtam magamnak pár percet, hogy végiggondoljam ezt az egészet, hogy valóban meg akarom-e tenni.

Ha visszalépek, az olyan megfutamodás-szerû dolog lenne. És mivel egész életem megfutamodásból állt, azt gondoltam most az egyszer nem kéne visszalépni. Talán elérek valamit, amire más még gondolni sem merne.

Hallgattam a szokásos reggeli hangokat. Nevetgélés a konyhából, ajtócsapkodások, jövés menés. Ha jól számolom, most rajtam kívül még négyen vannak bent. Négy kollégám. A szerencsések meg szabadságon. Õk majd megdöbbenve fognak gondolni rám, ha meghallják mit tettem, és azt fogják mondogatni mindenkinek, hogy hát ezt nem gondolták volna rólam. Édes istenem, négy éve dolgozunk együtt és még csak nem is ismernek igazán. Elvigyorogtam ezen, hát most majd jól megismernek.

De nem várhatok, amíg mindenki itt lesz, nekem most kell túlesnem a dolgon. Még a tegnap este járt az eszemben, a nagyfõnöki ülés, ahol tök váratlanul odabasztak elém egy mappát, hogy most ezeket a javaslatokat kell még jóváhagyatnom. Hogy mi?! - kérdeztem. Néztem a bélyegzõt rajtuk, mindegyik már két hónappal korábbi volt. Én meg semmit sem tudtam róluk, és erre ilyen késéssel odatolják elém, hogy akkor most terjesszem elõ. Elnézést kértem a fõnököktõl, és mondtam, hogy erre nem tudtam elõkészülni (mások hibájából persze), és kértem a halasztást. A nagyfõnökök csak néztek egymásra furcsállva a dolgot, és a vállukat vonogatták.

Én elvörösödve ücsörögtem a helyemen, és elképzeltem, hogy röhögnek rajtam a munkatársaim este a telefonban, hogy milyen jól beszopattak engem a fõnökök elõtt. -"És milyen arcot vágott?" - kérdezi az egyik, "Szóhoz sem jutott" - válaszolja a másik, majd kuncognak azon az idegesítõ nyihogó hangon, amit most is hallok a konyha felõl.

Erre gondoltam.

Hát ennek most véget vetek, határoztam el még tegnap este. Most majd móresre tanítom õket. Rajtam nem lehet kifogni. Engem nem lehet így megszégyeníteni. Hát mit képzelnek õk?! Újra átéltem a tegnapi napot, és ebbõl valamifajta erõt merítettem. Nem, nem reagálom túl a dolgokat - bizonygattam magamnak. Rendet kell tenni. Helyre kell billenteni a dolgok egyensúlyát a világban, ahol vannak fõnökök, és vannak csicskások, akik között emberileg talán semmi különbség sincs, de mégis reggel nyolctól délután négyig az egyik neve mellett ott áll, hogy munkahelyi vezetõ, a másik neve mellett pedig, hogy elõadó 24. Hát hogy gondolják, hogy ezt a szabályt csak úgy át lehet hágni? Úgy hiszik, hogy majd szó nélkül hagyom? Hát nem. Ezt most kell megtenni.

Felálltam a székemrõl, a késemet pedig a hátsó zsebembe csúsztattam. Elindultam hátrafelé a cigizõhelyiség irányába. Lassan mentem, és közben még egyszer végigpörgettem az agyamban, hogy mit és hogyan fogok tenni. A leghátsó irodában ott ült az egyik nõ. Amúgy ketten dolgoznak itt, két egymásba nyíló helyiségben, de a másik most szabadságon volt. Szóval az a szerencsétlen ott ült az asztalánál, és a számítógép billentyûzetét kopogtatta.

- Szia - mondtam.

- Szia - köszönt vissza, színtelen hangon, és még csak fel sem nézett a monitorból. A hátsó zsebembe nyúltam, és megfogtam a kés mûanyag markolatát. Már túljutottam a döntésen, ami elkezdõdött, azt már ekkor nem lehetett megállítani. Mint egy zuhanó test a gravitációban.

Megragadtam a haját és hátrarántottam a fejét. Összerándult és még láttam a szemét, ahogy a szemüvegének lencséjén keresztül bámulja a plafont értetlen tekintettel, ami teljesen normális reakció egy ilyen helyzetben. Az embernek kell pár pillanat mindig, hogy felfogja mi történik vele, ha ilyen váratlan dolog éri. De én nem akartam, hogy eljusson odáig, hogy felfogja, most mi fog történni. Egy erõs és határozott mozdulattal elvágtam a torkát. A kés recés élével ez nem jelentett problémát. Ami ekkor történt, az arra emlékeztetett, amikor gyerekkoromban Ilonka néni felmosás után mindig kiöntötte a felmosóvizet a ház elõtti betonplaccra. Egy határozott mozdulattal kiborította a lavórt, a piszkos víz meg egy pillanat alatt beterítette az udvart, mint egy õrjöngõ hangyasereg.

A vére így ömlött ki a felvágott torokból, és ráloccsant az asztalon fekvõ papírokra, egy pillanat alatt mélyvörösre festve mindet. Mintha az összes vér egyszerre akart volna kijönni, és ez még engem is meglepett, mert én arra számítottam, hogy majd spriccelni fog. De nem spriccelt, hanem egy határozott blöggyenéssel ráömlött minden az asztalra, meg a ruhájára. Hallottam ahogy a levegõ sípolt a felvágott gégén keresztül, és ahogy próbált sikoltani, de csak halk nyöszörgésre futotta az elmetszett hangszálakból. Ahogy tartottam a fejét, újra összerándult. Hihetetlen, hogy mennyi erõ van egy kvázi halott emberben. Akkora önvédelmi görcsbe húzódott a teste, hogy majdnem kiesett a kezembõl. Megijedtem, hogy a dulakodás zaja esetleg odavonz valakit, ezért határozottan lenyomtam a fejét az asztalra, és így tartottam. Ekkor a lábával kezdett rugdalózni, és minden erejével fel akart állni. El se tudtam képzelni, hogy ezzel meg mit akar. Talán félig levágott fejjel akar elrohanni? Aztán az udvaron meg kergethetem, mint egy lenyakazott csirkét, miközben a vérével spricceli tele a falakat. Hát azt talán mégsem kéne. Ezért sokkal erõsebben nyomtam le a fejét, és felsõtestemmel is ráhajoltam, ilyen módon tartottam hátulról lenyomva teljesen, hogy még mozdulni se tudjon. Így aztán arcommal egész közel kerültem a füléhez. Próbáltam csitítgatni, hogy megnyugodjon végre.

- Nyugi...- suttogtam a fülébe. Mintha egy rossz álomból sírva ébredõ kisgyereket kéne megnyugtatni.

- Sssssssss - mondtam, - Nincs semmi baj.... Ez persze nem sok hatással volt rá, hanem inkább a kínszenvedés, a légszomj és az elég nagy vérveszteség miatt kezdett gyengülni. Már egyáltalán nem mozgott olyan erõsen. Nem sokat kellett várni és teljesen elcsendesült. Egy kis idõ múlva már egyáltalán nem mozgott, én meg lassan elengedtem. Aztán csak hevert, ráborulva az asztalra. A vér csöpögött a nadrágjára, onnan meg a földre. Megnéztem a pulzusát, és még ki tudtam tapintani. De már eszméletlen volt, a háta félpercenként még megemelkedett, mintha lélegezne, valószínûleg öntudatlan izommozgása volt még csak. A szervezet imitálta, hogy él. Mindegy, ennek már vége - állapítottam meg.

Kimentem a szobából, és becsuktam az ajtót. Gyorsan átnéztem a ruhámat, hogy van-e valami nyoma rajtam az elõbb történteknek. A kezem volt csak véres, meg a cipõmre folyt egy kevés. Gyorsan bementem a mosdóba, és megmosakodtam. Belebámultam a tükörbe: semmi sem látszott rajtam. Kicsit ki volt pirosodva az arcom, de azon kívül semmi. Ekkor meghallottam, hogy nyílik a nõi mosdó ajtaja, amely pont a férfi mosdó mellett van. Valaki éppen most ment be. Kiléptem az ajtón, és körbenéztem. A folyosón senkit sem láttam. Ez jó. 

Benyitottam a nõi wc-be. Egy másik nõ éppen a tükör elõtt állt és kezet mosott. Meglepõdve pillantott rám: - Hát te? - kérdezte. Nem válaszoltam. Pedig biztos azt hitte, hogy csak vicceskedek, vagy valami ilyesmi. Nagyon gyorsan cselekedtem, meglepõdni sem volt ideje. A zubogó víz hangja elnyomott mindent zajt, tudtam, hogy most kell megtennem. A késemet egy alulról indított jobbkezes suhintással belemártottam az állkapcsába. Tövig benyomtam, és a vége behatolt a koponyába, gondolom, hogy egyenesen az agyába. A szemei ebben a pillanatban felakadtak, az arca pedig egy érdekes fintorba vágódott, mint amikor valaki egy csótánybogarat talál a szájában, és még nem tudja eldönteni, hogy egyszerûen csak kiköpje, vagy hányjon is hozzá. Egy pillanat múlva, mint egy rongybaba, egyszerûen összecsuklott. Kiszállt minden erõ az élettelen testbõl. Erõsen fogtam a kést a másik kezemmel pedig átkaroltam, hogy ne terüljön el egybõl a padlón, ne csapjon nekem zajt. Olyan volt mintha táncolnánk valami lassú zenére, egymást átkarolva. Aztán szép lassan elfektettem a földre. A lába még rángatózott, de már nem élt. Figyeltem, hogy mi fog történni. Két perc után abbahagyta, és csak mozdulatlanul feküdt a hideg padlón, az állából meg kiállt a késem nyele. Érdekes, hogy alig vérzett, csak egy kis vércsík csordogált le a nyakán, és egy kis tócsába gyûlt a feje alatt. Ja, és még mindemellett csúnyán összevizelte magát, a nadrágja teljesen elázott, és a pisije kis sárga tócsába gyûlt össze mellette. Abban a pillanatban amikor meghalt, minden záróizma elengedett, ezért történt a kis baleset.

Néztem egy pár percig, és egy kicsit merengtem azon, hogy milyen egyszerû dolog ez az elmúlás. Az élet dolgai meg milyen bonyolultak tudnak lenni néha, pedig ha a meghalás szemszögébõl néznénk, akkor azok is milyen egyszerûek lennének. Így most, ebben az állapotban minden olyan egyszerû. Én állok felette, õ pedig élettelenül fekszik a padlón. Azt teszem, ami szükségszerû, és nem akadok fel részletkérdéseken, és nem kell mindenféle körülményeket mérlegelni, amelyeknek elvesznék az útvesztõjében. Most célirányosan haladok a dolgaimmal, és nincs semmiféle gátló körülmény.

Kiléptem az ajtón, és az ügyfélfogadó helyiség felé vettem az irányt. Ekkor hirtelen kinyílt a folyosó bal oldalán az egyik ajtó, és a könyveléssel foglalkozó kolléganõ lépett ki rajta.

- Szia - mondtam. - Beszélhetnénk egy pár szót? – tettem hozzá.

- Persze - válaszolta, és visszalépett a szobájába. Igyekezett kedves lenni, pedig tudtam, hogy legszívesebben a pokolra kívánna engem, amiért feltartom valami fontos ügy intézése közben, mint például sajtos szendvics készítése, vagy a kávéfõzés. De én átláttam persze a szitán, és tudtam, hogy "vele is el kell beszélgetnem".

Megkértem, hogy nyomtasson egy listát a számlaforgalmunkról. Érdekes módon most nem jött azzal, hogy õ azt nem tudja hogyan kell, meg különben is nem az õ feladata lenne ez.

Oké, akkor eddig átráztál - gondoltam magamban, és amíg odaült a géphez, addig egy félmosolyra húzódott a szám. Ellenõriztem, hogy az ajtót becsuktam-e, és gyorsan felmértem a terepet. Az oldalsó szekrény tetején észrevettem egy kis szobrocskát. Egy tömör agyagból készült Buddha volt, amilyet minden vásáron kilószámra lehet kapni a ponyvabódékban. Az arra fogékonyak pedig elõszeretettel simogatják a kopasz fejét, vagy a dagadt hasát, hogy ez majd szerencsét hoz nekik, szerintem pedig csak szimplán gyerekes szokás. Régen a plüss kutyusukkal aludtak el, most pedig az undorítóan hájasra megformázott Buddha szobrocskájukat tapizzák. Fúj. De mindegy, most ez pont jó lesz nekem. A kezembe vettem és mögé léptem. Egy pillanatig elnéztem, ahogy pötyög a billentyûzeten, aztán a magasba emeltem a szobrot és lesújtottam vele.

Pont a feje tetejét találtam el, de olyan erõsen, hogy az ütéstõl rácsapódott arccal a billentyûzetre. A koponyája egy tompa reccsenéssel tört be, és a vörösre festett haján egy még sötétebb vérfolt kezdett terjengeni. Azonnal elájult és egy közepesen hangos puffanás kíséretében (miután kifordult a fotelbõl) elterült a padlón.

- Nem halt meg - állapítottam meg. Még egy pillanatig mérlegeltem, hogy mekkora zajt csaphattam. Vártam, hogy nem-e közeledik valaki futva a folyosón, de nem hallottam lépések zaját. Úgy tûnik, hogy a kis akcióm ezidáig még rejtve maradt a többiek elõtt. Legalábbis még egyvalaki elõtt, aki talán már egyedül van az ügyféltérben. Úgy számítottam, hogy már csak az maradt hátra. Mindjárt vele is foglalkozom, nem kell elsietni a dolgokat. Ettõl kicsit megkönnyebbültem, mert a nehezén ilyenmódon már túl voltam.

Lepillantottam a fekvõ testre. A nõ nem halt meg, a feje bizonyára betört, de ettõl eltekintve még egyenletesen lélegzett, miközben a földön hevert ájultan. Úgy döntöttem, hogy nem ölöm meg, a célomat szerintem ezzel az ütéssel is elértem.

De aztán eszembe jutott még egy kis csínytevés. Azt még sem hagyhatom, hogy ha felépül a sérülésébõl, élete végéig emlegessen engem, mindenféle bolondnak elmondva. Hagynom kell egy jelet, ami mindig rám fogja emlékeztetni. Fogtam az asztalon heverõ tollak közül egyet és lehajoltam hozzá. Óvatosan, hogy ne érjek a véres hajcsomóhoz, oldalra fordítottam a fejét. Az orra is csupa vér volt, és valami eszméletlenül természetellenes módon félrecsavarodott. Úgy látszik nem jól viselte az asztallal való találkozást, és eltört. - Hát, errõl nem én tehetek - gondoltam magamban, és csak nagy nehezen sikerült visszafojtanom az elõtörõ nevetést. Mindegy, most nem vicceskedni akarok vele, tehát fogtam a tollat és egy határozott mozdulattal beledöftem a bal szemgolyójába. Egy halk pukkanás hallatszott, majd a szem fehérje szép lassan kicuppant az üregébõl és lepottyant a padlóra, valami vízszerû, de sûrûbb anyag, meg némi vér kíséretében. Olyan volt, mint a nyers tojás, amit kifolyat az ember.

Ez már így elég lesz - állapítottam meg, és elindultam az ajtó felé. Még egy van és végeztem mára. Minél elõbb túl akartam esni a dolgon, mert már nagyon hiányzott egy cigaretta. El is döntöttem, hogy ha végeztem, akkor kiveszem a nap hátralevõ részét. Ezen is egy jót mosolyogtam magamban.

Pont ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és az egyetlen épségben lévõ kolléganõm dugta be rajta a fejét.

- Attila, téged keresnek…- kezdte mondani, aztán elnémult, a meglepetéstõl még a szája is kinyílt. Bámulta a földön heverõ testet. Nem tudtam, hogy most felfogta-e mi történik az irodában.

- Attila, mi történt?! – kérdezte majdnem sikítva, azon a vékony nyávogós hangján, amit mindig is utáltam benne.

- Volt egy kis megbeszélni valónk – vágtam rá, és õt néztem, mélyen a szemébe bámulva.

Ebben a pillanatban rohanni kezdett a bejárati ajtó felé. Én utána vetettem magam, és pár lépés után utolértem. A kezét már rátette a kilincsre, és pár centire ki is nyitotta az ajtót. Megragadtam a haját hátulról, és lerántottam a földre. Egy jó csomó hajszál maradt a kezemben, ezeket hanyag mozdulattal lesöpörtem.

Kinyitottam az ajtót, hogy lássam, van-e ott valaki. Egy öreg nõ állt kint, és leesett állal bámult engem. Bizonyára hallotta a dulakodás zaját, miközben elment az ajtó elõtt.

- Menjen innen! Nincs itt semmi látnivaló! Éppen értekezletet tartunk! – ordítottam rá, és becsaptam az ajtót. A kulcsot is ráfordítottam, mindezt egy mozdulattal. Az egész eseménysor talán ha egy-két másodpercig tartott.

Gondolom ez a vén picsa most majd szól a rendõröknek. Lehet, hogy csak pár percem maradt.

A földre zuhant nõ eközben négykézláb próbált menekülni a bejárati térbõl, de én megragadtam a bokáját, majd a hajánál fogva talpra rántottam.

A szemében csak a meglepõdést láttam, úgy látszik annyira váratlan volt neki ez az egész, hogy az se jutott az eszébe, hogy bármilyen módon is védekezzen is. Rémülettel teli szemekkel bámult rám, és szinte megnémult a félelemtõl, még levegõt venni is elfelejtett.

Teljes erõbõl nekilöktem a bejárati ajtó mellett lógó fogasnak. Már régebben kinéztem, hogy a fogasok éle, amire az ember a ruháját akasztgatja, amolyan nyílhegyszerûen állnak ki a fa táblából, amire fel vannak erõsítve, úgy körülbelül a fejmagasságban, és csak egy pici kunkor van a végükön, hogy a kabátok le ne essenek. Így hát  amikor két vállán biztosan fogtam, és teljes erõbõl nekilöktem ennek a fogasnak, az egyik kis nyílhegyszerû fogacska pont a tarkójába fúródott. Szerencsém volt.

Iszonyatosan fájhatott neki, mert hatalmasat sikoltott ebben a pillanatban. Odaléptem hozzá, és egyik kezemet a szájára szorítottam, a másikkal pedig még erõsebben hozzányomtam a fejét. Így egész közelrõl láthattam a szemét, ami tele volt hisztérikus rémülettel, és csak forgott-forgott az üregében, mint a megvadult labdák a hatoslottó-sorsoláson.

Gondolom az emberek a végsõ pillanatban próbálják feldolgozni a helyzetet, de most momentán ez az állapot nem éppen a higgadt elmélkedésre volt alkalmas. Azt hiszem, hogy a maradék ép eszével a szabadulást kereste ösztönösen, de hát jó erõsen fogtam, és egész szorosan is odaálltam elé, nehogy le tudjon jönni a fogasról. Így telt el még egy pár perc, és a kezdetben igen erõteljes rángatózás enyhülni kezdett. A szeme is elhomályosodott, és nagy kövér könnycseppek gördültek le róla, amik ráfolytak a kezemre. Lepillantottam, és láttam, hogy ez is összehúgyozta magát. A kurva anyját, majdnem beleléptem a tócsába, de az utolsó pillanatban sikerült még elkerülni. így álltunk ott, és én megvártam míg teljesen abbahagyja a mozgást. A szeme még nyitva volt, és valahová az üres messzeségbe bámult.

Óvatosan elvettem a kezem, mert kíváncsi voltam, hogy vajon a fogas megtartja-e. Igen, megtartotta, pedig nem fogadtam volna rá. Úgy állt ott, mint egy használaton kívüli rongybábu, amit kiakasztottak a falra. Ekkor az egész teste hirtelen egy utolsó görcsbe rándult, de még idejében megfogtam és visszanyomtam a fogashoz. És ezután már úgy is maradt. Vártam egy picit, vajon fog-e rángatózni még, de már nem tette. Azt hiszem, ekkor már halott volt.

Egyedül maradtam a munkahelyemen. Úgy döntöttem, hogy kimegyek az udvari bejárathoz, és végre rágyújtok egy cigire. Kicsit késõbb pedig már kint álltam az udvaron, és nagyokat szívtam a cigarettámból.

 Ott és akkor hirtelen nem tudtam, hogy most mitévõ legyek. Valahol a hideg tudatom felszínén persze tisztában voltam azzal, hogy ezt nem úszhatom meg szárazon. Mindenki tudni fogja, hogy én tettem. Késõ már azon gondolkodni, hogy eltüntessek magam után minden nyomot, és szerezzek valami alibit. Az a kurva vén szatyor már látott engem a bejárati ajtóban.

Egyéb lehetõség híján meg menekülhetnék életem végéig. Azt pedig egyáltalán nem szerettem volna. Azt szerettem volna, hogy mindenki megtudja mit tettem. Hogy rólam beszéljenek az emberek. Hogy lássanak engem, hogy elmondhassam nekik miért történt mindez.

Vagy pedig öljem meg magam? Az illik ilyenkor. Valami gyors és fájdalommentes módszer kéne, de nem tudtam honnan szerezhetnék valami olyan eszközt, amivel ezt végre tudnám hajtani. Másokat könnyû átsegítenie az embernek a halálba, de önmagát meg valami iszonyú nehéz. Így hát nem jutott semmi okos az eszembe, és közben a cigi is lassan leégett. Gondoltam visszamegyek, és megnézem a fejbevágott nõt, hogy mi van vele. De hogy azután mit fogok csinálni, azt még nem tudtam.

Lassan megjön a rendõrség is.

Nincs isten, ami megállíthatná õket, mint ahogy nem volt senki, aki megállíthatott volna engem is. Egy üres tekintet volt csak az égbolt felettem.

Még soha, soha nem éreztem ilyen céltalannak az életet.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
pilagu	[#8] | Elküldve: 2008-01-06 12:28:10
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-22 15:57:49 Hozzászólások száma: 2	Sajnálom, de ez egy materialista mû. Nos, az isten-ördög-pokol-menny-bûn-jóság stb. emberi kreálmányok szándékosan lettek hanyagolva. A "behúnyt szemû isten" alatt történhetnek ilyen (sajnos hétköznapi) dolgok. Ahol az ember magára van hagyva, nincs feloldozás és nincs kárhozat (ítélet) sem, ezeket hiába várod. Az uccsó elõtti mondat is erre utal. Nincs katarzis, tényleg sajnálom, de nincs.
[Profil]
Hei	[#7] | Elküldve: 2008-01-05 21:01:47
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Nos, nem tudom, hogy sikerült üres kommentet írnom, de nekem tetszik ez az írás úgy egyébként.
[Profil]
Hei	[#6] | Elküldve: 2008-01-05 20:47:54
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19
[Profil]
vonne	[#5] | Elküldve: 2008-01-05 16:21:06
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-10 16:54:07 Hozzászólások száma: 2	Horrornak horror, csak nem értem a pályázathoz való kapcsolódást. Lehet, hogy az én hibám.
[Profil]
stefánia	[#4] | Elküldve: 2007-12-31 18:58:39
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-31 18:53:23 Hozzászólások száma: 1	én csak annyit szeretnék hozzáfûzni, hogy szerintem az életbõl merítetted a novelládat, drukkolok, hogy a munkatársaid túléljék a jövõ évet! az írás nagyon tetszett, helyenként sokkoló, nyers, anatómiailag megalapozott, életszerû. A cselekmény nagyon gyors, egyszerû, hatásos. gratula S.
[Profil]
vica	[#3] | Elküldve: 2007-12-30 01:11:00
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-27 23:52:04 Hozzászólások száma: 7	Szerintem vérfagyasztóan lebilincselõ! Grt     Vica
[Profil]
pilagu	[#2] | Elküldve: 2007-12-29 15:30:24
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-22 15:57:49 Hozzászólások száma: 2	köszi. Igen, vannak benne hibák, sajnos csak munkaközi szünetekben (:-) irogathattam... Szándékosan rejtettem a háttérbe a motivációkat. Rövid, nyers, lecsupaszított történetet, nyelvezetet akartam, különösebb angyalos-démonos-vámpíros, szomorkodós-okoskodós sallangok nélkül. Mint a közelmúltbeli ámokfutók... sokszor nincs is indok.
[Profil]
Desdichado	[#1] | Elküldve: 2007-12-22 15:30:34
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 138	Véleményem szerint egész jó kis írás. Néhány szerkezeti hibát én találtam benne, ezek nem bántóak annyira, hogy elvonják az ember figyelmét. Ami leginkább tetszett nekem, az az egész gyilkolás értelmetlensége. Lehet, hogy rosszul értettem, de szerintem a fickó azért ölt, mert csak:) épp nem volt jobb dolga. Szerintem ez így nagyon jó lett! Gratula!
[Profil]