Lakat Barnabás
Egy nap a pokolban

EGY NAP A POKOLBAN

Még csak fél hat van, de már izzadtan fetrengek az ágyban. Éjjel szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam a forróságtól, ráadásul a kibaszott szúnyogok is agyon csipkedtek. Kicsoszogok a fürdõszobába. A tükörbõl egy borostás elnyûtt arc néz velem farkasszemet. Megállapítom, hogy úgy nézek ki, mint a mosott szar. Ez az állapot egy forró zuhany, fogmosás, valamint borotválkozás után valamelyest megváltozik. Na most már gyönyörû vagyok, gondolom magamban, és átmegyek a konyhába. Kinyitom a frigót, melynek tartalma nem túl sok jóval kecsegtet. Találok pár szelet bacont, meg egy darab sajtot. Ezeket beledolgozom két zsemlébe, majd az így nyert gasztronómiai remekmûvet reggeli gyanánt az arcomba nyomom, aztán leöblítem egy bögre gõzölgõ teával. Fél hét van, még van fél órám. Megetetem a papagájaimat, majd jobb híján bekapcsolom a tévét. A képernyõn egy dagadt öltönyös tag jelenik meg, aki bárgyú vigyorral az ország fellendülésérõl beszél. Nem hiányzik ez korán reggel, ígyhát átkapcsolok egy másik csatornára. Ott éppen egy úgymond könnyed reggeli beszélgetõs mûsor megy. A stúdió zöld narancs és rózsa színekben úszik. A két mûsorvezetõ – egy férfi meg egy nõ gondolom, bár ezt a külsejük alapján nem egyszerû megállapítani – trendi frizurával, trendi ruhákban, trendi fotelekben ülnek, és egy neonzöld pólót valamint rózsaszín nadrágot viselõ egyénnel beszélgetnek valamirõl, ami minden bizonnyal trendi. A látvány szinte émelyítõ. Hatástalanítom a képdobozt, majd lassan kisétálok a buszmegállóig.

A megállóban két 14 – 15 év körüli srác képeket meg csengõhangokat küldözgetnek egymásnak a csillivilli telefonjaikkal, közben az egyik azon problémázik, hogy az õ telefonja nem tud mozgóképet rögzíteni.  Próbálom lekötni magam az út túloldalán álló villanyoszlop tetején fészkelõ gólyapár megfigyelésével. Így viszonylag gyorsan el is telik tíz perc, aztán megérkezik a busz. Már messzirõl látom, hogy új sofõr van. Kár, pedig az eddigi kimondottan jó fej volt. A busz szisszenõ hang kíséretében megáll, majd a sofõr kinyitja az ajtót. Már ránézésre ellenszenves, de hát az elsõ benyomás sokszor csalóka. Na meg persze nem muszáj a sofõrrel puszipajtásoknak lennünk, a lényeg, hogy elvigyen, ameddig kell, s ezzel nincs is gond, az viszont már kisebb sokként ér így korán reggel, – ráadásul hétfõn – hogy a buszon egy kisebb hadseregnek megfelelõ létszámú ember nyomorog. Olyan mintha nem is busz, hanem egy hatalmas konzervdoboz állt volna be a megállóba. Nyilván egy kirándulócsoport, nyár közepén elõfordul az ilyesmi. Mindenesetre megkísérlem a lehetetlent. A két kölyök felocsúdva a mobiltelefonok által nyújtott „élvezetekbõl” módszeresen elém furakszik. Hát jó, mégiscsak õk voltak itt elõbb. Ám ami ezután történik, végérvényesen meghatározza a napomat. A másodikként felszálló fiú, - aki nem mellesleg neonzöld pólót és narancssárga trapéznadrágot visel – miközben fellép, egy laza mozdulattal megnyomja a busz oldalán lévõ piros gombot, minek hatására becsukódik elõttem az ajtó. Majd rögtön ki is nyílik, a sofõr pedig vérben forgó szemekkel ordítani kezd.

- Mi a faszt szórakozik itt!? Már így is késésben vagyok! Nem látja hányan vannak a buszon!? Maga meg itt játszik azzal a kurva ajtóval.

Hogy õszinte legyek eddig soha nem láttam fejet ennyire elvörösödni a méregtõl. Én viszont egyelõre még higgadt vagyok, legalábbis a körülményekhez képest. Mindjárt elmagyarázom neki, hogy félreértés történt, aztán oszthatja tovább az észt az ifjú neonzöld pólós titánnak.

- Nem én voltam, hanem… - az ajtó ekkor ismét becsukódik, a sofõr pedig elhajt. Az ablakon át látom, hogy a két sutyerák alig tudja elfojtani a röhögést. Most már én is ideges vagyok… A következõ busz fél óra múlva jön, ennek egyenes következménye, hogy el fogok késni a melóból, a fõnök pedig repesni fog az örömtõl. Nyolc harmincra végre beérek a városba, a húsáruházhoz legközelebb esõ megállóban szállok le, majd rohanok, így összesen cirka háromnegyed órás késéssel, de végre elérem célomat.

Az üzletbe lépve megcsap a nyers húsok és belsõségek édeskés, enyhén émelyítõ szaga, amihez szerencsére hamar hozzászokik az ember orra. A pult mögött a kollégám épp egy szemrevaló fiatal hölgyet szolgál ki. Hátramegyek, és alaposan megmosom a kezemet – errõl mindig a kórházas filmek jutnak az eszembe – aztán felveszem a hófehér henteskötényemet, majd én is beállok a pult mögé. Üdvözlöm Pistit, akivel lassan egy éve dolgozunk együtt, és aki jót röhög sztorim hallatán. Nevetésében azért felfedezhetõ némi együttérzés is, ami azért jólesik. Pár perc és megjelenik a fõnök is.

- Ne is mondj semmit! – kezdi. Majd’ egy órát késtél, de sebaj, levonom a béredbõl. Ja és még egy ilyen repülsz.

Öröm az, ha az embernek ilyen megértõ felettese van. Feri, mert így hívják a fickót, bepasszírozza magát a csemegepult mögé. Alig fér el, mert akkora, mint egy disznó. Pistivel egyszer azon poénkodtunk, hogy le kéne vágni, aztán eladni. Az eszközök és a hely végülis adottak lennének hozzá. Rövid idõ elteltével megindul a vásárlók rohama. A legtöbbjük valószínûleg nyaraló, és sok közöttük a külföldi is. A munkatempó egyre gyorsul. Itt egy karaj ott egy felsál, a karom pedig  mindjárt begörcsöl a sok darabolástól. Ilyenkor nyáron simán dolgozhatna itt még egy ember, felvehetnénk diákot nyárimunkára, vagy ilyesmi, de ezt próbálja valaki elmagyarázni a fõnöknek. Mindezek mellett a hõség pedig alig elviselhetõ, annak ellenére, hogy elvileg megy a légkondi. Ez Pistinek is feltûnik, aki miközben feljebbtekerné a készüléket rádöbben a szomorú tényre: A légkondi gallyra ment. Remek, a nap kezd tökéletesbe hajlani. A pult elõtt eddigre már szinte egymást tapossák az emberek. Igyekszünk hát minél gyorsabban kiszolgálni õket. A mázlista Pisti megint egy fiatal csajt szolgál ki, míg nekem egy alacsony, kopasz öltönyös faszi jut, aktatáskával a kezében. Meglepõ látvány ebben a környezetben.

- Egy kiló tarját kérek. – mondja.

Levágok egy darabot, majd a mérlegre helyezem.

- Ja bocs, nem is tarja kell, hanem karaj.  Mosolyt színlelek, visszarakom a húst, és a karajért nyúlok. Ebbõl is lecsapok egy darabot a bárdal és a mérlegre dobom.

- Kiló harmincöt, maradhat ugye?

- Nem. – hangzik el a rövid ámde velõs válasz. Lecsapok hát egy kis darabot a húsból, majd újra megmérem.

- Egy kiló öt deka. Így megfelel?

- Hááát, ja. – mondja erre nem túl meggyõzõen. Mit vár ez, hogy majd mérnöki pontossággal grammra mérem neki a húst?

- Felszeleteljem esetleg? – kérdezem.

- Persze! – mondja. Elkezdem hát szeletelni a húst a megszokott, szabványos vastagságú szeletekre, úgy ahogy azt kell. A faszi furcsa mosollyal az arcán nézi végig a mûveletet, majd ismét megszólal.

- Ez túl vékony, így nem kell!

Ennyi, vége, filmszakadás. A vásárlók sikoltozása ránt vissza a valóságba, s szemem elé iszonyatos, ám jelen pillanatban számomra kedves kép tárul. Az öltönyös fickó még mindig ott áll, ám most már nem a megszokott minõségben. Kopasz fejébõl ugyanis egy rozsdamentes acélból készült huszonöt centis hentesbárd áll ki, a bárd markolatát pedig egy lánckesztyûs kéz markolja. Az én kezem. Kirántom a bárdot a fejbõl és felugrok a pultra, hogy felmérhessem a terepet. A vásárlók fejvesztve menekülnek ki az üzletbõl, ami azért érthetõ. Pisti bénultan áll, a falhoz tapadva. Ez is érthetõ reakció. Feri viszont a mobiltelefonjához nyúl és van egy tippem, hogy kiket akar hívni. Felkapok egy kést és belédobom. A penge pont mellkason találja és a behemót férfi úgy dõl el, mint egy krumpliszsák. Kimegyek az utcára, ahol az emberek úgy rohannak szét körülöttem, mint a hangyák, akiket bottal piszkálnak. Kisvártatva ismerõs arcot pillantok meg az út túloldalán. A neonfiú az. Üldözõbe veszem. Menekülni próbál, de nincs esélye, nagyon jó futó vagyok, ráadásul rajta táska is van. Utolérem, a földre teperem, és mielõtt egy szó is elhagyhatná az ajkát, egy gyakorlott mozdulattal leválasztom a fejét a testérõl. A nyakából sötét artériás vér bugyog fel hátborzongató hangok kíséretében. Ekkor már teljesen magamon kívül vagyok, és csak ösztönösen, ész nélkül cselekszek. Megfogom a frissen lemetszett fejet és bedobom egy telefonüzlet kirakatába. Az üzletbõl hangos jajveszékelés hallatszik. Az utcáról csakugyan. A zaj lassan kezd elviselhetetlenné fokozódni, ráadásul a hangmasszából egy összetevõ tisztán kivehetõ, ez pedig a szirénák hangja. Bár tudom, hogy felesleges, de reflexszerûen menekülni kezdek. A nagy sietségben aztán sikerül kis híján elcsapatnom magam egy busszal, ám az még idõben le tud fékezni. A sofõrre nézek, és egy ismerõs arc néz vissza. Most már nem vörös a feje, sokkal inkább sápadt, mintha kísértetet, vagy valami annál is rettenetesebbet látott volna. Ekkorra a szirénák már a hátam mögött harsognak és tudom, hogy nincs hátra sok idõm. Eldobom hát a bárdot, de hogy célba ér e, azt már soha nem tudom meg. Hangos durranást hallok a hátam mögül, majd minden elsötétül, és végre csend lesz…

Aztán felnyitom a szemem. Még csak fél hat van, de már izzadtan fetrengek az ágyban. Éjjel szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam a forróságtól…

2006-09-17

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
thrall666	[#4] | Elküldve: 2007-10-23 11:31:51
Tag Regisztráció ideje: 2007-10-21 18:12:04 Hozzászólások száma: 27	Tényleg remek lett, Faxa a cucc!!!!!
[Profil]
buttgereit	[#3] | Elküldve: 2007-06-01 11:40:55
Tag Regisztráció ideje: 2006-12-26 00:01:39 Hozzászólások száma: 2	Birom ezt a mü-t Nem reformálja meg ugyan az irodalmat. De kellemes szorakozást nyujthat. Annak aki rászánja az idöt.
[Profil]
Lioneel	[#2] | Elküldve: 2007-05-30 09:20:32
Tag Regisztráció ideje: 2006-12-06 08:52:01 Hozzászólások száma: 3	Köszönöm ,köszönöm...
[Profil]
Johnny_Joker	[#1] | Elküldve: 2007-05-23 13:18:19
Tag Regisztráció ideje: 2006-12-02 21:31:05 Hozzászólások száma: 145	Ez nagyon "aranyos" volt! :) Remekül megfogalmaztad ezt írást, nagyon olvasatta magát. :) Nagyon tetszett! :)     "Nincs félelem, sötét oldal van! " / Sith Kódex /
[Profil]