Lacza Gábor
Ábel és Evelin

ÁBEL ÉS EVELIN 

Átkozott benzin! Ha nem fogyott volna ki, akkor már rég a városban lennék. Ráadásul a közelben nem volt semmi használható jármû, csak egy felborult kamion, így gyalog kell megtennem a hátralevõ utat.

Egy kis folyó partján gyalogolok a város felé. Igaz, az autópályán is mehettem volna, de a térkép szerint így rövidebb az út, legalábbis légvonalban. De azt persze nem tudhattam, hogy errefelé ilyen ingoványos a terep!

Az égbolt továbbra is szürke, ugyanúgy, mint azóta a bizonyos nap óta. Az idõ egy hûvös, késõ õszi napra emlékeztet, pedig még csak július van. A növényvilágot persze becsapta az idõ, a fák levelei megsárgultak és a fû is furcsa színeket öltött.

Jobbra tõlem szétszórtan néma, elhagyott tanyák állnak. Egyik-másik olyan állapotban van, mintha már évek óta nem használták volna. Fölöttük varjak – átkozott varjak! – keringenek, biztosan élelem után kutatnak.

Balra tõlem, a folyócskán túl valami épület emelkedik. Talán valami raktár lehet, legalábbis az udvarán álló dobozhegyekbõl erre következtetek. A nyitott garázsban hívogatóan áll néhány fehér teherautó. Legeslegszívesebben átkelnék a folyón, és elkötném az egyiket. Egy haveromtól megtanultam dróttal beindítani a kocsikat, de lehet, hogy az irodákban megtalálom a slusszkulcsokat is.

Viszont nem merem, mert hátha itt is vannak kutyák. És a múltkori után ezt nem vállalnám be! Na tessék, csak rájuk kellett gondolni, máris ott az egyik, a kerítés mögül vicsorog rám. Aztán csatlakozik hozzá a többi, végül egész kórust alkotva ugatnak, morognak és vicsorítanak felém.

Sóhajtok egyet, majd jobbra elõre tekintek, ahol a város épületei emelkednek. Úgy gondolom, hogy legalább két óra, amíg odaérek.

Miután felébredek, édesanyámat várom, hogy behozza a reggelimet. Aztán eszembe jut, hogy már sohasem fog jönni. Mert õ is eltûnt, ahogyan a többi ember.

Jól emlékszem arra a napra. Hasonlóan keltem fel, mint ma, s vártam a szüleimet. Ám senki sem jött, ezért átmentem a szobájukba. De csak a pizsamáikat találtam meg az ágyon, õket nem, mintha kámforrá váltak volna. Emlékszem, mennyire megijedtem akkor.

Végigtelefonáltam az ismerõseimet, de senki sem vette fel. Sõt, még a segélyhívó sem reagált. Aztán a szomszédokhoz próbáltam becsöngetni, de semmi válasz. Végül lementem az utcára, és teljes torokból kezdtem kiabálni. De a környék üres volt, egy hang sem felelt. Vajon mi történhetett? Hova tûntek az emberek?

De a kezdeti rémületem szertefoszlott, mert egy régi tikos vágyam teljesülhetett ezzel: enyém lett az egész világ. Minden szabad volt, mindent kipróbálhattam, senki sem tiltott semmit. Szabadon flangálhattam a városban, vezethettem az autónkat – míg össze nem törtem –, addig filmezhettem, ameddig csak akartam, és olyan hangosan hallgathattam a kedvenc zenéimet, amennyire tán még soha. Csak tévézni nem lehetett, mert nem volt benne semmilyen adás.

De aztán elkezdtek hiányozni az emberek: a szüleim, a bátyám és a barátaim. Nem volt senki, akivel érintkezhettem volna, és ebbe már-már beleõrültem! Néha megfordult a fejemben, hogy kiugrom az erkélyrõl. Ám ahogy lenéztem a hatodik emeleti lakásunkból, rögtön inamba szállt a bátorságom. De lehet, hogy egyszer nem fog, s akkor már nincs visszaút…

Kutakodtam az interneten, hátha ott vannak még embereket. De csak az egyik chatoldalon találtam egy fiút, akivel szót válthattam. Megtudtam, hogy Ábelnek hívják, és nagyon messze lakik innen. Õ sem értette, miért tûntek el az emberek. Három napon át beszéltünk, ez idõ alatt rengeteg mindent megtudtam róla. Talán még belé is szerettem.

Aztán a harmadik nap reggelén elment az áram…

Ha csak egyet kívánhatnék, az egy másik ember lenne! De tudom, hogy hasztalan.

Erre ismételten elõjött az a rémálom, ami a szörnyû valóság volt. Felidézõdött bennem az az egy héttel korábbi szombat éjjel, amikor mindenki eltûnt. A diszkóban ültünk a barátaimmal, jót beszélgettünk, ittunk, néztük a táncolókat, meg bíztattuk a Zsút, hogy menjen le ahhoz a sráchoz, ha már ennyire szemez vele.

Aztán egy percre kimentem WC-re. Alig jutottam el a mosdóig a sok táncolótól. Akkor szívembõl azt kívántam, hogy tûnjön el mindenki.

De nem gondoltam komolyan!

Visszafele, mikor kinyitottam a helység ajtaját, az ijedségtõl megdermedtem. Az egész táncparketten ruhák, cipõk és ékszerek hevertek szétszórtan kis kupacokban, emberek sehol. Azt hittem elõször, hogy ez valami rossz vicc, de mikor az ajtó mellett megpillantottam a rózsaárus cigányasszony aranyfogait, nagyon megijedtem. Kezdtem sejteni, hogy mi történhetett, de nem mertem elhinni.

Gyorsan elhagytam a helyet, hátha megszabadulok ettõl a rémálomtól. De úton-útfélen ugyanezzel találkoztam: ruhák szétszórtan az utcán és az autókban. Mindenki eltûnt volna?

Kerestem a városban mindenhol embereket, de senkit sem találtam. Aztán egy belsõ sugallatot követõen megpróbáltam az interneten. Hosszas böngészés után találtam egy fiatal lányt. Evelinnek hívják, és tizennégy éves. Küldött képet magáról, a korához képest nagyon szép. Írogattunk egymásnak, amíg el nem ment az áram.

De legalább tudom, hogy hol lakik. Most épp hozzá tartok.

Ahogy haladok a folyó mellett, észreveszek a parton egy négyzet alakú vermet. Bár egy kicsit kiesik az útvonalamból, azért odamegyek a szélére, és belenézek, de azon nyomban elkapom a fejem. Istenem, ha kívánok valamit, akkor miért forgatod ki a szavaimat!? Ráadásul tudod, hogy milyen kevés ember maradt a földön! Miért hagyod, hogy öngyilkosok legyenek?!

Mióta nincs áram, azóta szinte semmit sem tudtam csinálni: se számítógépezni, se zenét hallgatni, se filmet nézni. Mi maradt hát? A könyvek.

Emlékszem, az irodalomtanárom mondta, hogy bármily technika is jöjjön ezután, a könyv meg fog maradni. Akkor nem hittem neki, de most örülök, hogy igaza volt. Kár, hogy nem tudom meghálálni, mert õ is eltûnt.

Azóta jobb híján olvasok, míg le nem megy a nap. Egyszer a sötétben is megpróbáltam a zseblámpa fényénél, de közben nagyon elálmosodtam és bealudtam. Másnapra lemerültek az elemek.

Arra jöttem rá, hogy az olvasás nem is olyan rossz dolog, mint azt eredetileg hittem. Egész jó dolgok vannak a könyvekben, olyanok, amikrõl álmodni sem mertem volna. Azt tervezem, hogy ha végeztem az itthoniakkal, akkor betörök a könyvtárba – ahogyan azt a közeli boltnál már megtettem - és kiolvasom az egészet. El leszek vele egy darabig, meg legalább csinálok valamit, és nem õrülök meg.

Délután találtam otthon egy vastag képeskönyvet Angkor-watról, azokról az elhagyott városokról, amik Kambodzsa dzsungeleiben vannak. Nem tudom, hogy mért pont azt a könyvet vettem le egybõl a polcról, de ahogy lapozni kezdtem, úgy az volt az érzésem, a sors akarta így.

Nézegetem a fényképeket az esõerdõ hatalmába került õsi palotákról és templomokról, majd egyszer csak kitekintek az ablakon az én halott városomra.

Vajon ezt mennyi idõ múlva fogja a természet birtokába venni?

Már alkonyodik, amikor elérem a város határát. A kihalt, külvárosi családi házak csendjét csak itt-ott töri meg egy-egy távoli kutyaugatás. Nekem a belvárosba kell mennem, ami még mindig messze van. De a lábaim már nem bírják tovább. Mi tévõ legyek? Törjek be egy házba, és kössem el a kocsit az udvarról?

Ahogy gondolkodom, észreveszek egy közeli kiskocsma elé támasztott biciklit. Odarohanok, és azonnal fölpattanok a nyergébe. Szerencsére váltós, így könnyen elindulok vele. Maradék erõmmel kezdek tekerni a belváros felé.

Menet közben a járdán egy ruhahalmot veszek észre. Egy idõs férfié lehetett, ez látszott belõlük és a botról. Erre fölidézõdik bennem a nagyapám, aki hasonlóan öltözködött. Meg az is, hogy amikor a földjére kerékpárral járt, akkor mindig vitt magával egy botot a kutyák ellen. Erre megállok a halom mellett, és fölkapom. Sohasem lehet tudni…

Esteledik. Ezért abbahagyom az olvasást, és elmegyek zuhanyozni.

A víz jéghideg, ahogyan számítottam rá. De én még ennek is örülök, hiszen ki tudja, meddig zuhanyozhatok még. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy már nem sokáig.

Mivel a panelok fürdõszobájában soha sincs ablak, ezért egy gyertyával világítom meg a helységet. A fényében nézem testemet a tükör elõtt. Észreveszem, hogy megint fogyhattam egy-két kilót. Bánatosan felsóhajtok. Régen hogy örültem volna ennek – én hülye! – de most még ez is soknak tûnik.

Aztán a gyertyára nézek, ami már majdnem csonkig égett. Ez volt az utolsó szál itthon, holnap megint hoznom kell a boltból. Szomorúan fújom el a lángját.

Erre körbevesz a sötétség, majd kilépek az alkonyi homályban úszó elõtérbe. A hálószobám felé menet különös érzés fog el. Mintha nem lennék egyedül…

Toldi Miklós utca 15. Igen, ez az!

Még jó, hogy elkötöttem azt az öreg Fordot, és nem a biciklivel kellett betekernem. Meg az is szerencse, hogy az ajtózsebben volt egy várostérkép. Így könnyen megtaláltam a keresett utcát.

A bejárat elõtt felgyújtom az elemlámpát, ami a kesztyûtartóban hevert. Elõször végig akarom hívni a kaputelefont, de aztán eszembe jut, hogy itt sincs áram. Ekkor észreveszem, hogy az ajtó ki van ékelve egy darab fával. Berontok a házba.

Már majdnem elaludtam, amikor a fülemet megcsapja egy szokatlan hang. Mintha egy autó állna meg a ház elõtt. Egy ideig fülelek, de nem hallok semmit, csak az ilyenkor szokásos neszeket.

Elõször azt gondolom, hogy csak képzelõdtem, de a belsõ hangom nem hagy nyugodni. Lassan fölkelek az ágyból, és a még éppen derengõ alkonyi fényben a bejárati ajtó felé nézek.

Istenem, miért lakik ez a lány ilyen magasan?! Ráadásul majdnem kitörtem a lábam ezeken a szûk lépcsõfokokon. De lehet, hogy nem kellene ennyire sietnem…

Mintha léptek zaját hallanám, egyre hangosabban. Igen, valaki jön föl a lépcsõn! Hirtelen nem is tudom, hogy örüljek ennek, vagy inkább féljek.

Á, végre itt vagyok a hatodikon! De vajon a három ajtó közül melyik az övé?

Az ajtó szélen fény szûrõdik be. Odasietek a bejárathoz.

Mintha a középsõ mögül zajokat hallanék…

Kinyitom, mire valaki a szemembe világít.

Elõször a szeme elé kap, de ahogyan elveszi onnan a kezét, felismerem. Igen, ez õ, Evelin!

Némán állok a lépcsõházban, és a lámpa fényében csodálom a lányt. Az arca mintha kicsit beesett lett volna, de még így is szép. Vékony hálóinget visel, amit könnyedén átvilágít a zseblámpa, kiemelve karcsú vonalait.

Egy hete nem láttam élõ embert, talán ezért nem tudok megszólalni. Pedig mennyiszer elképzeltem, hogy az elsõ találkozás alkalmával reázúdítok mindent, amit nem tudtam senkivel sem megosztani. Sokszor elképzeltem már ezt a pillanatot, de most, hogy elérkezett, mukkanni sem tudok.

Elõször egyenesen a szemembe világít, de ahogy lejjebb viszi a lámpáját, a visszfényben ki tudom venni az arcát. Egy fiatalember az, valamivel több, mint húsz lehet. Az arca borostás és ápolatlan, ám valamiért nagyon ismerõs, csak nem tudom honnan. Aztán egyszer villámként csap belém a felismerés: hiszen ez Ábel!

Istenem, ez a fiú idáig eljött, csak azért, hogy velem lehessen! Vajon mi mindenen mehetett keresztül, amíg hozzám elért?

Most mondanom kéne valamit, de akárhogyan erõlködöm, nem tudok. Napok óta meg sem szólaltam, és most, amikor végre akad valaki, akihez beszélhetnék – egész egyszerûen nem jön ki semmi a számon. Ennyire megszoktam volna a magányt és a csöndet, hogy mikor egy eleven emberrel találkozom, semmit se tudnék neki mondani?

- Szia! – köszöntem megszeppenten.

- Szia! – viszonoztam a köszönést.

Leejtem a lámpát, és átölelem a lányt. Érzem, hogy a teste elõször megremeg, de aztán elfogadja az én testem melegét, és visszaölel.

Egy furcsa érzés kerít hatalmába, amit már jó ideje nem éreztem. Talán beleszerettem volna Evelinbe? Hiszen szinte semmit sem tudok róla, és amúgy sem szeretek fejest ugrani egy kapcsolatba. Voltak már ebbõl rossz tapasztalataim.

Ám a belsõ hangom elnyomta ezt a kicsinyes gondolatot. Hiszen Evelinen kívül nem érintkeztem emberrel már mióta! És ki tudja, van-e még életben más rajtunk kívül?

Ahogy Ábel izmos karjaival átölel, különös vágy ébred bennem. Elõször megijedek, hiszen fölismerem a testi vágy érzését.

Eszembe jut, hogy régen mennyire nem akartam a szexet. Ellenben a fiúk az osztályból csak azt akarták. Mindegyik. De én nem adtam oda magam nekik, ahogyan a legtöbb lány. Ráérek még késõbb ezzel foglalkozni, mondtam. Meg anya is óva intett, félt, hogy teherbe esek. És azt én sem akartam, legalábbis ilyen fiatalon.

De anya eltûnt, a barátnõim eltûntek, még a fiúk is az iskolából. De Ábel nagyon is él, és itt van velem! És ahogyan ölel, úgy érzem, hogy megadnám neki azt, amit eddig még egy fiúnak sem.

Az ég még mindig olyan szürke, mint három hónapja. De legalább már igazodik az évszakhoz.

Megtörlöm a homlokomat, miközben egy fújásnyi szünetet tartok az ásásban. Közben lopva oldalra pillantok az én kis Evelinemre.

Az ajtó elõtt ül, és az edényeket mossa a hideg kútvízben. Valószínûleg megérezhette, hogy nézem, mert ekkor õ is felpillant rám. Bár látszik rajta, hogy még kínlódik egy kicsit a házimunka oroszlánrészétõl, egy pillanatra elfelejti minden búját-baját, és egy õszinte mosolyt villant felém.

Aztán átpillantok a szomszédba, ahol hasonló idilli kép fogad. Jó újra emberek közt élni!

Ahogyan fölnézek az arcába, azt veszem észre, hogy mintha megöregedett volna egy kicsit. Mosolygok, mire õ is visszamosolyog rám. Aztán elfordítja a fejét a szomszéd házaspár felé, majd újra nekiáll mûvelni a földet. Én még egy kicsit nézem a megmentõinket.

Mikor a közeli szupermarketbõl is föléltünk szinte mindent, ami nem romlott meg, akkor találkoztunk egy idegen házaspárral. Elmondták, hogy egy Mikola Péter nevû úr találta meg õket, aki, miután bekövetkezett a tragédia, egy busszal elkezdte körbejárni a világot, hogy összegyûjtse az embereket. Neki köszönhetjük, hogy most itt lehetünk, ebben a kis újjáélesztett faluban.

A megmentõnk, mindenki Apókája, most újra úton van. Délnyugat felé indult el, hogy túlélõket kutasson fel. Ez idáig mindig szerencsével járt, hiszen minden visszatérésekor hozott legalább egy embert magával.

Sóhajtok egyet, és folytatom a mosogatást.

Hirtelen elgondolkodom, hogy vajon akkor is megismertem-e volna Evelint, ha nem történt volna mindez. Hiszen nagyon messze laktunk egymástól, más világban nõttünk fel, más volt az ízlésünk, ráadásul én majd tíz évvel idõsebb vagyok nála. Ha régen találkoztunk volna, akkor valószínûleg szóra sem méltattam volna.

Furcsa. Régen nem kérdeztem meg a szembejövõ emberektõl, vagy ha valakivel együtt utaztam a buszon, hogy kicsoda, honnan jött, hány éves, van-e családja, mik a kedvenc ételei, italai, zenéi, filmjei, sorozatai és így tovább. De most, hogy az emberiség szinte a kihalás szélére sodródott, úgy egyre jobban érdekel a másik. Igazuk volt a régieknek, hogy ha valamibõl kevés van, azt jobban megbecsüljük.

Az elõtt nem voltam igazán vallásos, bár néhány istentiszteleten részt vettem. De most egyre inkább kezdek hinni valamiben. Nevezhetném istennek, de nem az a jó szó rá. Inkább egy, az emberek lelkét összekötõ és ezt a kapcsolatot kiteljesítõ valamire gondolok: az emberiség szellemére.

Miután a korábbi isten (vagy istenek?) elhagyta a világunkat, és vele együtt a legtöbb ember is eltûnt, mi itt maradtunk. Mienk a jövõ, hogy felépíthessünk egy új, jobb, emberibb civilizációt!

Ahogyan az utolsó tálat mosogatom, lopva fölpillantok az én kedvesemre. Dolgozik szorgalmasan, de látom az arcán, hogy valamin elmélyülten gondolkodik.

Ismerem jól. Hiszen három hónapon keresztül csak vele érintkeztem, rengeteget beszélgettünk mindenrõl. Elmeséltem egész addigi életemet, õ is a sajátját, elmondtuk egymásnak, hogy mit érzünk, és mit gondolunk. Jó volt újra valaki a közelben!

Ismerem jól, de valami azt súgja, hogy még nem eléggé. Apu szokta mindig azt mondani, hogy sohasem fogsz egy másik embert teljes mértékben megismerni. És ebben igazat kell adnom neki.

De nem az a fontos, hogy mindent tudj a másikról. Legyenek neki is titkai! Nekem van egy, és bár még nem mondtam meg neki, valószínûleg sejtheti. Én tudom, hiszen itt hordom a szívem alatt.

Miután végeztem a munkával, a tekintetemet a pusztaság felé fordítom. Arcomat hûvös szellõ fújja szembe.

Vajon az utódaink milyen világban fognak élni?

KOMMENTEK