Köröskényi László
A mindenséget álmodó

A MINDENSÉGET ÁLMODÓ

Elég a szemlélõdésbõl. Mindentudó és mindenható vagyok.

Unatkozom.

* * *

Gyereksírás.

- Ne... könyörgöm, ne bántsd! Ölj meg engem, de õt hagyd...!

A férfi nem szólt semmit, de a gyermek lábát sem engedte el. Vonásai durvák, egyszerûek, de békések voltak, mint mindig. A nõ a felesége volt, és nagyon jól emlékezett arra a három év elõtti, gyönyörû napra, mikor párás szemmel, boldogan mondott igent. Most valami annyira megrémítette, hogy sikoltozás helyett csak nyöszörgésre futotta az erejébõl... azok a szemek. Általában a tekintet kicsit talán buta, de nyílt és mosolygós volt - ez alkalommal azonban hideg, embertelenül idegen intelligencia csillogott benne.

Percekkel ezelõtt, mikor a kis szobába lépett mindennapi munkaeszközét, egy fejszét markolva, az asszony felállt a pár hetes gyerek mellõl, hogy csókkal köszöntse, de amikor a férfi felé lépett, és meglátta, hogyan néz rá, azonmód összecsuklottak a lábai, és maga alá vizelt a rettegéstõl.

Most pedig most volt, és a szoba szisztematikusan darabokra volt hasogatva. A férfi arckifejezése rezzenetlen volt, ahogyan rombolás közben is. Eddig nem szólalt meg, de most mégis beszélni kezdett, fura, csikorgó hangon, mintha izzó salak marná a torkát minden kimondott szóval.

- Arra... is... sor... kerül.

A nõ tehetetlenül, a romok közt ülve nézte, ahogyan a férfi lendületet vett, és lábánál fogva többször a falhoz csapta az üvöltõ gyereket, miközben beszélt hozzá.

- Nem azért...

Koppanás, reccsenés. A sírást mintha elvágták volna.

- ...mert hûtlen vagy...

Tompa roppanás.

- ...hanem mert...

Gyomorforgató, nedves, toccsanó hang.

- ...kedvem lelem benne.

A földre hajította a kis tetemet. Az asszony nem mozdult, csak kitágult pupillákkal bámult a semmibe, miközben szája sarkából vékony nyálcsík indult el. A férfi a fejszéért nyúlt.

Látok mindent. Érzem a forró vért, ahogyan az ablaküvegre fröccsen, és lassan, csiklandósan folyik lefelé. Ízlelgetem sós zamatát, én, az üveg. Késõbb hallom a férfit felém közeledni, érzem kérges tenyerének szorítását magamon, ahogyan megragad. Szisszenve hatolok a húsba, én, a kés.

Hirtelen öltök testet a kis házban. A gyerektestet félrerúgom, nem miatta jöttem. A konyhába sietek, ahol a férfi egy széken ülve az asztalra dõl, hosszában felvágott ereibõl lüktetve áramlik a vér. Egy pillanatra elgyönyörködöm az egyenes, hosszú sebszájakban, és bólintok: jó munka. Hessentõ mozdulatot teszek, és a sebek összezárulnak Otthagyom, a felesége testéhez guggolok. Az arc sértetlen, de a test többi részén sûrûn ásítanak a fejsze árkai. Alig látok ép felületet.

Nagy levegõt veszek, és a szájába lehelek. Az asszony megrándul, szemei kifordulnak, és szörcsögõ hang hallatszik, ahogyan megszokásból lélegezni próbál. A füléhez hajolok.

- Szeretet. - suttogom, miközben kifakulok ebbõl a létezésbõl.

* * *

Pulzus.

A katona ajkához érintette a nyakában függõ medált, majd kivetõdött a fa mögül. Bajtársaihoz hasonlóan teljes csendben vágtázott az ellenséges vonalak mögött, északi irányban - remélhetõleg. Ez volt a parancs, minden más mellékes volt.

Az ellenség zárótüze hirtelen eleven ólomfolyamként árasztotta el az egységet, majd ugyanilyen gyorsan abba is maradt. A legtöbben fekve maradtak, de néhányan felálltak. Hárman maradtak, éppen õk hárman, akik már a kiképzés elején vértestvérükké fogadták egymást. Összenéztek, nem volt szükség szavakra.

A legelöl haladó lekuporodva társai felé indult, de alakját felszökõ földhullám takarta el. A robbanás lökéshulláma tollpiheként dobta odébb õket; egyikük szótlanul csapódott egy fatörzsnek, gerince szemérmesen kattant, ahogy kivonta az élet terhe alól. A másiknak, az utolsónak szerecséje volt, az aljnövényzetbe zuhant, és csak a karja tört szilánkosra. A detonáció utolsó visszhangjai is elültek, mikor kinyitotta a szemét.

Elõször azt hitte, rosszul lát: egy férfi tornyosult fölé, aki a hónapok óta eltûnt tizenhármasok egyenruháját viselte. Próbált volna feltápászkodni, amikor egy bakancs zuhant az arcába, visszataszítva õt a földre, hogy egy pillanat múlva fegyvercsõ szegezze oda. Fogvatartója mögött újabb katonákat látott a tizenhármas egységbõl, akik bajtársai tetemeit szortírozták kupacokba. Levetkõztették a holttesteket, és nekiálltak szakszerûen feldarabolni azokat. Hányingertõl és döbbenettõl kásás hangon kérdezte:

- Mi... miért?!

A fegyvert tartó férfi megnyalta a száját.

- Mert éhesek vagyunk. - és meghúzta a ravaszt.

Hallok mindent. Új otthonomban kényelmesen fészkelõdve pillantok meg néhány elhalványuló képet, a pusztuló velõ káprázatait. Nem keltik fel az érdeklõdésem, mozdulatlanná válok idebent, én, a golyó. Görcsösen rándulok utoljára, s így is maradok, én, a szív.

A bokrok közül felemelem a katona lenyiszált fejét. Tekintete még mindig hitetlen, szája kétségbeesett üvöltésre tátva, habár ideje nem volt rá. Elmosolyodom. A szándék a lényeg, nem igaz? Félrehúzok néhány ágat, és a tisztáson zajló eseményeket figyelem egy darabig. A tizenhármas egység tagjai röhögnek, beszélgetnek, tábortüzek körül õgyelegnek. A tüzek fölött nyársak, kondérok. Vacsora készül. Visszapillantok a fejre, és gyengéden becsukom a száját. A szemébe nézve megkocogtatom a homlokát, miközben azt mondom:

- Bosszú.

Idõvel véget ér a dõzsölés. Nem kell sokat várnom, míg az elsõ döbbent ordítások elhagyják a torkokat, majd fejhangú sikoltozásba váltanak. Egyikük elég közel van a tûzhöz, hogy láthassam, ahogyan húskacsok és csonttüskék sarjadnak a bõre alól. Szájüregébõl egy férfikar türemkedik lassan elõ, tétován markolássza a levegõt. Tépdesi magáról a ruhát, így látszanak a mellkasán lyukakat ütve át- és átkígyózó bordacsontok. Helyeslõen bólintok, és a fej tompán puffan a fûben.

* * *

Dobhártyaszaggató sikoly.

- Bevallád-é, hogy cimborája és azon túlan szeretõje valál az Sátánnak, mindeneknek megrontójának?

- Ártatlan valék, ártatlan...

- Elismeréd-e, hogy boszorkánysággal munkálkodál az mi Urunknak ellenében?

- Alázatos szolgája valék az Úr Krisztusnak... ártatlan valék...

- Megátalkodott! Könnyíts fekete lelkeden!

Sikoly, sikoly, sikoly. Égett hús bûze.

- Átkozott! Mentsd lelked az kárhozattól! Valld meg bûneid!

Percek, órák.

A kínzókamra foglya elájult. A csuhás alak intett, egy darabos mozgású férfi megragadta a hajánál, majd vigyorogva elvonszolta. Csakhamar visszatért, egy sápadt, halálra rémült, de büszke tekintetû lányt cibált magával. Valaha gyönyörû lehetett, de az egyházi igazságszolgáltatás tömlöcei idõvel eltörölték a határvonalat szép és rút között. Az inkvizítor összehúzta szemöldökét. Látta a lányon, hogy tagadni fog. Fölöslegesen persze, és nem sokáig. Az atya remek eredményekkel büszkélkedhetett; az õ keze alól nemigen került ki eretnek, aki be ne vallotta volna mindent.

A lány remegve, de fejét büszkén felszegve, egyenes gerinccel állt a komor, szótlan inkvizítor elõtt, kezei öntudatlanul végigsimítottak mocskos ruháján. Szemmel láthatóan nem zavarta a füst, a rothadás, az emberi ürülék, a vér émelyítõ szagkavalkádja. Némán tûrte, hogy a mocskos, hányadéktól és vizelettõl iszamós asztalra kötözzék, csak akkor szólalt meg, mikor a pap vörös, izzadt arca fölébe hajolt.

- A pokolban fogsz égni... atyám. - tébolyult kacagás rázta meg a karcsú testet.

Gyorsan elhallgatott. Nehéz ököl sújtott az arcába, a fogak szilánkjai mély sebeket hasítottak az érzéki ajkakba. Finom ujjcsontjai pálcikaként morzsolódtak salakká a hüvelykszorítókban. Arcizma sem rendült, mikor felhúzták egy kampóra a csuklójánál fogva, és a vállai illetlen pattanással fordultak ki a helyükrõl. Az árnyak széjjelebb rebbentek, amikor a hóhérsegéd felszította a tüzet, és megmarkolta mestersége szerszámait.

Érzek mindent. Tántoríthatatlanul hasítok a köröm alá, én, a szeg. Fogaimat kicsorbítva, de vidám surranással haladok a csontban, én, a fûrész. És izzó csókot harapok egy rózsaszín, hetyke mellbimbóra, én, a csipesz.

Az inkvizítor és segítõje ügybuzgalomtól vakon próbálnak még több kínt kipréselni áldozatukból, miközben a cellasor tõlük távolabb esõ végén ásítva elindulok feléjük. Lépés lépés után, és a cellák zárjai halkan kattanva nyílnak. Mire a sor végére érek, néhány ajtó síri csikorgással kezd kitárulni. Rongyos, csonttá soványodott alakok csoszognak szótlanul, üres arccal a kínpad felé. A pap kiált, én pedig a penészvirágos falhoz dõlök, elnyomva egy ásítást. Megvárom, míg a nyomorultak tömege maga alá temeti pribékjével együtt, és a kínpadhoz sétálok. Senki sem foglakozik velem. Senki sem hallja meg, hogy a padon remegõ emberi roncs felé vetem:

- Hit.

A fiatal nõbõl maradt alig eleven húshalomból idegborzoló nyüszítés tör fel, de én már nem tartozom ide.

* * *

Ketyegés.

A kis szoba sötétjét félhomállyá varázsolta az utcalámpák beszûrõdõ fénye. Gyerekjátékok torz árnyai kergetõztek egymással, mikor elhaladt egy-egy jármû az utcán. A fiú kifejezéstelen arccal bámulta a faliórát. Várt.

Nem hiába. Nagydarab árny férkõzött az ajtónyílásba, amit, már rájött rég, semmi értelme nem volt eltorlaszolni. Csak elnyújtotta azt, ami úgyis bekövetkezett.

- Fiam... Apu van itt!

Az ajtó halkan bezáródott, súlyos léptek közeledtek az ágy felé, ahol a fiú feküdt moccanás nélkül. Az óra hangja töltötte be az elméjét, miközben egy másik test is az ágyra nehezedett. Sör és állott verejték szaga keveredett az orrában.

- Hagyd, hogy apu szeressen... - lihegés közvetlenül a fülbe.

Tik-tak. Lenyûgözõen himbálózott az az inga, jobbra és balra.

Mikor egyedül maradt, a párnája alól elõhúzta a vékony, de erõs kötelet, amit már régóta õrizgetett. Hirtelen elhatározással félrerúgta a takarót, elõhúzta az íróasztal alól a széket, és a tetejére lépett.

Tudok mindent. Könnycseppek terülnek el rajtam, érdekes, rajtam, a mocskos lepedõn. Sértõdötten borulok a fal tövébe, én, a szék. Nem engedek a rángatózásnak, csak nézek felfelé kíváncsian az elliluló arcba, én, a csomó.

Az élet utórezgései elmúltával jóval a szederjes ajkakon döglégy keresi a helyét, én pedig az óra ingájával együtt hajladozom jobbra, balra, jobbra... Megrázom a fejem. A püffedt arcú, lógó nyelvû fiútest mögé állok, finoman meglököm a hatás végett. Tik-tak, jobbra-balra...

A kilincs lefelé mozdul, az apa tûnik fel, mögötte az anya. Az apa közelebb lép, asszonya eltûnik. Az ápolatlan alak körbejárja a hullát, a fejét vakarja. Végül megáll háttal az ajtónak, amikor az anya halkan mögé oson. Tétovázik, de rákacsintok:

- Vér.

Lassan keskeny mosolyra húzódik a szája, majdnem olyan keskenyre, mint a kezében szorongatott kés pengéje.

* * *

Fehér fény.

A kilences számú alany felébredt. Tompa volt az elméje, nem tudta, hol van. Kinyitotta a... szemeit? Valami nem stimmelt. Mindenesetre az éles fény fájt. Hiába próbálkozott újra a sötétségbe menekülni, nem sikerült. Mindenfelõl vakító világosság. Oldalra fordította volna a fejét, hiába.

Lassan tisztult a kép, és a kilences fehér csempével kirakott szobát látott maga elõtt. Vele szemben egy mûtõasztal, rajta egy férfi teste, mellkastól ágyékig letakarva. A koponya teteje hiányzott, szemei üregükbõl kidülledve meredtek hályogosan a plafonra. Az arcon irtózatos gyötrelem és rettegés, az asztal alatt sötét tócsában vér.

A kilencesnek furcsán ismerõs volt az elõtte fekvõ tetem, de nem tudott visszaemlékezni, honnan. Nem volt ideje töprengésre, fotocellás ajtó szisszenése hallatszott a háta mögül. Csakhamar kövér, kopaszodó, szemüveges férfi tûnt fel a látómezejében. Fehér köpenyén egy kitûzõ díszelgett, de csak fénykép és egy számsor volt rajta, név nem.

- Hogy vagyunk, kilences? - kérdezte, nem zavartatva magát a tõle karnyújtásnyira fekvõ holttesttõl.

- Fur...csán. - hangja érdekesen recsegett.

- Nos, a történtek fényében ez nem túl meglepõ... - lehajolt, matatott valamit, a kilences nem látta, mit. - Most jobban érzi magát?

Kilences agyában mintha felborult volna minden, aztán hirtelen helyrezökkentek az érzékei. Nem érezte a végtagjait, nem lélegzett, nem pislogott.

- Mit tettek velem? Hol vagyok?

- Fogalmazzunk úgy, hogy optimalizáljuk... ami pedig a második kérdését illeti, nem az a kérdés, hogy hol van. Hanem hogy hol volt.

Hátranyúlt, és a kilences számú kísérleti alany felé fordította az asztalon fekvõ holttestet, hogy az jól láthassa az üres koponyát.

Közönyösen ölelem fehéren át a szobát mindenestül, én, a fény. Hûvösen, pengémen feketedõ vérsalakkal tompán csillogok egy tálcán, én, a szike.

Az asztal alatt fekszem, az alvadt vérbe firkálok mindenfélét. Velem szemben egy állvány, rajta valami lumineszkáló folyadékkal teli üvegtartály. Egy agy lebeg benne, mindenféle vezetékek lógnak ki belõle, amik gépekhez csatlakoznak. Fehér köpenyes emberek sürgölõdnek; izgatottak, mert a kilences számú alany magához tért. Sóhajtok, és elnyúlok a földön, arcomat a ragacsba temetve. Tûnõdve motyogom magam elé, ajkaimon sós ízzel:

- Szabadság.

A kábelek kicsúsznak a gépekbõl, és a levegõben kígyóznak, miközben az agy kiemelkedik a tartályból, aztán süvítve csapódnak a jelenlévõk közé. Kis vérszökõkutak nyílnak mindenfelé, sercegõ vezetékek tépik-szaggatják a kutatókat. A kilences lassan a kijárat felé lebeg. Mire az ajtó kinyílik, csak halottak maradnak.

* * *

És így tovább... a történetek száma végtelen. Magamban dajkálom mindet, egytõl egyig. Mindenhol ott vagyok. Mindent tudok. Mindent és mindenkit látok.

Egyszer talán felébredek, és véget ér mindaz, amit világnak, sorsnak, életnek neveztek. Ám addig lehunyt szemmel álmodom tovább.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Hei	[#10] | Elküldve: 2008-01-18 20:21:17
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Köszönöm! A következõ írásomnál szem elõtt tartom a véleményedet, jogosnak érzem.
[Profil]
Brezsnyew	[#9] | Elküldve: 2008-01-18 14:40:17
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-25 00:35:11 Hozzászólások száma: 40	Hello! Tényleg nagyon jól sikerült megfognod a pályázat címét. Ami hiányzott belõle az én gyomrom szerint, hogy nem lett elég szines-szagos az álom minden eleme. Általában a durva dolgok azok voltak, de a jelentéktelenek nem, és ez egy kevéske hiényérzetet okozott bennem. Nem sikerült teljesen beleélnem magam a helyzetbe. Ettõl az apróságtól eltekintve abszolút rendben van ez a novella. Nagyon jó ötlet volt így megoldanod!     The whole world was ravaged by conflict...
[Profil]
Hei	[#8] | Elküldve: 2008-01-02 16:42:58
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Köszönöm. Azt szerettem volna kifejezni, hogy bûnösök tulajdonképpen nem is csak megbûnhõdnek, hanem elsõ áldozatai valami sokkal rosszabbnak. Attól, hogy beteljesedik a végzetük, nem áll meg semmi sem, csak az eddigi áldozatok válnak pokolibbá, mint amilyenek korábbi ellenfeleik. Affene, ezt is jobban ki kellett volna fejteni :)
[Profil]
LeopoldB	[#7] | Elküldve: 2008-01-02 16:22:21
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-10 12:13:29 Hozzászólások száma: 13	Tényleg kellõen kegyetlen, a hatás megvan ilyen ami a brutalitás illeti. Én is úgy érzem az utolsó résznél (És így tovább...) valami megtörik. Az nem tetszik még, hogy "megbûnhõdnek" a bûnösök, mert ezzel teljesen fiktív történet lesz az életszagú helyett és ez furcsán naívvá teszi, ami nem teljesen illik a képbe, hiszen a valódi sors, élet ritkán oszt igazságot fõleg nem így. Persze lehet félreértem és ezek az egyéni problémáim, és egyébként nekem is tetszett!     "Tedd lehetetlenné a bejutást, és nem fogsz kijutni."
[Profil]
Hei	[#6] | Elküldve: 2008-01-02 15:43:33
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Igen, ez lesz az, köszönöm! Talán valóban kötnöm kellett volna, nade már így maradt :)
[Profil]
szegeri	[#5] | Elküldve: 2008-01-02 13:53:41
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-13 12:35:19 Hozzászólások száma: 17	Teljesen egyetértek Desdichado hozzászólásával, ezért nem is akartam nyilatkozni, de ha már Te is vetted a fáradtságot, hogy véleményezd az írásomat, akkor én sem lehetek rest. Szóval a játék kedvéért talán kitaláltam, hogy mi lehet a hiány oka, aztán vagy elfogadod, vagy nem. Az írásod nagyon jó, sem tartalmában, sem magyarázatában nem igényel szerintem semmi többet. Az egymástól független történeteket az elsõ és utolsó mondatok teszik egészzé. Ezek a mondatok nagyon hangsúlyosak, jól illeszkednek a novellához. ... csak egymáshoz nem. Olyannak látom, mint egy félig barna és félig szürke keretbe foglalt festményt (a festmény legyen fekete) Minden tökéletes és szép és csak érezni lehet, hogy mégsem az. Ez persze nem befolyásolja azt a tényt, hogy tetszik az írásod. Gratulálok!
[Profil]
Hei	[#4] | Elküldve: 2008-01-02 12:16:05
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Köszönöm, Sajnos tudom, mire gondolsz, én sem érzem teljesnek, de nem tudom, hol kellene belenyúlni :/
[Profil]
Desdichado	[#3] | Elküldve: 2008-01-01 12:17:30
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 138	Érdekes történetvezetés, érdekes megvalósítás. Szerintem jó. Az egyes történetek hatásosak, nekem annyira nem hiányzott az áldozatokkal való azonosulás, talán azért mert az együttérzés nem is olyan fontos, a "fõhõs" közönye a miénk is. Némi hiánérzetem azért van az írással kapcsolatban, aminek az okát azonban nem tudom megfogalmazni, de így is tetszik. Gratula
[Profil]
Hei	[#2] | Elküldve: 2007-12-31 10:07:54
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Köszönöm, és egyetértek. Nagyon vacilláltam rajta, hogy próbáljak-e valamilyen kötõdést kialakítani olvasó és szereplõk között. Végül úgy döntöttem, hogy nem, ezzel is mintegy jelezve, hogy az efféle kis történetekbõl rengeteg esik meg, és hogy egy-egy ilyen kis epizód legyen bármilyen aljas, végeredményben mégis közömbös az emberiség nagy részének. Ahogyan az esetleges felsõbb hatalomnak is. Viszont valóban érezhetõen a hangulat rovására tettem; legközelebb odafigyelek.
[Profil]
Razide	[#1] | Elküldve: 2007-12-31 09:27:55
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 01:43:36 Hozzászólások száma: 2	Lehetne akár az emberi õrület istene is. Hátborzongató történetek kellõ részletességgel ábrázolva. Ám a szörnyûségeket nem érzékeli megfelelõen az olvasó. Egy állatkínzásos videó is elég borzasztó, de akkor a legborzasztóbb, ha szeretett állatunkat látjuk rajta. A novellában nem volt alkalom megszerettetni vagy úgy ábrázolni az áldozatokat, hogy azonosulni lehessen velük, ezáltal még súlyosabbá téve az olvasó rettenetét a szörnyû tetteket olvasva. Mint mondjuk egy Wass Albert regény drámájában. Viszont a terjedelmi korlátokra való tekintettel ez nem róható fel a novella hibájának.
[Profil]