Kiss Orsolya
A megváltó

**oldal**

A MEGVÁLTÓ

Lõrinc atya elcsigázottan lépett be az üres lakásba. A tekintélyes, tölgyfából készült bejárati ajtó tompa puffanással csapódott be, kirekesztve a kinti világot. A férfi néhány másodpercig még behunyt szemmel álldogált a hûvös falhoz támaszkodva, majd lerogyott a kis elõszoba egyik párnázott székére.

„Bárcsak ne lett volna a héten péntek! Olyan nagy kérés egyetlen egy péntek nélküli hét…” Abban a minutumban, ahogy ezt végiggondolta, meg is bánta gyengeségét.

Kis idõ múltán összeszedte magát, és nekilátott egy jó erõs tea elkészítéséhez.  Lõrinc atya nem tartott állandó bejárónõt. Különösen olyat nem, aki nála is lakik. Egy idõs hölgy takarított a paplakban hetente kétszer. Ilyenkor meleg vacsorát is fõzött. Hozzá is csak azért ragaszkodott, mert halott édesanyjára emlékeztette. Egyébként maga is elboldogult a háztartással. Volt ideje megtanulni, hogyan gondoskodjon magáról.

Lõrinc atya már közel húsz éve volt a pályán.  Mikor pappá szentelték, úgy érezte magát, mint aki végre feleségül veheti azt a nõt, aki után egész addigi életében vágyakozott. De menyasszony csak lassan emelte fel a fátylát, és engedte megpillantani valódi arcát. Most már soha nem veheti le a szemét arról az arcról… Az élet arcáról.

Mikor huszonöt évesen az oltár elõtt térdelt, és megtetette életre szóló fogadalmát, szenvedélyesen szerette az Istent. Az Úrnál csak az embereket szerette nagyobb odaadással. Ez a különbségtétel is csupán azért volt, mert az Atyának nem volt szüksége az õ segítségére, de a világnak, amelyet teremtett, annál inkább. Lõrincet akkoriban szinte felemésztette a belsejében lángoló tûz. Átkozta a sorsot, hogy nem néhány száz évvel elõbb született, akkor bizonyosan mezítláb, szõrcsuhában járná az országot, és tenné a jót, ahol csak lehet. De kora számûzte egy igényesen bútorozott lakásba, hogy onnan nézze tehetetlenül, hogy rohad el saját mocskától a világ, amelyben él. Az évek során rá kellett jönnie, hogy nem csak az emberiségen nem tud segíteni, nem tud õ egyetlen emberen sem. Ezt egyre biztosabban, és egyre kétségbeesettebben érezte, de beletörõdni sehogyan sem tudott.

A tea mint mindig, most is nyugtatóan hatott rá. Átnézte aznapi prédikációját. Hétköznapokon nem lett volna köteles szentbeszédet mondani, õ mégis minden nap intézett legalább néhány mondatot a hívekhez. Pedig nem volt jó szónok. Ezen a jó pár év rutin sem sokat javított. A leírt szavak csupán halovány visszfényei voltak magasztos gondolatainak, félénk, zavaros elõadásmódja pedig csak tovább rontott a helyzeten.

Átballagott a plébániától néhány utcányira lévõ Mária templomhoz. A tekintélyes, barna téglás épület két hosszú padsorában néhány idõs asszony térdepelt, kezükben rózsafüzérrel, imakönyveik már gondosan oda voltak készítve a könyöklõre. A vékony, jelentéktelen férfi csöndesen elhaladt mellettük, nem akarta megzavarni õket imádkozás közben. Isten háza csak karácsony és húsvét alkalmával telik meg teljesen az Úr nyájával, egy évközi vasárnapon annak is örülni kell, ha nyáj fele eljön, ilyenkor pedig… Lõrinc atya legnagyobb félelmei közé tartozott, hogy egyszer egyetlen hívõ sem jelenik meg a hétköznap esti szentmisén.

A ceremónia szokásos dicstelen unalmával háromnegyed óra alatt lezajlott. Már õ sem érzett semmi emelkedettséget az egyszerû, köznapi istentiszteletek alkalmával, csak a prédikációnál izzadt még mindig a tenyere, mikor a saját gondolatait kellett megosztania híveivel. Kedvetlenül tért vissza a plébániára.

Nem jutott eszébe semmilyen kellemes esti tevékenység, ami jobb kedvre deríthetné. Az átlagember ilyenkor a családjával van, vagy áthívja valamelyik barátját, de Lõrincnek egyik sem volt. Így miután összeütött egy könnyû vacsorát, rögtön beállt a zuhany alá. A forró víz vörösre égette örökösen sápadt bõrét, de nem bánta, mert a melegtõl mindig kissé elbágyadt, ami könnyebbé tette az elalvást. Már kisgyermek kora óta rossz alvó volt. Odakészített az éjjeliszekrényére egy pohár narancslevet, és egy Victor Hugo kötetet, szintén az álmatlanság ellen. Ezután letérdelt az ágyával szemben lévõ festmény elé. Szerette ezt a képet a Megváltóról. Jézust csupán melltõl felfelé ábrázolta a mûvész. A kereszthez szegezett két karját görcsösen széttárja, hosszú haja csapzottan hullik véres arcába. Szemei azonban az eget kémlelik, tekintetébõl már tovatûnt a szenvedés. Nincs benne más, csak valami, hatalmas, földöntúli béke.

Lõrinc atya minden este hosszan imádkozott a festmény elõtt. Az emberiség egészéért elmondott könyörgéseken kívül mindig gondosan felsorolta azokat, akiket közvetlenül szeretett volna az Úristen figyelmébe ajánlani. Lelki szemei elõtt újra leperegtek a délelõtt és a kora délután emlékképei. Minden pénteken végiglátogatta azokat a súlyos betegeket, akik nem képesek megjelenni a szentmisén. Ezeket a közvetlen találkozásokat az emberi szenvedéssel lelke még mindig nagyon megsínylette. A körbelátogatott hívek többnyire idõs emberek voltak, akiket a végsõkig összeaszalt a betegség és a kor. Már nem vártak mást, minthogy Isten magához hívja õket.  És azt, hogy amíg nem nyernek bebocsátást az égi hazába, olykor valaki leüljön melléjük, és megfogja a kezüket. De az Úr gyakran pont azokat nem szólítja el a Földrõl, akik legjobban szomjaznak a látására. Az emberek pedig azoknak nem fogják meg a kezét, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. És Lõrinc atya nem tehetett semmit, és Isten sem tett semmit. Ettõl függetlenül a plébános rendszeresen imádkozott a nyájáért. Gondolatai hosszasan elidõztek Lenke néninél, akit különösen szánt, mivel teljesen egyedül élt, és rajta kívül senki nem nyitotta rá az ajtót. Lenke néni testesítette meg Lõrinc számára a Magányt, ami pedig rendkívül félelmetes érzés. Ezért különösen szép fohászban könyörgött érte Istenhez.

Imáiban mindig megemlékezett a családjáról: elhunyt szüleirõl, és még élõ rokonairól, akik közül egyesekre igazán ráfért volna az égi sugallat. Soha nem felejtett el elmondani egy fohászt azért az Anna nevû lányért, aki valaha kedves volt a szívének, és akinek emléke valószínûleg végigkíséri egész életét. Az Istennel való beszélgetést minden alkalommal élete legfájóbb pontjával, Timikével zárta, akit valamiféle különös atyai szeretettel szeretett.  A kislányt õ keresztelte, szülei a mélyen vallásos fiatal párok kihaló félben lévõ fajához tartoztak. Timike volt az elsõ három gyermekük közül. A kislány már két éve leukémiás volt. Azóta minden nap könyörögött a gyógyulásáért. Olyannyira elmélyült a gondolataiban, hogy úgy érezte, azok szinte testet öltenek körülötte az üres szobában. A festett kép, mintha már a gyermek vonásait tükrözné. De a vonalak nem a jól ismert arcocskát rajzolták ki. Egy öregemberarcot látott maga elõtt, melyet a kor helyett a véget nem érõ kín mart széjjel. Ajkai résnyire nyitva voltak, mintha egy soha be nem fejezett sikoly fagyott volna rájuk.  Az égre emelt szemekbõl viszont a festett Krisztus tekintetének nyugalma áradt.  Az átlényegült, és egyben kissé félelmetes állapotnak a telefon csörgése vetett véget.

A plébános úgy érezte magát, mint akit mély álomból keltenek egy jókora vödör hidegvízzel. Hirtelen azt sem tudta hol van, majd alig találta meg a táskájában a készüléket. 

– Kérem atyám, jöjjön gyorsan… – A vonal túlsó végén lévõ nõ szavai inkább nyögésekre hasonlítottak.

– Azonnal ott vagyok.

Ügyetlen kapkodás közepette magára húzta az egyik utcai ruháját. Tíz perc múlva már úton volt a gyermekkórház felé. Bár tudta: nem tehet semmit. Timi meghalt, abban a pillanatban, amikor a szobájában látni vélte elgyötört arcát.

Kissé féloldalasan leparkolt egy közeli mellékutcában. Jól ismerte a kórházat, sajnos túlságosan is jól. Elnagyolt léptei gyászosan kopogtak a majdnem teljesen kihalt folyosókon, gyomrát felkavarta a fertõtlenítõ mindent átható szaga. Benyitott a kórterembe, ahol csupán három napja járt utoljára. Egy valószerûtlenül kicsi test feküdt egy valószerûtlenül hatalmas ágyon. Különbözõ gépekhez kapcsolódó kusza csövek fonták körbe a vékony tagokat. A mûszerek monoton csipogása és kattogása groteszk zenei alapot adott az ágy mellett ülõ nõ kifulladt zokogásának. Az apa szerencsétlenül ácsorgott az asszony mellett; és üveges tekintettel bámult, de nem látta sem a feleségét, sem az ágyban fekvõ testet – mert Lõrinc tudta, hogy az ágyban már csak egy test fekszik, – sem a belépõ papot.

A nõ hirtelen az ajtó felé fordította a fejét. Lídia valaha szép volt, az utóbbi két évben viszont legalább húszat fordult vele az idõ kereke. Megtört vonásai még mindig makacsul õriztek valamit hajdani bájából, a figyelmes szemlélõ felfedezhette arcán az ifjúság holt virágait. Az elmúlt egy- két órában azonban az õ lelke is együtthalt a gyermekével. Mert nem igaz, hogy életünk során csak egyszer halunk meg…

Az asszony bizonytalan léptekkel elindult Lõrinc felé, majd belevetette magát a pap karjaiba. A zokogás friss lendülettel rázta meg vékony testét. Lõrinc orrát megcsapta a nõ verítékének fanyar szaga. Furcsán érezte magát, annyira elszokott egy másik emberi test közvetlen közelségétõl. Jól esett neki, még egy ilyen helyzetben is. Félszegen átölelte a nõt, kezei alig merték érinteni az asszony vastag, kötött pulóverét.

– Atyám, kérem csináljon valamit… kérem… kérem… kérem… – ismételgette a szerencsétlen nõ, mint valami holdkóros.

– Mondd el, hogyan történt! – válaszolt a férfi színtelen hangon.

– Délután, még semmi baja nem volt, sõt szokatlanul vidám volt és élénk. Egész héten jobban volt, atyám is mondta kedden, milyen jó színben van. Haza is indultunk úgy hat óra felé, aztán rögtön csörgött a telefon, hogy rohama van… Nem tudták mitõl, azt mondták talán valamilyen allergiás reakció a kezelésekre… – a nõ zokogása már hisztérikussá fajult – Azt mondták rángatózott, meg dobálta magát az ágyon… Most pedig csak fekszik, fekszik és nem ébred fel…

Közben már Lídia férje, Tibor is közelebb lépett.

– Lõrinc, körülbelül egy órája beállt nála az agyhalál. Az orvos szerint semmilyen agyi aktivitást nem mutat. Csak azért van még a gépeken, hogy feladhasd neki az utolsó kenetet…

– Nem! – sikoltott fel a nõ –Térdeljen le és imádkozzon, kérje az Urat, hogy gyógyítsa meg!

– Lídia… – suttogta Tibor fátyolos szemmel, és a felesége vállára tette a kezét.

Lõrinc az életét odaadta volna azért, hogy feltámaszthassa a kislányt, és visszaadhassa ennek az asszonynak, de hát hogy is lehetne hatalma élet és halál fölött!

– Még nem halt meg, hiszen dobog a szíve! Ugye maga is hallja? Nem halt, meg hanem él…

Lõrinc amúgy sem tudta levenni a szemét a kislány testérõl. Annyira nem hasonlított egy gyerekre, annyira nem hasonlított a hajdani Timikére, sõt még a három nappali korábbi Timikére sem. Végtelenül sovány volt, kopasz feje félreérthetetlenül hirdette a betegséget, ami sírba vitte, arca viszont egy üdvözültté volt. Látott már elég halottat, és mindegyik arca valahogy hasonló volt. De Timikéé volt a legszebb. Úgy feküdt ott, mint ahogy valaha Izsák fekhetett a máglyán, mikor apja Isten parancsára fel akarta áldozni õt. Timi a világ áldozata Istennek. Timi Isten áldozata a világért. Ilyen zavaros gondolatok keringtek a fejébe, miközben az elõtte álló a fájdalomtól hisztérikus nõ csaknem nekiesett.

– Ez volt Isten akarata. Már nem tehetünk érte semmit. Annyira sajnálom! – Lõrinc bizonytalanul az asszony felé nyújtotta a kezét, de mikor Lídia arcába nézett, karja erõtlenül lehanyatlott.

A nõ szemében vad, tébolyult fény égett.

– Istené? Ezt akarta a maga Istene, ugye? Azt akarta, hogy két éven át szenvedjen! Nézzen bele ennek a kicsi gyereknek az arcába! Többet szenvedett, mint más egész életében. És miért? Azért mert abban reménykedett, mert mind abban reménykedtünk, hogy egyszer valaha még egészséges lesz. Ezért imádkoztunk a maga Istenéhez, ezért tûrtük, hogy kínlódjon, ezért kellett megérnem, hogy csomókban hulljon ki a gyönyörû szõke haja, végignéznem, ahogy teljesen tönkremegy… Azért tûrtük mindezt, hogy utána kínok között meghallhasson, az orvosok keze között, akiknek õ nem jelentett semmit. Ezért… Ez volt a maga Istenének terve ezzel a gyerekkel, aki nem ártott soha senkinek. Õ mindenkit csak szeretett, és talán hasznára lehetett volna ennek a kibaszott világnak… Ha a maga Istene életben hagyja… De ez volt Isten akarata… Ez…

A nõ ráborult a gyerekre, vörös, sírástól eltorzult arcát beletemette a kislány meztelen felsõtestét borító vékony takaróba, majd kezeivel kétségbeesett cirógatni kezdte Timi kopasz fejét, és beesett, viaszos arcát.

– Ha már mindenképpen ölni akart, ölt volna meg engem. Higgye el szívesen átvettem volna tõle az összes kínt, amit át kellett élnie, ahhoz hogy…

Már Tibor is sírt, a férfiakból csak életük legelviselhetetlenebb pillanataiban elõtörõ, hosszú évek kínjait sûrítõ, hangos férfizokogással. Lõrinc atyát már alig tartották hosszú, remegõ lábai. Tudta, hogy megint tehetetlen lesz, hogy semmivel nem tudja majd enyhíteni a szülõk fájdalmát. Hogy saját érzései és saját szenvedése megint annyira eluralkodnak rajta, hogy szinte kõvé dermesztik.

Percek, vagy talán évek teltek el a kíntól megdermedt jelenetben, amely úgy tûnt soha nem akar véget érni. Lõrinc nézte a halott gyermekét simogató fiatalasszonyt, a fájdalomtól szinte állati hangon nyüszítõ apát, és Timi lelkét is érezte a helyiségben, de nem értette, mit akar mondani. Aztán Tibor végre odafordult hozzá.

– Tedd meg amit kell, aztán menj haza! Itt már nem tudsz mást segíteni. Szeretnénk egy kicsit magunk lenni vele, mielõtt lekapcsolják a gépekrõl.

Lõrinc némán bólintott, feladta a betegek kenetét a mozdulatlan kis testnek, amin az anyja még mindig a fájdalomtól elkábultan feküdt. Majd Tiborhoz fordult, és erõtlenül megszorította a kezét.

– Õszinte részvétem. Imádkozom Timi lelkéért… és értetek is. – szavai önmaga elõtt is végtelenül üresen csengtek.

Tibor nem nézett az arcába.

– Viszlát Lõrinc, köszönöm, hogy eljöttél.

A pap magányos lépteinek zaját visszaverték az üres folyosók. A kórtermek ajtai mögött valahol, talán most is vonagló kínok közt távozik porhüvelyébõl egy lélek. Lõrinc nem tudta kiverni a fejébõl Lídia szavait. Igen, valójában már õ sem hitt abban, hogy imái valaha is meghallgatásra találnak. Hajdan forrón szerette az Istent, ma már csak szeretné megérteni, de hiába. Ha az Úrra gondolt, mindig a Tékozló fiú címû csodálatos példabeszéd, megbocsátó, melegszívû apafigurája jelent meg elõtte. És persze Krisztus, aki úgy szerette a világot, hogy önmagát áldozta fel érte.  De hol van most ez a szeretõ Atya, és hol van a Megváltó? Még az Ószövetség lánglelkû, bosszúálló Istene is atyja volt népének. De ki törõdik ma a világgal? Miért hunyja be szemét az Úr? És ha már meg kell halni, mert hazánk nem ez a magából kifordult világ, miért egyedül, és miért ennyi szenvedés után?

Lõrinc nem csak Isten elõtt állt értetlenül, hanem az emberiség elõtt is. Hiszen a legtöbben  úgy mennek el felebarátaik szenvedése mellett, hogy meg se próbálják, nem is óhajtják felfogni mi történik a másikkal. Õt akár egy légy pusztulása is elszomorította…

 Miért? Miért nem remélhetünk támaszt sem az égben, sem a Földön?

Lõrinc agyában még akkor is ezek a kérdések visszhangoztak, mikor nagy sokára ágyba keveredett. Nyitott szemmel bámulta a plafont, és hallgatta a falióra monoton ketyegését. Most érezte magát elõször igazán magányosnak, mióta kirepült a szülõi házból. Talán mindig is az volt, csak nem tudatosult benne. Elernyedt elméjét lassan kezdte megkörnyékezni az álom. De még magánál volt, egyfajta révült állapotban várta, hogy végre teljesen megszabaduljon a tudatától. Az a jólesõ érzése támadt, hogy nincs egyedül. Az a valaki itt van vele a szobában, sõt szorosan mellette fekszik az ágyban. Érezte egy másik ember meleg kigõzölgését a saját testén. Tudta, hogy ez csak képzelete jótékony játéka, és hálás volt érte fáradt agyának. Mégis ösztönösen megtapogatta maga mellett a lepedõt. Ijedten rántotta el a kezét, a nehezen odacsalt álom rögtön tovarebbent. Felült és próbálta kivenni a sötétben, mit érinthetett. Nem látott semmit. Újra megtapogatta ágyát a korábbi helyen, de az a valami, bármi is volt, már eltûnt. Lassan visszafeküdt, a szíve hevesen vert. Mindig is túlságosan élénk volt a fantáziája. Már biztosra vette, hogy aznap nem fog aludni, de nem kelt fel az ágyból, hanem felvette korábbi hanyattfekvõ pozícióját és várakozott, bár nem tudta volna megmondani, mire.

**oldal**

Egy idõ után újra elhatalmasodott rajta a fáradtság. Behunyta a szemét. Hallgatta az ablaka alatt játszadozó szelet, amely játékosan búgott, szerenádot adva az álmatlan lelkeknek. Ahogy kitartóan fülelt, a szél süvítõ hangja egyre inkább kezdett hasonlítani az emberi beszédhez.  Félálomban próbálta kivenni, vajon mit üzen neki. „Papa’… A szél papának hívja. Mennyire furcsa. Hiszen még csak nõvel sem volt dolga soha. A suttogó hang egyre közelebb jött. Bekúszott a repedéseken, és birtokba vette a férfi sivár kis hálójának sötét birodalmát. Majd besündörgött a takaró alá, és már egyenesen a fülébe búgta: „Papa… Papa…” Hideg ujjak simították végig gyöngyözõ homlokát. Lõrinc szemhéjai felpattantak. A kislány finom kontúrjait kirajzolta a vékony takaró. A gyerek bodros hajú fejét a párnán nyugtatta. Nagy szemeivel kíváncsian fürkészte hálótársa arcát.

– Timi…

– Itt vagyok, papa.

Papa… Olyan természetesen ejtette ki ezt a szót a kis lidérc. Régebben szánalmasan sokszor elképzelte, hogy Timike az õ kislánya. Annyira szép gyermek volt a betegsége elõtt... Persze nem annyira, mint most, amikor a telihold valami természetellenesen gyönyörû megvilágítást ad gyermeki vonásainak. Lõrinc felült, a kislány pedig nyomban az ölében termett. Mint ahogy életében is annyiszor. Valami furcsa, jó illat lengte körül, amilyen csak a kisgyermekeknek van.

– Hát nem haltál meg angyalkám…

– Az vagyok, a Jóisten angyala… – csicseregte.

Lõrinc megsimogatta Timi rakoncátlan szõke tincseit. Hát, persze, hogy az, Isten angyala. A kislány odabújt hozzá, és megpuszilta kissé borostás arcát. A pap behunyta a szemét. Szerette volna örökre megõrizni emlékeiben a pillanatot. A lábait nyomó teher egyre nehezebbé vált. Meglepetten nyitotta ki a szemét. Timi, mintha sok évet öregedett volna. Már nem is gyermek volt, hanem felnõtt nõ. Talán már nem is õ volt az, hanem az édesanyja, csodaszépen, fiatalon. A nõ ugyanazt a vékony, áttetszõ hálóinget viselte, mint az elõbb a kislány. Feszes keblei átütöttek a selyemszerû anyagon. Lõrinc szeretett volna lerázni magától, de képtelen volt megmozdulni. A gyönyörû jelenés könnyû ujjaival cirógatni kezdte a pap arcát, a másik kezével pedig gyengéden megfogta a tarkóját. Melleit hozzápréselte Lõrinc szûk mellkasához.

– Lídia… Te is meghaltál tán? – nyögte a férfi.

– Nem. – mosolygott az asszony.

– Mit keresel itt?

– Tudod Te azt… Hát nem emlékszel?

Nem, nem emlékezett. Nem tudta mire kellene emlékeznie.

– Most teljesen szabadok vagyunk. Csókolj meg…

Lõrinc félénken közelebb hajolt, mire a nõ keserûen elnevette magát.

– Ne így… Úgy látszik, mindent elfelejtettél… Így nem maradhatok! 

A férfi a következõ pillanatban már csak a levegõt szorította, de még mindig hallotta Lídia gyöngyözõ nevetését. Megsemmisülten érezte magát, átfogta vékony felsõtestét, és összekuporodott az ágyon. Mi volt ez a bûnös látomás?! És ha már egyszer eljött, miért tûnt olyan gyorsan tova? Soha nem érzett olyan csodálatosat, mint a nõ kezének finom érintését. Halkan sírni kezdett, majd nehéz, álomtalan álomba zuhant. Mikor hat órakor megszólalt az ébresztõórája, még mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt. Görcsösen ölelte önmagát.

A következõ napok során Lõrinc hol teljesen magába roskadt, hol boldognak és energikusnak érezte magát. Józan pillanataiban biztosra vette, hogy elment az esze, ráadásul a lelke mélyén parázna is. Pedig azt hitte, ezt az érzést végleg sikerült számûznie, mikor Annával örökre megszakította a kapcsolatot. Most pedig borzasztóan kívánta azt a nõt. De ez nem csak a hús szava volt, sokkal több annál…

Máskor nem látott semmi rendkívülit a dologban. Pont õ, aki a természetfeletti Urat szolgálja rettenne meg egy jelenéstõl? Talán Mennyei Atyja csak próbára akarta tenni. Vagy egyszerûen üzenni neki.

Labilis lelki egyensúlyából egy elkerülhetetlen esemény lendítette ki véglegesen: Timi temetése, amit csütörtökön kellett celebrálnia. A kis fehér koporsót lezárva helyezték el a ravatalon. Nyilván nem akarták felzaklatni a tágabb családot azzal, hogy a kislány mennyire leépült a betegség utolsó stádiumában. Lõrinc gyászbeszéde siralmasra sikeredett. Mégis mindenki zokogott, hiszen egy gyermekrõl volt szó. A plébános nem bírt ránézni a gyászoló anyára. Nem bírta látni mennyire más, mint azon az éjszakán. Nem bírta látni gyönyörû szemét, amelybõl már örökre kiveszett a fény. Viszont Lõrincnek úgy tûnt, a nõ folyton keresi a tekintetét. Mint ahogy mindig is kereste.

Egész délután, majd egész este ez járt a fejében. Mintha Lídia, az igazi Lídia valóban vonzódna hozzá. És ezt egészen eddig nem vette észre, vagy csak nem akarta észrevenni? Amikor ott a kórházban a karjaiba vetette magát… Nem a férje ölelésére vágyott, hanem az övére. Boldog elégedettség járta át a lelkét. Tudta, hogy ez helytelen, de az új érzés olyan jólesõen becézte, melengette, hogy nem tudott neki ellenállni. Talán õ is fontos valakinek ezen a világon. Nem érzékelte az idõ múlását, csak feküdt a kemény matracon, és mosolygott bele a magányos éjszakába. Aztán egyszer csak az éjszaka is visszamosolygott rá. Isten angyala, akinek testét ma temették el, újra vele volt. És újra kimondta azt az édes szót, ami mindennél kedvesebb volt a fülének.

Csak üldögélt a hûvös szobában, Timikével az ölében, aki lassan elszenderedett, miközben õ simogatta a haját, amely olyan volt, akár a selyem. Keze már órák óta gépiesen járt fel- alá a gyerek fején, nem tudott betelni finom szálú hajának érintésével. Aztán egyik pillanatról a másikra, valami egészen más volt az ujjai alatt. Valami teljesen sima. Ijedten nézett le az ölében megbúvó kis kincsére, aki visszanézett rá.

 A pap száját rémült sikoly hagyta el. Ez a szürke, elgyötört arc, nem lehet az õ angyalkájáé! A torz fej szétnyitotta vékony, száraz ajkait. Hangja még mindig ugyanolyan édesen csengett: „Papa”. A látomás kisiklott a karjai közül, és láthatatlan szárnyival a mennyezet alá reppent. Még mindig az átlátszó kis hálóing fedte a testét, de a könnyû ruhadarabot szinte keresztülszúrták kiálló bordái.  A gyerek teste hirtelen hatalmas erõvel az ággyal szembeni falhoz csapódott. Mint egy légy terült el háttal a falnak, és bár lábai nem érték a földet, nem zuhant le. A levegõben hatalmas vasszegek jelentek meg, amelyek irdatlan lendülettel fúródtak a kislány csuklóiba és lábaiba. A gyerek artikulátlan hangon hörgött, látszott, alig kap levegõt. A kõvé dermedt férfi kiszállt az ágyból, és lassan közelebb ment Timikéhez. Ha akarta sem tudta volna leszedni onnan. „Miért?”– motyogta. „Miért?” Kezével megérintette a falhoz szegezett valószerûtlenül vékony csontos lábakat, amelyekbõl kis patakokban szivárgott a vér. A kislány egyre erõsebben fulladozott, vértelen ajkai mintha szavakat formáltak volna. Lõrinc közelebb hajolt.

– Így… szereti… Isten… az õ… angyalait. – préselte ki magából hörögve – Neked… neked kell segítened…

– De hogyan? – kérdezte kétségbeesetten a férfi, de már nem érkezett válasz.

Lõrinc letérdelt a gyermek elé, és nézte kíntól vonagló arcát, ahogy lassan távozik belõle az élettel együtt a szenvedés, és a fájdalom. (De hiszen már meghalt egyszer!) Mikor Lõrinc már azt hitte vége, a gyerek felsõteste és koponyája rázkódni kezdett, amennyire kifeszített végtagjai engedték. Nyitott szájából habszerû folyadék buggyant elõ, és végigfolyt az állán és a nyakán. Szemei is nyitva voltak, de a szembogara helyén csak szörnyû fehérség látszott. Minden arcizma görcsbe rándult, vonási iszonyatos grimaszba fagytak, miközben valahonnan a teste belsejébõl állati hörgés hallatszott. „Hát így történhetett” – futott át a férfi agyán. A kislány teste egy pillanatra megdermedt, vonásai kisimultak. Lõrinc csak a szemét nézte. Végre meglátta azt a tekintetet. Az Üdvözültek tekintetét. Timi szürke arca egyszerre hihetetlenül gyönyörûnek tetszett, és már kifeszített csontvázteste is csodálatosnak tûnt. Neki már nem fáj semmi. Biztonságban van a gyermeke.

Lõrinc lassan álomba merült. Mikor hajnalban kinyitotta a szemét, az elsõ, amit megpillantott a megfeszített Krisztus gyönyörû arca volt a festett képen.

      Lõrinc teljesen átszellemülten kezdett hozzá a hét legfájdalmasabb napjához. Délelõtt megkezdte szokásos körútját a betegeknél és az idõseknél. Kezdetben még erõ és jókedv lakott a lelkében, ami az idõ elõrehaladtával szépen lassan elpárolgott. Minden ház, ahova bekopogtatott a szenvedés otthona volt. A magány és a fajdalom belopta magát a szûk kis szobák minden zugába, szaga szinte fojtóvá tette a levegõt. Lõrinc atya mégis belépett, ott idõzött egy kicsit, aztán magára hagyta a szomorú szobák lakóit. Ahogy korábban mindenki más is magukra hagyta õket. Az emberek nem szeretik magány és szenvedés szagú szobákban tölteni az idejüket.

A plébános útjának utolsó állomása Lenke néni volt. Lõrinc atya kopogtatott a régi bérház egyik második emeleti ajtaján. Zörgetésére a szokott csoszogás és motoszkálás volt a felelet, az ajtó csak nagy sokára nyílt ki a látogató elõtt. Lenke néni már nyolcvan körül járhatott. Örökösen pongyolában volt, egyre ritkuló õsz haját rendszerint egy ócska hajpánttal szorította hátra, de ez alkalommal még errõl is elfelejtkezett, így a gubancos tincsek rendezetlenül keretezték a mélyen barázdált arcot. Mikor Lenke néni meglátta a papot, fogatlan szája mosolyra húzódott. Lõrinc belépett, és helyet foglalt a kis elõszobában.

– Képzelje csak el a Tisztelendõ Úr, tegnapelõtt képeslapot kaptam…

– Kitõl Lenke néni?

– A leányomtul, Amerikábul. Idehozom.

Az öregasszony becsoszogott a hálószobába. A plébános feszülten üldögélt a koszos, vizeletszagú helyiségben. A kályha annyi meleget öklendezett ki magából, hogy úgy érezte megfullad. Lenke néni csakhamar elõbukkant, és a pap kezébe nyomta a margarétákat ábrázoló üdvözlõlapot. Lõrinc olvasni kezdte a hanyag kézírással odavetett sorokat: „Drága Mama! Születésnapod alkalmából sok boldogságot és jó egészséget kívánunk: Andi, Fred, Carol és Bobby” A plébános kényszeredettem elmosolyodott.

– Megkérdezhetem hány évesnek tetszett lenni?

– Hetvennyóc. Pont ma van a napja.

– Nahát, Isten értesse!

–Jaj drága Tisztelendõ Úr, hova értetne már engem tessék megmondani? Csak azt érném még meg, hogy még egyszer látom a kislányaimat. Andika már több mint tíz éve nem járt itthol. Sose láttam még az unokáimat. A Bogival meg tetszik tudni hogyan vagyunk…

Igen, Lõrinc atya nagyon jól ismerte már az öregasszony gyermekinek történetét, hiszen csakis róluk beszélt minden áldott héten. Mind arról beszélnek. A családjukról meg a betegségükrõl. Csak a család legtöbbször messze van, talán ténylegesen, de lelkileg mindenképp. A betegség persze hûséges, az nem hagyja el õket, és elég erõs ahhoz, hogy sanyargassa a testüket, de ahhoz nem, hogy átsegítse õket a másvilágra. Lenke néni nyolc éve temette el a legidõsebb lányát, de annak gyermekei sem látogatják, ilyenek a fiatalok. A legkisebb lánya, az Andika, Amerikába ment férjhez, és még egy telefont sem képes megereszteni. Bogi pedig itt lakik a szomszéd kerületben, de ennyi erõvel akár lehetne õ is a túlvilágon, vagy Amerikában, mert már több éve felé sem néz az anyjának valami ostoba szóváltás miatt. Lõrinc atya érezte, és furcsa megérzései szinte soha sem tévedtek, hogy ez a szerencsétlen öregasszony már csak a temetésén fog találkozni a „kislányokkal”, akiket egyedül nevelt fel ebben a sötét, undorító épületben. Megpróbálta elképzelni a nénit fiatalon és boldogan, vagy legalábbis derûsen, és a sötét kis lyukban meglátni a hajdani családi fészket, de nem sikerült neki.

Az aszott arcból kérdõn meredtek rá az idõs nõ valószínûtlenül kék, kidülledt szemei.

– Min gondolkodik a Tisztelendõ Úr? Hogy mikor néznek rám azok a gyerekek?

– Igen, Lenke néni, azon.

– És?

– Nem tudom… – bárcsak tudna valami értelmeset, valami vigasztalót mondani.

– Nagyon fáradt vagyok ma… – nyögött egy nagyot az öregasszony. – Elvégezhetnénk ma a gyónást meg a szentáldozást a szobában?

– Persze.

Lenke néni a férfi karjára támaszkodott, úgy tipegett be a hálószobába. A kellemetlen szag, amelytõl Lõrincnek már az elsõ perctõl fogva émelygett a gyomra, itt még erõsebb volt. Az ágy szélén ülve kiszolgáltatta a szentségeket. Mikor végeztek, az idõs nõ nagy nehezen felpakolta az ágyra duzzadt, harisnyás lábait, és végigfeküdt a bevetetlen fekhelyen.

–Kérem atyám maradjon még itt egy kicsit. Imádkozzon itt mellettem, hogy jöjjenek már el azok a kislányok, és hogy az Úristenke minél elõbb vegyen magához.

– Jól van. – egyezett bele a plébános.

Imádkozni kezdett. De már nem értette minek. Az Úr nem fogja meglátni Lenke nénit a büdös hálószobában, a bevetetlen ágyon, ahogy a halálért könyörög. És a drágalátos kislányokig sem fog eljutni az õ imája, hogy csak néha, csak egyszer nyissák rá az ajtót erre az öregasszonyra, függetlenül attól, jó anyjuk volt-e, és boldogok voltak-e valaha ebben a házban. És az sem lehetséges, hogy õ némi karizmát is kapjon a hatalmas hivatástudata mellé. Isten vágyakat adott neki, de elfelejtett eszközt adni hozzájuk, amivel valóra válthatná õket. Egész pályája alatt senkinek sem sikerült könnyebbé tennie az életét. Senkinek.

Hallgatta az öregasszony egyre erõsödõ horkolását. Minden újabb lélegzetvétel erõfeszítést jelentett beteg testének. De lélegzett. Hörögve beszívta a levegõt, majd lassan kifújta. Újabb hörgés, újabb kifújás. Hörgés. Kifújás. Hörgés. Kifújás. Lõrinc szinte transzba esett.

Mikor kilépett az ajtón végtelen nyugalmat érzett. Ránézett a karórájára. Majdnem három órát töltött az öregasszonynál. De mivel? Hirtelen eszébe villant, hogy el fog késni az esti szentmisérõl. Gondolatai lassan visszatértek a hétköznapi kerékvágásba. Sietve elindult a templom felé.

Lõrinc atya aznap este egészen tûrhetõ szentbeszédet mondott az összegyûlt tucatnyi hívõnek. Krisztusról beszélt, aki úgy szerette a világot, hogy önmagát áldozta fel érte. Bár az evangélium valami egészen másról szólt aznap, úgy érezte, errõl kell beszélnie. A jól sikerült prédikáció csak fokozta lelke szokatlan elégedettségét.

Mikor hazaért megette az elõzõ napi sült csirke maradékát, amit alkalmi szakácsnõje készített a számára. Az idõs Kovácsné mindig hétfõn és csütörtökön járt nála. Valami szokatlan izgalom és türelmetlenség vett rajta erõt. Alig várta, hogy éjszaka legyen. Ma biztosan el fognak jönni. Korán lefeküdt, bár esze ágában sem volt aludni. Csendben várakozott. Ölelõ, befogadó nõi karokra vágyott. Az Õ karjaira. A gyönyörû testre, amelyet soha nem érinthetett. (Valóban nem érintett soha? Biztosan nem?) Csakhamar nehéz álom telepedett rá, amelyet nem tudott elhessegetni. Engednie kellett, tudata szép lassan alámerült a sötétségbe.

Hajnalban a saját sikítására ébredt. Ilyesmi még soha nem történt vele. Egész teste verítékben úszott, gyérülõ haja hozzátapadt magas homlokához. Álmában valami borzalmas dolog történt. De az idegeit végsõkig feszítõ érzések és képek tovatûntek, mohón elnyelte õket a hajnali félhomály.

Kikászálódott a gyûrött, nedves ágyból, és elbotorkált a konyháig. Döbbenten látta, hogy a csuklói és a bokája erõsen meg vannak duzzadva. Tisztán emlékezett, hogy este még semmi bajuk nem volt.

– Most igazán jól fog esni egy bögre tea. A menta lesz a legjobb választás. Elkészíted a teád, szép lassan elkortyolgatod, és minden sokkal jobb lesz…

Szégyenletes, de néha hangosan beszélgetett önmagával. Van, hogy az embernek egyszerûen muszáj szólnia valakihez. Lõrinc miután megegyezett magával a tea elkészítésében, egy kicsit jobban érezte magát. A menta valóban jó választásnak bizonyult, és finomra is sikeredett. Miközben egy ajándékba kapott karácsonyi bögrét szorongatva gubbasztott a konyaasztalnál, megpróbált visszaemlékezni arra a valamire, ami ennyire felzaklatta. Nem tudta pontosan, hogy miért is lenne jobb, ha tudná mitõl fél. Talán nem érezné magát ilyen veszettül kiszolgáltatottnak… De hiába próbált erõszakot tenni az agyán, a képek nem jöttek vissza. Csak egyetlen szó visszhangzott makacsul a fejében: halál…

**oldal**

Nagyot sóhajtott, és elõvette kis határidõnaplóját, mert nem tudta felidézni, milyen feladatok várnak rá aznap. 10:00: Elsõáldozásra felkészítés. Remek, a gyerekek mindig jobb kedvre derítették. 14:00: Gábor. Ez furcsa. Nem emlékezett rá, mikor beszélte meg a találkozót az unokaöccsével. Úgy látszik, mostanában rengetegszer kihagy az agya. Hatalmasat sóhajtott. Gábor a bátyja idõsebb fia. Míg kölyök volt, érthetetlen módon rajongtak egymásért. Õ vitte focimeccsre, õ hallgatta meg a bánatát. Családjukban nem volt divat egymás lelkével törõdni. Azt sem vették észre, hogy Gábor sokkal okosabb és érzékenyebb az átlagnál.  Aztán lassan minden megváltozott. A gyerek olyan lett, mint az apja, és mint a nagyapja, hiába tett meg érte minden tõle telhetõt. Ez teljesen összetörte a szívét. Mégis évente- fél évente összefutottak. Talán egyfajta önkínzásképp. Ezen nem is érte meg gondolkodni. Tehát 14:00: Gábor.

      A délelõtt iszonyúan lassan telt. Lõrincet várakozásaival ellentétben nem derítették jobb kedvre az elsõáldozók. Vásott kölykök voltak, akik csak a szüleik parancsára üldögéltek a szombati hittanórán, és annyi jóérzés sem volt bennük, hogy megpróbáljanak odafigyelni a halk szavú, középkorú férfira. „Két év múlva az õ kislánya is elsõáldozó lenne.”– futott át Lõrinc agyán, és a foglalkozás végén rossz viselkedésük ellenére minden hittanosnak adott egy-egy szem bonbont.

      Hazament, kisütött magának valami gyorsfagyasztott vackot, aztán már indulnia is kellett Gáborhoz. Nem szeretett késni. Unokaöccse az egyik újépítésû lakóparkban vásárolt magának lakást, közel a belvároshoz. Még csak egyszer látogatta meg itt. Enyhén remegõ kézzel nyomta meg a Barta Gábor feliratú kapucsengõt. Ha jól emlékezett, korábban még a fiú aktuális kedvesének neve is szerepelt a cetlin. „Bujj be!”– mondta a recsegõ hang. Lõrinc benyomta a kaput. Megmagyarázhatatlan rossz elõérzet kerítette hatalmába. És az õ megérzései ritkán csalnak. Gábor az egyik elsõ emeleti, nagy erkélyes, három szobás lakást tudhatta a magáénak. Ahogy Lõrinc belépett, a rend állapotából rögtön megállapította, hogy immáron egymaga. 

– Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntötte a kölyök a maga gúnyos, szemtelen módján. De valami nem volt rendben a fiúval. Kerülte nagybátyja, félénk, barna szemét. Lõrinc lerakta a földre az egyik kupac kanapén tanyázó alsónemût, és helyet foglalt.

– Mit hozhatok inni a kedves vendégnek? – kérdezte Gábor a konyha felé igyekezve.

– Valami hideg üdítõt legyél szíves…

– Ahogy gondolod. De ha nem haragszol, én valami erõsebbhez folyamodok. – Hanyagul visszaballagott egy üveg kóla, és ez üveg jófajta wisky társaságában. Lõrinc már beléptekor megérezte rajta az alkohol szagot. Régebben sem vetette meg az effajta élvezeteket, ahogy a másfajtákat sem, de ez már azért túlzás…

Unokaöccse elhelyezkedett az egyik szemközti bõrfotelben, így volt alkalma alaposabban is szemügyre venni. A fiú szõkére melírozott, félhosszú haja rendetlenül állt, méregdrága ingje gyûrött volt, felsõ gombjait gazdája hanyagul kigombolva hagyta, látni engedve izmos mellkasát. Gábor a földet nézte, ujjai idegesen doboltak az elõtte álla dohányzóasztal tetején.

– Akkor essünk túl a nehezén! Mondjad, mi baj van!

A fiú felnézett, és kényszeredetten elnevette magát. Lõrinc csak ekkor vette észre a szeme alatt gyülekezõ sötét karikákat. Rosszabbul fest, mint valaha.

– Honnan veszed, hogy valami bajom van?

– Mert ha nincs baj, nem szoktál idehívni.

– Hívott a nyavalya, azt hittem a fater uszított rám.

Lõrinc zavarban érezte magát, mivel valóban nem tudta hogyan került a bejegyzés a noteszébe.

– Nem ez a lényeg. Nagyon rosszul festesz. És ez a lakás! Mikor szellõztettél itt utoljára? Nyisd ki az ablakot, mert mindjárt rosszul leszek!

– Azt nem venném a szívemre! – Gábor arca felvette a tõle megszokott gúnyos ábrázatot, és kitárta az egyik ablakot, majd rágyújtott egy cigarettára. Lõrinc csodálkozott is, hogy erre nem került sor az elmúlt öt percben, mivel unokaöccse igazi láncdohányos volt.

– És hova lett a kis barátnõd? Rita… Zita…

– Zita.

– Szóval mi lett vele? Elköltözött?

– El, jó messzire. – a fiú arca egy másodperc alatt teljesen megváltozott, finom, kissé lányos vonásai egészen megkeményedtek. Lõrinc nem bírta, vagy talán nem is akarta felfogni a kiejtett szavak értelmét.

– És hova költözött?

– Meghalt, te fasz. – Gábor öklével hatalmasat vágott az ablakpárkányra.

Lõrinc nem tudott megmukkanni, lélekjelenléte szokás szerint cserbenhagyta. Csend szállt a szobára, a pap nézte unokaöccse széles hátát. Gábor egyre szaporábban vette a levegõt. Lõrinc odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Biztos volt benne hogy sír. Gábor megperdült, véreres barna szemei teljesen szárazok voltak. Semmi nem látszott bennük, csak hatalmas üresség. Undorodó mozdulattal rázta le magáról nagybátyja részvétteli kezét.

– Ne érj hozzám! Igen, meghalt az a kis cafka. A kölykével együtt.

– Miféle kölykével?– Lõrincet egyre inkább hatalmába kerítette a rosszullét.

– Amirõl azt hazudta, hogy az enyém.

– Zita gyereket várt?

– Azt, dehogy kitõl, nem tudom. Talán a Szentlélektõl… Mit gondolsz, lehetséges, hogy a Szentlélek volt a hunyó? Mert én mindig védekeztem. Huszonnyolc évesen nem akartam egy bömbölõ kölyköt a nyakamba venni, fõleg nem ettõl a nõtõl.

– Én azt hittem szeretitek egymást…

Gábor rekedt, természetellenes nevetése már-már sátáninak hatott.

– Szerelem? Szeretni azt a ribancot? Szerettem, hogy jól szopott és rendbe tartotta a kibaszott lakást. Õ meg nagyon szerette a pénzt, aminek ugye én nem vagyok híján, hála a kedves faternek, meg a kurva cégének. Ezek mind csak a pénzre buknak.

– És… mi történt vele?

– Beszedett egy csomó gyógyszert. Nyilván azt remélte, majd megszánom, és visszafogadom…

– Öngyilkos lett? Miattad lett öngyilkos?

– Azért mert elcseszte a szánalmas életét. És mert nem akartam eltartani õt, meg a zabi gyerekét, akit nem volt hajlandó elvetetni. Pedig kifizettem volna.

– Kifizetted volna, hogy megöljék a gyerekedet?

Gábor meggyötört elméjét teljesen hatalmába kerítette a hisztériás düh, és kis híján nekitámadt nagybátyjának.

– Mondom hogy nem tõlem volt a gyerek! Baszott az fûvel fával. Tudom, hogy megcsalt. Tudom, érted?

Lõrinc legszívesebben elmenekült volna. Látta ezt a fiút felnõni, tudta, mik voltak az álmai kamaszkorában, és látta, hogyan veszik el tõle az élet minden értékét. Hogy ezután már csak õ is elvenni tudjon, adni sose. És mennyien irigylik a pénzéért, az állásáért, a kocsijáért, pedig csak egy szerencsétlen roncs, aki tönkreteszi a maga és a mások életét. És az apja, a családja, és ez az idióta világ azt hiszik boldog, mert mindene megvan. Csak szíve nincs már. És mit tehet õ érte? Semmit… semmit…

Gábor mintha kitalálta volna a gondolatait. Leroskadt korábbi helyére, a hatalmas bõrfotelba, és két eres kezébe temette szoláriumozott, barna arcát.

– Tudom mit gondolsz, hogy legalább sajnálnom kéne azt a nõt. Ha hiszed ha nem, megpróbáltam. Próbáltam végiggondolni, ami történt, és próbáltam sírni, vagy hogy egyáltalán érezzek valamit. De nem ment, érted, nem ment? Nem hat meg, hogy meghalt az a csaj, akivel másfél évig együtt éltem, a gyerekkel a hasában, aki állítólag az enyém. Ez van, az élet megy tovább… Az õ döntése volt, nem az enyém. Nem vagyok felelõs semmiért.

Gábor ezután nem szólt semmit, csak nézett maga elé üveges tekintettel, kezében a wiskys poharat szorongatva. Lõrinc mögötte, állt, hallgatta a fiú ziháló lélegzetét. Hirtelen érezni kezdte Gábor minden szenvedés, az õ testében érezte magát. Mikor saját tudata teljesen belesüppedt a lelkében lévõ ingoványba, lassan világossá vált elõtte, mit kell tennie.

Mikor kilépett az ajtón, nem érzett mást, csak hatalmas békét, épp úgy, mint elõzõ este.

 Már majdnem hét óra volt. Aznap már nem fog misét tartani, Szíve összeszorult, mikor a templomban várakozó csalódott idõs hívõkre gondolt. Ilyen még soha nem fordult vele elõ. Beült a kocsijába, és hangosan becsapta az ajtót.

Órákon át autózott a belvárosban céltalanul körbe- körbe. Lelke túlvilági nyugalma szép lassan tovaszállt. Valami borzalmasat tett a fiúval. Ahogy elõzõ nap Lenke nénivel is. Talán nem is bûn volt, hanem csoda, Isteni irgalom? Az biztos, hogy akkor annak érezte. De az elméje gondosan elzárta elõle a részleteket, így nem tudhatta, mit cselekedett, sem azt, hogy ki vagy mi szállta meg közben.

Képtelen volt hazamenni az üres lakásba, és várni, hogy eljöjjön szellemgyermeke, vagy a fantomszeretõje. Vagy hogy pihenésre vágyó testének és fáradt elméjének nyugalmát komisz rémálmok zavarják meg. Inkább nem megy haza. Nõ kell neki. Lídia kell neki, a kislánya anyja. Az igazi Lídia. De mit csináljon, hurcolja el a férje, és a két megmaradt gyereke mellõl? Nem, soha nem lehet az övé. A szellemalak tévedett, õk soha nem lesznek szabadok. Úgy érezte, ha nem bújhat oda valakihez, ha aznap is egyedül kell elaludnia, mint mindig, mindig, nyomorúságos élete során, a maradék józan eszét is elveszti.

Már tíz óra felé járhatott, a körutat ellepték az „olyan” lányok. Persze közülük is a legócskább fajta, aki ténylegesen az utcákon kajtat kuncsaftok után. Neki most megteszi bárki. Elhatározta, hogy felveszi az elsõ lányt, akivel szembetalálkozik. Átfutott az agyán, hogy a prostituált biztosan kineveti majd tapasztalatlansága miatt. De nem érdekelte. Jól meg fogja fizetni, és úriemberként fog viselkedni, tehát a lánynak nem lehet majd panasza. Szerencsére az nincs ráírva, hogy pap. Nem sokat kellett várnia, hamarosan megpillantott egy vörös lobboncú vékony nõt félreérthetetlen viseletben az egyik sarki fülkénél. A pulzusa az egekig szökött, de végül leparkolt a lány mellett. A nõ, mert közelebb érve látta, hogy a prostituált már régen kilépett a leánykorból, magassarkú cipõjében sietve odatipegett a lehúzott kocsiablakhoz. Lõrincnek az jutott az eszébe, mennyire fázhat abban a semmi kis göncben egy ilyen hûvös, októberi éjszakán. Talán már órák óra ácsorog ott.

– Jó estét, Uram.

– Jó estét! – felelte Lõrinc. Nem mert a nõ kisminkelt arcába nézni.

– Ötezer egy alkalom, természetesen csak gumival. Ha extrákat is akar, azt is megbeszélhetjük, de tisztázzuk elõre az árakat.

Valahonnan ismerõs volt neki ez a hang. Vagy csak képzelõdik?

– Üljön be elõbb, mert mindjárt megfagy.

A nõ nevetséges tipegõ lépteivel megkerülte a kocsit, kinyitotta az elsõ ajtót és lehuppant a férfi mellé. Lõrinc orrát megcsapta az alkohol, a cigaretta és az olcsó parfüm undorító elegyének szaga. Már legszívesebben visszacsinálta volna az egészet.

Akkor a prostituált is szemügyre vette õt. A nõ tekintetét szisztematikusan kerülõ Lõrinc figyelmét sem kerülhette el az asszony arcán egyik pillanatról a másikra megjelenõ riadalommal vegyes döbbenet.

– Mi baj van? Ennyire visszataszító vagyok? – nevette el magát zavartan a férfi, és beletúrt gyér hajába.

– Tisztelendõ Úr… – suttogta a nõ, alig hallhatóan.

Abban a másodpercben Lõrinc agyáig is eljutott a borzalmas felismerés.

– Anna… Én ezt… Te itt? Édes Istenem!

A nõ szemébõl patakzani kezdtek a könnyek, elkenve erõs, ügyetlen sminkjét. Lõrinc nem tudta mihez kezdjen. Nem mert hozzáérni Annához, ahogy akkor sem ért hozzá soha, amikor fiatal volt, kívánatos, és fülig szerelmes a falu ifjú plébánosába.

A nõ úgy zokogott, mintha soha nem akarná abbahagyni. Orrát beletörölte az általa kabátként használt undorító színû, szõrös valamibe. Lõrinc tudta, hogy az asszony arra vágyik, hogy magához ölelje, de tagjai nem engedelmeskedtek. Ha olykor fájt neki Anna hiánya, elképzelte magában, hogy meghízott, fél tucat gyereke van, és egy marcona férje, ahogy sok más falusi lánynak, de nem így. Így soha… A nõ lassan összeszedte magát.

– Plébános úr, én… Én bárkitõl elviseltem volna, hogy így lásson… Bárkitõl, még a saját anyámtól is. De magától nem… Miért engedte meg Isten, hogy maga így lásson? – Anna fiatal szopránhangját, amellyel egykor a templomi kórusban énekelt, a kor, a cigaretta és az alkohol visszavonhatatlanul méllyé és érdessé tették.

Lõrinc nem tudott mit mondani. Érezte, hogy emlékei tizennyolc éves, barna hajú Annácskáját ez a kép örökre kitörölte az agyából.

– Nyugodj meg, kérlek!

– Nyugodt vagyok én, csak… Az élet még nekem is tartogat meglepetéseket. – megpróbált mosolyogni, de csak egy csúf grimaszra futotta. Lõrinc elborzadva fedezte fel, hogy hiányzik egy foga, méghozzá meglehetõsen feltûnõ helyrõl.

– Hazaviszlek, és adok neked pénzt. Ma már nem kell visszamenned.

Anna némán bólintott. Számtalanszor megalázták már élete során, de azt soha nem várta, hogy ezt kelljen hallania annak a lénynek a szájából, akit valaha, egy korábbi életben a legjobban szeretett. Pedig Lõrinc nem akarta bántani, a legkevésbé sem.

      Anna megmondta a címét. A férfi viszonylag könnyen megtalálta a lepukkant körfolyosós házat, ahol a nõ egy kis szobakonyhás lakást bérelt, ahogy azt útközben elmondta. Nem sokat beszéltek, annyira morbid és kegyetlen volt ez a szituáció.

Lõrinc keresett magának parkolóhelyet, majd miután leállította a motort, elõvette fekete bõrtáskájából a tárcáját, és kivett belõle két tízezres bankót. Anna megfogta a pap kezét.

– Tegye vissza kérem! Magától nem fogadom el.

– Kérlek szépen, hadd segítsek, legalább ezzel!

–Segíteni? Nem segíthet rajtam már senki… – a nõ kibámult az ablakon a sötét utcára, majd tekintetét újra Lõrincre szegezte. – Egy valamit azért megtehet…

 – Éspedig?

– Az elõbb meg akarta venni a testemet. Gondolom magányos. A maga fajták csak azért jönnek.  

A férfi értetlenül bámult rá.

– Én most önként magának adnám, amit meg akart vásárolni. Ha elfogadja.

Lõrinc érezte, ha nem teljesíti a kérést, az még egy végzetes rúgás ennek a szerencsétlennek. Nem mondhatott nemet. Anna arca felderült. Egy pillanatra újra hasonlított ahhoz a húsz évvel ezelõtti lányhoz.

Felmentek a koszos lakásba. A nõ felkattintotta a villanyt. Az asztalon, néhol a székeken és a földön is szemét, gusztustalan ételmaradékok, ás üres üvegek hevertek. Anna elnézést kért a felfordulásért, lerúgta magáról a kínai piacon vett aranyszínû magas sarkú cipõt, és gyorsan nekilátott a bevetetlen ágy szabaddá tételéhez. Mintha attól félne, ha nem siet Lõrinc meggondolja magát.

– Nem szoktam ide felhozni senkit. – mondta szinte szégyellõsen – Gyere!

A férfi talán még sohasem érezte magát ennyire zavarban. Leült a kétes tisztaságú ágynemûre, és még mindig alig mert Annára nézni. A nõ beült az ölébe. Mosolya majdnem kislányos volt, õ le sem vette a szemét a papról. Hosszú körmû ráncosodó kezeivel elkezdte lefejteni Lõrincrõl a ruhát. A férfi viaszbábúként tûrte, amit a nõ gyakorlott ujjaival csinál vele. Tûrte gyengéd, majd egyre vadabb simogatását. Tûrte bûzös szájának csókjait. Mire észbekapott, már Annán sem volt semmi. Szeme megakadt a dús, de már erõsen lógó nagy mellbimbójú kebleken. Valaha gyönyörûek lehettek.  

– Ölelj át… – búgta rekedt hangon.

Lõrinc engedelmeskedett. Elméjét kezdte átjárni az ismerõs révület. Egyre jobban esett neki Anna felhevült testének érintése. Keze egyre erõsebben markolta a nõ testén lévõ kevéske húst, csókolta a néhány perce még enyhén visszataszítónak tartott melleit, kiszáradt ajkát. Úgy érezte, nem is prostituálttá lett hajdani plátói szerelmét öleli, hanem valaki egészen mást. Egy fiatal, tökéletes testet. Az Õ testét. Ez a végsõkig felajzotta. Élvezte a nõ befogadó ölét, mikor vadul beléhatolt. Ezt nem élte még át korábban soha… Soha kivéve azt az egy alkalmat, amikor a gyermeke fogant. Most már tudta, most már biztosan tudta. Az aktus végeztével Anna legurult róla és elterült mellette az ágyon. Mikor Lõrinc végignézett rajta, újra enyhe undor fogta el a leépült prostituált látványától, majd mérhetetlen szánalom markolta meg a szívét. Egy ideig még feküdtek egymás mellett a villanykörte gyér fényénél. Anna hozzábújt, és megfogta a kezét. Lõrinc viszonozta a kézszorítást. Meg kell tudnia mi történt a lánnyal, akit hajdan szeretett, bármilyen fájdalmas is volt.

A férfi félszeg kérdezõsködésére Anna arca elkomorult, de nem mutatott ellenvetést. Valószínûleg nem gyakran kérték mesélésre.

**oldal**

A nõ élete, már-már tipikusnak volt mondható. Fiatalon hozzáment egy tisztességesnek látszó munkásemberhez, aki egy idõ után egyre többször nézett a pohár fenekére, és ezzel párhuzamosan egyre többször emelt kezet kis feleségére, akinél egy idõ után betelt a pohár. Válási hercehurca, Annának szinte semmije nem maradt, így szerencsét próbált a fõvárosba, ahol újra utolérte a szerelem. A Nagy Õ talált neki megfelelõ munkát. Évekbe telt, mire megszabadult a férfitól, de az „állása” megmaradt.

– És mond, nem gondolkodtál másik… hm… munkában? – kérdezte végül Lõrinc.

– Dehogynem. De még egy szar szakmám, vagy érettségim sincs. És valahol laknom kell, meg anyáméknak is rendszeresen küldöm a pénzt. Náluk van a két gyerek az elsõ számú gecitõl.

– Õk tudják?

–Tudják hát. Ezér nem is mehetek haza, még rossz hatással lennék a saját kölkeimre. De leszarom.

Lõrinc némán bólintott. Nem bírta ezt tovább. A kis Anna… Hogyan lehet azonos ezzel a nõvel… Elkezdte keresgélni a padlóra szórt ruhadarabjait.

– Már mész is? – kérdezte kétségbeesetten az asszony. Megragadta Lõrinc vékony karját.

– Maradj! Maradj csak ma éjszakára!

Lõrinc végignézett a még mindig meztelen prostituálton, és nem tudott nemet mondani. Megadóan visszahanyatlott az ágyra. Anna a mellkasára hajtotta vörös fejét. Már nem szóltak egymáshoz semmit. A nõ csakhamar elaludt. Egyenletesen vette a levegõt. Talán most az egyszer szépet álmodott. Mit tehetne ezért a lányért? Tudta, Anna azt reméli, majd ezután rendszeresen visszajár hozzá. De nem teheti. Nem tudná legyõzni a lelkében lakó viszolygást, és ezt elõbb- utóbb a nõ is észrevenné. Mellesleg még mindig katolikus pap. Amikor huszonhat évesen megismerte, nem akarta a szeretõjévé tenni. Azt hitte ezzel tönkretenné mindkettõjük életét. Talán rosszul döntött. De most már nem tudná szeretni. Nem tudná. És nem fogja tudni más sem. Egyszerre azt érezte õ maga az, akit megaláznak, aki árulja a testét, akit messzirõl kikerülnek az utcán, és aki hazaérvén minden nap a kábulatig leissza magát.  Arcán végigfolyt egy könnycsepp. Majd lelke lassan újra lebukott a mélybe.

Mikor elhagyta a lakást, már hajnalodott. Beült a kocsijába és hazahajtott. Mintha már a lakása sem lenne a régi. Valami nagyon megváltozott. Leült a konyhaasztalhoz, és a kezébe temette az arcát.

– Lõrinc mit tettél? – motyogta magában – Mondd, mit tettél velük?

Eltompult agyát már gond nélkül özönlötték el az erõszakkal visszafojtott emlékképek. Ahogy a vasszögek belemélyednek a puha húsba, majd átfúrják magukat a csontokon. A temérdek vér, amikor elvágta az ütõerüket. A meztelen testek kifeszített karjai. A hörgésük, ahogy próbálnak egy kis levegõt préselni kiéhezett tüdejükbe. Istennek érezte magát, aki megmenti a benne hívõket a szenvedéstõl. És gyönyörködik üdvözült arcukban, az utolsó lélegzetvételkor. Elnevette magát. „Isten nem hallgatott meg, de te még is jót cselekedtél. Viszont még egy dolog hátravan.” 

Kabát nélkül sétált ki a nyirkos hidegbe, talán az ajtót sem zárta be maga után. Mindez már nem volt fontos. Beült a kocsijába. Leparkolt egyenesen Tibor és Lídia háza elõtt. Az ajtót nyitva találta. Kopogás nélkül benyitott. A konyha felõl zajt hallott, így arra vette az irányt. Lídiát a tûzhelynél találta, a másfél év körüli Flóra az anyja lábánál üldögélt a padlón. Remélte, hogy senki más nem tartózkodik otthon.

A nõ megrökönyödve nézett rá.

– Atyám, mit keres itt?

Lõrinc nem szólt egy szót sem. Odalépett a nõ elé és hatalmas erõvel vonta magához. Száját rátapasztotta az asszony ajkára, és vadul csókolni, szívni, harapni, kezdte. Lídia kétségbeesett próbálta ellökni magától.

– Ilyen csókra vágytál, ugye kedves?

– Mirõl beszél? Teljesen megõrült? – a nõ arcán tehetetlen könnycseppek folytak végig, de Lõrinc nem engedett a szorításából.

– Igaz, a kislányunk meghalt, de még nincs minden veszve. Menjünk… Tûnjünk el, amíg nem késõ!

– Plébános úr, mondja mirõl beszél? – Lõrinc nem akarta meglátni a nõ kitágult pupillája mögött megbúvó félelmet.

– El kell jönnöd velem! Oda, ahol Timi is lakik. Én el tudlak vinni oda. Bárkit el tudok vinni.

Lídia már zokogott, és megpróbálta kiszabadítani magát a görcsösen ráfonódó karok közül. Lõrinc egy a keze ügyében lévõ üveggel hirtelen fejbe vágta az asszonyt, aki rögtön eszméletét vesztette. A kis Flórát átvitte a szomszéd szobába. Neki nincs miért mennie. Neki még nem fáj az élet. Számára még van kiút.

Elõvette zsebeibõl a jókora vasszegeket. Itt nem voltak a mûvelet elvégzésére alkalmas gerendák, úgyhogy meg kellett elégednie az ajtófélfával. Odavonszolta a szeretett nõ testét, és gyengéden levetkõztette. Ujjaival megérintette az asszony vérzõ homlokát. Még mindig szép volt, de hamarosan olyan gyönyörû lesz, mint akkor éjjel.    Valahogy felállította a magatehetetlen testet. Lídia attól sem tért magához, hogy csuklóján átverte a jókora vasszegeket. Már Lõrinc keze is csupa vér lett a munkától. Olyan magasra szegezte, hogy alsó végtagjai ne érhessék a földet. Majd a nõ lábai következtek. Mikor végzett, felvágta Lídia ereit. Nem engedhette, hogy napokig szenvedjen.

 Zavarodott tekintettel körbenézett. Nem látta, nem találta, akit keresett. Letérdelt Lídia elé, és nézte a nõ gyönyörû arcát, ahogy kiszenvedi magából ezt a nyomorult életet. Aztán érezte, hogy itt van. Megfordult. Ott állt a konyhaajtóban, ahol nem rég õ is belépett. Nem értette. A beteg csontváztestet viselte még mindig.

– Papa, most velem kell jönnöd! – hörögte.

Igen, ezt maga is tudta. Immár elkerülhetetlen, hogy menjen.

Hatalmas kereszt tûnt fel a semmibõl a szoba közepén. Lõrinc szíve összeszorult. Félt. Még mindig félt a haláltól. Belenézett Timi arcába, amelyrõl már mintha a maradék hús is leszáradt volna. Véreres szeme nem engedte el a tekintetét. Akkor is a gyerek szemét nézte, mikor hihetetlen fájdalom járta át a csuklóját. Félrefordította a fejét, hogy láthassa a húsából kimeredõ nehéz szegeket. A következõ fájdalomhullám a bokáját érte. Teste tehetetlenül vonaglott a kíntól.

Mikor körbenézett embereket látott maga körül. Elõször nem akarták észrevenni. Õ próbálta kissé feljebb emelni felsõtestét, hogy segítségért kiálthasson. Képtelen volt rá. Úgy érezte, már órák óta próbálkozik hiába, mikor az egyik férfi mégis odalépett hozzá. Remélte, ad neki egy kis vizet, mert nyelve már szinte hozzátapadt a szájpadlásához az elviselhetetlen szomjúságtól. Az illetõ nem nézett rá, nem akarta meghallani tehetetlen hörgését, de elhaladva mellette vállon veregette.

A következõ pillanatban számtalan másik keresztet látott maga körül, amelyen gyerekek és idõs emberek rángatóztak, és a nevét kiáltozták. A hatalmas lárma borzasztóan idegesítette. Képtelen volt együtt érezni sorstársaival. A pokolra kívánta valamennyit.  

 Aztán pár rosszakaratú felfedezte kiszolgáltatottságát. Röhögtek rajta, néhányan le is köpték. Egy hájas asszony hozzádörgölte meztelen ülepét. Elkínzott testén durva kezek matattak, de nem látta a gazdájukat. Nem látta, mert már képtelen volt kinyitni a szemét. Amikor nagy sokára mégis sikerült, már újra Lídiáék lakásában volt. Timi még mindig vele szemben állt, vagy inkább lebegett.

A kislány megértette immáron hangnélküli nyögését, és elhúzódott, hogy Lõrinc láthassa Lídiát. A nõ halott fehér volt. Feje még mindig élettelenül lógott le a mellkasára. Fehér testén már megalvadt a felvágott ütõereibõl folyó vér. Végre felemelte a fejét. Vonásait teljesen eltorzította a fájdalom. Lõrincre nézett, de úgy tûnt nem látja. Tekintete valami távoli pontra szegezõdött. Száját résnyire kitárta, majd egy halk sikollyal örökre elszállt belõle az élet. Lõrincet végtelen boldogság és béke töltötte el. Meg tudta adni szerelmének a legszebb ajándékot. Ekkor végre látta Lídiát, azt a Lídiát, aki eljött hozzá azon az éjjelen. A nõ vetett rá egy megfejthetetlen pillantást, majd kézen fogta az immáron újra angyaltestbe bújt kislányát, és eltûnt a szeme elõl. Lõrinc ki akarta nyújtani utánuk a kezét, de a szegek nem engedték. Már alig érezte saját teste kínjait. Hiába, meghalni mégis csak így lehet. Teljesen egyedül. Összeszedte minden erejét, és kissé megemelte szûk mellkasát, egy cseppnyi levegõt akarva bepréselni szétfeszített tüdejébe. A sikertelen próbálkozás után feje megadóan lehanyatlott. A béke körülölelte elkínzott testét. Aztán meglátta õ is. Elmosolyodott.

Epilógus

A Barta Lõrinc által elkövetett rituális gyilkosságok felkavarták az ország közvéleményét. Az egyszerû plébános a híradók, majd a bulvárlapok és magazinmûsorok vezetõ hírei közé került. Indítékairól megállapították, hogy feltehetõen sátánista szekta tagja volt, vagy csupán az õrület, és a mélységes embergyûlölet indította arra, hogy elkövesse szörnyû tetteit. Arra viszont nem találtak magyarázatot, hogyan sikerült a férfinak önmagát is keresztre feszítenie. Bûntársak jelenlétére utaló nyomokat nem találtak, ezért a nyomozást lezárták, és az ügy szép lassan beleveszett az emberek kedélyeit már egyre kevésbé felborzoló szenzációk tengerébe. Emlékét már csak egy magányos kereszt jelzi a temetõben, amelyet nem keres fel soha senki. Egy kereszt ég és föld között.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Brezsnyew	[#11] | Elküldve: 2008-01-30 16:36:40
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-25 00:35:11 Hozzászólások száma: 40	A pap tehetetlen, de a világ, ami hangsúlyosabb Lõrincznél, teljesen kétségbeesett.Az én olvasatomban sokkal nagyobb hangsúly esett erre a káoszra, mint a pap bensõ gyötrelmeire. Na midegy. A novella jó és kész. :-)     The whole world was ravaged by conflict...
[Profil]
Ayesha	[#10] | Elküldve: 2008-01-30 11:40:12
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-16 20:10:32 Hozzászólások száma: 17	Pandi: Köszönöm szépen! Valóban viszonylag fiatal vagyok: 21, úgyhogy a tipped helyes volt.  Igazából inkább az a gond, hogy nem rég kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, és nincs túl nagy gyakorlatom. A nevemre kattintva megtalálod az e-mail címem, nagyon szívesen venném, ha írnál, és kifejtenéd bõvebben a véleményed. Brezsnyew: Nagyrészt igazad adok Neked, a novella valóban fájó húrokat pendít meg, viszont nem szántam egyértelmûen negatívnak, és nem azt akartam kifejezni, hogy adjunk fel minden reménnyel. A novella egy olyan emberrõl szól, akinek csak a hit volt az életében, de a hite nem bírta ki azt, amit a hétköznapi életben meg kellett tapasztalnia, és ebbe a meghasonlásba gyakorlatilag beleõrült. Ehhez az is hozzájárult, hogy jó ember volt, de nem tudta elérni azt, amire szerinte született, és mivel nem volt senkije, minden fogódzója elveszett. Addig a pontig viszont nem jutott el, hogy egyáltalán nincs Isten, és a végén is azt szerettem volna kifejezni, hogy annak ellenére, amit a fõhõs tett, valami õt is várta az „alagút végén”. Tehát nem a hit ellen akartam szólni, mivel az én életfelfogásom szerint anélkül nehezen lehet normális életet élni, és ahogy Te is mondtad, sok embernek ez az egyetlen fogódzója. Leginkább a tehetetlenség problémáját akartam hangsúlyozni, amire tényleg nem sikerült pozitív megoldást találnom.
[Profil]
Brezsnyew	[#9] | Elküldve: 2008-01-30 00:28:36
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-25 00:35:11 Hozzászólások száma: 40	Kemény szavak, nagyon kemények. Õszintén szólva csodálkozom, hogy egy ilyen erõs témába bárki belemert fogni. Arra, amire ez a novella készült, arra tökéletes. Bármi másra viszont nem az. Túl közelre viszi az embert, túl fájó húrokat pendít meg, melyek nem férnek össze az általános pozitív életigenléssel, ami a társadalmat áthatja. Óva intelek attól, hogy sokaknak megmutasd, mert egyvalamit kifelejtettél a mondandódból: lehetséges, hogy a világ szörnyû és gonosz és reménytelen, de vannak olyanok, akiknek CSAK a hit jelent vígaszt. Számukra lényegtelen, hogy teljesül-e, amiben hisznek, vagy sem, teljesen mindegy, hogy van-e Isten, vagy nincs, csak az a fontos, hogy hihetnek a reményben. Ez a novella pont ettõl foszthat meg egy vígaszt keresõ, gyanútlan olvasót. Veszélyes víz... Amúgy a helyesírástól és némi mondatszerkezeti furcsaságtól eltekitve teljesen rendben volt a mû. Pontot nem adok rá. Ez a mû valami olyasmi, mely túlmutat holmi pontokon.     The whole world was ravaged by conflict...
[Profil]
pandibaba	[#8] | Elküldve: 2008-01-29 13:27:39
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-21 21:18:23 Hozzászólások száma: 5	A tûzbe tenném a kezem, hogy alig lehetsz 20-25 éves. Ó ezt ne vedd sértésnek, ellenkezõleg, pofátlanul fiatal vagy. Olyan kedves, lendületes hibáid vannak, csupa szívbõl írsz, és tehetséges vagy, de néha gyermekien figyelmetlen. Ez nem baj ám, sõt, nekem tetszik , még bájosnak is találom. Ha érdekel, megírhatom emailben, de nem szeretnék hosszasan kritizálni, mert dícséretet és segítséget érdemelsz, nem dorgálást. Üdv: Pandi.     pandi
[Profil]
Ayesha	[#7] | Elküldve: 2008-01-06 14:22:09
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-16 20:10:32 Hozzászólások száma: 17	Köszönöm, nagyon örülök, hogy tetszett! A helyesírás sajnos nem az erõsségem, így sokszori átolvasás után is maradnak hibák az írásaimban. Szerettem volna beküldés elõt átnézetni egy hozzáértõvel, de kifutottam volna a határidõbõl. Hamarosan én is sort kerítek a Te pályamûedre.
[Profil]
mohicane	[#6] | Elküldve: 2008-01-06 12:26:32
Tag Regisztráció ideje: 2008-01-03 11:20:10 Hozzászólások száma: 6	Szia! Erõteljes stílusban megírt novella, a mondanivaló pedig alaposan fejbe csapja a gyanútlan olvasót... ami nem tetszett, az néhány helyesírási és központozási hiba, illetve az, hogy kicsit túlírtnak érzem a történetet. Ettõl függetlenül remek novella, 9 pontot adtam rá. Most már remélem fent leszel a listán :) Sok sikert! Udvari M.
[Profil]
Ayesha	[#5] | Elküldve: 2008-01-06 12:11:30
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-16 20:10:32 Hozzászólások száma: 17	Aranyos vagy, de vannak itt sokkal jobb, kiforrottabb írások is, mint az enyém. Én még elég kezdõ vagyok,ez a negyedik novellám, amit sikerült befejeznem, és nem is tudtam annyi idõt szánni rá, mint szerettem volna.. A legelsõ is kinn van a nem pályázati írásoknál, ha sok idõd lesz, azt is olvasd majd el! (Az én szívemnek az a legkedvesebb, de még hosszabb, mint ez.) Szerintem azért olvassákl kevesen, mert nagyon hosszú lett, a max. karakterszám tetejét súrolja.
[Profil]
Dagon	[#4] | Elküldve: 2008-01-06 11:16:52
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-30 21:59:18 Hozzászólások száma: 4	Én is néztem hogy kevesen értékelték a novelládat. Már csak egy szavazat kell és bekerülnél a tobb tízben az elsõ helyre.
[Profil]
Ayesha	[#3] | Elküldve: 2008-01-06 11:05:53
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-16 20:10:32 Hozzászólások száma: 17	Köszönöm szépen az értékelésed! Sajnos elég kevés külsõ visszajelzést kapok, így mindegyiknek nagyon örülök. Az külön jólesett, hogy tetszett. :)
[Profil]
Dagon	[#2] | Elküldve: 2008-01-05 17:09:07
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-30 21:59:18 Hozzászólások száma: 4	Jó volt. Nekem nagyon tetszett. Én mikor megláttam a pályázat kiírását, akkor nem tudtam, mire gondolhatnak, mit várnak beküldésre? A te novellád abszolút megadja a választ szerintem.
[Profil]
lucius	[#1] | Elküldve: 2008-01-01 18:28:20
Tag Regisztráció ideje: 2008-01-01 18:23:30 Hozzászólások száma: 2	Meglehetõsen érdekes megközelítése a horrornak, mindazonáltal sok újdonságot s egyedi vonást tartalmaz. Érdeklõdve várom a szerzõ egyéb alkotásait is.
[Profil]