***

Innentől valószínűleg elájulhattam, mert már csak a délutánról vannak emlékeim. Anyám talált rám. Elmondása szerint a kiabálásomra és az utána bekövetkező csörömpölésre lett figyelmes, és azonnal rohant is a pajtába. Miután magamhoz tértem erősködtem én, hogy egy beszélő szörny jár a pajtában, persze mindhiába… Beszélő szörny? Naná, hogy a szüleim nem hittek nekem. Azóta már tudom, hogy csak volt ott semmi mesebeli rém, de gyerekként szentül hittem az igazamban. A szüleinek viszont volt egy jóval racionálisabb, és kézzelfoghatóbb magyarázatuk az egészre. És ők ebben hittek. Szerintük a zuhanás okozta félelem egyfajta shock-ként ért engem, és az agyam a könnyebb emészthetőség kedvéért felállított egy fantáziaképet, hogy megóvjon engem a lelki sérülésektől. Az egészet csak képzelted, hiszen a doktor úr is megmondta, mikor itt járt. - Ez mondjuk, jól hangzik, de igazából egyikünknek sem volt igaza. – Egy biztos volt a számomra. Beszélt hozzám és én hallottam is. „Nemsokára tagja leszel a halhatatlanoknak!” - Ez a mondat mai napig is lidércnyomásként él bennem, ha csak eszembe jut, megborzongok. Van benne valami megmagyarázhatatlan balsejtelem, ami nem hagy nyugodni.

A legviccesebb az egészben, hogy aznap este a történtek ellenére is megnéztem a filmet. Este persze vacogtam is rendesen. Félig a filmtől, félig pedig attól, hogy talán a beszélő szörny visszatér értem.

Ezután lényegében semmi említésre méltó nem történt velem. Teltek a napok, hetek, hónapok én pedig egyre több filmélménnyel lettem gazdagabb; démonok, zombik, vámpírok, és egyéb pokolbéli lény perget le előttem. - Én ekkor már a 11 életévem utolsó heteit tapostam. - A videokazetták sora pedig lassan egy egész szekrényt megtöltött. A pajtában történteket ugyan nem felejtettem el, de az idő pergésének köszönhetően lassan feldolgoztam. Elfeledni már csak azért sem tudtam, mert az a pár perces incidens, ami ott történtek velem egy örökérvényű emlékeztetőt hagyott maga után. Ugyanis a napok múlásával egyre jobban látszott, hogy a homlokon bal oldalánál egy fehér tincs kezd kialakulni. Nem túl nagy, de pont elég ahhoz, hogy mindenki észrevegye és a suliban rámakasszák a Foltos becenevet. Anyámék persze azonnal vittek is orvoshoz, aki a maga katonás hangjával meg is magyarázta az egészet. Miszerint a foltot a zuhanás közben átélt félelmen idézte elő. Engem igazán nem izgatott és a Foltos becenévvel sem volt különösebb bajon, de a szüleimnek más volt a nézőpontjuk. - Egy gyereknek nem lehet ősz hajtincse! - Mindent megpróbáltak, amit csak lehetett, hogy eltüntessék; festéket, hajápolót, különféle hajszeszeket, és még tucatnyi más vackot kentek a fejemre, de egyik sem ért semmit. A folt továbbra is ott virított a fejemen.

Valamelyik este történt, (már nem emlékszem pontosan mikor) hogy bevillant egy egészem elképesztő gondolat az akkori támadómmal kapcsolatban. Épp az Egy amerikai farkasember Londonban című horrort néztem. Emlékszem a film újra előjöttek a régi emlékeim. A zuhanás, a szörnyalak és az, amit akkor mondott nekem. „Halhatatlanok!” Vajon hogy mit akar ezzel mondani? És ekkor ugrott be az egész! Lehet, hogy akit akkor bolond követtem egy farkasember? Merész elgondolás tudom, mégis valahogy ebben a logikákat nélkülöző, irracionális magyarázatban hiszek a legjobban. Ugyan egyelőre semmi bizonyítékom sincs az egészre, de én tudom, sőt szinte minden porcikámban érzem (akárhányszor is merül fel bennem ez a kérdés), hogy a támadom egy vérfarkas volt.