Horváth János
Álomlidérc

ÁLOMLIDÉRC

Dávid egy iskolaszövetkezetnél dolgozik, mint megbízó. Az õ keze alá került diákok autós és emberes szórólaposztást végeznek. A dolgozó iskolások között akad egy-két barátja, akikkel munkája során ismerkedett meg. Szerette ezt a munkát, akárcsak önmagát. Kiegyensúlyozott volt, kommunikációra járt, s jó pénzt kapott ezzel a munkával. Jókat szórakozott munka közben.

A diákokon. Volt is egy srác. Egy fiatal, gótikus rocker, hosszúkás barna hajjal. Vagány külsejével ellentmondott állandóan szomorú, kiégett tekintete. Néha borzasztóan félénk volt, kezet fogni is alig mert. Dávid körül folyton szebbnél szebb lányok voltak, akik idiótán vihorásztak és volt ott néhány srác is, akik lenézõen méregették azt, aki belépett a szobába. A fiatal srácot „Ollókezû Edward”-nak csúfolták. S folyton a szemébe röhögtek, Dávid is nagyon élvezte ezeket a perceket. „Jön az ollókezû” ‑ mondták és már röhögtek is. Így telt az idõ.

A srácnak azonban volt rendes neve. Holló Mártonnak hívták. Képzõmûvészetire járt, híres képregény-rajzoló akart lenni. Apja egy alkoholista diszpécser, anyja üzletkötõ. Az apja gyerekkorában sokat verte, így önbizalma távolról sem volt. A lányok viszont szerették, de csak barátnak.

Dávid folyton cukkolta Mártont, hogy:

„Mi van a sulival, Edward?”

„Melyik lány tetszik?”

„Miért nem mosol hajat?”

Márton persze alázatos mosollyal tûrte a kellemetlenebbnél kellemetlenebb csipkelõdéseket. Végül Dávid a munka terén is elkezdte szívatni a fiút. Tudta, hogy az nem mer autók között osztani, s mivel mások se nagyon szerettek, így rábízta és mindig õt küldte ki a kocsikhoz, mondván, hogy nincs más. Mindig ezt mondta már végül. Végül így telt el egy év, s Márton folyton remegõ gyomorral ment dolgozni.

Mígnem egy este, amikor egy nehéz és hosszú, csipkelõdésekkel teli nap után Dávid ágyba bújt, megcsörrent a telefon.

‑ Szia, Edit vagyok!- szólt bele a telefonba Dávid túlórázó kolléganõje kissé remegõ hangon.

‑ Mi az? ‑ kérdezte hanyagul Dávid. ‑ Baj van?

‑ Istenem… Az egyik diákod meghalt munka közben.

‑ Te jó ég! ‑ Dávid a szívét a gyomrában érezte. ‑ Ki?

‑ Holló Márton. Elütötte az autó.

Dávid egy hosszas beszélgetés után megsemmisülten tette le a kagylót. A szerencsétlen kissrác. Leoltotta a villanyt, s megpróbált aludni. Nem ment. Egyre csak a srác félénk arca járt az eszében.

Mígnem úgy éjjeli egy és három között valamikor bekapcsolódott a TV. Felnézett és csak a fekete-fehér hangyaháborút látta, minden bizonnyal már nincs adás. Lassan felkelt és a készülékhez lépett.

Ekkor már csak a fehér fényt látta és utána a mély, hideg sötétséget…

Egy megsárgult, kicsit, hideg fürdõszobában találta magát. A kád rozsdás volt már, a csapból monoton zajjal csöpögött a tiszta víz. Ez érdekes. Hogy került ide? Biztos csak… Biztos csak álmodja az egészet.

‑ Nem álmodsz!- törte meg feszült csendet egy hang. Az elõtte háttal álló alaktól származott. Az alaknak hosszúkás haja volt, barna. Egy fekete és fehér csíkos kötött pulóver volt rajta és bõrnadrág. Lassan fordult meg.

Dávidba történt hasított a felismerés. Holló Márton állt elõtte, hideg és kegyetlen arccal. Majd lassan, sejtelmesen elvigyorodott.

‑ Hello! – köszönt gonoszan vigyorogva és a megszeppent, szólni, nyögni nem tudó Dávidhoz lépett.

‑ Te nem lehetsz igazi! – kiáltotta Dávid.

Ekkor Mártonból valami szörnyû, éles sikoly lövelt hosszan hangosan. Olyan volt, mint valami sziréna, mint a szörnygyermekek sikolya. Dávid falfehér lett a rémülettõl, fõleg mikor meglátta, hogy Mártonnak szörnyû, nem emberi keze van. Mint valami élõ faág. Márton, azaz a lény abbahagyta sikítást.

‑ Nem is vagyok igazi ‑ mondta és elmosolyodott. ‑ Én nem Márton vagyok, csak ezt alakot vettem fel. Most ugyebár az a kérdés jön, hogy: „szent Isten mit akar tõlem, jajj”. A válasz: csak egy kis idõnyi szenvedést és bûnbánást, na meg egy icipici sikolyt!

‑ De miért? – kérdezte Dávis már majdnem sírva. ‑ Mit tettem?

‑ Tudod azt te nagyon jól! – kiáltott rá a lény és beledöfte az egyik karját Dávid hasába. A fiú intenzíven érezte a fájdalmat. – Az az alak, akit leutánoztam, valójában szenvedett mikor te fikáztad, leégetted, s szívattad. Nagyratörõ álmai voltak. Iszonyatos, tudod, az az érzés, amit szeretethiánynak hívnak. De ezt te honnan is ismernéd?! Nem tudsz te semmit se a magányról, az érvényesülés kudarcáról, semmit! Világ életedbe siker jutott neked! – szép lassan tébolyultan remegve megforgatta a kést Dávis gyomrában szétforgatva beleket.

‑ Hagyjon békén!

‑ Ne félj! Nem fogsz meghalni!-kiáltotta a lény. – Lássuk falonátjáró vagy-e? ‑ s azzal nekilódult falnak Dáviddal együtt. Õ átment, de a fiú fennakadt.- Hát nem. De egyet se bánkodj majd én segítek! – és azzal kihúzta karját a fiú gyomrából és átnyúlva szellemként a falon, áthúzta Dávidot, kinek teste széttörte a falat.

Dávid egyedül kelt fel a földrõl. Egy csarnokban találta magát. Lenézett a földre és csak a tátongó ûrt látta. De mégis fennmaradt. A hasán nem volt vérnyom, mintha nem történt volna semmi.

Mikor megfordult látta, ahogy a lény, vagy Márton feléje rohan gonosz vigyorral a száján. Dávid szaladni kezdett, ahogy csak a lába bírta. De nem bírt futni, fájt a mellkasa és levegõ után kapkodva. A lényt elétermet hirtelen és gyomorszájon rúgta. Az a földre esett és nem mozdult.

A lény elkezdte taposni õt, mint valami undok bogarat és közben visítva nevetett. Dávidnak a fülei sem bírták, nem hogy a taposás miatti fájdalom… Érezte, hogy bordái lassan miszlikbe vágják a gyomrát. De nem halt meg, csak érezte a fájdalmat.

‑ Mi tudod te?! ‑ kiabált a lény. ‑ Mi tudod te, hogy milyen az, hogy nincs önbizalma valakinek?! Nem tudsz te semmit! Csak röhögni másokon! Ezt tudod! Most meg fogod érteni, hogy milyen talp alatt lenni, te kis izé!

A lény így rugdosta órákon át. Mígnem abbahagyta egyszercsak. Szörnyen kárörvendõen vigyorgott, majd így szólt:

‑ Most mehetsz! De ne feledd, még találkozunk!

Dávid nyöszörögve kinyitotta a szemét. Az ágyában volt. Érezte a puha felületet a hátán. Gyorsan megnézte a hasát. Nincs sérülés. Felült és körbenézett. Semmi. Minden a legnagyobb rendben.

A telefonért nyúlt. Feltárcsázta Edit számát. A lány feltûnõen nyugodtan szólt a kagylóba.

‑ Igen?

‑ He… Helló! – szólt bele a telefonkagylóba Dávid. - Készíts elõ papírokat, meg tollat. Sok dolgunk lesz. Keresd ki légy szíves az elhunyt diák telefonszámát.

‑Te jó ég! Mirõl beszélsz?! ‑ A lány nagyon megijedt. ‑ Ki halt meg?! Jézusom!

‑ Hát nem te hívtál fel az este?

‑ Én nem hívtalak fel. Jól vagy?

‑ Nem.- mondta Dávid megsemmisülve és lerakta a kagylót.

Az egészet csak álmodta? Márton nem halt meg. Nagyon fáradt lehetett, hogy ilyet álmodott.

Délelõtt megérkezett Holló Márton. Mindenki viccelõdött rajta Dávid szobájában. De Dávid nagyon feszült volt. Mikor kezet fogott vele, nagyon remélte, hogy nem karmokat fog érezni. Nem az volt. S Dávid nem szólt hozzá többé egy rossz szót sem, s rendes munkát adott neki. A többieknek is szólt, hogy szálljanak le róla.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Norubi	[#4] | Elküldve: 2007-07-27 07:49:18
Tag Regisztráció ideje: 2006-12-12 16:08:22 Hozzászólások száma: 218	Kedves Johnny Joker! Te tudod, hogy mennyire tetszettek a régebbi novelláid, melyek még a régi oldalra voltak kirakva. Volt bennük valami kíméletlen világgyûlölet, amely (számomra) egyedivé tette a történeteid. Ezen novellád arról tanúskodik, hogy az embereket még most is rossznak tartod, de már adsz nekik egy lehetõséget a megjavulásra. Én még emlékszem arra a hõsödre, aki alaposan ellátta a baját egy apukának, aki a gyermekét bántalmazta. Akkor még egyiküknek sem kegyelmeztél. Nagy szemléletváltást tükröz tehát a kevésbé komor végkifejlet. A novella alapvetõen tetszett, bár én a brutál-pesszimizmus és a kilátástalanság híve vagyok. Ha van gyenge pontja az írásodnak, akkor az valóban az egyszerûsége. Talán a nagyszabású mondanivaló (melyet Somocska nagyszerûen leírt) kifejezéséhez több gondolatiság kellene. Minden esetre gratulálok. Jó kis novella ez.     "time heals nothing..." - Sopor Aeternus
[Profil]
Johnny_Joker	[#3] | Elküldve: 2007-05-07 09:26:17
Tag Regisztráció ideje: 2006-12-02 21:31:05 Hozzászólások száma: 145	Köszönöm hozzászólásodat! Igen, van benne bõven hiba, mindegyik javításra szorul és lesz is javított és bõvebb változata mindegyik írásomnak itt. Örülök az észrevételeknek, mert legalább tudom még mit kell pofozni rajtuk. :)     "Nincs félelem, sötét oldal van! " / Sith Kódex /
[Profil]
Desdichado	[#2] | Elküldve: 2007-05-05 10:41:43
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 138	Elolvastam az írásodat és utána Somocska hozzászólását is. azzal egyetértek, hogy valós helyzetet írtál le, viszont a fentebb megfogalmazott történet nekem nem tetszett. Erre is azt tudom írni, mint a Mester és a szörnyetegre, hogy túlontúl egyszerû. most, mint olvasó sok mindent beleláthatok, amiket magam tapasztaltom ezzel a témával kapcsolatban, ami nyilván erõsebbé tesz egy írást, de ebben az esetben több mindent kellene belegondolni, mint ami valójában benne van. Ha valaki nagyon érzékeny ebben a témában, akkor valószínûleg beindítja a fantáziáját, de nekem nem sikerült. Az álom rész szerintem gyengécske lett, én nem ijedtem meg alatta, és ha olyan ember lennék mint dávid, nem valószínû hogy megváltoznék. Ami pedig Márton halálát illeti, szerintem erõsebb lett volna az írás, ha tényleg bekövetkezik, az jobban meghatott volna egy "valós" Dávidot. Ez így túlzottan naiv(akárcsak a Mester és a szörnyeteg), ami értékelhetõ. ugyan, de én nem hiszek benne. A nyelvtani és fogalmazásbeli hibák, pedig kiküszöbölhetõk, ha többször átolvasod!
[Profil]
somocska	[#1] | Elküldve: 2007-02-02 18:06:35
Tag Regisztráció ideje: 2006-12-23 13:25:20 Hozzászólások száma: 8	Mennyire IGAZ ez a kis szösszenet... sajnos... Márton személye sok valóban élõ, hús-vér srácra igaz, visszahúzódóak és szeretetre várnak. Mégis, talán ezek az emeberek a legértékesebbek... ez persze szubjektív, csupán a saját véleményem... a legtöbb barátom hasonló Mártonhoz (gótikus rockerek:o) ), értem mirõl is szól, mirõl is szólsz Te ebben a történetben. örülök, hogy így lett vége, hogy Mártonnak nem lett vége! :o) naon megijedtem, mikor a telefon másik végébõl a halálhír elért engem, mint olvasót. a lidérces álom valóban elég lidércessé vált... tetszik ahogy az érzésekkel tudsz játszani, az egészen gyengéd érzésektõl a durva, szinte a drasztikusig fajulsz, és ezt mind egy alkotásban...elõször bemutatod Mártont, félénk érzések ölelik, majd Dávid álmában egy bosszútálló szinte skizofrén Márton, aki csak arra vagyik, hogy a másik szenvedjen egy kicsit, durva és kíméletlen... még ha egy picit jobban megmunkálnád egészen zseniális lenne, de így is tetszik! :o) szeretem az alakokat, akiket szerepeltetsz írásaidban (Attila - Láthatatlan félemembõl és Márton), szivesen megismerkednék velük, és ez szerintem naon pozitív dolog, mármint az, hogy az olvasót ilyen közel tudod hozni a szereplõkhöz. persze ez minden olvasónál más és más... jól van, nem rabolom az idõdet, így még egy dióhéjas összefoglalót engedj meg nekem: igazad van abban, hogy sajnos az emberek embertársaikat sokszor kutyaszámba veszik, és csak sújos dolgok következtében térnek más útra. ezek a sújos dolgok pedig gyakran halálközeli élmények. én nap mint nap elgondolkodom azon, hogy miért is van ez így... tetszik az írásod, amiket írsz valahogy engem mindig foglalkoztatnak, megérintenek... köszönöm neked! egy helyesbítést merészkednék mondani (ami a történeten egy cseppet sem ront, inkább "stilisztikai" hiba): engem zavart az eléjén mikor Márton külsejérõl adtál leírást, hogy a haját hosszúkásnak nevezted. ezt inkább tárgyakra szokták mondani. Nos, kedves János, örülök, hogy ismét olvashattam tõled! :o)))) Itt szeretném neked megköszönni a véleményeidet, amiket a verseimhez írtál, naon hálás vagyok értük, rengeteget segítenek! Köszönöm szépen! További nagyon kellemes napot neked! :o)
[Profil]