Horváth Csongor
Félelmem

FÉLELMEM

Csapdák keresztezik utamat, amerre csak járok, hátam mögött rég elvesztett emlékek, s barátok. Testem minden porcikája a fájdalomtól ég, de öklöm összeszorítván indulok tovább, melynek végén új cimborákra és igaz fényre találok.

Már oly rég óta menekülök, tán nem is emlékszem rá. - Pihennem kell! Tudom, a sötétben megbúvó lény sosem nyugszik! - Nem pihen, nem alszik, csak a folytonosság élteti. Még az idő sem képes visszatartani. Őrült játékunk érzem, a végéhez közeledik. Még csak pár perce, hogy megálltam szusszanni egy keveset, de már hallom is magam mögött vadállatias csörtetését.

 Akár egy ragadózó, s én, a zsákmánya, vívjuk harcunkat létezésem óta. Feltápászkodom valahogy, majd erőt véve magamon tovább rohanok, egyenest be, az előttem elnyúló rengetegbe. Az erdőre sűrű feketeség telepedett, de ez számomra már nem jelentett nagy akadályt: az utánam kajtató lénynek hála, már hozzászoktam az ehhez hasonló váratlan meglepetésekhez. Még a fák, s bokrok ágaitól elszenvedett karcolások sem tudtak meghátrálásra kényszeríteni. Eléggé tisztában voltam helyzetemmel, hogy tudjam, ha végleg megállnék elnyel a veszedelem. Így mit sem törődve sérüléseimmel, folytattam menekülésemet, gyarapítva ezzel is, a már meglévő sérüléseim sokaságát. Néha legszívesebben ordítani tudtam volna, majd ledobva kínzó láncaimat, lelkemet megszabadítva húscafatokból összerakott testemtől, szállnék, egy szebb, jobb életbe. Ám hírtelen a körülöttem lévő fák ritkulni kezdtek, és helyüket sűrű ködfelhő foglalta el. Rögtön megtorpantam. Fejemet ide- oda kapkodva kétségbeesetten kutattam a fehér felhőkből kivezető utat, mindhiába… Ugyanis helyette halovány emberi alakokra bukkantam. A szürke jövevények egyre csak közeledtek, míg végül már csak pár méter választott el tőlük.

Miután megálltak a kösd is tisztulni kezdett, s engem a felismerés látványa szinte sokkolt. A fehér felhő tisztulása következményeként arcuk is felismerhetőbbé vált. Döbbenten tapasztaltam, hogy mindegyiküket ismerősnek véltem valahonnan. Először megrémültem a lidércektől, de aztán arra gondoltam, hogy talán nekem akarnak valahogy segíteni.

Kíváncsian odaléptem az egyikhez; szürkés, néhol áttetsző, akár egy régi emléktarabb megtestesülése állt előttem. Közelebb lépve hozzá a félelem, és a meglepetés furcsa egyvelege ült ki arcomra, hiszem a tünemény nem volt más, mint egykori jó barátom. Hátrahőköltem!

Mialatt körbenéztem görcsös gyomoridegesség fogott el, hiszen az előttem leledző szellemek egykori ismerőseim, barátaim voltak… Egy gyermekkori pajtás, egy volt munkatárs, kivel meló után mindig megittunk egy korsóval. Az első szerelmem, és a legnagyobb csalódásom okozója… Számomra oly kedves emlékek, de most mégis, ahogy újra átéltem őket, boldogság helyett, keserű érzelmeket csaltak szívembe.

Próbáltam ugyan arcukra nézni, de épp, hogy tekintetem találkozott volna az övéikkel, áttetsző, szürkés fejüket lehajtván elfordultak. Én makacsul, ezt nem hagyván odalépek gyerekkori barátomhoz, kivel iskolás éveimet töltöttem; szerettem volna szemébe nézni, elmondani neki, hogy mennyire örülök, hiszen oly régen nem találkoztunk már. De hiába, mert követve lidérctársait, ő is elfordult tőlem. Utána nyúltam, kezem azonban egyszerűen átsiklott rajta, akár egy füstfelhőn, s én a hírtelen mozdulattól elestem. Arcom a koszos, nedves talajra zuhant.

Miután nagynehezen feltápászkodtam, ijedten vettem észre, hogy a lelkek szorosan körbevettek. Először nem tudtam mire vélni cselekedetüket, mígnem az egyik vörös villámlás a felismerés jeges zivatarát zúdította rám. Már tudtam, miért történik ez velem, és azt is kinek köszönhetem: elszánt követőm, a bestia felelős mindenért. Átkozott tette, hogy most a régmúlt fájó emlékeivel próbál ártani, fájdalmat okozni nekem; hátha így sikerül aljas terve, s ez által végleg megtöri az amúgy is megtépázott lelkemet…

Ám ekkor valami furcsát tapasztaltam. A gyűrű, amiben álltam tágulni kezdett, és a szellemek megfordulva szétszéledtek; lassan minden lélek eltűnt, s ezzel együtt a köd is feloszlott, én pedig, újra a rengetegben találtam magam. Mikor már reménykedni kezdtem volna, hogy talán vége az üldözésemnek, fák ropogását, fogak örült csattogását hallottam az erdő mélyéből. - A lény még mindig a nyomomban van! Tudtam, hogy nem fogja egykönnyen feladni, s akár egész emberi létemen keresztül hajszol, ha kell.

Nem volt mit tennem: újból a menekülésre fogtam a dolgot. Többé sose néztem vissza, csak rohantam, magam mögött hagyva emlékeim, barátaim, és megannyi kedves, de ugyanakkor fájó emléket is, melyet a múltamban megéltem.

Húsz perc, talán több telt el mialatt kiértem a fák rengetegéből. Most egy romos temetőbe csöppentem, ahol megannyi sír hevert, de szinte az összes porig volt rombolva. Az égbolt vörösen izzott, s ontotta magából könnyeit, míg villámai jeges rémületként cikáztak mindenfelé. Az egyik ilyen fényes villámcsapásnak köszönhetően vettem észre; három ép háborítatlan nyugvóhelyet.

Már szinte tébolyultan, s a keserűségtől meggyötörve indultam a sírokhoz. Arcomról koszt, és véres izzadságcseppeket töröltem le. Lábaim remegtek már a fájdalomtól, de hűen kitartottak, míg végül megérkeztem célomhoz. Első ránézésre nem is akartan hinni a szememnek: Három név állt a fejfákon, apám, anyám és betegségben elhunyt húgomé voltak. Ezt már végkép nem tudtam elviselni, s ezt testem is érezte. Akár egy rongybaba, úgy estem össze én is. Térdre borultam. Szemeimben könny csordult, kezemmel az eső áztatta földet kapartam.

- Miért? - kérdeztem elkeseredve, miközben a neveket bámultam.

- Mi ez a szörnyűséges rémálom? - Újabb kérdés, de válasz erre sem érkezett.

Ekkor morgást hallottam a hátam mögött, karmok dühödt kaparását, és valami gyomorforgató halálszagot éreztem, mely lassan az egész temetőt beborította. Tudtam, az ördögi teremtmény itt van mögöttem, s most engem akar bekebelezni feneketlen gyomrába.

- Nem! Többé nem hagyom magam! Gyere te átkozott szörnyeteg! Gyere! - kiáltottam fel, arcomat az égnek emelve.

Összeszorítva öklöm, szomorú emlékeimből erőt merítve, melyet a sötétben megbúvó lény okozott nekem. Készen álltam, készen arra, hogy szembenézzek legnagyobb félelmemmel, ami elől mindeddig menekültem. Készen álltam szembenézni magával az élettel.

Csapdák keresztezik utamat, amerre csak járok, de most minden csapda mögött megnyugvásra találok. Most összeszorítva ökleim a fenevad szemébe nézek, s látom benne a félelmet. Végre tudom, én irányítom őt, s nem ő engem, mert látom véres szemében utam végét. Egy szebb és boldogabb életet.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
JasonNorth	[#2] | Elküldve: 2009-10-09 15:29:20
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 19:12:19 Hozzászólások száma: 521	[Ugrás az elõzményhez] Kissé megkésve, de Köszi!     A kannibálok jobb szeretik azokat, akiknek nincs gerincük. Politikusok előnyben.
[Profil]
Warfoki	[#1] | Elküldve: 2009-08-22 19:37:46
Tag Regisztráció ideje: 2008-05-14 20:56:01 Hozzászólások száma: 30	Velős horrorsztori, csattanós, némileg elgodolkodtató zárással. A sítlus, modor, hossz, minden pont ideális. Remek írás!     "Hiszen a csoda és valóság között a különbség annyi, hogy a csodának még nem ismerjük az algoritmusát." (Tóth A. Tamás)
[Profil]