Honfy Ágnes Ilona
Pygmalion

PYGMALION

az édesbõl keserû lett,

a vágyból könny, a könnybõl láng,

holt kéjbõl új vágy, új fullánk

A. C. Swinburne

Szeretlek – suttogom neki.

Mindig ez az elsõ szavam hozzá.

Õ rám néz, kék szemében értetlenség ül. Pontosan tudom, mire gondol. Mosolyt kényszerítek az arcomra, közben a szívembe mar a fájdalmasan ismétlõdõ, elkerülhetetlen kérdés, még mielõtt kimondaná:

– Ki vagy te?

Nem ismer meg. Elsõre sosem ismer meg. Ehhez még nem tudtam hozzászokni.

– Gyere velem! – nyújtom a kezem. – Mindjárt megmutatom.

Felkel, kicsit megszédül, de én számítok erre, épp idejében fogom át a derekát.

– Támaszkodj rám! – és a vállamra húzom a karját.

Nem ellenkezik. Nekem dõl, én pedig titkos örömmel élvezem ennek a kikényszerített ölelésnek a melegét. A tenyerem a derekára feszül, az izmai játszanak az ujjaim alatt.

A lábai még gyengék, ezért teljes súlyával rám nehezedik.

Elbírom. Olyan sokszor kellett már cipelnem õt, hogy mostanra egészen hozzáedzõdtem a feladathoz. A dolgozószobába viszem, a ház másik végébe.

Kezdetben mindig a dolgozóval szomszédos hálóban ébredt, de hamar rájöttem, szerencsésebb, ha közvetlenül az ébredés után megjáratom. Így felgyorsul a vérkeringése, a szer maradéka gyorsabban mosódik ki a szervezetébõl, és hamarabb tér magához.

Minden egyes alkalommal pontosan hatvanhat apró, lassú lépést teszünk a dolgozószobáig. Neki mindegyik merõ kínszenvedés, látom összeszorított ajkainak reszketésébõl. Ez még az anyag utóhatása.

Egy szék áll a könyvespolccal szemben, oda ültetem. Az asztalon muzeális írógép, ma már csak dísz – abból a honoráriumból vettem sok évvel ezelõtt, amit még az elsõ regényemért kaptam –, mellette egy pohár víz és két tabletta.

– Ki vagy te? – kérdezi õ ismét. – És hol vagyunk?

– Nálam, a házamban. Azt tudod, hogy te ki vagy?

Bizonytalanul bólint.

– Fabien…

– Jó – mondom, és a hátam mögül leemelek egy könyvet.

A tekintete szánandó gyámoltalansággal kapaszkodik az enyémbe.

Odalépek hozzá, félresimítom homlokából a csapzott, szõke tincseket. Azután magára hagyom a könyvvel, aminek a borítójáról az õ arcmása köszön vissza.

A hátlapról pedig az enyém.

Amikor visszatérek, könyvek hevernek szertedobálva a padlón.

– Ez itt rólam szól – dobja félre azt, amelyik a kezében van. – Ez is. Meg ez is. És ez itt mind!

Lesöpri a köteteket a polcról, dühösen még beléjük is rúg.

Érzem, hogy a szám sarkában vonaglani kezd egy izom. Nem tûrhetem, ha a könyveimet bántják, a kincseimet, szívembõl született gyermekeimet. Féltõ gonddal szedegetem fel õket, egyengetem simára a gyûrött lapokat.

– Fabien – csitítom le egyetlen szóval dühöngõ szerelmemet. – Tudod már, ki vagyok?

Az egyik könyvet hátlapjával felfelé fordítja, és a fényképemre mutat.

– Az, aki ezeket a vacakokat írta – feleli.

Az a kis izom megint megrándul a szám szélénél.

– Ezek a „vacakok” nõk millióinak vágyait fejezik ki – figyelmeztetem. – Mellesleg beléjük van zárva a te életed története is.

Visszafordítom a könyvet, hogy a fedõlap legyen felül, és a macskaszemû hõsnõre bökök, akit a címlapon tomboló fergetegben erõs karjaiba szorít a hõs. Az a hõs, aki itt áll elõttem teljes testi valójában.

És aki nem hisz nekem. Szokás szerint.

– Nem, te nem lehetsz õ – jelenti ki teljes bizonyossággal. Gyengéden simogatja a nõ dombornyomással kiemelt vörös hajzuhatagát a borítón. – Nagyon hasonlítasz rá, de mégsem vagy az én Lilianám.

Egészen közel lépek hozzá, tudni akarom, milyennek lát engem ebben a pillanatban. A szemébe nézek – a képem ott remeg az azúr tükörben. Tökéletes vagyok.

A hajam, ez a vad, vörös lobonc persze nem mind a sajátom, és az eredeti színére már a fodrászom sem emlékszik, akinél kéthetente egész kis vagyont hagyok ott.

A cipõm sarka iszonyúan magas. Más nõknek két lépés elég lenne ezekben a tûsarkú csodákban a biztos bokatöréshez. Az én lépteim tüzes tangónak tûnnek bennük, és nálam csábítóbban senkinek nem ring járás közben a csípõje. Tudom, mert épp eleget gyakoroltam.

Zöld kontaktlencsét hordok. Macskaszemek – mondják a férfiak, akik megfordulnak utánam. Én válaszképp csak félig leeresztem hihetetlenül hosszú pilláimat, és megvetõen elnézek a fejük felett.

Ó, igen, én tudom magamról, hogy tökéletes vagyok, tökéletes Liliana.

Akkor õ miért nem veszi ezt soha észre?

A kedvesem láthatóan erõsödõ fájdalmai elterelik a figyelmemet ezekrõl a kényelmetlen gondolatokról. Az asztalon még mindig érintetlenül áll a pohár víz és mellette a két egyforma fehér tabletta.

– Vedd be ezeket, kérlek! Egykettõre elmulasztják a fejfájásodat.

Figyelem, ahogy lenyeli a tablettákat. Az egyik aszpirin. A másik valami más. És azonnal hat.

– Én vagyok Liliana, szerelmem – mondom neki.

A harmadik ismétlésre rábólint.

Az ágyban fekszünk kimerülten. Az elõbb még a gyönyörtõl sikoltoztam, velem együtt õ is hangosan felkiáltott, és Lilianának szólított abban a pillanatban, amikor az ember képtelen hazudni. Repülni tudnék a boldogságtól. Szeret engem!

– Szóval elárulod végre, hogyan csináltad? – szólal meg.

– Mit?

– Hogy megelevenedett, amit megírtál – nevet. – Ugyan, édesem, hiszen te teremtettél. Ismersz engem, tudod, hogy nem hiszem el, hogy csak úgy kipattantam a könyvlapok közül. Liliana… – csókolja azt a nevet a számba, amit hallani akarok.

Lehetetlen ellenállni neki.

– Nem voltál mindig Fabien – kezdem vontatottan. – Azelõtt… valaki más voltál.

Figyelmesen hallgat, az ujjai végtelen köröket rónak a mellemen. Ettõl felbátorodom, és folytatom:

– Valaki más voltál, egy senki, egy szerencsétlen alak, akit valahol az éjszakában szedtem fel, és… átformáltam.

– Hogyan?

– Egyfajta gyorsítóval – magyarázom. – Alterén a neve. Kísérleti drog, de már az utcán is árulják. Persze csak azoknak, akik meg tudják fizetni. Tabletta formában és kis mennyiségben. Kellemes hallucinációkat okoz.

– Te bekábítószereztél engem?

– Nem téged, kedvesem. Te akkor még csak az én gondolataimban éltél.

– Hát persze – hosszan néz a szemembe, õszinte megdöbbenés ül ki az arcára. – Neked köszönhetem, hogy egyáltalán létezem.

– Neked, vagyis annak, aki azelõtt voltál, nagyobb adag alterént adtam be a szokásosnál… – ha már belekezdtem Fabien létének rövidke meséjébe, úgy döntök, be is kell fejeznem. – …mégpedig vénásan. Az agyad ettõl olyanná vált, mint egy puha viaszgolyó. Alakítható lett. Én pedig felolvastam neked az összes könyvet, amit rólad írtam. Felébresztettelek.

Rejtett izgalommal tartom vissza a lélegzetem. Vajon mit szól mindehhez?

De szelíd tekintete, melyben nyoma sincs a számonkérésnek, eloszlatja a félelmeim utolsó foszlányát is. Ahol elõbb az ujjai jártak, ott most a csókjai kényeztetnek.

– Köszönöm, hogy elmondtad – hallom még utoljára, mielõtt elmerülünk az ölelés önkívületében.

Ezúttal biztos vagyok benne, hogy minden rendben ment, és õ az igazi. Szeretnék vele elrejtõzni a világ elõl, hogy csakis egymásnak élhessünk.

Ez az érzés ezer meg ezer módon ihlet meg. Észre sem vettem, és máris elkészültem a legújabb Fabien-regénnyel. Úgy érzem, ennél jobbat egész életemben nem írtam, és ezzel nem csak én vagyok így: a kritikusok egyenesen dicshimnuszokat zengenek rólam.

Egy ünnepelt írónak pedig kötelességei vannak. Promóciós körút, interjúk, kötelezõ dedikálások – egy idõre búcsút kell mondjak az én egyetlenemnek.

Megint egy író-olvasó találkozó.

– Ilyesmi nem esik meg a regényben – válaszolom unottan az egyik rajongómnak. Mit idegesít itt engem, ha nem is olvasta a könyvemet?

– Dehogynem – erõsködik.

– Nézze, csak tudom, hogy mit írtam és mit nem – azzal intek a biztonsági õrnek, hogy távolítsa el a közelembõl.

Az asszony azonban visszaverekszi magát hozzám, és diadalmasan levágja elém a regényem egy példányát. Elhûlök, ahogy belepillantok – azok a sorok nem tõlem származnak!

Mit érdekel már az autogramgyûjtõk gyülevész hada? Haladéktalanul felhívom a kiadómat, hogy hatalmas patáliát csapjak. Hogy merészeltek akár csak egyetlen szót is a tudtomon kívül megváltoztatni?

Mint kiderül, nem is szavakról, mondatokról vagy bekezdésekrõl van szó, hanem egész fejezetekrõl!

A szerkesztõm hideg rendreutasítása hût le:

– Nézd, valóban ez a legjobb Fabien-könyv, amit valaha kiadtunk, akárki írta is. Az eredeti változat jó közepest érdemelt csak. Azután megérkeztek a módosítások – mi azt hittük, te küldted õket. Jobb lenne, ha befognád a kicsi szádat, és élveznéd a potyán jött népszerûséget, amíg tart.

Nem értem, hogyan történhetett ekkora malõr a kézirattal. Olvastam a nyomdakész változatot, az még teljes mértékben az én mûvem volt. De végül úgy teszek, ahogy a szerkesztõm mondta.

Most pedig villámgyorsan összepakolok, és hazautazom.

– Megjöttem, édes.

Semmi válasz. Néma a ház.

Illetve mégsem az, halk mormogás hallatszik a hálószoba felõl. Tûsarkaim kopogása elárul, mielõtt benyitnék.

Fabien dugja ki kócos fejét az ajtón, felkap, szenvedélyesen megcsókol. Csakhogy én jobban ismerem, mint ahogy õ ismeri saját magát. Én alkottam, engem nem tud becsapni. Amint elenged, besurranok mellette a szobába.

A lány, aki az ágyamban fekszik, még nincs magánál. Vörös fürtjei lágy hullámokban omlanak a párnára. Természetes vörös – gondolom irigyen. Így nehéz megállapítani, de úgy saccolom, valamivel magasabb és fiatalabb lehet nálam, és biztos vagyok benne, ha kinyitná a szemét, kristálytiszta, smaragdzöld íriszt látnék.

A Föld megáll egy pillanatra, azután szédületes sebességgel igyekszik behozni a lemaradást. Meg kell fogódzkodnom valamiben, ha nem akarok elesni. Bármiben, csak ne Fabien karjában!

A szám sarkában veszett táncukat járják az izmok és az idegek.

– Mit mûvelsz? – szinte csak ziháló hörgések törnek fel a torkomból, õ mégis megérti.

– Pontosan azt, aminek tûnik. Felébresztem Lilianát. Az igazi Lilianát. A módszert tõled tanultam.

Az éjjeliszekrényen injekcióstû és három üres fiola. Azokban tartottam a folyékony alterént.

– Nem – találom meg végre a hangomat. – Liliana én vagyok!

– Csak szeretnél az lenni – és meglengeti a kezében a legújabb Fabien-regényt. – Hiú ábránd.

– Az én könyvembõl olvasol fel neki!

– A te könyved? Ugyan – kacag õ. Nincs kímélet a nevetésében. – Mondjuk inkább, hogy az enyém!

– Hát te voltál? Te írtad át?

– Ki más? Lehet, hogy a szirupos regényeid sikert aratnak az elhanyagolt háziasszonyok körében, de valljuk be, pocsék író vagy. Nem hagyhattam, hogy csupa vattacukor-klisével és elkoptatott ponyva-sallangokkal töltsd meg a mi történetünket – és amikor azt mondja, „mi”, megfogja az eszméletlen lány kezét.

Sírás fojtogat. A gombóc a torkomban egyre nõ, szétfeszít, végül kirobban belõlem a zokogás.

– Azt mondtad, szeretsz!

– Hazudtam – vonja meg a vállát Fabien. – Jaj, hagyd már ezt az ostoba nyavalygást! Legalább egy keveset próbálj megõrizni a méltóságodból!

Kirohanok a szobából, a házból. Nem akarom tovább hallgatni. Nem akarom látni. Nem akarom, hogy lásson.

A kerti fészer mellett ér utol. Az arca bûnbánó, békülni akar. Szipogva hátat fordítok neki. Nem elõször árult el, de még soha nem alázott meg ennyire.

– Ne haragudj az elõbbiekért – szól halkan. A keze a vállamra nehezedik, és én még mindig egész testemben beleremegek az érintésébe. – Mielõtt Liliana felébred és elmegyünk innen, el akartam mondani, milyen sokkal tartozom neked.

– Az életeddel – felelem.

A kezemben meglendül az ásó, amit eddig magam elõtt rejtegettem. Megperdülök, minden erõmet beleadom az ütésbe.

Tompa puffanás. Utálom ezt a hangot. Becsukom a szemem, hogy ne kelljen végignéznem, amint az ásó éle a húsába hatol.

Fabien – vagyis az, aki rövid ideig Fabien volt – hangtalanul dõl el.

Mély levegõt veszek, és egészen lassan fújom ki. Ami most jön, azt a részt ki nem állhatom.

Megtörölgetem az ásó élét, óvatosan, nehogy bepiszkoljam a ruhámat – a vér nehezen jön ki a selyembõl –, és végignézek a kertemnek ezen az elhanyagolt fertályán, amelynek hepehupáin oly buja zölden nõ a fû. A hét kis halom közé még épphogy be tudom majd illeszteni a nyolcadikat. Megjelölöm a helyet, ahol ásni fogok. Ezúttal kétszer olyan széles gödröt, mint rendesen, mert most két személyre lesz.

Elõtte persze még vissza kell menjek a házba a lányért.

Míg kiérek az elvadult fák közül a rendezett virágágyak közé, az ásót hanyagul a vállamra vetve, magamban számolok: ha sietek, akkor bõven lesz idõm rá, hogy vegyek egy illatos fürdõt, belepréseljem magam az egyik férfivadító szerelésembe, és még ma este becserkésszem õt.

Még nem tudom, hol fogok rábukkanni, de azt pontosan tudom, mit keresek: egy szõke, kék szemû fiút.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Honfy.Ágnes.Ilona	[#4] | Elküldve: 2007-05-11 12:53:55
Tag Regisztráció ideje: 2007-01-25 15:39:46 Hozzászólások száma: 2	Köszönöm Neked is, a gratulációt is, és hogy elolvastad a novellát :-)
[Profil]
Desdichado	[#3] | Elküldve: 2007-04-27 15:31:48
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 138	Tetszett! jó volt a sztori is, de különösen az tetszett, hogy csaknem kizárólag párbeszédbõl fel tudtad építeni az egész történetet! Gratula!
[Profil]
Honfy.Ágnes.Ilona	[#2] | Elküldve: 2007-04-16 12:10:26
Tag Regisztráció ideje: 2007-01-25 15:39:46 Hozzászólások száma: 2	Köszönöm, hogy olvastad. És örülök, hogy tetszett.
[Profil]
gorg	[#1] | Elküldve: 2007-04-09 22:14:40
Tag Regisztráció ideje: 2007-01-09 15:00:14 Hozzászólások száma: 36	Remek, remek. Kicsit hiányoltam a konkrétabb jelzéseket az idõ múlását illetõen. Merthogy a "nyolcadik" élettartalma ugyebár nem egy-két nap. De sebaj.     ...bummcsikávávááá..megmutatomhogyhogykelléllni...
[Profil]