Geller Olga
Kegyetlen mesék I. - Mary Alice
szerző: Geller Olga | megjelent: 2008-03-16 22:10:42 | kommentek száma: 2 | olvasottság: 121 | tulajdonos: MortiKEGYETLEN MESÉK I. – MARY ALICE
Linetown. Egy kisváros a semmi közepén. A neve is mutatja, hogy a határon van. Északnyugatról Észak-dakota, délnyugatról Dél-dakota, míg keletrõl Minnesota állam határolja. Ám, nemcsak mesterséges határon van e kisváros. Egyik szélét lombhullató erdõ, másikat füves puszta mutatja a hosszú országút végét, mely átszeli a települést. Kevés utca ágazik le belõle, éjjelenként, senki se teszi ki a lábát háza ajtaján. Olyankor a város szinte kísérteties, melyhez hozzájárul, hogy a közvilágítás áramellátása nem épp a legkorszerûbb, s ezért egyszer-egyszer elalszanak a lámpák. Errefelé nem élnek gyilkosok, se tolvajok. Ez kérem, szépen egy nyugodt kisváros. Itt nem történhetnek balesetek, cserbenhagyásos gázolások, betörések. Itt mindenki ismer mindenkit, kivéve én…
Szerettem itt élni, bár tanulmányaim alatt keveset voltam itt. Most mégis, a szülõvárosomba hívott a kötelesség…
Megálltam az épület bejárata elõtt, s a magasba tekintettem. A kis lakóházak közül és a nagyobb kórház mellett, kimagaslott az épület. Máig nem értem, hogy kinek az ötlete volt, egy kisvárosba, elmegyógyintézetet alapítani. Egy csendes, nyugodt kisvárosban… Csak bámultam az elém tornyosuló hatalmas épületet, mely úgy látszott mintha egy ítélõszék lenne, s én lennék a vádlott, pedig csak az elsõ megbízásom miatt jöttem. Az elsõ igazi betegemhez.
Kicsit féltem, vajon mi vár rám odabent. Egyedül. Hisz õk is emberek- vigasztaltam magam- de másképp látják a világot. Ahány ember annyi világ. Ha egy ember meghal, akkor egy világ hal meg… ha az a világ gonosz, megkönnyebbülünk, ha jó, akkor megsiratjuk… Én ismertem a saját világom, s annak emberi valamint isteni törvényeit, míg másokét annyira nem, bár ez volt a szakmám. Ismernem kellett volna, de a tapasztalataim még közel sem feleltek meg az elvárhatóak.
Gondolataim sorát egy férfi szakította meg, aki épp kinyitotta az ajtót, s betessékelt.
- Jó reggelt! Ha jól sejtem, akkor maga Mr. Camp. Mary-hez jött ugye?- kérdezte mosolyogva.
- Jó reggelt Mr.… - kezdtem én is, de a nevét nem tudtam, mire õ kisegített.
- Jim Smidt- mondta kedves hangon, s kezet ráztunk.
Negyvenes éveit taposó férfi volt, kissé kövér, de ez látszólag nem rontotta a kedélyét. Fekete haja hátra volt fésülve, kis szakálla kissé meg is fiatalította még a mosolyán kívül is.
- Tudja maga a hetedik pszihiátere a lánynak-, kezdte el mondandóját, majd utat mutatott, s én követtem- mi csak Mary Alice-nak hívjuk, bár senki sem tudja az igazi nevét, sem a származását.
- Ezt nekem nem említették-, lepõdtem meg kicsit. Ami azt illeti semmit se mondtak szinte…
- Mr., magának sok mindent nem említettek, hogy elvállalja a munkát-, jegyezte meg enyhe mosollyal, de nem olyannal, amivel üdvözölt- nem beszél senkivel cirka három éve. Az utolsó szava az volt, hogy ásványvizet kér- mesélte vezetõm.
Nem kérdeztem, csak bámultam a fehér folyosókat. Hol jobbra, hol balra fordultunk. Labirintusnak éreztem a helyet, s ezt Mr. Smidt is észrevette.
Nyugodjon meg Mr. Camp, egy idõ múlva már ki fog igazodni a folyosók útvesztõiben, de elõtte párszor el fog tévedni- jegyezte meg nevetve, mikor odaértünk egy rácsokkal védett folyosóra, majd az ott álló õrnek adta belépõkártyáját, s az kinyitotta az ajtót, nekünk- itt tartjuk a veszélyesebb fajtából valókat-, magyaráztam, mikor nagy nyikorgással becsukódott mögöttem az ajtó.
- De azt mondta, hogy három éve meg se mukkant. Akkor miért olyan veszélyes?- kérdeztem vissza miközben az ápolókat, néztem, akik tagbaszakadt férfiak voltak.
- Nyolc évvel ezelõtt találtak rá az országút mentén, egy szobalány ruhában, mely teljesen át volt itatva vérrel, kimerülten. Azonnal a kórházba szállították, de kiderült, hogy rajta egy centi karcolás sincsen. Viszont az a rengeteg vér a ruháján kilenc különbözõ személy vére volt. Nem tudták azonosítani a lányt, õ meg nem szólalt meg. Egyik nyilvántartásba se volt benne, a ruha annak ellenére, hogy eléggé jellegzetes volt, a környékbelieknek nem mondott semmit. A lányból gyanúsított lett, de semmi konkrét bizonyíték nincs arra, hogy egyáltalán gyilkosság történt, mert senki sem jelezte, tehát tanú nem volt. A lány õrültnek nyilvánították, és idehozták. Azóta hat orvos próbálta megfejteni a titkát, sikertelenül- magyarázta komoly arccal, s közbe hol jobbra, hol balra fordultunk a folyosókon, s én feladtam, ama reményemet, hogy visszatalálok egyedül a kijárathoz.
Hamarosan megálltunk egy ajtó elõtt, s õ kulcsával kinyitotta azt.
A hirtelen jött fényesség miatt eltakartam szemem. Ez a szoba, alig volt kisebb azoknál, amikbe eddig jártam, elsõ pillantásra. Mikor már elmertem venni a kezem, láttam, hogy tényleg kisebb, s még jobban körülnéztem. A szoba berendezése egy ágyból, egy éjjeliszekrénybõl, egy asztalból, s két székbõl állt. Hófehér falain, csak egy festmény lógott, ablak, csak fent egy kis nyílás volt, természetesen rácsokkal, hogy még a reményt is elvegye a szabadulásnak. Nem értettem, hogy lehet egy olyan kis ablakkal ellátott szoba, mint ez ilyen fényes, de a kérdést nem tettem fel, nem volt rá idõm. Õ az asztalnál ült, engem bámulva harag zöld szemeivel, mellyel talán lelkemig hatolt. Nem bírtam állni szeme pillantását, ezért elfordítottam fejem, s beléptem az ajtón, mely utánam halkan csukódott be.
Én némán, de mégis magabiztosan ültem le elé, s újra vettem a bátorságot, hogy szemébe nézzek, ami még mindig engem fürkészett. Az a mélyre hatoló szempár… melyet fekete hosszú, ám alig hullámos haj övezett. Frufrujának egy-egy tincse belelógott szemébe, míg többi hajzuhataga rakoncátlanul hullott vállára, és hófehér ruhájába- mely szinte beleolvadt környezetébe- jól állt neki.
Sokáig csak néztük, tanulmányoztuk egymást, majd megtörtem a csendet.
- Én Dr. Erik Camp vagyok… az új orvosod. Ha jól tudom a hetedik- tetem hozzá, de õ nem reagált. Se egy gúnyos mosoly, se egy hang. Mintha tudomásul se vette volna.
Nem tett semmit csak bámult, ami engem egyre jobban zavarba hozott, s ezt szemmel láthatóan észre is vette. Halvány mosoly ült ekkor arcára, de ez pillanat múlva el is tûnt. Lassan felállt, megkerült engem s közbe tanulmányozott. Én csak ültem, igyekeztem nem elárulni magamról semmit.
Õ visszaült elém, s tovább fürkészte tekintetem, magáról nem elárulva semmit. Úgy éreztem, lassan hatása alá kerülök az igézõ zöld szemének, s talán erre várt õ is mikor hirtelen megszólalt.
- Mit akar Mr. Camp?- kérdezte halkan szinte bizalmas hangon.
Én erre nem tudtam hirtelen, mit válaszoljak, ezért csak kis idõ után szólaltam meg.
- Hogy mi történt nyolc évvel ezelõtt… a neved…. A korod… a származásod… indokok és hogyanok várják a választ- válaszoltam kissé zavarodottan.
- Túl sokat akar Mr.- válaszolta nemsokára- túl sokat… mindenki- suttogta.
- Miért?- kérdeztem vissza- olyan szörnyû titok? Netán átok?- tettem fel újabb kérdéseket, de õ elnémult, s most már engem se tanulmányozott. Lassan felállt, s a falhoz ment, ahol egy kép lógott. Naplementét ábrázolt, ami vérvörösre festette a tájat, s a tengert- hogy hívnak?- kérdeztem késõbb.
- Mary Alice-nek- suttogta érzéketlen hangon, meg se moccanva.
- Hazudsz- jelentettem ki halkan, mire õ hirtelen megfordult, s az asztalra csapott.
- Sosem hazudok Mr.! Ne merje ezt állítani, míg nem tudja biztosan, hogy mi az igazság!- kiabálta, s visszafordult háttal nekem, hogy a képet bámulja.
Azt mondták, hogy azért kapom õt, mert az ittléte alatt nem mutatott erõszakot… mégis bûnösnek tartották emberek meggyilkolásával, azon emberek meggyilkolásával, kiknek vére az õ kezén száradt. Nem lehetett szemtanú, mert ahhoz túl sok vér volt rajta. Az én feladatom volt eldönteni… bûnös vagy áldozat? Féltem a feladattól, féltem Mary Alice-tõl… Gondolatmenetemet õ szakította félbe.
- Sosem hazudok Mr. Camp… a csend egyértelmû, de a szavak ezerfélét jelenthetnek-, suttogta.
- Hogy hívnak?- kérdeztem újra, ugyanolyan halkan.
- Mary Alice-nek- válaszolta újra- így hív az ápoló, az orvos, a többiek, és maga is… nagyon jól tudja a nevemet, mégis kérdi- válaszolta, s visszaült elém.
- Hogy hívnak a szüleid?- kérdeztem másképp.
- Kik azok a szülõk Mr. Camp?- szegezte hozzám a kérdést-, az, akit annak szeretünk? Az, akit annak hívunk, mert így rendelte a sors, és a gyámügy? Vagy az, akinek a vére vagyunk?- kérdezte egymás után.
- Hogy hívnak a vér szerinti szüleid?- kérdeztem konkrétabban, de nem volt elég.
- Lehet árva, vagyok…- suttogta, mindvégig a szemembe nézve, rezzenéstelen arccal.
- Akkor a nevelõszüleid- válaszoltam, remélve egyenes választ ad, de tévedtem.
- Lehet utcagyerek, vagyok…- suttogta újra, ugyanolyan arccal.
- Mindenkinek van egy neve!- fakadtam ki-, amit a vér szerinti anyja, a nevelõanyja adott! Mindenkinek van!- most én hagytam el a csatatér helyszínét, s felálltam az asztaltól, majd a képhez sétáltam. Mesterien ki volt dolgozva, minden ecsetvonás érzelmet tükrözött. Fájdalmat, dühöt, halált, reménytelenséget… a csendet újra megtörtem- hány éves vagy?- kérdeztem, még csak nem is reménykedve, hogy egyenes választ ad.
- Huszonnyolc- vágta rá, mire én megfordultam, s tekintetemmel lelke mélyéig akartam hatolni, de lebonthatatlan falakba ütköztem, melyekrõl igyekezetem esõcseppként pergett le.
- Ez egyszerû kérdés?- szegeztem neki.
- Nincs egyszerû kérdés Mr., csak egyszerû válasz… az is ritkán- válaszolta- az éveket az emberek találták ki, hogy ezáltal szabályozzuk azt, ami nem is létezik… az idõt. Ezáltal tudunk, mindent a fennhatóságunk alá vonni. Mindent szabályozni, irányítani akarunk. A növényeket, állatokat, egymást… a világot, életet, halált. Azt hisszük istenek vagyunk, de néha a természet megmutatja, az igazi valónkat… porszemek, amelyet ha úgy tartja kedve, arrébb söpör-, suttogta maga elé, majd rám nézett halvány mosollyal- tudja Mr. Camp, vannak emberek, akik bár korosodnak, mégis sosem nõnek fel, s vannak gyerekek, kik érett gondolkodással rendelkeznek. Én 28 éves vagyok, és 28 évesnek is érzem magam. Ezért volt egyszerû a válasz- magyarázta.
- Szóval akkor te egyik nevet se ismered el, ahogy hívnak?- kérdeztem rávetítve a logikáját az elõzõ kérdésre, kevés sikerrel.
- Mr.- kezdte megint mosollyal arcán, de ez olyan lekezelõ mosoly volt inkább mintsem derûs- egyszer, ha valakit elneveznek, az lesz a neve. Ha utálja, ha nem. Ez így lenne logikus, de ne beszéljünk logikáról egy kiszámíthatatlan világban…
- Téged, akkor hogy neveztek el?- kérdeztem, s biztos voltam abban, hogy innen már nem tud menekülni.
- Nem tudom, alig voltam két hetes- válaszolta nevetve, majd mikor látta, hogy feladom, folytatta- Mr., maga válaszokat akar, elõbb tanuljon meg kérdezni. Tanulja meg feltenni a pontos, és precíz kérdést- suttogta.
- Van?- kérdeztem, mire õ kis idõ múlva megingatta a fejét- akkor?
- Tanulja meg, hogy nincs… nincs pontos kérdés, ahogy pontos válasz sem mindig. Minden relatív, Mr.. élet- halál, fény- sötétség… ki az õrült? Vajon ki? Talán az, aki rémeket lát? ... hangokat hall? Aki meg tudja jósolni a jövõt? Aki olvas a múltban? Õrültek… az emberek régen boszorkányságnak kiáltották ki azt, amit nem értettek. Mára az illetõt szemfényvesztõnek, vagy õrültnek mondják. Mert nem ésszerû… nem valóság… Mi a valóság Mr.? Az hogy maga itt ül velem szembe? Lehet, hogy épp hallucinálok. Vagy mi? Az óra járása? Lehet alapból rosszul, van beállítva.
Én nem tudtam válaszolni neki… nem értettem a logikáját, bár volt benne igazság. Én a realitás embere vagyok, s azok közé tartozok, kik természetellenesnek tartják mindazt aki, és ami ellentmond az ember által megszabott törvényeknek.
- Válaszokat akar Mr.? A válaszaim egyszerûek. 8 történet, amelyek a kilenc személyhez kapcsolódnak. kilenc történet, melyet senki nem ismer. Se a hogyant, se a mikort és miértet. Ezt akarja tudni igaz?- kérdezte bizalmas, mégis rideg hangon.
- Te nem vagy õrült- jelentettem ki halkan- nem tudom mi vagy, de nem õrült.
- A zsenit és az õrültet csupán egy hajszál választja el. Én vagyok a hajszál-, suttogta, olyan hangon minek jelentését akkor nem értettem. Mindkettõ mégis egyik sem…- s elmosolyodott, de ez a mosoly nekem inkább félelmetesnek tûnt, mintsem kedvesnek…
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1061)Mit olvasol jelenleg? (605)
Darren Shan (89)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Sam Firstenberg: Amerikai nindzsa
Ahogy az embernek egyre több unokaöccse/unokahúga lesz, egyre gyakrabban kell szembesülnie a ténnyel, hogy ami gyermekkorában olyan nagyon jónak és izgalmasnak tûnt, felnõttfejjel már... hát... vitatható minõségû. Eleve az sokkoló, hogy a közvetlen szülõi gondoskodás (azaz korlátlan befolyás) alól kikerülve nem az elsõ dolgunk egész nap csokit enni kólával és chipsszel - hát még ha esélyt adunk egy-egy régi kedvencnek! | tovább...
Neil Gaiman - Csillagpor
A mesék voltaképp az életrõl szólnak. Az élet útjáról és az azon leselkedõ veszélyekrõl. No meg arról, hogy ha erõsek vagyunk, és nem térünk le az útról, akkor megvalósíthatjuk legbensõbb vágyainkat. Neil Gaiman is ezt a sablont követi, bár nem éppen abban a stílusban és formában, mint ahogyan azt mindannyian megszoktuk már. | tovább...
Neil Richard Gaiman (1960 - )
Az 1960. november 10-én, az angliai Portchesterben született Neil Gaiman számos sci-fi és fantasy mû írója, beleértve több rajzolt regényt (graphic novel) is. Gaiman lengyel zsidó családból származik, édesanyja, Sheila Gaiman gyógyszerész, apja, David Bernard Gaiman a család élelmiszerbolt-hálózatában dolgozott. | tovább...
Lawrence Block - Bérgyilkos mindörökké
J. P. Keller több mint másfél évtizede bukkant fel elõször Mr. Block életében. A debütálást egy 1989-es, a Playboyban leközölt novella jelentette, melyben az akkori olvasók megismerhették a keveset beszélõ, de annál többet gondolkodó bérgyilkost. | tovább...
James M. Cain - A postás mindig kétszer csenget
A postás mindig kétszer csenget olyan cím, amit mindenki ismer, még ha nem is tudja pontosan, hogy honnan. Gondoljunk csak valamelyik filmváltozatra, vagy magára a könyvre; a történet igazi klasszikussá nemesedett, mely valósággal beárnyékolta szerzõjét, újabb példát jelentve arra, hogy néha a mû képes túlnõni saját alkotóján. | tovább...
Ektomorf - Outcast
A magyar Ektomorf zenekar a tavalyi év végén új albummal jelentkezett. Míg elõzõ albumok, az Instinct sokak szerint kissé elhamarkodott volt, addig a 2006-os Outcast mindenért kárpótol. Az album az elejétõl a végéig egy kõkemény thrash-tribal metál album. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Regisztráció ideje:
2006-12-12 16:08:22
Hozzászólások száma:
218
"time heals nothing..." - Sopor Aeternus
Regisztráció ideje:
2007-01-09 15:00:14
Hozzászólások száma:
36
...bummcsikávávááá..megmutatomhogyhogykelléllni...