Füzesi Zsanett
Akarsz játszani?
szerző: Füzesi Zsanett | megjelent: 2009-12-24 12:59:00 | kommentek száma: 0 | olvasottság: 18 | tulajdonos: YumAKARSZ JÁTSZANI?
Roze leírta az utolsó sort is, majd becsukta a füzetet és felállt az asztaltól.
Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd elégedett mosollyal az arcán indult el a lépcsőn az alsó emelet felé. Mikor leért bement a konyhába és abban a reményben tárta szélesre a hűtő ajtaját, hogy talál valami harapni valót, ám hamar szembesülnie kellet azzal, hogy ez csak hiú ábránd volt. Ezért csak elvett egy almát a tálból ami asztal közepén állt és már indult is volna tova mikor meghallotta a kedvenc Tankcsapda számát. A zene a szobájából szűrődött ki, így hamar rájött, hogy a mobilja csörög. Kettesével szedte felfelé a lépcsőfokokat és még pont idejében sikerült lenyomnia a fogadás gombot.
- Mond.
- Roxy vagyok. Na, befejezted?
- Épp az előbb írtam le az utolsó mondatot. Már csak be kell gépelnem.
- De ugye holnap behozod? Tudod, hogy már várom a folytatást.
- Nem hiszem, hogy el fogod tudni olvasni a macskakaparásomat – nevetett Roze.
- Azért tegyél egy próbát. És most mit fogsz csinálni?
- Elmegyek, sétálok egyet.
- De ugye vigyázol magadra? – jött az aggódó hang a túloldalról. – Tudod, hogy nem szeretném, ha valamelyik képzeletbeli vámpírod elkapna – ahogy ezt kimondta Roze belenevetett a telefonba.
- Ugye nem hiszed, hogy vámpírok tényleg léteznek? – kérdezte szkeptikusan barátnőjétől.
- Sosem lehet tudni – felelte komoly hangon Roxy. – De most tényleg, vigyázz magadra. Rossz előérzetem van – mondta, majd letette a telefont. Roze csak megcsóválta a fejét, mert tudta, hogy Roxy imádja a természetfeletti jelenségeket és hisz is bennük, de ő nem ilyen volt. Na jó talán egy kicsit mégis. Mindenesetre felkapta a füzetet az asztalról és kifelé menet belerakta a táskájába amiben már szép rendben ott sorakoztak a holnapra szükséges könyvek. Miközben lefelé ment beleharapott az almába és megállapította, hogy kár volt mert ettől csak még éhesebb lesz.
Kilépett a bejárati ajtón és mélyet szippantott a friss kora őszi levegőből. Gyenge szél simogatta az arcát és egy-két kósza tincset ide oda fújt a szeme előtt. Roze felnézett az égre ahol már ott tündöklöttek a csillagok, majd elindult szokásos esti sétájára. Roxy-nak mindig azt mondta, hogy ezeken a sétákon szerzi a történeteihez a jó ötleteteket. Ez részben igaz is volt, de nem fedte a valódi okot ami nem volt más mint, hogy egyszerűen imádott éjszaka sétálni. Nem csak a csend és a levegő miatt, hanem azért is mert az éjszakát mindig is titokzatosnak tartotta, amikor az ember soha nem tudhatta hogy mikor ugrik ki valami a bokorból és ijeszti halálra. Roze elsétált a játszótérig ahol leült az egyik hintába fittyet hányva a táblára ami mindenki figyelmét felhívta, hogy a hinta csak 12 éven aluli gyerekek számára van fenntartva. Roze eltüntette az alma maradékát is majd lökött egyet a hintán mire a láncok olajozás híján megnyikordultak.
Vagy fél óra is eltelhetett így míg Roze a gondolataiba merülve üldögélt. Mikor már elkezdett fázni és a szél is némiképp felerősödött leállította a hintát és már kiszállni készült belőle amikor a háta mögül halk fütyörészést hallott, ami minden másodperccel egyre erősebb lett míg végül a lány egy régi gyerekdal dallamát nem vélte felismerni benne. Roze hátra fordult és látta, hogy pár méterrel mögötte egy fiú áll aki fél arcát sötét haja mögé rejtette. A fiú rámosolygott a lányra és abba hagyta a fütyülést.
- Hát te mit keresel itt ilyen későn? – kérdezte és leült a másik hintába.
- Ezt én is kérdezhetném tőled.
- Jogos. Én csak egyszerűen szeretem az éjszakát – felelte és búzavirág kék szeme titokzatosan megcsillanta a lámpa fényében. – Mond csak akarsz játszani valamit?
- Mégis mit? – kérdezte gyanakodva Roze.
- Csak felelj. Igen vagy nem.
- Hát… - Roze elgondolkodott egy pillanatig majd miután arra a következtetésre jutott, hogy úgy sincs semmilyen veszteni valója, bólintott. – Akarok – és ekkor mintha csak a feje tetejére állt volna a világ. Még pislogni sem volt ideje a fiú már közvetlenül előtte állt és rámosolygott. Roze-nak pedig nem kerülte el a figyelmét a két kis apró tűhegyes szemfog.
- Mi vagy te? – kérdezte bár tisztában volt vele, hogy feleslegesen.
- Pontosan tudod mi vagyok – suttogta a fiú és hangja végigborzolta a lány testét. – Én vagyok az akivel még a legrosszabb rémálmaidban sem találkoznál, mégis vágysz az érintésemre – mondta és végigsimította jobb kezével a lány arcát, majd egy lépést hátra lépett szabad utat engedve ezzel a lánynak. Roze ki is használta az alkalmat és elkezdett rohanni.
- Hiába futsz. Előlem nem menekülhetsz – kiáltotta utána a fiú és hangos nevetése betöltötte az éjszakát.
Roze olyan gyorsan futott ahogy csak bírt és csak akkor állt meg amikor már nem hallotta a nevetést és úgy vélte, hogy elég messzire jutott. Lelassította a lépteit és megrázta a fejét. Nem lehet, hogy egy igazi vámpírral találkozott. Biztosan csak egy srác akarta megtréfálni.
- Látom még mindig nem hiszed el igazán, hogy az vagyok akinek látszok – hallotta meg az ismerős hangot, majd mikor megfordult látta, hogy a fiú ott áll tőle pár lépésre. – Pedig én tényleg vámpír volnék. És most már hiába menekülsz. Kimondtad a varázsszót. Te akartál játszani – mondta és közelebb lépett Roze-hoz és hüvelyk és mutató ujja közé csippentette a lány állát és olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkuk szinte összeért. – Adok egy kis előnyt, persze csak, ha te is úgy akarod. Vagy befejezhetjük most is, de akkor abban semmi móka nem lesz – mosolygott és elengedte a lányt. Roze egy pillanatra majdnem elvesztette az egyensúlyát, de még idejében sikerült összeszednie magát.
- Na, nem futsz? – kérdezte a vámpír mire Roze ismét nekiiramodott csak, hogy ezúttal már tudta, hogy a fiú a nyomában van. Egészen addig futott amíg el nem ért a falu végét határoló erdőig. Itt egy pillanatra megtorpant.
- Csak az erdőbe tudsz bemenni – hallotta ismét a hangot és nem is kellett neki több bevetette magát a fák közé. A sötétség miatt szinte semmit nem látott ezért nem tudott gyorsan menni. Mikor már mélyen bent járt az erdőben ólom súllyal nehezedett rá az éjszakai csend. Megállni azonban nem akart mert tudta, hogy akkor ismét megszólalna az a hátborzongató hang ezért inkább megfontolt léptekkel indult tovább. Azt hitte egyedül van, de tévedett. Az a sötét lény aki belerángatta a játékba ott volt folyton folyvást a nyomában és valójában ő terelgette a lány lépteit a megfelelő irányba. Roze nem messze a fák között halvány világosságot vélt felfedezni és valóban néhány lépés múlva kiért a fák sűrűjéből és egy alacsonyabb domb tetején egy romvárat pillantott meg aminek egyik ablaka fényt árasztott a külvilág felé. Roze elindult a vár felé ám amint haladt felfelé az egyik ponton olyan érzése támadt mintha valami árny suhant volna el mellette. De ezt végül csak a képzelete játékának vélte. Mikor felért szembesülnie kellett avval, hogy a várnak nincs bejárata és csak a falon átmászva juthat be. Mikor felmászott a falra és leugrott a túloldalon eszébe jutott egy régi gyerekkori emlék amikor ő és a barátai még nem lehettek többek tíz évesnél és mindig az ilyen várromok körül játszottak. A túloldalon aztán megpillantotta a hatalmas kaput aminek látszólag semmi baja nem lett az elmúlt évtizedek vagy talán évszázadok alatt. Óvatosan belökte a kaput ami hangos nyikorgással tárta fel a kastély belsejét.
Ám a sötétség ami eleinte fogadta csak illúzió volt mert amint átlépett a kapun az bezárult mögötte és a vár sötét belseje átváltozott. Hírtelen megtelt emberekkel akik mintha csak a 17. szászadból léptek volna elő. Csodálatos ruhakölteményeket viseltek és mindegyikük egy-egy maszkot tartott az arca előtt. A csarnokot ami valójában egy bálterem volt a magasból lelógó gyertyákkal teleaggatott hatalmas aranycsillár világította be. Roze azonban mielőtt meg tovább nézelődhetett volna az egyik idegen egy maszkot nyomott a kezébe majd odébb táncolt. Roze próbált kikerülni a táncoló tömegből de valahogy mindig mielőtt elérte volna a biztonságot nyújtó falat valaki lökött rajta egyet aminek következtében visszakerült a táncoló tömegbe. A zene egyszer csak elhallgatott és a táncoló sereg is megtorpant. Mindannyian egy irányba fordították a fejüket.
Roze nem volt túl magas ezért lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy ő is lásson valamit. A tömeg a terem végében álló trónt figyelte ami egyenlőre magányosan álldogált az emelvényen. Majd az egyik vörös függöny mögül, ami körbe határolta a termet, kilépett az a fiú aki Roze-t ide vezette. Ő is régi ruhában volt és még egy tolldíszes kalapot is viselt. Meghajolt a sereg előtt, majd helyet foglalt a trónon.
- Kedves barátaim. Ma egy kis meglepetéssel szeretnék kedveskedni nektek – kezdett bele a beszédébe és a hangja olyan bársonyos volt, hogy Roze mikor meghallotta teljesen beleborzongott.
- Köreinkben egy halandó is elvegyült. Senki nem tudhatja, hogy ki is ő. Arra gondoltam, hogy játszhatnánk egy amolyan macska egér játékot. Azé lesz a halandó aki legelőször elkapja.
- Te is játszani fogsz Nicholas?
- Természetesen hiszen én sem tudhatom előre, hogy a mi kis egérkénk merre fog szaladni a macskák elől – és amint kiejtette ezeket a szavakat vetett egy futó pillantást Roze-ra és elmosolyodott. – Akkor hát kezdődjék a játék.
Roze egy lépést tett hátra, ám gyorsan megállt mert tudta azzal, hogy elkezd menekülni csak felhívja magára a figyelmet. Csak akkor mozdult meg ismét amikor más a vámpírok is elkezdtek mozgolódni. Eleinte csak gyanakodva tekingettek körbe majd lassan elkezdtek szétszóródni és sétálni a teremben. Roze ekkor kihasználta az alkalmat és a maszkot az arca előtt tartva a legközelebbi falig hátrált. Mikor már érezte a biztonságot jelentő hidegséget a háta mögött akkor tekintett szét ismét és még mindig csak a kutakodó tekinteteket látta. Lassan elkezdett araszolni a fal mentén egészen addig amíg ki nem tapintott a háta mögött valami sima felületet. Megfordult és a tükörképével találta szembe magát. Mikor ismét hozzáért a tükörhöz a felület elkezdett hullámzani, majd Roze keze eltűnt a tükör belsejében.
- Ott van nézzétek! – kiáltott az egyik vámpír és Roze felé mutatott, mire az összes tekintet a lányra szegeződött. Roze-nak nem is kellett több rögtön átlépet a tükrön. A túloldalon ismét sötét volt, csupán néhány fáklya világította meg a hosszú lefelé kanyargó lépcsőt. Hátra nézett és látta a felé induló tömeget. Elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn egészen le az aljáig. A hideg ami itt fogadta váratlanul érte és egy pillanatra kirázta a hideg. Itt a fény kísérteties árnyékba vonta a falakat. Roze hallotta a háta mögül, hogy páran elindultak lefelé ezért nem volt más választása minthogy tovább menjen. Nem kellett sok idő hogy rájöjjön a várbörtönbe jutott. A falakról bilincsek lógtak le és egy-kettő alatt még ott feküdt a foglyuk igaz már csontváz alakban. Roze talált egy beugrót amiben szintén egy hulla aludta túlvilági álmát. Bár nem volt túl sok gusztusa ahhoz, hogy egy hulla mellett rejtőzzön el. A léptek azonban egyre közelebbről hallatszottak így nem volt más választása. Arrébb lökte a csontvázat aminek a mozdulat hatásara leesett a feje és hangos koppanással ért földet. Az egész pince visszhangzott a zajtól. Roze azonban jobbnak látta, ha inkább nem mozdul meg. A léptek pedig egyre közeledtek és lassan elérték a beugrót. Roze szíve egyre hevesebben kezdett el kalimpálni, majd ahogyan a vámpírok tovább haladtak úgy lassult le mint a vízesés cseppjei mikor leértek a békésen folydogáló patakba. Roze megkönnyebbülten sóhajtott egyet és már éppen ki akart lépni a beugróból amikor hírtelen egy jól megtermett férfit látott maga előtt. A vámpír rámosolygott és szándékosan nagyra tátotta a száját, hogy jól kivehetőek legyenek a szemfogai amik kisebb fajta késnek is beillettek volna.
- Gyere csak Bill. Megtaláltam az egérkénket – mondta mély dörmögő hangján. Újabb léptek következtek, majd Roze megpillantotta a nevezettet, bár sokat nem látott belőle mert az előtte álló vámpír széles vállai szinte az egész kilátást eltakarták.
- Csak nem osztozkodni akarsz rajta? – kérdezte Bill.
- Gondoltam lehetek egyszer én is nagylelkű. Hátha egyszer te is meghálálod – felelte a másik.
- Tudod, hogy ezt nem ígérhetem. A herceg nem mindig olyan nagyvonalú, hogy megengedi, hogy mi igyunk először a zsákmányból. És ha én találom meg elsőnek akkor csak magamnak akarom. Bocs pajtás.
- Akkor én sem tehetek mást… - kezdte majd kitátotta száját ám még mielőtt elérhette volna a lány nyakát Bill hatalmasat lökött rajta.
- Ezt most vegyem kihívásnak?
- Vedd aminek akarod – mondta Bill és ismét nekirontott társának. Roze előtt pedig kitárult az út a szabadság felé és ő nem volt rest rálépni erre az ösvényre. Óvatosan elosont a dulakodó vámpírok mellett, hogy minél kevesebb feltűnést keltsen, majd mikor maga mögött hagyta őket elkezdett rohanni visszafelé.
A lépcső tetején azonban kénytelen volt megállni. Nem tudta, hogy merre tovább. Átnézett a tükrön és nagy meglepetésére a bálteremben nem volt senki. A vámpírok biztosan nem gondolták, hogy olyan bolond lesz, hogy visszatér ide ahol akármikor rávetheti magát valaki. Átlépett a tükrön ami megint apró hullámzásba kezdett mikor a lány hozzáért. Roze odament a bejárati ajtóhoz és erősen megrántotta a kilincset, de nem történt semmi. Tett még egy próbát, de az ajtó csak nem akart megmozdulni.
- Hiába is próbálkozol. Nem fog sikerülni – búgta bele a fülébe egy hang a háta mögül. Roze fel sem fogta, hogy ismét veszélyben van csak automatikusan felelt.
- De akkor hogyan tudtam bejönni? - kérdezte.
- Itt minden csupán mágia. Egyszerű mágia – felelte a hang, majd Roze érezte, hogy arrébb söpri valaki a haját a válláról. Ám amikor meg akart fordulni két erős kéz megragadta és olyan erősen megszorította, hogy mozdulni sem bírt.
- Jobb ha nem ellenkezel. Akkor kevésbé fog fájni. Sőt! Még az is lehet, hogy élvezni fogod. Nem hittem volna, hogy pont én talállak meg. Én akit a többiek csak egy senkiházinak tartanak. De most…
- Miért hiszik, hogy senkiházi vagy? – kérdezte rögtön a lány és azt remélte, hogy amíg szóval tartja a vámpírt talán ki tud találni valamit, hogy egér utat nyerjen. A vámpírt meglepte a kérdés olyannyira, hogy egy kicsit engedett a szorításon, így Roze meg tudott fordulni. A fogva tartója vékony volt és magas. Szintén olyan sötét hajkoronával rendelkezett mint Nicholas és a szeme is mintha hasonlított volna de ez sokkal fakóbb kék volt.
- Te nem Nicholas testvére vagy?
- Ki ne mond még egyszer azt a nevet – rivallt rá a vámpír. – A drágalátós bátyám csupán pár perccel lett előbb vámpír mint én és máris őt választották meg a vérszívók hercegéül. Felháborító – mondta és ahogy belemerült a szónoklatba olyannyira elfeledkezett magáról, hogy elengedte a lányt.
- Gondolj bele. Belőlem mennyivel jobb herceg lett volna. Sőt király – mondta. – Én már rég választottam volna magam mellé egy asszonyt és uralkodnék a népemen ahelyett, hogy ilyen ostoba játékokkal mulatom minden este az időt. Pazarlás. Pont ezért becsülnek minket ennyire alá az emberek. Az ilyen felelőtlen vezetők miatt – majd egy percnyi levegővétellel körülnézett de akkor már Roze-nak nyoma sem volt. – Hát ez meg hová tűnt? Kiöntöm neki a lelkem ez meg csak így egyszerűen itt hagy. Ezek a mai fiatalok. Bezzeg pár száz évvel ezelőtt…
Amíg a vámpír szónokolt Roze elindult a trón felé. Felment az emelvényre és benézett a vörös függöny mögé ahol újabb rejtek átjárót talált ám ez ezúttal kanyargósan a vár belseje felé vezetett. Az alagútban teljes sötétség uralkodott. Roze eleinte nem látott semmit és a falmentén kellett haladnia ám mikor a szeme már hozzászokott a sötétséghez rajzokat vélt felfedezni a falon amik nyilván a vár történetét mesélték el. Szöveg is volt alattuk de valamilyen régies idegen nyelven írhatták amit a lány nem tudott elolvasni. Még nem ért az alagút végére amikor a kezével egy hideg réz kilincset tapintott ki. Lenyomta a kilincset és a hírtelen fény elvakította egy pillanatra és ez az idő éppen elég volt a bent lévő két vámpírnak, hogy egy másodperc alatt elzárják a visszafelé vezető utat. Roze háta mögött egy régies ruhába öltözött nő állt, vele szemben pedig az a vámpír aki érkezésekor a kezébe nyomta a maszkot.
- Már mikor megjöttél tudtam, hogy csak te lehetsz a halandó. Vámpír nem képes ilyen csodálkozással belépni a rejtekhelyünkre. Ekkora fényűzés csak egy embernek számára lehet ismeretlen.
- Mit csináljunk vele drágám? – kérdezte a nő. – Játszadozzunk el vele mielőtt szárazra szívjuk vagy öljük meg most azonnal?
- Inkább játszunk vele egy kicsit. Innen úgy is csak két út vezet ki és az egyiken már nem menekülhet – mondta a férfi és odadobott a nőnek egy kulcsot amivel az bezárta az ajtót amin Roze a könyvtárba jutott. – A másikat pedig kötve hiszem, hogy megtalálja. Nos? Én a helyedben futnék – nézett önelégült mosollyal az arcán a vámpír. Roze tett néhány bizonytalan lépést előre, majd mikor elhaladt a vámpír mellett aki még csak rá se nézett és befutott az egyik könyves polc mögé.
- Akkor hát kezdődjék a játék – csivitelte a nő majd élesen felkacagott. Roze futva indult meg a sorok között amik nem úgy helyezkedtek el mint ahogyan azt az ember egy könyvtárban elvárná. Itt a szekrények inkább labirintust képeztek amiben eltévedni ugyan nem lehet, de könnyen összezavarodhat az ember, ha túl sok időt tölt odabent. Roze a saját kétségbeesett lihegésén kívül semmit nem hallott. Mikor elfáradt az egyik polcnak támaszkodva próbált némi levegőhöz jutni és mikor már kicsit lecsendesedett akkor hallotta meg a vámpírok hívogató szólongatását.
- Hol vagy egérke?
- Bújj csak elő. Nem fogunk bántani ám. A cicusok csak eljátszadoznak veled egy kicsit. Miaúú. Hihi – és ekkor a nő előbukkant az egyik polc mögül. Roze felé fordította a tekintetét.
- Megtaláltalak – mondta, majd kecsesen lekezdett közelíteni a lány felé. Roze lehunyta a szemét és még egyszer megpróbálta összeszedni maradék erejét és nekivetemedett. A nő erre nem számított így egy darabig csak állt bambán majd a lány után eredt nyomában a társával aki időközben megtalálta őket. Roze a nagy rohanásban ahogy próbált az úttal együtt bevenni a kanyarokat megcsúszott egy ilyen akadálynál és nekiesett az egyik könyvespolcnak ami azzal a lendülettel 180 fokos fordulatot vett és mire a lány újra feleszmélt immáron a harmadik rejtett alagútban találta magát.
Nem mert megmoccanni sem nehogy odaát felfigyeljenek a zajra a vámpírok. Ám a polc semmilyen hangot nem eresztett át így Roze talpra állt és elindult a gyéren megvilágított folyosón. Ez nem volt olyan hosszú mint az előző, sőt igencsak rövidnek számíthatott ebben a hatalmas várban. A végét egy fal zárta le. Roze nem tudta, hogy mégis merre kellene keresnie azt a valamit amit megnyomva, lehúzva meglökve mozgásra bírhatná a falat. Megpróbálta meglökni, de ez nem vált be. Majd körülnézett és mivel az egy magában árválkodó fáklyán kívül semmi nem volt körülötte belecsimpaszkodott a fáklyatartóba. Először nem történt semmi, majd mikor elengedte a fáklyatartót és az visszaugrott eredeti helyére, hatalmas robajjal résnyire kinyílt a fal. A rés elég szűk volt de éppen elég nagy ahhoz, hogy Roze kiférjen rajta.
A túloldalon ismét egy folyosó fogadta ám innen két oldalról ajtók nyíltak. Az ajtók mindegyikén aranyozott táblára volt írva, hogy ki a szoba lakója. A folyosón ugyan nem volt senki, de egy két ajtó nyitva volt és Roze-nak az a rossz érzése támadt, hogy ha eddig nem is volt olyan nagy veszélyben most garantáltan abban lesz, hiszen elég nagy esély van arra, hogy a szobák mindegyikében vagy legalábbis néhányban ott tartózkodjanak a lakók. Ám mivel a könyvtárba nem akart visszamenni itt pedig mégsem álldogálhatott tétlenül, elindult. Az első pár szobában nem volt senki és semmi egy darab fa koporsót kivéve. Ahogyan azonban haladt előre a szobákban egyre több volt a bútor és egyre előkelőbb is. Roze sejtette, hogy a társadalmi ranglétra szerint vannak a szobák berendezve. Az egyik díszesebb szoba előtt elhaladva azonban mozgolódást hallott és bár tudta, hogy tovább kellene mennie nem bírta ki hogy ne kukkantson be a nyitott ajtón. Odabent két vámpír feküdt az ágyon fogaikat egymás nyakába mélyesztették a lepedő pedig már csupa vér volt körülöttük. Bár Roze ebben nem volt száz százalékig biztos mert az egész ágy vörös színben úszott. Roze elszörnyedve a jelenet láttán figyelmetlenségből meglökte az ajtót ami egy pillanatra megnyikordult. Ám szerencséjére a két vámpír annyira el volt merülve egymásban, hogy erre az igencsak apró zajra fel sem figyeltek. Roze ezúttal próbált minél hangtalanabbul lépkedni a folyosón aminek már látta a végét.
Mikor odaért egy újabb ajtó fogadta és ez sokkal díszesebb volt a többinél. Még hozzá sem ért csupán felemelte az egyik kezét az ajtó máris kitárult előtte. Roze tudta, hogy nagy ostobaságra vallana tőle, ha bemenne, de valami láthatatlan erő mégis belépésre késztette. Mikor az ajtó becsapódott mögötte döbbent rá, hogy varázslat áldozata lett. A szobában hatalmas baldachinos ágy állt mellette a sarokban pedig egy ébenfa koporsó. Vele szemben az ablaknál pedig ott állt Nicholas távolba révedő tekintettel.
- Gratulálok – kezdte és hangja teljes egészében betöltötte a helységet. – Minden elismerésem, hogy eddig sikerült mindenki elől meglépned – mondta, majd a lány felé fordult. – De velem nem így lesz – és ahogy kimondta már ott is állt közvetlenül a lány előtt. – Ez az ostoba népség mindig hagyja elfutni az olyan nagyszerű falatokat mint amilyen te is vagy Roze.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdezte elhaló hangon a lány és ahogy a vámpír még közelebb lépett hozzá megérezte a belőle áradó éhséget.
- Mert élvezem – nevetett. – És mert ragadozó vagyok. Örökké élek és bármit megtehetek amihez csak kedvem támad. És tudod, hogy most mihez lenne igazán kedvem Roze? – kérdezte mire a lány megrázta a fejét. Már egész testében remegett mert tudta, hogy bármit is tesz innen már nincs menekvés.
- Ahhoz, hogy megízleljelek – folytatta a vámpír és testével nekinyomta Roze-t az ajtónak, így a lány most már moccanni sem bírt. Nicholas közelebb hajolt hozzá és szinte a lány szájába suttogta a következő szavakat:
- Érzem, hogy rettegsz tőlem – mondta majd gyengéden megcsókolta a lányt, közben pedig kezével egyre feljebb haladt a lány testén egészen addig amíg el nem ért a válláig. Onnan aztán lesöpörte a lány haját és a csókot megszakítva ráhajolt Roze vállára. Éles fogaival átszúrta a puha húst. Roze érezte ahogyan egyre több vér távozik a testéből és már az ájulás szélén volt amikor a vámpír ismét felnézett rá most már sokkal élettel telibb arccal mint az imént.
- Tetszel nekem. Talán még sem öllek meg – mondta majd végignyalta nyelvével a lány nyakát. Roze-nak ez volt az utolsó emléke mielőtt elájult volna.
Mikor felébredt folyt róla a víz és hírtelen azt sem tudta hogy hol van. Felült és körülnézett. Nagy megkönnyebbülésére a szobája ismerős falai néztek vissza rá és ő az ágyában volt pizsamában. Valahogy mégsem tudta elhinni, hogy ez igaz. Ám ezt a gondolatot gyorsan elhessegette a fejéből és meggyőzte magát, hogy az egészet ami történt csak álmodta. Kikászálódott az ágyból és átment a fürdőszobába. Beállt a zuhany alá ám hiába próbálta elfelejteni, gondolatai minduntalan a tegnap estén és leginkább Nicholas-on jártak. Még soha nem látott olyan gyönyörű fiút mint ő. Ilyet kizárt, hogy saját magától ki tudjon találni. Még suliba menet is ezen gondolkozott és elmélkedéséből csak az tudta kirántani mikor váratlanul valaki ráugrott a hátára.
- Jó reggel Roze.
- Neked is Roxy. Hogy-hogy ilyen korán?
- Korán? – csodálkozva a másik lány és az órájára nézett. – Szerintem inkább te jöttél későn. Már két perce becsengettek.
- Pedig én már azt hittem, hogy most az egyszer nem fogsz elkésni.
- Én meg végre megéltem azt a napot, hogy elkésel – mondta mire mind a ketten elkezdtek nevetni.
- Elhoztad amit kértem? – kérdezte Roxy csillogó szemmel.
- Hát persze – felelte Roze, majd előhúzta a táskájából a kéziratot és barátnője kezébe nyomta. Mikor beértek az órára a tanár rájuk se hederített nyilván azért mert már megszokta, hogy Roxy mindig késik vagy talán azért mert annyira beleélte magát a magyarázásba, hogy fel se tűnt neki, hogy az osztály két újabb taggal bővült.
- Olyan csendes vagy ma. Talán valami baj van?
- Semmi csak nagyon furcsát álmodtam – felelte Roze majd elmesélte ami tegnap este történt.
- Szerintem túl sok vámpíros könyvet olvasol.
- Ezt pont az mondja nekem aki minden éjjel horror filmet néz? – újabb nevetés, majd a téma teljesen más felé terelődött. Roze a nap végére már teljesen megfeledkezett az tegnap történtekről és még akkor sem jutott eszébe mikor elindult szokásos esti sétájára.
Ezúttal is a parkba ment de most nem volt kedve a hintában üldögélni így csak sétálgatott a kanyargós ösvényen. Egyszer csak gyanúsan nyomasztó lett a csend körülötte, majd meghallotta az ismerős dallamos fütyülést. Hírtelen elöntötte a rémület és mikor hátrafordult már felkészült arra amiről azt hitte, hogy álom volt csupán. Nicholas ott állt vele szemközt a lámpaoszlopnak támaszkodva és őt nézte.
- Szia Roze. Akarsz játszani?
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Ed Wood
Ne törõdj senkivel és semmivel, fõleg ne azzal, hogy mit mondanak! A lényeg az, hogy szeresd, amit alkotsz. És ha elejtesz egy-két bakit? Ki venné észre? Csak néhány millió ember. Semmi baj, mert õszintén alkottál, s mindig beletettél valamit az életbõl, és így lett minden mûved valójában a te történeted is. Mi pedig majd felnézünk Rád, akárki is voltál. | tovább...
Roderick Gordon és Brian Williams: Az alagutak rejtélye
Az alagutak rejtélye akármennyire is ifjúsági és meseregényként van definiálva, ahogy a Harry Potter sem mese (!) már, úgy a Roderick Gordon és Brian Williams jegyezte Az alagutak rejtélye sem egészében az. | tovább...
Sokkumentum filmek
A sokkumentum filmek célja, hogy megmutassák a nyers valóságot cenzúra nélkül. Gyenge idegzetűek számára a megtekintésük nem ajánlott. Nem véletlenül vannak sok országban tiltólistán ezek az alkotások. | tovább...
Robert Bloch (1917-1994)
Amerikai krimiíró, aki pszichopaták ábrázolásával szerezte hírnevét. Robert Bloch írói karrierje 7 évtizeden ívelt át a XX. században. Bloch legismertebb alakja Norman Bates a Psycho címû regénybõl. | tovább...Richard Morgan: Dühöngő fúriák (részlet)
Az Agave Könyvek március 19-én jelentette megRichard Morgan: Dühöngő fúriák című regényét. Ebből az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashatjátok most a regény elsõ fejezetét. | tovább...
Tim Burton: Batman, Batman visszatér
Tim Burton nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a kultikus képregényfigurát filmre vitte 1989-ben. A film látványvilága azonosul a képregény sötét Gothamjával. Gotham az 1920-as évek tipikus amerikai metropolisza. Alapítása sem mindennapi. Bruce Wayne ükapja és egy skizoid építész álmodja meg. Gotham azonban a bûnözés és a korrupció melegágya lesz, szemben Wayne bíró álmával. Wayne szüleit még gyerekkorában megöli a késõbb Jokerré változó piti bûnözõ. Így születik meg Batman. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!