Fetykó Judit
...most és mindenkor...

**oldal**

… most és mindenkor…

Jah könyökére támaszkodott, arcát két tenyerébe fogva igyekezett csak a semmire és kizárólag a tiszta semmire koncentrálni. Mérhetetlen hosszú ideig tartott ez a belsõ, minden információ nélküli nyugalom, vagy csupán pillanatokig — Jahnak ez teljesen közömbös és érdektelen volt, fizikai létének mûködése, szívritmusa, az ereiben áramló vér mozgása, szemhéjának önkéntelen vibrálása belerezegtek ebbe a tiszta semmibe, s a különleges semmi-élmény megbomlott. Ismét a most és a most-van megszámlálhatatlan ingere vette körül; és belülrõl, a testébõl is valami hasonló, csak valamivel nagyobb összhangban volt ez a bentrõl jövõ, s tán ezért csendesebb, és kevésbé tolakodó, figyelmét alig lekötõ, de állandó jelzéseket küldõ, visszaellenõrzésekrõl értesítõ mûködés.

Kinyitotta a szemét, az elé táruló látvány egyszerre volt ismerõs, elõre tudott, s egyszerre volt a véletlenek összeállásának képe, mint mérhetetlen, megszámlálhatatlannak tûnõ, emberi lépték számára végtelen számú elemekbõl álló rendszer épp most érzékelhetõ pillanatnyi állása, ami ismert, hiszen minden atomját mûködését ismerte, s az elõfordulások akárhanyadik változatát is tudta, mégis, minden alkalommal a véletlen együttállása során rácsodálkozott a teremtett fizikai lét pillanatnyi megmutatkozására. Szûknek találta most testbe zárva szemlélni a teremtett világot.

— Úgy vagy vele, mint a gyermek, aki megunja játékait, vagy mint a férfi, ki beletanulva az életnek nevezett világba, holmi spleen-re, vagy épp más korszakában depresszióra, kiégettségre panaszkodik, s nem ismeri fel legnagyobb baját.

Nem mozdult. Szemei az elõtte elterülõ tájra néztek, mégis látta maga mögött Lucot, aki kilépett minden szándék és engedély nélkül az egészbõl, materializálva önmagát.

— Hallgatás? Belegyezés? Bár ezt nálad sosem lehet tudni, mi mit jelent — folytatta Luc.

— Nyugalom… — sóhajtott Jah és Luc beletûnt az egészbe, egyszerre volt kézzelfogható anyag, sugárzás, a végtelennek hitt világ része, a menny, a pokol alapeleme, és fõként Jah része — Maradj csak! Maradj az egészben! Ma nem akarok vitát. Sem bizonygatást, hogy hol és ki, és hogy ha mégis én, és belõlem vagy, akkor az mit jelent.

Luc ellenállt, majd visszarendezõdött, ettõl a folyamattól Jah agyában kismértékben megváltozott az anyagcsere, amitõl rossz érzései lettek, majdnem olyanok, mint teremtményeiében, ha valami kellemetlenség éri õket, ha valaki vagy valami ellenáll az akaratuknak. Gabr csendesen, és beilleszkedve, önállósságot nem mutatva helyezkedett el az egészben, mégis õ volt az, aki gyakrabban eszébe jutott Jahnak.

Meg még más is. Fõleg az eleje. Az egésznek az eleje. Jah ahányszor teremtményei kiszámíthatatlanságát rótta föl önmagának, mindig eszébe jutott, hogy annak idején — ami valójában most van, és valójában egyszerre van a még meg nem történtben, sõt a jelenben; mégis, csak neki, és kizárólag neki, meg a belõle származó, bele visszatérõknek fogható fel ez a még nem, most jelen, és majd lesz egyszerre létezõ hármasa — annak idején benne volt valami nem várt és kiszámíthatatlan, ami idáig vezetett.

— Úgyis tudod. Mért akarod, hogy magyarázzam, mikor velem egyszerre és együtt tudod az egészet — mondta Gabnak, aki szeretett visszatérni a kezdetre.

S bizony nehéz volt ismét és ismét gondolatba foglalni azokat a különleges felismeréseket, amik elindították ezt az egészet.

— Hiszen a semmi, az biztosan volt, vagyis nem volt. Egyszerre volt a semmi, a semmi volt a minden, és ez az egész, ez a semmi-minden vagyok és voltam. Õk azt mondanák — és ekkor teremtményeire mutatott —, az idõk végtelenségéig tartott a semmi. S milyen igazuk van. Soha nem mondtam, nem sugalltam nekik, hogy a Könyvbe bevegyék a kezdetet, s így vegyék be.

— Látni akartad önmagad… — szólalt meg Luc, és azon nyomban vissza is vonult.

— Meglehet… Végül is, akkor, abban az állapotban, mivel egyszerre voltam a semmi és a minden, egybegyúrva múltat, jelent, jövõt, igen akkor jutottam oda, hogy ez az állapot engem a szubjektum állapotában tart. Tart engem… engem semmi nem tarthat sehol és semmikor. Mégis! Ha tudni, látni akartam magamat, akkor objektummá kellett válni, ez volt az egyetlen mód, hogy kívülrõl figyeljem meg saját szubjektumomat. Egyszerre lenni szubjektumként és egyszerre válni objektummá, egyszerre maradni szubjektumnak, és ugyanakkor objektumként, s ez a kettõ mégis egy és ugyanaz idõben, térben, múltjában, jelenében és jövõjében. Mégis, ettõl tudom mérni, hogy keletkezett valami a semmibõl, belõlem, aki semmi és minden vagyok.

Luc egyénisége felrezgett, majd hullámai fokozatosan csökkentek, és visszailleszkedett. Jah várt, ismét ki akar-e lépni az anyagba, de Luc nem mutatott erre semmi jelet.

— Téged is! — szólította meg Lucot, majd Gab felé fordult. — Meg persze téged. Az emberek lustaságnak neveznék… s valóban milyen emberi… magunkat meghagyni a nyugalom és egyensúly állapotában, míg van, aki helyettünk figyeli és közvetíti a történéseket. Egyszerre jelen lenni minden ember rezgéseiben, túlságosan felaprózna. Minek aprózzam fel önmagam? Elég két képviselõ, akik folyamatosan, és állandóan a két pólust mozgatják, s a vonzás és taszítás elemei minden jelentõsebb törõdés nélkül összetartják az egészet. Ti vagytok a részeim, belõletek áramlik be minden a tudatomba, és tõlem vagytok azok, akik mindenütt ott lehettek, az én kíváncsiságom a ti kíváncsiságotok, az én engedélyem, ami szerint ti ketten a világban cselekedtek, amik szerint az emberek kiszámíthatatlannak tûnõ élete folyik.

Gab beleegyezõen várta a gondolatsor végét, Luc viszont némi ellenállást mutatott, de jobbnak látta hallgatni. Õk ketten, és még sok névvel nevezett, hol anyagi megnyilvánulásban, hol a szellemi lét magasságában lévõ alak, mind, mind Jah részei, s ez ellen tiltakozni ugyan lehet, de nem változtatható meg. Luc alkatából eredõen (meg Jah azon részébõl eredõen, ahonnét Lucot létrehozta), sokkal többet próbálkozott, és sokkal többször törekedett arra, hogy az embernek, ennek a különleges hasonmásnak felnyissa a szemét, megismertesse vele isteni képességeit, s ezek a próbálkozások az emberi idõ szerint mért és számított történelemben, mind, mind elbuktak. Oly szépen nézett vissza rá az ember szemébõl a majdnem ugyanaz a tekintet, mint a sajátja, vagy Gabé, vagy akár Jahé mikor materializálták magukat, hogy Luc gyakran olyan kérdést tett fel az embernek, mintha vele egyenrangú lenne, mintha Jahtól kérdezett volna valamit.

— Mért vetted el tõlük mindazt, ami oly közelivé tenné, annyira hasonlóvá tenné velünk? — kérdezte Jahot, aki soha nem válaszolt erre a kérdésre, Luc mégis tudta a választ, ugyanúgy, ahogy Jah elõre tudta, Luc mit fog kérdezni, meg azt, hogy nem fog választ kapni a kérdésére.

— Nézd! — mutatott az idõ egy pontjára Jah — vagyis nem kellett mutatnia, Luc és Gab egyszerre tudták a gondolatát. — Nézd ezt a tornyot! Ezt a kezdetleges próbálkozást, amikor már elkezdték hinni, sõt meggyõzõdésüké vált, hogy közvetlenül felmehetnek abba a dimenzióba, ahol mi vagyunk. Ez nyüzsgés, ez a felesleges energiapocsékolás… ami azóta is tart, kisebb-nagyobb megszakításokkal. S közben az a hatalmas érzelmi ráfordítás, ahogy az én nevemben, de mégis ellenemben épül az egész. Az egyenrangúság vágya, ami elsöpri a lényegüket, a szeretetet és az együvé tartozást, s helyébe nem ad kielégülést, csak valami bizonytalan, hatalom utáni vágyat, valami közös elégedetlenség érzését, amit nem tudnak megfogalmazni, holott már csak a hatalom vágya a hajtóerõ, ami mozgatja õket.

— Ettõl a ponttól szakadt meg az a közös megértés… — sóhajtotta Gab kifejezhetetlen szomorúsággal.

— Vagy nézd azt! Ami nekik a jelen, és az elõbbihez képest évezredekre elõre történik. Most már szó sincs közös nyelvrõl, s a kihaló nyelveket elõre meg tudják határozni. Tanulmányokat írnak róla, s közben kopnak azok a nyelvek is, melyeket a leggyakrabban használnak, amiket milliók beszélnek anyanyelvükként, s számtalanok tanulják meg annak reményében, hogy azzal kitörnek korlátaik meg országhatáraik mögül… ám ez se jó nekik! A tévékben hasonló mûsorokat látnak, azonos étékeket mutatnak egymásnak, közeledik az életmód egybehangolása, ez nem Bábel, ez globalizáció. Visszatérhetnének a hajdan eljátszott közös nagy együttéléshez, számukra hosszú idõ alatt, de ismét közös lehetne a nyelvük… Ez sem jó nekik!

— Rajtam ne keresd az okát! — szólalt meg Luc.

Jah nem felelt. Most sem. Figyelmét lebocsátotta egy a Föld északi, mérsékelt égövén levõ pontra. Gab és Luc vele tartottak, most is, mint minden alkalommal.

Alig volt hely az ebédlõben. Az épp megérkezõk az ajtó környékén csoportokban várták, hogy valaki végre felkeljen az asztal mellõl. Gyakran néztek az óráikra. A hatalmas terem túloldalán kinyitottak egy ablakot, a huzat kezdte kivinni a nehézzé vált ételszagot, unottan, lassan kicserélõdtek az asztaloknál ülõk. A nõ hóna alá csapta a kabátját, úgy lépegetett kezében a tálcával a legközelebbi asztalig. A férfi szemben ült le, mindketten azonnal enni kezdtek. Jah és kísérete beleolvadt a hely szokásos közönségébe.

— Ha megengedik?... — nézett a nõ szemébe Luc, s azonnal látta a szem körüli apró izmok mozdulásából, hogy persze, megengedik, hogy mellettük foglaljon helyet; és õ azonnal leült melléjük. Jah és Gab a szomszéd asztalhoz telepedtek le.

Ismét átfutott a hûvös fuvallat az ebédlõn, s az étkek illata ismét érezhetõvé lett.

— Ne zárja be! — szól oda a férfi annak, aki épp az ablak felé igyekezett. — Soha nem fogom tudni megszokni azt a szagot, amivé az étel illata válik, ha befojtják egy lezárt helyiségbe.

— Már lett volna épp ideje rá. — mondta a nõ, s szemében vidám fények villogtak, mikor folytatta. — Hogy is áll az a híres tétel, amirõl ma beszélt? Valóban maga találta ki?

— Hüm. Igen. Délután ismét elmagyarázom.

— Érdekes. Nagyon érdekes. Talán meg kéne írnia…

— Ááá! Semmi értelme. Úgyis tömegével rá fognak jönni, csak idõ kérdése.

Luc csendesen evett, épp ízesnek akarta érezni az ételt, így az ízes volt. A szomszéd asztalnál Jah valószínûségi számításokat végzett, annyira belemerült, hogy látszólag bambán bámult a tányérjába, s közben érzékelte, hogy Gab figyelmezetetni szeretné, hogy ez az elbámulás már túl soká tart (amit õ maga is megállapított), meg közben hallgatta a szomszéd asztalnál ülõk további beszédét, s közben mérte fizikai léte korlátait, s az elõre látott és tudott dolgok hamarabb való bekövetkezését akarta pontosítani. Mert ezek, ez a férfi és ez a nõ, épp arról fognak beszélni, amirõl õ maga is sokat gondolkodik, ami nem más, mint a szubjektum és az objektum viszonya.

— Persze, az isteni dimenzióban. Csak ott érvényes! — mondta mosolyogva a férfi.

A nõ piszkálta a tányérján levõ zöldségdarabokat, egy brokkoli darabra rácsodálkozott, hogy hogyan maradhatott az meg ilyen épen a fõzési folyamatban, talán párolták, valami felgõzölõs eljárással.

Luc majdnem megszólalt; hogy igen jól gondolja, aztán inkább csendben maradt. Mások is csatlakoztak az asztaltársasághoz. Ismerték egymást, félszavakból értették a munkahelyi, meg a magánéleti dolgokat. Elhangzott egy-egy vicc, amit nevetés kísért.

Jah várta, hogy a nõ megszólaljon.

— Mondja! Maga emlékszik ki volt ott a székben a hasadék felett? Nekem már álmomban sem tisztul ki teljesen a kép. Azt tudom, hogy mindketten szerettük azt a különleges érzést.

— Ezek már megint viccelnek! — mondta az egyik munkatárs, és várták a poént.

Luc átpillantott a szomszéd asztalhoz. Ott az átlagos szituációt semmi nem zavarta.

— Nem volt rossz! Igazán jó volt. Sõt! Mondhatni: príma volt! Ma szó sem lehetne róla.

— Ilyen kemény drogtörvények mellett… elvégre senki nem hinné el, ahogy a székem alól hallucinogén száll fel.

— Az viszont biztos, hogy megnyertem a csatát! — s míg kimondta, szemügyre vette Luc-ot. — Magát meg már láttam valahol… — szól oda neki, csak úgy mellékesen, választ sem várva.

— Igen. Néha itt szoktam ebédelni — s figyelmét elfordította asztaltársaitól.

— Ez az! Amikor azt merik állítani, hogy az idõben utaznak. Itt játszanak a szavakkal, tréfálnak, akik meg köröttük vannak, azok nevetnek, és el is feledik az egészet. Mégis marad valami szilánk, valami furcsa a tudatuk mélyén, ami egyszerre elutasítás, és egyszerre valami titkolt hit. Hisz melyikük ne vágyna rá? — Jah közben megkapta a valószínûség számítás legelfogadhatóbb értékét, még modellezte a dolgot, aztán azzal is készen lett. — Határozottan lassít ez a testbeni alak.

**oldal**

— Emlékeztetnek valakikre. Talán tévedek… — kockáztatta meg a hangtalan gondolatot Gab.

— Pontosan tudod! Csak õk nem tudják! Honnan is tudnák? Elvégre a nõk álmaival megy tovább az emlékezés, egy bizonyos határig… — Luc egyre erõsebben érezte a mellette ülõ nõrõl, hogy már valahol az idõfonálban találkoztak.

— Persze. Persze. A leszármazottak véletlen találkozása. Igen. Ezt már õk is ki tudnák számítni, sõt, ha találnak maradványokat, akár genetikailag is be tudnák bizonyítani, ha elkapná õket a hév, és a kíváncsiság erõsebb lenne, mint a meglévõ anyagi akadályaik.— állt fel Jah és a másik kettõ követe. — De a vágyaikon túl, mert mért ne lennének vágyaik, nekik már semmi közük az akkor történtekhez. A nõ, az alkalmasabb lenne, hogy kapcsolatba lépjen velünk… velem. Nincs értelme. Menjünk!

Az asztaltársaság még rövid ideig együtt maradt, majd a férfi és a nõ visszaindult a munkájába. A nõben enyhe lebegés, finom felsejlõ dallamok rezgettek valami messzi-messzi emléket, ami nem bírt feljönni, és tényleges, felvillanó, fölelevenedõ formában megjelenni. Dúdolni kezdett.

— Olyan, mint egy régi görög dallam. Lehetne akár ókori… talán akkor is ezt dúdolta — mondta a férfi, inkább csak úgy maga elé, és nem is a nõnek, a nõ meghallotta belõle a lényeget, és nem tudta eldönteni, hogy az elõbbi játék folyatódik, vagy a másik most kedves, udvarias hangon, de határozottan gúnyolódik vele; bár ez ebben a pillanatban teljesen mindegy volt, ez a dallam jött, áradt belülrõl. Megragadta, eufóriás érzést keltett. S pontosan tudta, hogy amint visszaül a számítógépe elé és elkezdi a munkáját, a dallam, ahogy jött, úgy eltûnik, és semmi módon nem fogja többé felidézni.

— Ezt dúdolta. Nagyon jól tudom, hogy ezt dúdolta — állapította meg Jah, aki teljesen tisztában volt a nõ genetikai származásával, az évezredek alatt megtett úttal, aminek semmi köze nem volt az idõutazáshoz, de annál több a népek vándorlásához, és az örökítõ anyag továbbadásához. — De te ezt nem fogod soha megtudni. Ismét ugyanazt tennéd, mint akkor, ha tudnád… — s elfordította figyelmét a férfi agymûködésérõl.

— Valahol már láttam… — mondta csak úgy maga elé mormogva a férfi, s hiába igyekezett, sehogy nem tudta teljes figyelmét a munkájára fordítani.

— Hát igen, meglehet… — morfondírozott tovább, csak úgy magának, a nõ figyelmét felkeltette ezekkel a valójában semmit mondó mondatokkal.

— Aki örök idõutazó… Az, tudja! — vidámra akart sikeredni a dolog, de mire elrezegtek a szavak, a nõben valami ismeretlen mély, belsõ, megfogalmazhatatlan idegi anyagcsere komollyá tették.

A nõ ismét dúdolni kezdett. A férfiben megint felmerült a gondolat, hogy ismeri ezt a dallamot, valahonnan, talán gyermekkorából.

— Na persze! — válaszolta a férfi, s közben már rég nem az járt az eszében, hogy a nõ valami választ vár, vagy illõ lenne valamit válaszolnia. „legalább vakkantok valamit, a végén még azt hiszi, hogy megbolondultam, vagy hogy keresztülnézek rajta, válaszra sem méltatva” — gondolta.

— Azért nagyon élvezném… Nevetséges, gyerekes dolog ez, ábrándozás, meg játék, elképzelni az idõ folyamatát, amint valahogy állandóan élünk. Az isteni lehetõséget… Aztán tudomásul kell venni a jelen materiális valóságát. Sõt! A jelen munka valóságát! Hogy halad?

— A jelen munka valóságában rendkívül rosszul. Ez az ebéd megülte a gyomromat, vagy nem is tudom… Talán az, talán más. Meg a maga isteni lehetõségei… — elhallgatott, közben valamit beírt a számítógépbe. — Azért meg nem tartunk ott, hogy az isteni hatalom, vagy az ufói csak úgy üzenetet üldözgessenek, akár nekem, vagy mindkettõnknek. Akár ide a számítógépre.

— A sugallatok! Tudja, a sugallatok!

— Gyakran úgy beszél, mint egy elvakult materialista. Aztán meg úgy, mint aki hívõ…

— Mindkettõ igaz.

— Milyen szépen hangzik a tétel. Az anyag, mint objektív valóság. Gyakran gondolok rá, talán az isten is egy megnyilvánulás. Mert mi is a világban az a dolog, ami mindenütt jelen van?

— Hümm — a férfi elmélyedt a munkájában.

— És mi az, ami minden anyagban jelen van. Minden rezeg. Amit nem látok az is. Talán a fekete lyuk legfeketébb közepe is… Bár ezt csak a fizikusok tudhatják… talán maga az isten a rezgéssel egyenlõ. Ami mindenütt és mindenben benne van. Itt, ebben a szobában, a sejtjeimben, a maga sejtjeiben, a bútorokban…

— Hogyan? Mi van a sejtjeimben? — szólt a férfi, mert egy-két szó megszakította a munkájában.

Jah várt, elõre tudta a következõ mondatot, mégis, ahogy teremtményei szerették a filmeket újra és újra megnézni, meghallgatni ugyanazokat a párbeszédeket, õ is megvárta és meghallgatta amit mondanak, közben agyuk minden sejtjének mûködését érezte, és a kimondott szavak agyi biokémiájának menete gyakran elégedettséggel töltötte el; lám, jól mûködik. Benn, az egység mélyén Luc azzal foglalkozott, hogy a világegyetem egy része épp most ér el abba az állapotba, ahol mint egy tölcsér belsejébe bezuhan az anyag, az energia, és mégse vész a semmibe, a tölcsér alján visszafordul a folyamat, és megindul kifelé…. Ahogy mostanában az emberek is kezdik modellezni ezt a történést. Gab elégedett volt, hitt az öröklétben, s biztos volt benne, ahogy Jah nem fog visszafordulni minden figyelmével az emberhez, elvégre az, megkapván a szabad akaratot, tette a dolgát, ahogy a beleírt program szerint tennie kellett. Mégis, Gab néha szomorún vette tudomásul, hogy az ember a legrosszabb teremtmény a világmindenségben, hiszen mennyivel biztosabb egy csillagrendszer, vagy egy ásvány, akár egy növény, vagy egy földi állat, hogy a beleírt programot valóban teljesíti… Most azonban mindketten Jah részeiként, az egészben voltak, s bár gondolataik néha hatással voltak alkotójukra, a lényeget, az elõre meghatározott tudott és biztosan zajló világot és fõleg Jahot ez nem befolyásolta.

— Mert csak mint az anyagi valóság… — gondolta a nõ. — Legyen bárki hívõ, vagy tagadó… — S felidézõdtek benne régi emlékeke, viták, mikor még az istentagadás volt a divatos eszme, a lázadás, a modernség jele. — Hüm. Igen. A világ agyagi egysége akkor is van, létezik, ha nem tudunk róla. Modellezhetõ az anyagban végbemenõ folyamat…

— Szóval, a sejtjeimben végbemenõ folyamatok is egyszer, valamikor, leírhatók lesznek, csak idõ kérdése — mondta a férfi, bár a megszakadt beszélgetést már nem akarta folytatni.

Jah jelen volt, és egyszerre távolodott. Ott maradt mind rezgésben, minden atomban, a sejtjeikben, a köröttük lévõ mikro- és makro-világ összes részecskéiben, mégis egyre messzebbre került tõlük. A rendszer mûködött, egyelõre nem volt szükség drasztikus beavatkozásra. Semmi értelme nem volt jelenleg egy új vízözönnek, sem egy Sodoma-Gomorrha megismétlésének. De még a földi megtestesülésnek sem, aminek kínjait soha nem felejtette el… Túl jól sikerültetek… — gondolta gyakran. — Mindent elvetettetek, aki hozzám vezet. Az az egy-kettõ… Ugyan!

Jah hagyta, haladjon a földi idõ. Saját, végtelen létében ezek a történések csupán részei voltak a világ ember számára felmérhetetlen és megérthetetlen változatosságának.

— Valamikor… Ha megint olyanba ütitek az orrotokat… majd akkor… — s figyelmét ismét elfordította az ember felõl.

Gab csendben és belenyugvóan simult bele az egészbe, õ mindig megsajnálta az embert, aki oly gyakran volt méltatlan. Luc megpróbált kilépni, és visszatérni az emberhez.

— Semmi szükség rá! Többre vitték, mint amire valaha téged létrehoztalak! — s Jah visszaparancsolta Lucot az egészbe.

Jah az egyensúlyra figyelt. Anyagi részecskéi, amik a képmások világában maradtak, minden változást, minden történést azonnal közvetítettek hozzá, az összhatás jelenleg a tûrhetõ átlag szélsõ határán volt.

— Összhang — gondolta Jah. — majd még egy kis kitérõ… de összességében összhang.

Gab és Luc azonnal megismételték: összhang.

— Na? Eljön? — kérdezte a férfi. — Érdekes téma lesz. Maga szereti az ilyesmit. Tudós elmék fognak beszélni róla, hogy milyen az ember kapcsolata az Istennel. Fõleg arról, hogy valóban magukra hagyott-e bennünket az Isten.

— Persze, persze — válaszolt a nõ, s közben arra gondolt, akár elhagyta az embert, akár vele maradt az Isten, azt úgyse lehet soha megtudni. Ahogy azt sem lehet pontosan megtudni, mikor épül fel a mama. Kikapcsolta a számítógépet, s azt latolgatta, mennyi ideig fog tartani, míg a délutáni csúcsforgalomban hazaér. Majd telefonál az ápolónõnek, hogy várjon, míg hazaér.

— Jaj, Istenem! — sóhajtott fel, szinte hangtalanul,mert semmi kedve nem volt a férfi ostoba viccéhez: „Tessék! Itt vagyok” s ez most nem is hangzott el.

Jah akár szemben állhatott volna a nõvel, akkor is olyan tisztán látja.

— A szeme. Ennek is a szeme. Nem, semmi értelme, hogy csak rá figyeljek — az egészben Gab megrezdült. Jah hagyta.

— Maradj vele egy ideig! De ne merj nekem semmi információt küldözgetni! — mondta neki Jah, s készült, hogy visszavonuljon.

— Úgyis tudod… — bólintott Gab.

— Hát pont azért! Épp elég, hogy tudom.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
judit	[#2] | Elküldve: 2008-01-12 13:18:12
Tag Regisztráció ideje: 2008-01-02 16:46:23 Hozzászólások száma: 1	szeregi-nek köszönöm, hoyg elolvastad ar írásomat Fetykó Judit
[Profil]
szegeri	[#1] | Elküldve: 2008-01-06 08:08:56
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-13 12:35:19 Hozzászólások száma: 17	Én alap esetben nem kedvelem az ilyen tipusú írásokat, ám a Tiéd tökéletesen megfogott. Gratulálok!
[Profil]