Fellenbeck Roland
Sírrablók

**oldal**

SÍRRABLÓK

Az Úr 15.. esztendejében, egy koszos éjszakán három rút külsejû férfi lépett ki a „Boros Lányok”–hoz címzett fogadó faajtaján. Valójában az elsõ ugrott, a többit úgy taszították ki. Méghozzá páros lábbal. Kántor, a lerobbant csapszék tulajdonosa dühödten üvöltött utánuk, de annyira azért nem volt ostoba, hogy kövesse is õket a szakadó esõbe. Már attól is irtózott, hogy a szavai eláznak, hisz Kántor gyûlölte a vizet.

Igaz, ezzel a három jómadár sem volt másképp, elvégre õk sem szívesen érintkeztek a vízzel semmilyen formában. Ma este is csak bort ittak, nem is keveset. A legkisebbnek – amelyik úgy ugrott – természetellenesen keresztbe álltak a szemei, bár nehéz volt eldönteni, hogy ez valóban a bor számlájára írható-e. Szegény Balgával amúgy is kegyetlenül elbánt a sors. Magassága alig ütötte meg a százötven centit, ráadásul még görnyedten is járt, mivel hátán egy hatalmas púp éktelenkedett. Furfang szerint azért nõtt ilyen apróra, mert a szintén púpos apja minden energiát a púpba fektetett, tudatni akarta a világgal, hogy ez a gyerek az övé. Így aztán a többire nem sok minden maradt. E gnóm külsõhöz, Balga legnagyobb szerencsétlenségére, csekély értelmi háttér párosult. Furfang szerint nem véletlenül. Balga apja ugyanis e tekintetben nemhogy felesleges, de elégséges kapacitásokkal sem rendelkezett.

Balga idétlen vigyorral az arcán figyelte a földrõl feltápászkodó két társát. Furfang, ahogy ingatag lábain végre sikerült megállapodnia, szigorú tekintetét a sötét égre emelte, abban bízva, hogy ettõl megrémül az Úristen és azonnal elállítja az esõt. És bár a földi párbajokat mindig Furfang nyerte, most csak egy termetes átkozódásra futotta erejébõl. Vizes szakállát facsarva visszavonult.

Ennek a hatalmas tagbaszakadt embernek még a „két méter” is csókolomot köszönt. Foszladozott ruhái alól elõvillantak emberfeletti izmai. Az ember azt gondolná, hiába venne fel új ruhát, az azonnal leszakadna róla. Csapzott haja, melybe már jó pár õsz hajszál vegyült, és torzonborz szakálla õsember külsõt kölcsönzött neki, de szürke szemeibõl értelem sugárzott, ami bizony hatalmas érdemnek számított ezen a környéken. Delíriumos állapota ellenére is tekintélyt parancsolt. Miután alul maradt az Istennel szemben, a vigyorgó Balga felé fordult.

- Mit röhögsz, te barom? – tette fel a nem túl választékos, de mindenképp lényegi kérdést. A választ meg sem várta. Meglendítette hatalmas tenyerét, aztán akkora pofont kevert le a még mindig jókedvû Balgának, hogy az, kétszer is megpördült a levegõben. Aztán még mielõtt bármit is tehetett volna, a Jóképûnek nevezett harmadik fickó jól fenéken billentette. Erre Balga fejest ugrott az egyik közeli pocsolyába. A víz nem bizonyult elég mélynek, így feje nagyot koppant az utcaköveken. Balga felvisított. Alkatát meghazudtoló gyorsasággal pattant fel. Ökleit maga elé kapta, mire a másik kettõ hangos hahotába kezdett. Erre a púpos leengedte karjait, de keresztbe futó tekintetében továbbra is harag ült.

- Tudod Balga, jóban-rosszban. – magyarázta Jóképû. – Olyan ez, mint a házasság! – mikor ezt kimondta, hatalmasat csuklott. – Most itt nyelem ezt az átkozott vizet, ahelyett, hogy azt a testes bort szürcsölném tovább. – vágyai egy bõdületes böffentésben öltöttek testet.

Jóképû termetében és vonásaiban volt valami arisztokratikus. Furfang persze ennek magyarázatát is ismerte. Jóképû egy tekintetes úr fattyaként született, anyja valami szolgálólányféle lehetett. Jóképû ennek megfelelõen mindig peckesen járt, és bár fürödni csak ritkán fürdött, arca mindig borotvált volt. Zsíros haját pont úgy viselte, ahogy dívott az urak körében. Mosolyára volt a legbüszkébb, bár fogai - már az a kevés, ami még megvolt - erõsen feketéllettek és közülük ugyanaz az orrfacsaró bûz áradt, mint a másik kettõnél. Ennek megfelelõen nem is zengtek róla ódákat, de az ilyen „Boros Lányok” környéki nõszemélyek körében közkedvelté vált.

- Most már csak arra lennék kíváncsi, – érdeklõdött Furfang, miközben mindhárman behúzódtak egy eresz alá - hogy mi a fene történt.

Balga csak mosolygott. Bután.

- Szerintem ez a félnótás megint kurvázni akart. – nevetett Jóképû.

Balga még szélesebb mosolyra húzta a száját.

Furfang a púpos vállára tette hatalmas kezét. Balga egészen beleremegett – Azt’ legalább jó volt, fiam?

- Meghiszem azt! – röhögött menyétszerû hangon, miközben ott vakarózott, ahol a szerszámát sejtette.

- No, akkor jól van. – nyugtázta Furfang.

- Pedig még néhány pohárra futotta volna! – sopánkodott Jóképû.

- Való igaz, kényelmesebb lett volna asztalnál megbeszélni a részleteket, de ha már így alakult hát üsse kõ. Nem igaz, Balga?

- Meghiszem azt!

Nehezen és fájdalmasan tértem magamhoz. A fejemben uralkodó káosz okát, mely teljeséggel áthatolhatatlannak bizonyult, a környezetemben véltem látni. A környezetemben, amit egyelõre nem is ismertem.

Elsõ megközelítésben teljesen vaknak hittem magam, mert akárhogy is meresztettem a szemeim, semmit sem láttam. Ezután próbáltam elõcsalogatni emlékeimet, de ezzel sem mentem sokra. Persze tudtam, ki vagyok és azt is , miket csináltam eddig, de arról, hogy hogyan kerültem ide és hol is vagyok valójában, fogalmam sem volt.

Annyit éreztem csupán, hogy valami ismeretlen erõ belülrõl próbálja szétfeszíteni a fejemet, miközben kívülrõl is hatalmas nyomás nehezedett rá. Most döbbentem csak rá, hogy nem bírok megmozdulni. A fejemre nehezedõ súly - mely megjegyzem, majd szétlapította a koponyám - egészen mozgásképtelenné tett. Mindezt tudomásul véve próbáltam a második legfontosabb érzékszervemre hagyatkozni. Beleszimatoltam a levegõbe. Olyan mérhetetlen bûz csapta meg az orrom, melytõl majdnem visszasüllyedtem korábbi eszméletlenségembe. Talán hagynom kellett volna. A bûznek az a fajtája lengte körül mozgásképtelen testemet, melyet egyszerûen nem lehet evilági szavakkal jellemezni. A bûz földöntúli jellege nemcsak a gyomromat kavarta fel, hanem a frászt is rám hozta. Vadul próbáltam szabadulni a rám nehezedõ súly alól. Abban reménykedtem, ha kiszabadulok, le is tudok lépni vagy legalábbis megszûnik ez az elviselhetetlen szag. Csalatkoznom kellett. Már kiszabadulnom sem sikerült, ami aztán az összes további lehetõséget semmissé tette. A vad erõlködés viszont robbanásig feszítette az izmaimat. Lihegtem. Veszettül lihegtem. A fáradtság és az orrlyukaimba beágyazódó bûz egy új, ellenõrizhetetlen folyamatot indított el bennem. Az eddig agyamra nehezedõ káoszt a pánikszerû düh köde váltotta fel. Olyan elkeseredett menekülésbe kezdtem, ami nélkülözött minden épelméjûséget. Próbálkozásomat vadállati morgás kísérte, melyrõl nehéz volt elhinni, hogy tõlem származik. Túlzás lenne azt állítani, hogy kísérletezésemet siker koronázta, de kétségtelen, hogy fejem kiszabadult és most már szabadon tudtam mozgatni. Mindezzel párhuzamosan egy olyan esemény is bekövetkezett, melynek eredményképpen egy érdes felülethez feszült a testem. Ez az újfajta érzés, a környezetem megismerését jelenthette volna, ha egy kicsit is képes lettem volna koncentrálni. Tüdõszaggató lihegésem és másodpercenként legalább hatezret verõ szívem valahogy lefoglalt.

- Fa! - villant aztán be az agyamba.

Ezt a villanást azonban egy másik, jóval fájdalmasabb is követte. A korábban robbanásig feszített izmaim, most egyszerûen felrobbantak. Ott lebegtem az ismeretlenben, mikor arra lettem figyelmes, hogy kezd feloldódni a sötétség. Persze nem lett nappali világosság, de látni véltem szûkre méretezett környezetem halvány körvonalait.

Közvetlenül mellettem, egészen hozzám simulva egy nagydarab test hevert. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy egyben a bûz forrását is megleltem. Fa, bûzölgõ tetem, szûkös és sötét. Egy koporsóban vagyok, ami még nem is lett volna akkora baj, de szinte biztos voltam benne, hogy a föld alatt is egyben. – Élve lettem eltemetve! – villant az agyamba élesen.

- Mikor beszéltél Uzsorással? – kérdezte Jóképû dühösen.

Furfangnak láthatóan nem tetszett a hangnem, de egyelõre nem tette szóvá.

- Uzsorás még nem tud róla. – felelte nyugodtan. – Bár tökéletes a tervem, bármi közbe jöhet. Uzsorás megmarad biztosítéknak.

- Uzsorás nem örülne, ha ezt hallaná. – kötekedett Jóképû.

- Meghiszem azt! – helyeselt Balga.

- Most már aztán elég!- förmedt rájuk Furfang izmait is megfeszítve. – Magunk urai vagyunk, vagy nem? Nem függhetünk örökké mástól, pláne nem olyantól, mint Uzsorás.

- Meghiszem azt! – helyeselt Balga, de Jóképût már nem volt ilyen könnyû meggyõzni.

- Uzsorásnak köszönhetjük, hogy van munkánk. Jól fizet és segít, ha bajba kerülünk.

- Segít? – Furfang döbbenten bámult a másikra. – És mikor Balgának két hétig kellett élveznie Homok õrmester vendégszeretetét? Fáj még a segged Balga?

- Meghiszem azt! – felelte még mindig sajgó hátsófelét simogatva.

- Nem volt a városban. – jött a válasz.

- Ugyan Jóképû, ennyire még te sem vagy ostoba. Uzsorás még soha életében nem hagyta el a várost. Egyszerûen megegyezett Homok õrmesterrel.

- Nem te mondod mindig, hogy az üzlet az elsõ?

- Igen, kivéve, ha rólatok van szó.

Jóképû erre nem szólt semmit. Úgy tûnt, hosszasan gondolkodik. – Mi az a nagy ötlet?

Furfang végigmérte két társát. Sugárzott róla az önbizalom, rendkívül büszke volt a tervre. Már elõre sütkérezett a dicsõségben. – Sírokat fogunk kirabolni. – mondta végül.

Balga azonnal keresztet vetett és mormolni kezdett valamit. Jóképû arcára a korábbi kétkedés ült ki.

- Te tényleg megõrültél! Megyek Uzsoráshoz, kérek valami rendes munkát. – mondta és azzal rohanni kezdett az esõben.

Furfang nem tudta leplezni döbbenetét és dühét, de azzal is tisztában volt, hogy erre most nincs idõ. Rohant Jóképû után. Balga szökdelve követte õket.

Jóképû nem is figyelte, hogy követik. Egyenest Uzsorás üzletéhez rohant. Még nem tudta, mit fog mondani, de biztos volt benne, hogy Uzsorásnak vannak egyszemélyes munkái is. Áztatta még magát egy kicsit az esõben, aztán benyitott. Legnagyobb meglepetésére Uzsorás nem volt egyedül. Az igazi, gyilkos döbbenetet azonban az okozta, hogy Homok õrmester fordult felé.

- Na tessék, már itt is az egyik jómadár! – mosolygott az õrmester. – Vajon hol lehet a többi?

- Itt lesznek azok is a környéken. Ezek hárman mindig együtt vannak. – segítette ki Uzsorás.

- Nézze, kedves Balfasz! – mindketten röhögésben törtek ki.

- Azt hiszem, ez a Jóképû! – helyesbített Uzsorás még mindig röhögve.

- Nekem aztán olyan mindegy! – vonta meg a vállát az õrmester. – Örülök, hogy így összefutottunk, ezzel számos kellemetlenségtõl mentenek meg engem. Épp arról beszélgettünk itt kedves barátommal, hogy már bizony Uzsorás úr számára is feleslegessé váltak, ahogy a társadalom számára is már évekkel ezelõtt. Így végre elérkezett az idõ, hogy megérdemelt helyükre, a bitófára kísérjem önöket.

Jóképû agyát elöntötte a düh és ez kezdett az arcán is kiütközni.

- Nyugodjon meg kedves Jóképû, ha önök nem is, én bizonyosan élvezni fogom. – mosolygott az õrmester.

- Ahogy én is. – röhögött Uzsorás.

Jóképûnek ekkorra már teljesen elborult az agya. Csak Uzsorás ronda arcát és röhögõ pofáját látta maga elõtt. Megindult a férfi felé s közben egy faragott markolatú kést vett magához. Uzsorásnak még meglepõdni sem volt ideje. Jóképû az arcába vágta a kést markolatig nyomva a torkába.

Hörgõ hangok kíséretében sötét vér buggyant elõ Uzsorás szájából. Próbálta kirángatni a kést, de nem bírta. A vér egészen beborította az arcát. A földre rogyva még egy segélykérõ pillantást vetett az õrmesterre, aztán meghalt.

Homok õrmester rémült döbbenettel figyelte a másodpercek alatt lezajlott eseményt. Meglátta Jóképû hideg és kegyetlen pillantását, amitõl egész teste megremegett. Ijedtében felkapott egy kis faszobrot - melyet használható fegyvernek hitt - az asztalról és Jóképûre támadt. Ekkor azonban kivágódott az üzlet ajtaja és Furfang rontott be rajta. Egyetlen mozdulattal kicsavarta az õrmester kezébõl a fegyvert, míg másik kezével lesújtott. Az õrmester holtan rogyott össze.

Közben Balga is megérkezett. A földön heverõ õrmesterhez lépett és egy kést döfött a hátsójába. Ez aztán annyira tetszett neki, hogy menyétszerû röhögésbe kezdett. Hamarosan a másik kettõ is csatlakozott hozzá.

Érdekesen mûködik a lélek. Miután ezt a meglehetõsen ijesztõ megállapítást megtettem, nem zuhantam az állati õrület mély kútjába. Ez igazán meglepett, hisz mindeddig gyenge jellemnek ismertem magam. Nem kezdtem el õrült fennhangon sipákolni, hogy „Úristen, élve temettek el!” és nem kutattam egérút után.

Hihetetlen nyugalommal vettem tudomásul az egyelõre megváltoztathatatlannak tûnõ tényt. Élve lettem eltemetve.      

Ebben a lehiggadt lelkiállapotomban egyetlen gondot a „miért?” problémaköre jelentette. – Miért jutottam erre a sorsra? – kérdeztem magamtól.

Azonnal a családom jutott eszembe. Régóta nem kedveltek, ez tény. Megöregedtem, talán rigolyás vénember lettem, akit lehetetlen elviselni. De ezért nem tehették ezt velem, egyszerûen csak magamra hagytak volna. Talán? Nem, a pénzemre nem fájhatott a foguk, hisz szegény voltam, vagyis vagyok, mint a templom egere. De akkor miért?

Rövid gondolkodás után, arra a megállapításra jutottam, hogy erre a kérdésre csak akkor kapok választ, ha kijutok innen. Ismét körbenéztem szûkös lakhelyemen és tekintetem bizony ezúttal is megakadt bûzölgõ hálótársamon.

**oldal**

A telihold sápadt fénye kevés világosságot lopott az éjszakai Földre. Bár az esõ intenzitása némileg alábbhagyott, továbbra sem volt kellemes a sötét utcákon járkálni. Furfang és társai mégis folytatták útjukat. Ezúttal még az esõnek is õrültek, mivel a pergõ vízcseppek lemosták róluk korábbi szörnyû tettük minden nyomát. A sötét arcokon pedig semmi sem látszott, talán már rég el is felejtették, hogy mit is tettek.

Mindhármukat a tettvágy hajtotta – vagy legalábbis Furfangot és Jóképût mindenképp. Balga szótlanul követte õket.

Uzsorás üzletét elhagyva egy elhagyott, romos házban húzták meg magukat, itt beszélték meg Furfang tervének részleteit. Ezúttal már Jóképû is meggyõzhetõbbnek tûnt, mivel beismerte, csak is egymásra számíthatnak. Rövid idõ múlva már õ is kiválónak találta a tervet. Balga itt sem szólt egy szót sem.

Most a temetõ felé vezetett az útjuk.

- Azért néhány régi, jól bevált pénzszerzõ mutatványt meg kellene tartanunk. A szûkösebb idõkre. – szólalt meg Jóképû ötletét tolmácsolva.

- A temetõ egy kimeríthetetlen aranybánya. – nevetett Furfang büszkén. – Rengeteg a lakó és folyamatos a beköltözés.

- Ez igaz, – fogadta el Jóképû az érveket. – de akkor is lehangoló folyton hullák közt matatni.

Balga megint keresztet vetett és mormolni kezdett valami imafélét.

- És mire gondoltál?

- A gazdag úri hölgyek megcsapolására. – mosolygott Jóképû peckesen kihúzva magát. Tudatában volt annak, hogy ez a feladat az õ tevékeny részvételét követeli.

- Ha a legutóbbi kudarcunkra, akarom mondani, kudarcodra gondolok, nem tûnik túl szerencsés ötletnek. – emlékeztette Furfang.

- Az nem az én hibám volt. – kérte ki magának Jóképû. – Minden rendben volt, amíg Balga be nem jött és el nem kezdte nyaldosni a lábujjait.

- Való igaz, – nevetett a nagydarab fickó. – már épp kezdett elaludni.

Jóképûnek a torkán akadt a szó.

- Vedd tudomásul barátom, hogy már tovatûnt a régi vonzerõd. – közben megverdeste a vállát, amitõl a másik majdnem összerogyott. – Akinek meg kellesz, annak se pénze, se ízlése nincsen.

Jóképû megtorpant, aztán Balgához fordult és lekevert neki egyet. Miután a púpos befejezte a pörgést, szánalomkeltõen nézett Furfangra.

- Ez miért? – kérdezte a nagydarab szigorúan.

- Ha ez az idióta nem kezdi el annak a kurvának a lábujjait nyaldosni, most már rég berúgtam volna és nem az esõ áztatna el.

- Megnyaltad a lotyó lábujjait? – érdeklõdött Furfang.

- Meghiszem azt! – vihogott Balga sebes ajkait nyaldosva. De aztán eszébe juthatott, hova is tartanak, mert ismét keresztet vetett. Ekkor hallották meg, hogy a távolban éjfélt kiáltanak.

- Mennünk kell, még sok a dolgunk!

Megszaporázták hát lépteiket és hamarosan meg is érkeztek a város legsötétebb zugába, a temetõbe. Itt hatalmas vaskapu állta útjukat.

- Hogy…

Furfang csendre intette, majd eltûnt az árokban. Szikrákat szórt a tekintete, mikor visszatért.

- Szakadna rá az ég! – morogta. – Biztos megtalálta s magával vitte. Az átkozott!

- Mirõl beszélsz, Furfang? – értetlenkedett Jóképû.

- Iderejtettem el az ásókat, meg a kötelet, de ez a vén hülye nyilván megtalálta és magával vitte az óljába.

- Akkor most nem tudunk bejutni? – ez igencsak elkeserítette Jóképût.

- Nem eszik olyan forrón a kását! Hajolj elõre Balga!

A púpos szó nélkül engedelmeskedett. Csak ezután kezdett el azon gondolkodni, vajon mire is vállalkozott. Ekkor azonban már késõ volt. Furfang egy szempillantás alatt a hátán termett. Balga térdei megremegtek, õ maga pedig nyüszíteni kezdett. Furfang aztán megragadta Jóképû grabancát és se szó, se beszéd áthajította a kerítésen. Tompa puffanás jelezte, hogy az a másik oldalon földet is ért. Ezután Furfang megkapaszkodott a kerítés felsõ szélében, lábával kitámasztotta magát és bal kezét Balga felé nyújtotta. A púposra azonban várni kellett. Meggyengült szervezetét olyan behatásoknak tette ki az utóbbi pár pillanatban, melyeket nehezére esett feldolgozni.

- Mi lesz már te idióta?! – biztatta Furfang.

Balga végül nyekeregve–nyikorogva felállt, majd balkeze hathatós segítségével felemelte jobb kezét. Furfang azonnal megragadta, majd áthajította õt is a kapun. Balga egy pillanatig madárnak képzelte magát, aztán a dühödt Jóképû ölében ébredt. Azonnal keresztet vetett s mormolni kezdte imáját. Közben Furfang is átszökkent a kapun. Megragadta két társát s rohanni kezdett a vén hülye ólja felé.

Kedves és – teszem hozzá – büdös hálótársam fajtájának meglehetõsen otromba és kivénhedt példánya volt. Halott testének állapotából nagyjából következtetni tudtam ittlétem idõtartamára. A hely tulajdonságaiból fakadóan nyilvánvaló, hogy egyszerre kerültünk ide. Már annyira megbékéltem helyzetemmel, hogy kedves társam ittlétének miértje nem is foglalkoztatott.

Alig telhetett el pár nap. A test meglehetõsen jó állapotban volt, bár az enyészet meg a csúszómászók már megkezdték egy-két helyen. Az eltelt idõ az arcát viselte meg leginkább. Ezt egyrészt sajnáltam, másrészt viszont nagyon is örültem neki. Ez így jobb volt nekem, hisz szívesebben osztja meg az ember egy ismeretlen testtel a koporsóját, mint egy személyiséggel. Bárki bármit is mond, holtában mindenki magányra vágyik. Szemei, mint két mély kút, orra teljesen eltûnt, fogai eltûntek a feketeségben, ajkai cafatokban. Giliszták és egyéb pokolbéli lények falatoztak rajta jóízûen.

      Kezdtem feszélyezve érezni magam. Szinte magamon éreztem a lények gúnyos pillantását. – Eszel, vagy húzz innen! – ez volt a tekintetükben.

Tudtam, hogy hívatlan vendég vagyok, de ezt még elnézték volna nekem ezek a csámcsogó akármik. Arcomról azonban leolvashatták az undort, melynél nagyobb sértés nem is érhette volna õket. Persze elfordíthattam volna a fejem, de ebben a kicsavarodott pozitúrában úgy sem bírtam volna sokáig, így hát tovább figyeltem a lakomát.

Elõször akkor ijedtem meg, mikor az egyik jól megtermett példány egyenest az orrom elé zuhant. Azt gondoltam, talán frissebb falatra vágyik, – azaz rám - de aztán láttam, hogy nem mozdul.

Nevetséges. Ezek az ocsmányságok nem ismerik a római módszert. Ezek halálra zabálják magukat. A többiek nem is foglalkoztak pórul járt társukkal, folytatták a lakmározást. Sõt. Fokozottabb támadásba lendültek a testszövetek ellen, talán épp társuk sorsa miatt vagy… Hamarosan szembesülnöm kellett a félelmetes ténnyel.

A sürgetõ robaj késztette õket a kapkodásra. Ezek itt az orrom elõtt csak az elõkóstolók voltak, a fõsereg csak most érkezik. Hálótársam szemüregébõl megannyi lény ocsmány feje bukkant fel. Egymáson másztak át, hogy mielõbb a finom falatokhoz érhessenek. De ez nem volt elég.

Nyúlós, cuppanós hang keltette fel a figyelmemet és félelmemet már másodszor. A test hasfala szétnyílt és alóla milliószámra törtek fel a nyálkás, pokolbéli lények. Pillanatok alatt ellepték a testet és hangos csámcsogásban zabálni kezdtek. Lehunytam a szemem, de hiába, a félelmetes képtõl nem tudtam szabadulni.

Ez vár rám is, ahogy mindenkire. Meghalunk, aztán felzabálnak ezek a férgek. Lehetsz jó vagy akár szent vagy tán a leggonoszabb gonosz, sorsod itt teljesül be, ezeknek a társaságában. Ironikus. Ezek zabálnak fel és addig marják a húsodat, amíg maguk is meg nem döglenek.

Így szembesülve a halállal bizony megváltozik az ember világnézete. Tarts ki a végsõkig! Élj, amíg lehet! Mert azt, hogy hogyan élsz, te választod, de ezt mások választják helyetted.

Fellélegeztem, hisz még élek.

Hálótársam közben erõsen megfogyatkozott. Olyannyira, hogy éreztem, néhány dög rámkacsint és éhes tekintetével fürkész. Hamar világossá vált számomra, ha nem vigyázok, élve fogok meghalni. Soha ennyire nem kepesztettem még az életemért. Próbáltam kiszabadulni a koporsó fala mellõl. Mikor valami történt.

A vén hülye fel–alá járkált sötét óljában. Nem lehetett tudni, hogy mi célból teszi ezt, de Furfangot valójában nem is érdekelte. Remélte, hogy az ásókat megtalálják a ház mellett, de csalatkoznia kellett. Belesve az ablakon, a gyertya halvány fényében meglátták a szerszámokat az egyik sarokban. Valahogy be kell jutniuk.

- Elõbb–utóbb körútra kell mennie! – ezt Furfang mondta, de nem gondolta volna, hogy az elõbb, igen hamar utóbb lesz.

- Lassan felkel a nap. – jegyezte meg Jóképû idegesen.

- Tudom!

- Nyírjuk ki és kész! – tanácsolta az úri fattyú és már el is indult az ajtó felé.

Furfang azonban visszarántotta maga mellé. – Maradj nyugton és gondolkodj! Ha kinyírjuk, ide raknak egy másik hülyét, akit nem biztos, hogy ilyen könnyû lesz kijátszani. Világos? Megvárjuk, míg elindul, aztán… Tessék! – nevetett Furfang megkönnyebbülve.

A temetõõr meggyújtotta viharlámpáját és kilépett a házból.

Furfang megvárta, míg eltûnik a sírok között, aztán berontott a házba. Örömittasan tért vissza a három ásóval. – Most pedig húzzunk bele!

- Furfang várj! – tartotta vissza Jóképû. – Mi van, ha ez meglep minket meló közben?

A nagydarab férfi jókedvét már semmi sem vehette el. – A vén hülye keletrõl-nyugatra járja be a temetõt, mi pedig a keleti oldalra megyünk. Nem fogunk vele találkozni.

Egy-egy ásóval a kezükben csendben folytatták útjukat. Egy darabig.

- Nem a keleti szárnyba temetik az új halottakat? – kérdezte Jóképû döbbenten.

- De!

Balga szakadatlanul vetette a kereszteket és mormolta imáját.

- Azt hittem, porban és hamuban fogunk turkálni, nem pedig bûzlõ tetemek között. – húzta el a száját.

- Ne finnyáskodj! Kezdetben muszáj tutira menni. – magyarázta Furfang. – különben is csak egy hetes. Szinte még él! – röhögött.

- Megtudhatnám végre, kit fogunk kibányászni?

Furfang megpörgette kezében az ásót. – Lord Marchbain – t.

- A patkányképût? – hüledezett Jóképû.

Ezt még Balga sem állta meg röhögés nélkül.

- Gyertek! Mindjárt felkel a nap. – förmedt rájuk a nagydarab. - Ha egyedül kell kiásnom, nem kaptok a zsákmányból. 

- Annál a koldusnál maximum tetveket találsz! – legyintett Jóképû és elhajította az ásót.

- Beavatlak, de csak mert a barátom vagy. - közelebb vonta magához két társát. – Szegény volt az öreg, de a gyerekei vele temették a felesége aranygyûrûjét, amin egy öklömnyi gyémánt díszeleg.

Jóképû nyelt egyet, aztán rohanni kezdett. Közben felkapta ásóját. Furfang követte. Balga vetett egy keresztet, aztán utánuk iramodott.

      Egyre halkabban hallották a vén hülye énekét, ezért úgy érezték, elõjöhetnek. Megálltak a sír mellett, amit néhány száraz kóró, meg egy félig kidõlt fakereszt díszített.

- Ne felejtsétek, hogy sietnünk kell, mert hajnal elõtt vissza is kell temetnünk a gödröt!

- Biztos, hogy létezik az a gyûrû? – kérdezte Jóképû.

- De még mennyire.

- Akkor kezdjük!

Furfang már emelte az ásót, készült belemártani a földbe, mikor Balga felsikoltott.

- Állj!

A kiáltás belehasított az éjszakába, ahogy Furfang lendülõ keze is, mely Balga arcán csattant.

- Megõrûltél? Ha most ezt meghallotta ez a vén hülye, akkor azon nyomban eltemetlek a patkányképû mellé.

Balga ezúttal nem ijedt meg. – Ezt nem tehetjük meg, Furfang!

- Miért is? – ásójára támaszkodott és érdeklõdve várta a választ.

Balga, amennyire csak tudta, kihúzta magát. – Mikor ez az ember a sírba szállt, az örök nyugalom hitével tette azt. Isten olyan végtelen álmot szórt a szemére, amit csak õ szakíthat meg a Feltámadás napján. Ha mi most zargatni merjük ennek az embernek a békességét, kivívjuk Isten haragját. Önös anyagi érdekeink miatt nem tehetjük kockára Isten szeretetét.

Furfang és Jóképû ámulva hallgatta a púpos szónoklatát. Balga ezután ismét imája mormolásába kezdett, a hirtelen támadt csendben ezt a többiek is meghallották.

- Aki étel italt adott, annak neve legyen áldott! – kántálta a púpos.

Jóképû azonnal röhögésben tört ki. – Ezt mondta Lord Chauser is, mielõtt megette a mérgezett ételt. Attól félek, ez rajtad sem fog segíteni.

Furfang leintette a másikat. Barátilag átkarolta Balga vállát. – Isten csak a gazdagokat szereti. Nekünk nem jár az örök nyugalom és békesség és a mi szemünkre nem szórnak végtelen álmot, maximum húszabáló férgeket. Nekünk itt kell békét találnunk és ahhoz pénz kell, sok pénz! Isten nem szeret minket, nem is foglalkozik velünk.

- Isten minden embert szeret! – vitatkozott Balga keserûen.

- Akkor úgy látszik, minket patkánynak néz. – felelte Furfang.

- Néztél már tükörbe, Balga? – szólt közbe Jóképû.

- Igen! – jött a válasz.

- Hát bánik így valaki a szeretteivel? – röhögött úri mimikákat utánozva.

- Tudod Balga, engem nem érdekel, hogy hogyan végzem majd, de addig szeretnék jól élni. Kit érdekel Isten, ha nyugodtan nyalakodhatsz egy nõ lábujjai között. Nem igaz?

- Meghiszem azt! – nevetett Balga.

Furcsa hangok ütötték meg a fülem. Elõször azt hittem, a pokolbéli lények újabb rohamára számíthatok, de aztán felfigyeltem a férgek körében támadt riadalomra. Õk sem ismerték a hangok eredetét.

A kaparászó hang fentrõl jött, ebben egyre inkább biztos voltam. Felülrõl, talán a kinti világból. De áldás vagy átok? Talán elérkezett a Feltámadás pillanata vagy csak a gyerekeim jöttek értem?

Egy biztos, a férgek jobban féltek a hangtól, mint én. Sokan még a zabálást is abbahagyták. Próbáltak elbújni a sötét szájüregben, vagy a belek között. Néhány bátor példány azonban még folytatta a lakomát.

Néha hallottam, hogy valami kemény ütõdik a koporsó fedeléhez. A csúszómászók száma tovább fogyatkozott. Újabb koppanások, majd hatalmas dobbanás. Hosszas, surrogó hangok, melynek nyomán a fa egy apró repedésén halvány fény szûrõdött be. Ekkor már emberi hangokat is hallani véltem, ami igencsak megrémített.

A fény furcsa hatással volt a férgekre. Úgy rebbentek szét elõle, mintha az a halálukat jelentené. Menekültek búvóhelyet keresve. Hálótársamra a „megtelt” táblát aggathatták, mert néhányan nálam próbálkoztak.

Elkeseredve próbáltam lerázni a gyilkos élõsködõket, miközben a testemet is szerettem volna kiszabadítani. Mintha ez nem lenne elég, az emberek vadul feszegették a koporsó fedelét. Már tényleg azt hittem, itt a vég, mikor végre sikerült kiszabadulnom, igaz ehhez le kellett harapnom hálótársam egyik ujját. Épp ekkor nyílt fel a koporsó teteje. A három ember elképedve bámult rám.

Furfang már a sírgödörben térdelt a koporsó tetején. Kezével lesöpörte az agyag-rögöket, a fedél széleit kereste. Felkacagott, mikor megtalálta. A többiek izgatottan figyelték. Furfang nekifeszült a fedélnek. A fa nem állhatott sokáig ellen ennek az elemi erõnek. Hamarosan recsegve–ropogva megadta magát. Felnyitotta a koporsót és döbbenten vette tudomásul, hogy egy patkánnyal néz farkasszemet.

- Mi az… - kezdte Jóképû, de Furfang üvöltése félbeszakította. A nagydarab férfi arca a lehetetlenségig elvörösödött, felkapta ásóját és lesújtott. Az egész világmindenség beleremegett ebbe a csapásba, de a patkány elillant.

- Az átkozott dög! – üvöltötte Furfang, miközben kiugrott a gödörbõl. – Kapjátok el!

- Mi van? – értetlenkedett Jóképû.

- A patkány lenyúlta a gyûrût! – kiáltotta a bokrok felé rohanva.

Kevésen múlt. Nagyon kevésen. Ebbe a csapásba bizony a föld is beleremegett. Futottam, ahogy bírtam. Ezek az emberek nem szeretetbõl kívántak agyoncsapni, ha mégis, akkor engem ne szeressenek.

Elgémberedett tagjaim már alig bírták. Láttam a menedéket jelentõ bokrokat, de olyan messze voltak. Már nem is futottam, úgy zuhantam be a bokrok alá. Ott aztán összehúztam magam, minél kevésbé legyek látható. Biztonságban éreztem magam, vadul lihegni kezdtem. Már egészen megnyugodtam, mikor görcsös fájdalom nyilallt a torkomba. Köhögni, öklendezni kezdtem, mire a feszítõ érzés elmúlt. Valamit lenyelhettem. Hogy mit, arról nem volt idõm gondolkodni. A dühödt emberek egyre közelebb értek. Menekülnöm kellett, mert akartak tõlem valamit. De vajon mit?

KOMMENTEK