Fellenbeck Roland
Megöltem a feleségem

**oldal**

MEGÖLTEM A FELESÉGEM

Megnyugtatónak találta a testét körülölelõ sötétséget. Ott állt a nehéz faasztal és a konyhaszekrény között kissé görnyedten, hangosan szuszogva. Élvezte a sötét melegségét és a vakságot, amivel a fény teljes hiánya ajándékozta meg.

Albert Tackereynek szüksége volt erre a nyugalomra. Azok után, amiket az elmúlt percekben tett, nem akart látni és hallani semmit. De amit legfõképpen nem kívánt, az nem más, mint az érzelmek kavalkádja. Nem akart érezni semmit, csak lenni okok, célok, remények, na meg érzések nélkül.

Azt nem tudta volna megmondani, hogy mikor ereszkedett sötét a konyhára, a küzdelem mely szakaszában, de ez a kérdés nem is igazán foglalkoztatta. Csak állt ott mereven bámulva a semmibe, miközben légzése lassan megnyugodott. Szuszogása elhalkult és még egy utolsó pillanatig kiélvezte azt a nyugodt állapotot, amit leginkább a semmivel lehet jellemezni. A földi lét kötelmei nélküli állapotot csak kevesen élvezhetik és azon kevesek is csak néhány pillanatig. Albert Tackerey sem maradhatott ott örökké, bár szeretett volna.  Utoljára még mélyen beszívta a nyugalom bizsergetõ molekuláit, amik aztán egy pillanat múlva kiszakadtak testébõl, valószínûleg örökre.

Albert Tackerey ismét érezte feszült és kissé fáradt testét, ismét hallotta a csend zajait és orrlyukaiba ismét beférkõzött a vér összetéveszthetetlen illata. Gondolatai lavinaként zúdultak felkészületlen elméjére, ami a hatalmas súly alatt csaknem összeroppant. Akaratlanul is feltörtek az elmúlt percek szörnyû képsorai, tudatosítva számára, hogy megtette. Már nemcsak terv, nemcsak álom, borzasztó lidércnyomás, hanem valóság. Megtette.

Egész teste beleremegett a gondolatba, de ezt a remegést megkönnyebbülés követte. Megtette. És ettõl minden porcikája ellazult. Azaz majdnem. Jobb kézfeje ugyanis még mindig feszes görcsben lüktetett. Ujjai karomként fonódtak a konyhakésre. Karjában és ujjaiban, no meg a vértõl mocskos késben még mindig benne volt az utolsó mozdulat minden energiája és igazából alig várták, hogy megismételhessék. Hogy ismét támadjanak, hogy ismét pusztítsanak. Hogy öljenek.

Albert Tackerey azonban bevégezte mûvét. Pusztító dühének lángja lassan kialudt. Nem élvezetbõl ölt, hanem csak…

Mit is jelenthet huszonöt év házasság? Albert Tackereynek huszonöt év gyötrelmet, szenvedést és megaláztatást. Egyetemi szerelem, egy év után házasság, a boldog és örök szerelem reményében. Egy hónap önfeledt duhajkodás és vidámság, aztán…

Aztán külön szoba, külön vágyak, külön élet. Élet? Albert Tackerey nem hitte el, hogy ez élet, csak belenyugodott. Elfogadta, hogy testi és lelki örömök helyett csak testi és lelki szenvedést kap. Minden nap megalázták, kiforgatták a lelkét és megtaposták, szemérmetlenül megcsalták. Ha hallgatott leköpték és kinevették. Ha szólni merészelt, akkor felpofozták.

Szinte minden délután arra ért haza, hogy valaki más liheg a felesége nyakába. Ezek a mások szemérmetlenül ráköszöntek. Ha nem bírták ki a szobáig és a nappaliban egymásnak estek, akkor láthatta feleségének azt a mosolyát, ami huszonöt év távlatából már nem is tûnt ismerõsnek. Ilyenkor persze a takarítás is rámaradt, mert felesége nem végzett házimunkát. A munka után a robot várta. Szolgasors; ezt adta neki a békés, meleg otthon.

Mindent megadott ennek a nõnek. Leste minden szavát, és gondolkodás nélkül teljesítette a legocsmányabb parancsokat is. Cserébe azonban csak undort és utálatot kapott. Mégsem gondolta soha, hogy akár véget is vethetne ennek az egésznek. Elõször azért, mert szerette, aztán meg már azért, mert félt tõle. Sõt rettegett. Néhány feleség boszorkánnyá vagy hárpiává válik az évek során, de Mary Tackerey legyõzhetetlen, elpusztíthatatlan démonná lényegült át. Uralta férje életét, aki így képtelen volt szabadulni tõle.

Aztán jött egy álom. Egy csodálatos álom egy jobb és szebb életrõl, amire Albert Tackerey mindig is vágyott. Ez az álom aztán beköltözött a fejébe. Szabadulni akart tõle, de az megbújt egy hátsó, sötét zugban, ahonnan képtelen volt kikotorni. Amikor Albert Tackerey egyedül volt, mindenki elõl elrejtõzhetett, akkor elõjött ez az álom és elhitette vele, hogy az a szebb élet a számára is elérhetõ. És Albert lassan elhitte.

Albert kézfejében kezdett felengedni a görcsös feszültség. Most már minden porcikája elhitte, hogy vége. Most már elkezdõdhet valami új, valami szebb élet.

Vakon elindult a jól ismert bútorok között, hogy felkapcsolja a villanyt és bevégezze a munkát, mikor egy éles csikorgó hang megállásra kényszeríttette. Olyan hang volt ez, amit már számtalanszor hallott az osztálytermekben, dolgozatírás közben. A szék lábai sikoltanak így, mikor akaratuk ellenére kell csúszkálniuk a padlón. Albert biztosan tudta, nem õ lökte meg a széket, de akkor ki? A hideg verejték azonnal kicsapódott a hátán. Labilis önbizalma rögvest visszavonulót fújt. Testébe máris visszaköltözött a korábbi, jól ismert bizonytalanság és félelem. Mikor már a nehéz faasztal is nyekeregni kezdett, gyorsan a kapcsolónál termett és fényt varázsolt a konyhába. A fény éles karmai azonnal nekiestek szemeinek, mintha ki akarnák kaparni õket. Albert könnyezve küzdött a fájdalommal, miközben maradék bátorsága is elszállt. Félszegen megfordult.

Mary Tackerey vérben úszva feküdt a padlón. Hátán rongyosra szakadt az ing a számtalan szúrástól. Vörös hajkoronája csapzottan ölelte körbe fejét, amely erõtlenül bukott a padlóra. Úgy tûnt, már cseppnyi erõ sincs ebben a testben, de Mary rácáfolt erre. Az alkarjaira támaszkodva felemelte meggyötört testét és bal kezével megragadta a nehéz faasztal lábát. Abban megkapaszkodva próbált elõrébb jutni. Ereje azonban már kevésnek bizonyult. Teste minden próbálkozás után a padlóra rogyott, feje halk nyögés kíséretében koppant a véres padlón. De mégsem adta fel, újra és újra nekilendült.

Albertet megrémítette ez az erõ, ami a halottnak hitt nõbõl áradt. Szinte érezte, ahogy saját teste semmivé foszlik. Elõbb az elméje, a szíve, majd a karjai. A kés kettõt pördült még a levegõben, mielõtt koppanva földet ért. Aztán térdei is megremegtek, megroggyantak, míg végül összeesett. Térden állva figyelte feleségét, akit néhány perce még hidegvérrel szeretett volna megölni, de most… visszatért belé az a félelem, ami meghatározta eddigi sanyarú életét, és amitõl olyan nagyon szeretett volna megszabadulni. Nézte haldokló feleségét és sírni kezdett. Már nem a pusztulásra ítélt démont látta benne, hanem a nõt, akit meg kell menteni, akit szolgálni kell, akit szeretni kell. Négykézláb csúszva közeledett felé.

-         Bocsáss meg szerelmem! – nyögte zokogva. – Teljesen megõrültem. Nem tudom, miért tettem. Ugye meg tudsz nekem bocsátani. Bármit megteszek. Mindent megt… - elhallgatott, mert meghallotta felesége erõtlen, halk szavait. – Mit mondasz kedvesem?

Mary feje a padlón pihent. Nehezen lehetett érteni, mit is próbál mondani. Lihegett, fájdalmasan nyögdécselt. Az ajkait áztató vértócsa elnyelte az erõtlen hangokat.

-         Nem hallom szerelmem!

Mary kissé megemelte fejét. Haja csimbókokban lógott a rátapadt vértõl. Fájdalmasan szakadtak ki belõle a szavak. – Kérlek… Ne… - aztán aléltan visszarogyott.

Szinte leírhatatlan az a változás, amin Albert arca keresztülment, miután megértette az elrebegett szavakat. Könnyei azonnal felszáradtak és szemei vad, vérben forgó golyókká váltak. A félelemtõl és aggódástól ellazult vonásai megkeményedtek és eltorzultak, állatias külsõt kölcsönözve a férfinek. Teste remegni kezdett, de nem a félelemtõl, hanem a dühtõl.

-         Kurva! – üvöltötte, mikor rávetette magát a nõre. Az alig hallhatóan felnyögött és meggyötört teste egészen belenyomódott a vörös tócsába. Albert vadul megragadta a nõ lucskos haját és üvöltve felemelte. Aztán irtózatos erõvel vágta a padló szürke járólapjainak. Vér fröccsent és csontok törtek recsegve. Albert újból felemelte a fejet és megint odavágta. Csak egy percig tartott az egész borzalom, a férfi mégis vadul kapkodott levegõ után és a még mindig szorongatott fejbõl csak egy kócos, véres massza maradt, ami szinte elnyelte a gyilkos ujjakat. Elengedte a fejformájú vércsomót és felállt. Vége.

Albert egy fekete fóliával a kezében tért vissza a házba. Átment a nappalin, ahol félrelökte a szintén fekete bõröndöket, gondolva arra, hogy a késõbbiekben esetleg útban lehetnek. Lopva a nappali falán lévõ órára pillantott. Hat perc múlva éjfél. Még nem csúszott ki az idõbõl. A nap hat körül kel, de ötkor már megkezdõdik az élet az utcában. A terv szerint négyre végeznie kell, és most úgy érezte, végezni is fog. Beért a konyhába. Félrehúzta az asztalt és feltette rá a székeket. Most már elég volt a hely, szétteríthette a fóliát. A fekete anyag elég nagynak bizonyult. Ezután halott felesége mellé lépett és a hátára fordította. Nem nézett az arcába, igaz, ha akart volna sem tudott. Marynek már nem volt arca, csak valami véres nyálka egy szilánkos koponyahalmon. Albert elõrehajolt és a test alá nyúlt. Erõsen megragadta és magához szorítva felemelte. Ruháját azonnal átáztatta az asszony vére, de nem foglalkozott vele. Szuszogva megfordult és a kiterített fólia felé lépett, de olyan szerencsétlenül, hogy lábai és az anyag összegabalyodtak. Egy pillanat alatt elvesztette egyensúlyát és elõrebukott. A testet elejtette, de hiába kapálózott szabaddá vált kezeivel, nem volt miben megkapaszkodnia. Egyenest a hullára esett. Talán a sors akarta ezt az utolsó, búcsúcsókot. Albert arca egy pillanatra elmerült a véres masszában, ahonnan azonban sikoltva menekült. Köhögve, fuldokolva emelte ki fejét a halálos mocsokból, majd ruhája segítségével próbálta tisztára törölni arcát. Tiszta ugyan nem lett, de újra szabadon tudott lélegezni és szemeit is nyugodtan kinyithatta. Akár dühönghetett is volna, de nem tette. Helyette inkább széles mosolyt varázsolt vérfoltos arcára, ezzel fejezve ki örömét, hogy viszonylag könnyedén sikerült ráerõszakolnia a gnóm embermaradványt a fóliára. Ezután becsomagolta, mint egy karácsonyi ajándékot szokás, majd szorosan elkötötte a két végét. Felegyenesedet és végigmérte mûvét. – Mint egy szaloncukor. – gondolta.

A saját kárán tapasztalta az imént, hogy nehéz számára a becsomagolt test, ha megfeszül sem tudja hátravinni a kertbe. Egy ideig morfondírozott, hogy mit is tehetne, majd megragadta a tetemet a lábánál fogva és húzni kezdte. Erõlködve kivonszolta a konyhából, majd át a nappalin. Éppen kiért a teraszra, mikor véres kezei közül kicsúszott a fólia. Elõregörnyedve, szuszogva pihent. Közben kilesett az utcára, ahol szerencsére nem volt semmi mozgás. Az udvari lámpát nem kapcsolta fel. Bár a szomszédok egyike sem tartózkodott otthon, nem lehet tudni. Hátha erre téved valaki.

Elrángatta a fekete csomagot a lépcsõig, majd egyszerûen letaszította a hat lépcsõfokon. Nyújtózkodva figyelte, ahogy fóliába csomagolt felesége ide-oda tekeregve és forogva a sötét udvarra zuhan. Albert utána ment és egy nagy levegõvétel kíséretében elvonszolta halott terhét a kert végében álló diófához. Az ásót és a lapátot már korábban odakészítette a fának támasztva. Beleköpött tenyerébe és ásni kezdett.

Fogalma sem volt róla, mennyi ideig marta a földet, bár belsõ órája szerint még idõn belül volt. Izzadtan és fáradtan hányta ki az utolsó földkupacot. Kihajította a lapátot és az ásót a gödörbõl, ahonnan már ki sem látott, aztán fáradtságtól remegõ testét is kierõszakolta belõle. Megtörölte gyöngyözõ homlokát, majd lehajolt, hogy belökje feleségét a végsõ nyughelyére, de ujjai csak a nedves füvet markolhatták.

- Mi?! – hitetlenkedett. Vadul matatni kezdett a sötétben, de nem találta. Már arra gondolt, hogy felkapcsolja a világítást, mikor majdnem átesett a koromfekete csomagon. – Most már nem hagyom, hogy meglógj! – morogta és belelökte a sírba.

Miután betemette a sírgödröt és elrebegett egy imát, melyben arra kérte a poklok urát, hogy jól forgassák meg ezt a vérszopó démont abban a bizonyos üstben, a szerszámokat visszatette a sufniba és bement a házba. Bezárta az ajtót és a fürdõbe ment. Ott ledobta magáról mocskos ruháit, megragadott egy – szintén elõre odakészített – vödröt és egy halom tiszta rongyot, majd egy szál alsónadrágban átment a konyhába. Vetett egy fáradt pillantást a hatalmas vértócsára, aztán nekilátott. Fogta az elsõ száraz rongyot és belemerítette felesége folyékony maradványába, amely korábban még életet jelentett, most azonban csak undorító piszkot, amit el kell tüntetni. A szövet vadul szívta magába a vörös folyadékot. A konyha kezdte korábbi formáját visszanyerni. Ahogy egyre kisebb lett a padlón éktelenkedõ vörös folt, úgy tudatosult Albertben a megmásíthatatlan tény: Megölte a feleségét!

Egyelõre nem érzett semmit a fáradtságon kívül. Szomorúságot semmiképp. Tisztában volt vele, ez az egy lehetõsége volt a szebb életre és büszke volt magára, hogy mert élni a lehetõséggel. Már nem szerette ezt a nõt, és ami még fontosabb, már nem félt tõle. Elpusztította és ezennel vége. Nincs több szenvedés és nincs több megaláztatás. Megszabadult a rabigától. Most már nem remeg meg a teste, ha véletlen eszébe jut. Nem bénul le, és nem válik seggnyaló emberi ronccsá, ha véletlen meghallja félelmetes szavait. Hülyeség. Már soha többé, nem hallja a hangját, gúnyos nevetését. Mary Tackerey nem létezik többé.

A fáradtság mögött, valahol a tudata legmélyén már mocorgott egy érzés, amit azelõtt nem is ismert. Ez az érzés bátortalanul kapaszkodott meg elméje elgyötört, szenvedéssel teli élettel megtépázott hágcsóján. Nem kapkodott, lassan haladt. Nem támadta le, mint a gyötrelem és a halálvágy, hisz nem uralkodni akart rajta.  Körültekintõ volt és finom, szép lassan töltötte be Albert egész lényét. Már a bútorokat törölgette, mikor érezte, hogy másképpen dobban a szíve. Kicsit lassabban, kicsit halkabban és mégis jóval erõteljesebben, mint korábban bármikor.

Albert sejtette, mi ez. Álmában már érzett valami effélét, de itt a valóságban még nem merte nevén nevezni. Még nem merte elhinni, még nem merte átengedni magát ennek a különös, leírhatatlan és megfoghatatlan létformának. A lényét betöltõ bizsergés azonban nem foglalkozott a férfi gyávaságával, ahogy ide-oda cikázott a testszövetek között, úgy regenerálta a keserves évek során elhasználódott elmét és szívet, a testet és a lelket. Albert – életében talán elõször – boldogan aludt el, pontosan négy óra két perckor. Aludt, de nem álmodott, hisz már az élete volt a legszebb álom, amit csak el tudott képzelni.

Albert magállt szürke Fordjával az iskola udvarán és negyvenkilenc évesen, barna –enyhén õszölõ - hajjal, szemüvegben kiszállt. Bezárta az ajtót és elindult az épület felé. A diákok lármázva özönlöttek mellette, néhányan ráköszöntek – nekik mosolyogva viszonozta -, a többség azonban észre sem vette. De ez egyáltalán nem zavarta. Tudta, hogy nem a legnépszerûbb tanár a gimiben, de sem korábban, sem most nem érezte, hogy ezen változtatni kellene. Éppen fellépett az elsõ lépcsõfokra, mikor…

-         Al! – erõteljes, cigitõl rekedtes hang dörrent a háta mögül.

Meg se kellett fordulnia, hogy tudja, Kevin Oates áll a háta mögött, a testnevelõ tanár. Azelõtt nem kedvelte a bagószagú férfit, aki mindig Maryvel ugratta, de ezen a reggelen még neki is örülni tudott.

-         Helló, Kevin! – fordult meg mosolyogva.

-         Szevasz barátom! – hatalmas tenyerével Albert vállára csapott, miközben vasmarkával erõsen megrázta a másikét. Mélyen kollégája szemébe nézett, aki meglepõ módon állta a kutató tekintetet.

Albert jól tudta, a tesi tanár valami ócska, gúnyos viccen töri a fejét, mint mindig, de most ez sem zavarta. Most már õ maga is tudna viccelõdni, de persze nem fog.

-         Mi ez a vidámság, Al? Csak nem kilested az asszonyt zuhanyozás közben? – harákolva röhögött.

Albert is felkacagott. – Egyszerûen jó napom van! – megvonta a vállát. – Ma még neked is tudok örülni.

-         Nézzenek oda! – ámult Kevin, miközben elõbányászott egy cigarettát. – Albert Tackerey matematika és fizika szakos tanár humorizál. Nagyon különleges nap lehet ez a mai.

-         Az!

Kevin bizalmasan átkarolta furcsán viselkedõ barátját és miután a füstöt az ég felé kifújta, belemotyogott a fülébe. – Csak nem nyírtad ki azt a ribancot?

-         Mi? – Albert izgatottan szabadította ki magát a kolléga vastag karjai közül. – Honnan…

-         Nyugi! – emelte fel kezeit sunyin röhögve. – Csak vicceltem. Bár szerintem, ez lenne a legjobb mindenkinek, legfõképpen neked!

Albert lassan megnyugodott, Kevin meg egyetlen szívással végigégette a cigit és csikket elpöckölte a fák felé. Beléptek az ajtón és elindultak a zsúfolt folyosón. Kevinnek szinte mindenki elõre köszönt, kivéve a lenge öltözetû, fiatal lányok, mert õket mindig megelõzte a kajánul vigyorgó tanár. Mikor már az emeleten jártak és elfogytak a diákok, Kevin ismét Alberthez fordult.

-         Ma utazott el, mi?

-         Igen. – hazudta szemrebbenés nélkül. Mary minden évben, tavasszal és télen elutazott két hónapra. Ezeket a kirándulásokat mindig óramûpontossággal szervezte meg, és be is tartotta. A tavaszi kirándulás április huszonkettedikén kezdõdött meg, azaz ma. Mary Tackerey ezen fura szokását mindenki ismerte Albert környezetében és ezt Albert pontosan tudta. Nagyon jól tudta. – Két hónap szabadság! – hangosan fújta ki a levegõt, jelezve, mekkora súly szakadt le róla

-         Na végre! – ismét a vállára csapott. – Látom kezd megjönni az eszed. Azt hiszem, ezt meg kell ünnepelni.

A nap a szokványos mederben folyt. Megtartotta három matek és két fizika óráját, kiosztott négy darab ötöst, viccelõdött a diákokkal, akik elég furcsán néztek rá emiatt, aztán két óra után pár perccel kilépett a tanári ajtaján. Már legalább fél órája hazaindulhatott volna, de sajnos nem tudta elkerülni Preston igazgatót, aki elõbb közölte vele, hogy holnap új kollegina érkezik, majd ezt követõen a nyakába zúdította az iskola minden problémáját. Szó volt tartozásokról, meg törvénymódosításokról. Albert nem is figyelt rá, süket fülekkel hallgatta a kövér férfi nyavajgását. Végül egy sürgõs telefonhívás mentette meg, amit Sarah – a titkárnõ – sikoltásszerû szavai tolmácsoltak az igazgató felé.

Szökdécselve szaladt le a lépcsõn, aztán végig a folyosón. Úgy látta, többen is intenek felé a diákságból, ami azelõtt soha nem fordult elõ, sõt néhányan hangosan ráköszöntek

-Viszlát holnap, Patrick! – ma kapott ötöst, de azért jól esett neki. Az udvaron is gyorsan átszaladt a parkoló autók felé, ahol azonban egy pillanatra megtorpant. Kevin állt ugyanis az õ szürke Fordja mellett, arcán széles mosoly.

-         Azt hittem, már nem is érsz ide! – szájában most is ott lógott a cigi.

-         Prestonnak sikerült elkapnia az ajtóban. – felelte legyõzve meglepettségét.

-         Sajnállak, tényleg! – füstöt pöfékelve köhögött. – Neked is mondta az új kolleginát.

-         Igen. – már odaért az autóhoz.

-         Biztos, valami kivénhedt fapina lesz. – röhögött harákolva. – Ez a rohadt tanári kar felér egy apácazárdával.

Megvonta a vállát. – Nevén kívül én sem tudok róla semmit. – közben kinyitotta a kocsi ajtaját és beült. Kevin ismét egy szívással elintézte a maradék cigarettát és beszállt a másik oldalról.

-         Egyébként megyünk valahová? – érdeklõdött Albert felpörgetve a motort.

-         Mondtam, hogy ünnepelünk. Na, nyomjad neki!

Elõször egy McDonald’sba mentek, ahol a nagydarab testnevelõ tanár tizenkét sajtburgert, fél liter kólát meg egy nagy adag sült krumplit rendelt és termelt be mindenfajta megerõltetés nélkül. Albert hitetlenkedve figyelte, hisz az õ két darab hamburgeréhez és negyed liter kólájához képest ez hatalmas mennyiségnek tûnt. Miután jóízûen meguzsonnáztak, csak járták a várost, aztán hatóra körül – Kevin unszolására – betértek a Girls nevû klubba, ami valójában egy kocsma volt. Mindösszesen két lány – erõsen középkorú nõ - volt benn, egyik a pult mögött, a másik meg tálcákkal a kezében szlalomozott az asztalok között. Leültek egy sarokasztalhoz és rendeltek két sört. Mindenfélérõl beszélgettek, miközben egyre csak rendelték a söröket. A hatodik vagy hetedik után, Albert már kezdte megérezni, az ital a fejébe szállt.

-         Azt hiszem elválok.

Kevin az asztalra köpte a sört. – Részeg vagy, Al!

-         Lehet, de akkor is elválok. – mondta halálos nyugalommal. – Még a héten felkeresem az ügyvédemet és… - itt csuklott egy nagyot – és elválok.

-         Ez a beszéd haver! – hatalmasat csapott a vállára, Albert majdnem az asztalra dõlt. – Erre igyunk. Még két sört!

Felhajtották a maradék sört, és hangosan megköszönték az újabbat, ami széles mosolyt csalt a pincérnõ arcára.

-         Jó kis nõ, mi?

-         Nem rossz. – felelte Albert a nõ után pillantva.

-         Kellene már nekem egy nõ, Al. – sóhajtozott Kevin. – Ma is a „10B”-s lányokkal volt órám és azt vettem észre, hogy a mellüket bámulom és…

-         Részeg vagyok Kevin, de ennyire még nem. Ezt máskor beszéljük meg!

Még két vagy három sört elpusztítottak, aztán Albert azt vette észre, hogy a pincérnõvel beszélgetnek. Késõbb a pultos is csatlakozott hozzájuk. Kevinbõl dõlt a szó, de Albert sem maradt szégyenben. Fogalma sem volt mit beszélnek, de a két nõ arcán egyre szélesebb lett a vigyor és egyre sûrûbben simogatták a két férfi arcát. Kiderült, hogy éjfélkor zárnak és egyáltalán nem bánnák, ha megvárnák õket. A pultos lány itt lakott a sarkon, így Kevinnel hamar eltûntek. Albert és a pincérlány viszont autóba szálltak. Nem sokat beszéltek az úton. A nõ nem nagyon bírt magával, szerette volna, ha Albert minél elõbb neki esik. Ma este viszont csalódnia kellett.

Albert pedig tényleg akarta. Nem volt túl szép nõ, de ennyi idõ után ez nem sokat számított. Odaértek a nõ lakása elé. Csókolgatták egymást az autóban, aztán a nõ kiszállt. Albert is a kilincsért nyúlt és ekkor történt.

A pincérlány bekopogott az ablakon. – Jössz?

Albert figyelte széles vigyorát, kéjes tekintetét és Mary jutott eszébe, meg az a szörnyû éjszaka.

Akkor már féléve külön aludtak. Csendben olvasott szobája magányában, mikor halkan kopogtattak. Elõször azt hitte, rosszul hall, de ekkor nyílott az ajtó. Mary hajolt be a szobába. – Alszol? – Felelet gyanánt megrázta a fejét. Mary mosolygott rá, azt hitte, álmodik. - Tíz perc múlva gyere át! – mondta és becsukta az ajtót. Nem gondolkodott, csak félredobta a könyvet és az órára meredt. Pontosan tíz perc múlva ott állt Mary szobája elõtt. – Gyere be! – hallotta, mielõtt kopoghatott volna. Belépett a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Mary az ágyon feküdt teljesen meztelenül. Csak az éjjeli lámpa szórta fényét egyenesen Mary gyönyörû testére. Már nem is emlékezett, hogy ilyen szép. – Vetkõzz le, de maradj ott! – Szó nélkül teljesítette. Mary ekkor mosolyogva simogatni kezdte magát. Az arcát, a nyakát, a melleit… Ámulva figyelte a gyönyörû nõt, miközben a tévé felõl halk nyögéseket és sóhajokat hallott. Mary ujjai már a leggyönyörûbb helyeken kalandoztak, mikor felnyögött. – Gyere! – Egy pillanatra megbénult. Olyan rég várt már erre a pillanatra, hogy azt sem tudta, mit tegyen. – Gyere! – Összeszedte minden erejét és az ágyhoz lépett. Elõrehajolt és megcsókolta Mary lábait, mire a nõ hirtelen összébb húzta magát és felkiáltott. – Takarodj innen! Mit képzelsz? Azt hitted, odaadom magam egy ilyen undorító féregnek, mint te? Takarodj a szobámból! – Ekkor mozdulatlanná dermedt. Csak állt ott hitetlenkedve és bambán bámult maga elé. Mary közben már felkelt az ágyról és fenyegetõen megindult felé. Erre a bénultsága is felengedett. Sajnos. Már hiába kapta maga elé ruháit és hiába ugrott ki az ajtón, Mary pontosan tudta, mi történt. Gúnyos nevetése, ami végigkísérte a folyosón, legalábbis errõl árulkodott.

Albert könnyes szemekkel taposott a gázba, nem is törõdve a szitkozódó pincérnõvel.

**oldal**

Részegen és keseregve ért haza. Nem a pincérlány miatt kesergett, talán már is felejtette, de volt, amit még mindig nem tudott kiverni a fejébõl. Mary! Olyan szép nap volt ez a mai. Szabad és boldog. Normális emberként járt-kelt a világban, nem úgy, mint egy kivert eb, ahogy azelõtt. Egészen estig eszébe sem jutott a felesége, de ott az autóban olyan erõvel tört rá a gondolat, mint korábban. Egy rövid pillanatra megint uralta a testét és egész teste remegett a félelemtõl. Igazából még most is remegett.

-         Pedig megöltem! – ezt már benn a házban üvöltötte, miután gondosan bezárta maga mögött az ajtót. – Megöltem! – ez már csak erõtlen nyögésként hangzott. Csak állt ott a sötét nappaliban és halkan sírni kezdett. – Megöltem a feleségem! – motyogta, miközben a konyha felé botorkált. Itt sem kapcsolt villanyt, feleslegesnek érezte. Bágyadtan az asztal felé lépett. Fel sem tûnt neki, hogy hirtelen valami elnyelte cipõinek koppanását és valamitõl csúszóssá vált a padló. Kihúzott egy széket – ez sem csikorgott – és leült. Kezeit az asztalra fektette és elõredõlt. Homlokát a karjain pihentette. Fokozatosan jutottak el agyáig az információk. Elõször csak a nedvességet érezte. Aztán a furcsa melegséget, ami lágyan átitatta karjait. Majd mikor arca az asztal lapjához simult, valami fémes íz kúszott a szájába. Köpködve felült. – Mi ez? – kérdezte magától. Tenyerével végigsimított az asztalon, mire ujjai elmerültek a meleg folyadékban. Ijedten felugrott a székrõl és felnyomta a villanyt. Elképedve bámulta a kivilágított konyhát, melynek minden szeglete vöröslött a vértõl.

-         Uramisten! – kiáltotta. A padló, az asztal, a szekrény, de még a plafonról is vér csöpögött. A fényben azt is meglátta, hogy átázott ruhája is vöröslött tõle, tenyerét is egészen elnyelte. Most érezte csak, ahogy arcán is végigcsorog. Ordítva a csaphoz rohant. Megemelte a kart, mire az köhögni kezdett, de csak néhány csepp víz hullott ki a száján. – Mi van már?! – dühöngött fel-le rángatva a kis kart. De víz még ekkor sem tört fel, csak egyre vadabbul köhögött. Meg is ijedt tõle és hátrébb is lépett, mikor a köhögés vad morgássá változott és az egész szerkezet rázkódni kezdett. Gyorsan elzárta, de már hiába. Egy hatalmas robaj kíséretében leszakadt a csap és a vér vastag sugárban tört fel a helyén. A folyam felcsapott a plafonig, egy része pedig Albert arcába. A férfi sikoltva hanyatt esett és tarkója az asztalon csattant, amitõl azonnal elájult. Így már nem láthatta, ahogy a vérzuhatag áttör a konyha ajtaján, és vadul zubogva szétterül a nappali padlóján.

Reggel szörnyû nagy fejfájással és még ennél is nagyobb bizonytalanságban ébredt. Másnapos elméjébe kitörölhetetlenül beleégtek a tegnap este vad víziói. Valójában még nem is tudta, hogy az esti vérzuhatag csak álom volt-e vagy valóság. Utóbbi feltevést igazolta, hogy a konyha hideg kövén tért magához és csipás szemeivel az asztal lapjának alsó részét és a négy vaskos falábat pillantotta meg. Ijedten kimászott a bútor alól és körbe nézett. A vérzuhatag nyom nélkül elpárolgott. Csak az egyik szék feküdt feldöntve a hûtõ elõtt, de az valószínûleg az õ mûve. Az asztalba kapaszkodva felállt és mikor egyet hátralépett, hogy visszanyerje egyensúlyát, érezte, hogy valamiben toccsan a lába. Rémülten arrébb ugrott és lepillantott a… sörtócsára, melynek közepén egy doboz hevert.

-         Szép! – dünnyögte. Kibotorkált a fürdõbe, miközben förtelmes ízû böffentéseket engedett meg magának. Egy száraz ronggyal tért vissza a konyhába. Feltörölgette a bûzlõ folyadékot, majd a rongyot belecsavarta a mosogatóba. Aztán a csap felé nyúlt, de egy pillanatra megakadt a mozdulat. A tegnap este jutott eszébe. Az a rengeteg vér és…

Azért sikerült legyûrnie félelmét és megnyitotta a csapot, amibõl tiszta víz zubogott. Ezután rendbe tette a konyhát és magát is. Nagy nehezen legyûrt egy szendvicset és bár semmi kedve nem volt dolgozni, kiment az autóhoz. Ma úgyis csak egy órája lesz, ennyit talán kibír. Beült a sörszagú autóba. Lehunyta szemeit és a kormányra dõlt. Már elfogadta, hogy az a szörnyûséges vérzuhatag álom volt csupán, de a tudatos énje alatt mégis ott motoszkált valami. Valami félelmetes és aljas démon, akit Marynek hívnak.

Épp idõben ért be az iskolába. Szerencsére senkivel sem találkozott, legfõképpen Kevint szerette volna elkerülni. Sikerült neki. A tanáriba be sem ment, hanem egyenesen a „11B” termébe. Az unott, ásítozó diákok már benn ültek. Mikor belépett a terembe, mindannyian ráemelték tekintetüket és le sem vették róla, amíg le nem ült. Ezután sugdolózni kezdtek. Nem hangosan, de nagyon feltûnõen és közben többen is rá pillantottak. Albert nem hallhatta, mirõl beszélnek, de a zsigereiben érezte, hogy õ áll a téma középpontjában. Leült az asztala mögött és körbenézett a teremben. Az elsõ padban ülõk rá sem mertek nézni, a hátsó sorokból viszont minden tekintet rászegezõdött. Ezek a diákok erõsen küzdöttek a nevetéssel, ajkaikat szorosan tartották, de látható volt, hogy nem bírják sokáig. Aztán az egyik ablak mellett ülõ srác váratlanul az asztalra csapott és kitört belõle a röhögés. Erre hangosan hahotázni kezdett a mellette ülõ gyerek, aztán a mellette lévõ lány is. A nevetés hullám végigszáguldott az osztálytermen. Mindenki kacagott és közben õt bámulták.

Albert értetlenkedve figyelte õket. Eddig sem övezte személyét túlzott tisztelet, de ilyen még soha nem fordult elõ. – Talán Kevin mesélt nekik valamit! – gondolta zavartan. Ekkor azonban megakadt a tekintete egy srácon, aki az elsõ padban ült és nem nevetett. Albertnek háttal ült és õ is a többieket figyelte.

-         Mi bajuk van ezeknek? – kérdezte remegõ hangon a fiút.

Erre a vörös hajú gyerek visszafordult és hatalmas szeplõk közé ékelt tekintetét a tanárra emelte. Volt valami elképesztõ a tekintetében, amibõl Albert azonnal megérezte, hogy ez sem értelmesebb a többinél.

A fiú közben a tanárra kacsintott. – Megölte a feleségét! – mikor ezt kimondta, belõle is kiszakadt a nevetés, de olyan erõvel, hogy nyála a padon toccsant.

Albert majdnem leesett a székrõl. Elõbb a hideg cikázott végig a testén, majd elöntötte a forróság. Homloka gyöngyözni kezdett, miközben ajkai koordinálhatatlan remegésbe kezdtek. Nem bírt egy értelmes szót sem kinyögni. Igaz a fejében is õrült vihar tombolt.

-         Ezek meg honnan tudják? Senki sem tudhat róla! Nem beszélt róla senkinek! – próbálta felidézni a tegnap estét, de még enyhén alkoholmámoros agya lehetetlenné tette számára az emlékezést. – Õrültség! Akármilyen részeg volt is, biztos, hogy nem beszélt róla senkinek. Fõleg nem Kevinnek!

-         Megölte a feleségét! – hallotta a halk suttogást a kacagó tömegbõl.

-         Most már elég legyen! – kiáltotta dühödten és felpattant a székrõl. Látta, hogy a diákok már csendben ülnek, és értetlenül néznek rá.

-         Mi a baj, tanár úr? – kérdezte a vörös hajú, szeplõs srác.

-         Fogd be! – förmedt rá Albert. Megzavarta a hirtelen hangulatváltozás, de csak egy pillanatra. A táblához lépett és a kréta segítségével egy olyan nehéz egyetlenrendszert vésett fel, amit biztosan nem tud egyik gyerek sem megoldani. Aztán visszaült az asztalhoz és szigorúan körbepillantott. A diákok tekintete azonnal lepergett róla. Végre biztonságban érezte magát. – Te! – bökött a vörös fiúra. Az ijedten nézett fel rá. – Igen te! – nagyon élvezte. – Gyere ki és old meg! – fejével a tábla felé bökött. Már semmi furcsát nem látott a fiú tekintetében, csupáncsak izgatott volt. Nagyon. – Na, mi lesz? Meddig várjunk még rád?

A fiú kelletlenül felállt, miközben arca is felvette elõnytelen hajszínét. Eltotyogott a táblához, az asztalról vett egy teljesen új krétát. Albert hallotta, ahogy a gyerek zavarában kettétöri a krétát, de nem nézett rá. Az osztályt bámulta és mosolygott. Tudta, a kis vörös képtelen megoldani a feladatot és ez jólesõ érzéssel töltötte el.

-         Menni fog? – ismerte a választ.

-         Tanár úr, ezt nem lehet megoldani! – motyogta a fiú.

Albert ezt a választ várta, a vigyor az arcán mégsem lett szélesebb. Ennek egyetlen oka a diák hangja. Nem félelem áradt a szavaiból, hanem gúny, és ami még rosszabb, halkan kuncogott hozzá. Ekkor vette csak észre, hogy a diákok nem azért bújnak a padba, mert félnek, hogy õket is kihívhatja, hanem mert csak így tudták elrejteni arcukat és az arcukra kiült gúnyos mosolyt. Albert majdnem hanyatt esett a székkel. Nem értette, mi van ezekkel a gyerekekkel. Ahogy, azt sem értette, miért fél tõlük. Hátrafordult és a vörösre nézett, aki a táblára mutatott és utálatos hangon röhögött. Albert tekintete egyáltalán nem vágyta a látványt. Rettegett a táblára vésett ismeretlen borzalomtól. Hosszan elidõzött a fiú közönséges karján, mert nem merte követni az általa kijelölt utat, mely a vésett jelekhez vezetett. El sem tudta képzelni, miféle borzalom lehet egy közönséges táblán. Miféle jelek, melyek ennyire megbénítják. Rémületéhez hozzá csapódott a kíváncsiság és ez sodorta tovább. Tekintete szétterült a zöld táblán és ott is ragadt. Nem értette meg azonnal a kréta által vésett nyomokat, mert egyelõre képtelen volt egy pontra fókuszálni. De a fehér jelekbõl még így is hideg fenyegetés áradt. Aztán a felirat végre kitöltötte látómezejét és rettegése értelmet nyert.

-         Megöltem a feleségem! – olvasta saját írását. Szédülni kezdett, térdei megrogytak, látása elhomályosult. Ha nincs a hatalmas tanári asztal, valószínûleg rongybabaként hullik össze. Nem értette, mi folyik itt. Miért írta ezt a táblára? Honnan tudnak mindenrõl a diákok? Miért nem tud megszabadulni Marytõl? Ezek és hasonló kérdések hol dühöt, hol pedig rémületet váltottak ki belõle. Végül a düh gyõzedelmeskedett. Odaugrott a táblához és egy szivaccsal próbálta letörölni a borzalmas feliratot, de csak próbálta. Hiába húzta ugyanis végig a táblán a szivacsot és hiába hullott több milliónyi krétapor a nyomában, a vádló mondat a helyén maradt. Dühödten újra próbálkozott és újra, de hiába. Megöltem a feleségem! Bevizezte a szivacsot, de ez sem segített. Ezután a ruhája ujjával, majd a tenyerével támadt a krétajelekre. Fehér bõre szinte égett. Érezte, ahogy a tábla érdes felülete újabb és újabb réteget nyúz le kezérõl. Megöltem a feleségem! A fájdalom lassan kúszott fel idegein, egészen az agyáig. Ott aztán kis harapásokkal tépkedni kezdte a fájdalomközpont vékony falát. Albert felszisszent, mikor átszakadt a fal és az a kellemetlen érzés beléhasított. Elkapta kezét a táblától. Nézte a tûzpiros, nyúzott bõrt és a csuklóján csordogáló vércseppeket. Aztán a feliratot, ami még mindig ott virított. Megöltem a feleségem! Ahogy enyhült a fájdalom, úgy tért vissza belé az a régi érzés. A bizonytalanságot szülõ rémület. Ismét nekiesett a krétanyomoknak, ezúttal körömmel. Iszonytató hangok kíséretében zöld festék darabkák peregtek szerteszét, de a felirat ott maradt.

Albert fejében a fájdalom és a félelem küzdött egymással. Mindegyik az elméjét akarta birtokolni. Elméjét, amely egyre zavarosabb lett és a homály lassan teljesen elborította. Akár mi is történik, Albert csak vesztes lehet. Ezért inkább összehúzta magát, amilyen apróra csak tudta és elbújt. Elbújt a homályos felhõk mögé, nem törõdött többé a feje felett tomboló istentelen viharral. Ott gubbasztott a sötét mélyben és várt. A várakozás tárgya ismeretlen maradt, csak az érzet volt az övé. Aztán meghallotta. Életre kelt körülötte a sötétség. Valami itt is rátalált. Valaki.

Albert üvöltve tért magához. A tanári asztal mellett feküdt az üres a teremben. Sápadt arccal és zavaros tekintettel ült fel. Értetlenkedve bámulta az üres padokat, miközben szuszogva felállt. Semmi nyomát nem lelte másoknak, egyedül volt. Egyedül állt a néma teremben és elképesztõ gondolatai támadtak. – Csak álmodtam az egészet? A diákok nem is tudnak semmirõl? Csak a képzeletem játszott velem? A táblán… - gyorsan megpördült és a táblára meredt, amely patyolat tisztán ragyogott. Valaki az imént törölhette át egy vizes szivaccsal. Albert még érezte tenyerén a nedvességet és lábai elõtt ott hevert a nedves szivacs. Megvonta a vállát és a szivacsot felrakta a helyére. Ahogy közelebb lépett, észrevett valamit a táblán. Mintha egy felirat sejlene fel a nedvesség alatt. A krétanyom egyre élesebb lett, de még nem tudta kivenni pontosan, hogy mi lehet az. Talán egy mondat. Ismét mindene reszketni kezdett. Figyelte, ahogy a nedves foltok lassan felszáradnak, és a jelek elõbukkannak a homályból. Valóban egy mondat, amit valaki kapkodva vésett fel. De mi az. Albert nem látta pontosan. Közelebb hajolt, hátha így ki tudja bogarászni. Ám ekkor, mintha áram csapta volna meg. Ijedten hátrahõkölt és rohanni kezdett. Ki a terembõl, el a tanári elõtt és le a lépcsõn. Aztán végig a folyosón, melynek végében Preston igazgató állt egy alacsony nõ társaságában.

-         Helló Albert! – köszönt rá messzirõl.

Kelletlenül lassított léptein.

-         Jó, hogy jössz!

-         Bocsáss meg, de sietek! – már ment is volna tovább, de az igazgató megragadta a karját.

-         Azt hittem, ma nincs is órád!

-         De, egy volt! – felelte bizonytalanul.

-         Szeretnélek…

-         Ne haragudj, de tényleg sietek.

Preston nem is foglalkozott vele. – Ms Tingle az új kolleginánk. Történelmet fog oktatni. Ez a sietõs ember pedig…

-         Szólítson csak Albertnek! Örülök Ms Tingle. – mondta, aztán kiszabadítva magát az elképedt igazgató karjai közül kirohant az ajtón. Árnyékot vetve szemére szökdelt le a lépcsõn, majd rohanni kezdett az udvaron. Csak néhány méter után vette észre, hogy nincs körülötte senki. Rohanása megfontolt lépésekké szelídült. Lassabban haladva volt ideje jobban szemügyre venni az udvart, ami valóban teljesen üres volt. Közben kiért a parkoló autók közé. Fordja egy Opel és egy Mercedes társaságát élvezte, távolabb pedig egy fekete Honda állt. Ez utóbbi motorházának egy napszemüveges, feketehajú férfi támaszkodott. Albertnek az volt az érzése, hogy a fickó õt figyeli. Figyelte egy darabig, hátha történik valami, de az még csak meg sem mozdult. Bár zavarta, hogy bámulják, de most nem tudott ezzel foglalkozni, haza akart menni. Beült az autóba. Kifarolt a helyérõl és elindult. A visszapillantóból még látta, hogy a férfi a feje tetejére tolja szemüvegét, és szigorú tekintetével utána bámul. Egészen addig figyelte, míg ki nem kanyarodott az utcából.

Az éjszaka eseménytelenül telt. Konyháját nem öntötte el vérfolyam és nem kaparászott õrült feliratokat sem tábláról, sem másról. Nyugodtan, álom nélkül aludt. Hat órakor kelt és megborotválkozott. Rendbe szedte magát mind testileg, mind lelkileg. Innen visszanézve már érthetõnek tûnt minden õrültség, amin keresztül ment. Elvégre megölt egy embert. Megölte a feleségét, akinek hamvai ott porladnak a kert végében, a diófa alatt. Hidegvérrel lemészárolta, még ha jogosan is. Akár mennyire is gyûlölte azt a némbert, mégis csak egy ember volt. Ezen a borzalmas kálvárián keresztül kellett esnie, ez az ára az új és szebb életnek. Most már minden kétely megsemmisült, helyére kerültek a dolgok. Mary meghalt, õ pedig új életet kezd. Ez a világ rendje.

Mosolyogva hagyta magára tükörképét. – Boldog vagyok! – nevetett. Kivasalta ingjét és nadrágját, majd belebújt a még meleg ruhákba. Tényleg jól érezte magát. Miután tartalmasan megreggelizett, úgy döntött, hogy gyalog megy be dolgozni. Az iskola nem volt túl messze és végre szerette volna magába szívni a nap sugarait, a tiszta, virágillatú levegõt, az élet lüktetését. Bezárta az ajtót és vidáman lépett ki a járdára. Tényleg csak a napra meg a színes virágokra figyelt, így észre sem vette a fekete Hondát, ami a háza elõtt parkolt.

Ma hat órája volt. A péntek a leghúzósabb a héten, de most ennek is örült. Jól érezte magát az órákon és úgy látta, néhány diák is élvezi az elõadásait. A „11B” termébe ugyan kicsit félve lépett be és az elsõ néhány percben izgatottan kémlelte a diákok tekintetét, de végül sikerült megnyugodnia és itt is megtartotta az órát. A tanáriban váltott néhány szót Kevinnel, aki meglepõ módon nem is említette azt a múlt éjszakát. Aztán haza indult.

Az iskola ajtaján kilépve, pár méterrel maga elõtt Ms Tingle-t pillantotta meg. Maga sem tudta, miért, de utána szaladt.

-         Üdvözlöm, Ms Tingle!

Az alacsony nõ megtorpant és hátrafordult. Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna, aztán mosoly ült az arcára. – Albert! Üdvözlöm!

Albert akaratlanul is végigmérte a tanárnõt. Ms Tingle nem volt szép. Arca inkább csak kedvesnek mondható. Apró, vidáman ragyogó kék szemei azonban azonnal megbabonázták Albertet. Rögtön megtetszett neki a szõke haj, a vékony száj és a pisze orr. Jó egy fejjel alacsonyabb volt Albertnál. Fehér nadrágot és bõven derék alá érõ kötött pulóvert viselt. Albert hosszan elmélázott az angyali teremtésen és csak akkor szólalt meg újból, mikor már mindketten zavarban érezték magukat.

-         Csak szerettem volna elnézést kérni a tegnapi viselkedésem miatt. Tudja elég rossz napom volt.

-         Semmi baj! – kedves, angyali hangon beszélt. – Valójában hálás vagyok érte, nekem is elegem volt már a kötelezõ és hosszadalmas ismerkedésekbõl.

-         Ennek örülök. nem szeretném, ha neheztelne rám.

Ms Tingle kedvesen mosolygott.

-         Nos Ms Tingle…

-         Vera! – javította ki és ennek Albert nagyon örült.

-         Hogy tetszik az iskola, Vera?

-         Egyelõre csak pozitív élményeim vannak, remélem, ez így is marad.

-         Én azon leszek. – nevetett Albert. – Vera, lenne kedve sétálni egy kicsit? Persze nem kötelezõ! Hogy mennyire lesz hosszadalmas, azt viszont nem tudom.

Vera jóízûen kacagott, majd igenlõen bólintott.

Elindultak hát, végig az udvaron, át a diákok és a parkoló autók között. Albert vidáman lépdelt az aranyos teremtés mellett és nagyokat mosolygott, pedig csak butaságokról csevegtek. De látta a nõ arcán, hogy élvezi a társaságát és ez elegendõ volt ahhoz, hogy Albert is felszabadultan érezze magát. Mikor kiértek az utcára, minden cél nélkül balra fordultak. Elmerültek egymás társaságában, nem foglalkoztak vele, merre visz az út. Albert ekkor még fel sem fogta, hogy az utca túl oldalán megint látta azt a fekete Hondát és mellette a fiatal, napszemüveges férfit. Egy röpke pillanatra végigmérte a fickót, aki napszemüvege alól ismét õt figyelte, de a mellette tipegõ kis angyal hamar elterelte a figyelmét, így ez a férfi sem jelentett többet, mint az utcán ide-oda bambuló többi járókelõ. Egyelõre!

Útközben mindenrõl szó esett, ami egy ilyen könnyed beszélgetés tárgya lehet. A jó idõ, gyönyörû természet, néhány vicces figura az utcán és még sok egyéb más is. Albert tényleg jól érezte magát, és ami talán még ennél is fontosabb, látta, hogy Vera kivirult arccal lesi minden mondatát és néha olyan melegen néz rá, amitõl úgy érezte, rögvest elolvad. Nem vizslatta tudatosan a nõ tekintetét, reakcióit és szavait, de mégis azért volt olyan nagyon felszabadult mellette, mert semmiben sem hasonlított Maryre. Szelíd volt és kedves, kacaja mögött nem gúny bujkált, hanem õszinte vidámság. Tekintete végig meleg maradt és szavai is csengõként csendültek. Albert teljesen a hatása alá került és az a megveszekedett démon, aki huszonöt éven át megkeserítette az életét, az a földkupac a diófa árnyékában eszébe sem jutott.

Épp egy patika elõtt haladtak és Albert egy vicces történet közepén tartott Preston igazgatóról, mikor egy suhanc a biciklijén száguldott el közöttük. Kevésen múlott, hogy félre tudtak ugrani.

-         Megõrültél Andie?! – kiáltott utána Albert inkább aggódva, mint mérgesen. Ahogy utána nézett, megpillantotta a napszemüveges férfit, aki épp azon sarok mögül bukkant elõ, ahol Andie pár pillanattal azelõtt eltûnt. Mikor a férfi is észrevette õt, megtorpant, de nem fordult félre, Albert továbbra is magán érezte a szemüveg mögött megbúvó kutató tekintetet. Zsigerei hirtelen megfeszültek, aztán lassú, de mégis idegesítõ remegésben enyhültek fel újra. Gyorsan elõrefordult, de hiába, a remegés nem szûnt meg. És nem is fog, ezt pontosan tudta.

Vera eddig képes volt elterelni a figyelmét, csak a kedves nõre koncentrált, de ennek már vége. A tudat, hogy ez a férfi itt van a háta mögött, befészkelte magát az agyába és nem hagyta, hogy elzárják egy mély fiókba. Itt táncolt közvetlen a homloka mögött, folyton rávilágítva, hogy ez az idegen valamit akar tõle. Fogalma sem volt a válaszról, de a tarkóján kicsapódó hideg verejték azt súgta, hogy veszélyt jelent.

Ismét elindultak, ezúttal szótlanul. Albert néha lopva a háta mögé lesett. A férfi ott volt a nyomukban.

-         Ismerted? – kérdezte Vera váratlanul.

-         Kit?

-         Hát azt a srácot az elõbb!

-         Ja, Andie! Persze, odajár a gimibe. Majd te is megismered, lökött egy kölyök.

Ismét némaságba burkolóztak.

Albert hol a háta mögé pillantott, hol Verát figyelte és mindkettõ elkeserítette. Vera arcán még mindig mosoly ült, de már nem olyan kedves és õszinte, mint néhány perccel ezelõtt. Csak ritkán nézett Albertre, kerülte tekintetét, amit a férfi nehezen viselt el. Igaz, a néha rávetõdõ várakozó pillantás sem könnyítette meg helyzetét.

Mikor egy ajándék bolt elé értek, Albert hirtelen ötlettõl vezérelve megragadta Vera karját és egy halk csengettyûszó kíséretében betértek az üzletbe.

-         Nézzünk körül! – mondta Vera kérdõ pillantására válaszolva. Valójában maga sem tudta, mire volt ez jó, de most már mindegy. Vera végül megállt az egyik polc elõtt és az apró csecsebecséket kezdte el vizslatni. Albert is úgy tett, mintha érdeklõdne a teljesen felesleges holmik iránt, de közben folyton az üzlet üveges ajtaját figyelte.

A napszemüveges jóval mögöttük haladt, tehát elõfordulhat, hogy nem látta, hova is tûntek. Ebben az esetben hamarosan elsétál az üzlet elõtt. Azonban a férfi még néhány perc múlva sem bukkant fel. Albert kezdte feszélyezve érezni magát. A pult mögött ülõ fiatal csitri alig várta, hogy vegyenek valamit vagy tûnjenek el, Vera arcáról most már a mosoly is eltûnt, és a férfi sem volt sehol. Észre sem vette, hogy elindult az ajtó felé. Csak a halk csengettyûszó jelezte, hogy mire is készül, de ekkor már nem fordult vissza. Kilépett az utcára és körbe nézett, de a napszemüveges fickót sehol sem találta. Próbált minden zugot és sarkot meglesni, de a férfi tényleg nem volt sehol. Zsigerei vadabbul kezdtek remegni és a hideg verejték már vaskarmaival marta tarkóját. Egyáltalán nem értette, mi folyik itt, de most nem is volt ideje ezen gondolkodni, mert valaki hátulról megkocogtatta a vállát. Lassan megfordult és a mosolygós Verával találta magát szembe.

-         Fura egy fickó vagy te! – most már nevetett. – De mit szólnál, ha holnap este együtt vacsoráznánk?

**oldal**

Szombat volt és Albert délután háromkor kelt. Néhány percig döbbenten bámulta az órát, de be kellett látnia, hogy tényleg nem a szeme káprázik. Délután három volt, sõt már az is elmúlott öt perccel. Egy szál alsónadrágban lement a lépcsõn. Leérve a nappaliba megdörzsölte gyûrött arcát, aztán a kezeit magasba emelve nyújtózkodott és közben száját is hatalmasra tátotta. Halk nyögés is felszakadt belõle. Ezután teste kezdett visszarendezõdni, és magához térni, de a mozdulat valamiért megakadt. Kezei megrekedtek a magasban és ajkait sem bírta összezárni. Szemei viszont ijedten elkerekedtek. Légzése felgyorsult, mígnem vad szuszogássá erõsödött. Ott állt a nappali közepén és figyelt. Ide-oda kapkodta tekintetét, mintha keresne valamit. Kezei lehulltak a teste mellé és tátott szájjal körbefordult. Aztán megmerevedett a lépcsõ elõtt. Szuszogva felnézett az emeletre, majd rohanni kezdett. Fel a lépcsõn, végig a folyosón, egyenest Mary szobájához. Az ajtó azonban zárva volt. Még õ zárta rá, miután… a kulcsot meg valamelyik kukába hajította.

Kettõt hátra lépett és neki rontott az ajtónak. A faajtó elsõre beszakadt és Albert beesett a szobába, amely teljesen üres volt. De ez csak egy pillanatra akasztotta meg a férfit. Félrelökte a megrepedt falemezt, ami még néhány perce ajtóként funkcionált, és visszarohant a nappaliba.

Most már beletorzult az arca az idegességbe. Érzett valamit a levegõben, ami nem hagyta nyugodni. Sõt, valami, amitõl rettegett. Egy érzés, ami megragadta a gyomrát és olyan erõsen szorította, hogy Albert egészen belefehéredett. Meggörnyedt, ahogy a fájdalom lassan megindult felfelé. Alig tért magához és már a torkát szorongatta, rövid ideig még levegõt is alig kapott.

Ekkor Albert meglódult a konyha felé. Félt belépni, de nem tehetett mást. Elõször itt sem tûnt fel semmi különös, de aztán meglátta azt, amitõl a fájdalom csápjai már az agyára tekeredtek, és kíméletlenül szorították össze. Üvöltött a kíntól, ami a fejét hasogatta. Bámult maga elé, miközben agya összeroppant a szorítás alatt és elméje lassan elveszett. Elveszett az õrületben, ami sûrû ködöt bocsátott rá.

Egy hamutál pihent a konyha asztal közepén, rajta egyetlen árva csikkel. A szürke hamu apró morzsákban hevert körülötte. Pontosan olyan cigaretta maradványa volt, amilyet Mary szívott és a végén ott vöröslött felesége rúzsnyoma, megörökítve a nikotinéhes ajkakat.

Albert már az udvaron lépdelt hátra a kert felé. Elméje ködbe burkolózva, kezei ökölben és szíve olyan ritmusban vert, amely huszonöt éven keresztül mindennaposnak volt nevezhetõ. Az éltetõ izomzat a félelem ritmusát dobolta, ezúttal kiegészülve az õrület futamaival.

Megállt a diófa árnyékában pihenõ jelöletlen sír mellet, és meg volt gyõzõdve róla, hogy ott, ahol a sírhantnak kell lennie a föld teljesen fellazult és a fûszálak sem úgy álltak, ahogy a kert többi részén. Rálépett a sírra és talpával is puhábbnak érezte a talajt. Ekkor vette észre, hogy az ásót ott szorongatja a kezében. Most már nem merültek fel benne kérdések, a sûrû köd árnyékában minden cselekedete ösztönösnek tûnt.

Albert ásni kezdett. Alsónadrágban állt a nedves füvön és szótlanul forgatta az agyagos talajrögöket. Ezúttal nem foglalkozott a nappali világossággal. Az, hogy a szomszédok esetleg megláthatják, nem jutott át a szürke homályon. Egyre mélyebbre hatolt a föld gyomrába, pont úgy, ahogy az õrület is a fejében. Miközben kiforgatta a földhantokat és a barna kupac egyre csak nõtt mellette, testét lassan beborította a sár. Homloka erõsen gyöngyözött, és ahogy letörölte a szemébe csorgó izzadság cseppeket, arcát is összekente. Amúgy is torz arca, így még vadabb külsõt nyert. A sár egészen beborította és egyre lejjebb hatolva szinte eggyé vált az anyafölddel.

Albert ezzel persze mit sem törõdött. Fújtatva folytatta tovább az ásást. Már derékig süllyedt a sáros talajban, de folytatta. Tovább forgatta az agyagrögöket egészen addig, míg olyan hatalmas nem lett a föld szája, hogy teljesen elnyelte. Még a feje sem látszott ki. Négykézlábra ereszkedett és kézzel túrva bele a földbe kereste, de nem találta Mary maradványait. A démon elhagyta sírhelyét.

Albert már az udvaron rohant sárosan, egy szál alsónadrágban és fáradtan. Kirohant a kapun, beült az autójába és beletaposott a gázba. Talán még most is ott kapargatná a földet megölt felesége után kutatva, ha az a szó nem villan át az agyát beburkoló ködön. Egyetlen szó, egy név. Vera!

Kocsi dudák harsogtak mindenfelé, ahogy a piros jelzésekkel nem törõdve átszáguldott a városon. Megállt az étterem elõtt, ahol Verával lesz találkozója. Amikor kiugrott az autóból és belépett az étterem ajtaján, nem is vett tudomást az emberek döbbent tekintetérõl.

Vera épp ekkor lépett ki a mosdóból, de legszívesebben visszafordult volna, mikor meglátta a sáros és szinte meztelen Albertet. Azonban a férfi is észrevette õt és mellé lépett. A fiatal nõ elfehéredve és rogyadozó térdekkel pillantott Albert zavart és ijesztõ szemeibe.

-         Albert, mi történt? – nyögte ki végül.

-         Bocsáss meg Vera, de történt vala… - nem tudta befejezni, mert közben ideges tekintete körbejárt az étterem asztalai közt és az egyik közeli asztalnál meglátta a napszemüveges fickót, amint egy süteményt majszol, és közben pofátlanul õt figyeli. - Egy pillanat! – szólt a már inkább ijedt, mint döbbent nõnek, és elindult a férfi felé. Az a szemét továbbra is bámulta, bár közönye mintha eltûnt volna. A majszolást is félbe szakította és mikor Albert a torkánál fogva megragadta és felfektette az asztalra, akkor kifejezetten megrémült. – Mit akarsz tõlem, te szemét? Mit kémkedsz folyton utánam? Ha akarsz valamit, tessék, itt az alkalom! Mondj már valamit! – a férfi egészen elvörösödött, olyan erõsen szorította a torkát.

-         Albert, hagyd abba! Kérlek! – Vera könyörgött, de Albert nem is foglalkozott vele.

-         Mondj már valamit, vagy téged is elintézlek, mint azt a kurvát. Megöltem a feleségem, hallod? Megöltem, és veled is könnyedén végzek.

Ekkor két dühödt pincér bukkant fel és hátulról megragadták Albertet, aki azonban nem hagyta magát. Erõsen tartotta a férfi nyakát, aki már csak krákogni volt képes. Vera sikított, a pincérek üvöltöztek, Albert pedig mélyen belenézett áldozata szemeibe és rádöbbent, hogy ez nem az a fickó. Nem ez az ember szokott a Hondájára támaszkodva álldogálni és nem is õ figyelte a napszemüvege mögül. Talán kicsit hasonlított rá, de nem az volt.

Albert ujjai lassan lefolytak a fuldokló torkáról és hagyta, hogy a szitkozódó pincérek hátra feszítsék karjait.

-         Bocsánat! – motyogta, de a pincérek nem engedték el. Elfordult az asztalon köhögõ férfitõl és a zokogó Verára nézett. A nõ felnézett rá és szemeibõl teljes értetlenség áradt.

-         Megöltem a feleségem, Vera! – mondta magyarázatképpen.

-         Mi? – közelebb lépett.

-         Igen! – hevesen bólogatott. – Megöltem a feleségem! – ekkor hangosan hahotázni kezdett, amitõl a nõ összerezzent. – Megöltem, de most visszajött. Ezt a rohadt vérszopó démont nem lehet elpusztítani! Pedig elhiheted, hogy mindent megtettem. – üvöltve röhögött, aztán mintha elszégyellte volna magát, csak mosolygott. De nem sokáig bírta magában tartani, ismét kitört belõle.

-         Nem. – suttogta Vera. Félénken a férfi arca felé nyúlt. – Nem…

-         De! – röhögött. – Kinyírtam! Ott végeztem vele konyhában, egész jól ment. Aztán elástam. Eltemettem a kertben, a diófa alatt. – nevetése megszakadt. Szemei elkerekedtek, izmai megfeszültek és kihasználva a pincérek lankadó figyelmét, kitépte karjait. Vera sikoltásától kísérve rohant ki az autójához.

Otthonába visszatérve egyenesen a konyhába ment, ahol újabb meglepetés fogadta.

Házasságának elsõ éveiben, mikor még hitt abban, hogy minden rendbe jöhet, volt egy visszatérõ álma. Ez az álom egy idilli, verõfényes napról szólt. Ezen a napon Albert Tackerey hazaérkezik a munkájából, és miután megszabadul a felesleges holmiktól, megérzi a konyhából áradó kellemes illatot. Az illatokat követve a konyhához megy, és lassan benyit az ajtón. Elõbb kedves feleségét pillantja meg, a gyönyörû Maryt, aztán az asztalon, egy tálcán illatozó almás pitét, ami a kedvenc süteménye.

Akkor sosem álmodta tovább. Fogalma sem volt róla, hogy ezek után mi történik, de vágyott rá, hogy megtudja.

Belépve a konyhába halottnak hitt feleségébe botlott, a démonba, aki elhagyta sírhelyét. Mary az asztal mellett állt és egy tálcát igazgatott, amin egy almás pite illatozott. Meghallva a belépõ férfit felpillantott.

-         Helló Albert! – kedvesen mosolygott.

-         Mary! – motyogta Albert bénultan.

-         Jó, hogy jössz, éppen elkészült a pite. Almás, a kedvenced. Gyere, kóstold meg! – hívogatóan intett felé.

Albert tett egy bizonytalan lépést felé, majd még egyet.

-         Gyere! Remélem, ízleni fog. Édesanyád receptje alapján készítettem. – büszkén nézte a pitét, majd ismét férjére nevetett.

Albert összeszedte minden bátorságát és az asztalhoz lépett, pontosan Mary mellé. Felemelte a tálca mellé helyezett villát és újból feleségére pillantott, aki úgy tûnt, alig várja, hogy a ház ura megkóstolja a süteményt. Albert óvatosan kihasított egy darabot a pitébõl és a szájába vette az illatos tésztát. Kicsit forró volt, ezért nyelvével gyorsan megforgatta párszor. Aztán elkezdte majszolni. Finom volt, nagyon finom. Lenyelte az ízletes falatokat és már épp dicsérni kezdte volna a csodálatos süteményt, mikor Mary keze a magasba lendült és a hatalmas pofon már csattant is Albert döbbent arcán. A nyelvén rekedt morzsákat az asztalra köpte, és a villát is elejtette. Fel sem ocsúdhatott, máris jött a következõ. De még ezzel sem volt vége. Gyors egymásutánban négy pofon ült meg Albert egyre vörösödõ arcbõrén.

-         Mi van, te pondró? – Mary nem üvöltött. Halkan beszélt és kegyetlenül, Albert mégis minden szónál összerezzent és a rettegés megszállta testét. – Azt hitted, pitét sütök neked, és te nyugodtan befalhatod, mintha mi se történt volna? Hát nagyon is tévedtél, te kis féreg. Mégis, mit képzeltél? Meg akartál szabadulni tõlem? A véremet akartad? – nevetett. – hát nem tudtad, hogy engem nem lehet? Tõlem nem szabadulhatsz meg! – megmarkolta a férfi haját és hátra feszítette a fejét. – Én vagyok a te kereszted. Azért létezhetsz, mert én megengedem. – elengedte a férfit, de elõtte még a tarkójára csapott. – Meg akartál tõlem szabadulni? Nem hiszem el! Hidd el, hiányoztam volna, ha sikerül! Sajnálom, de meg kell, hogy büntesselek. Ocsmányul festesz, mint egy valódi féreg, de nem baj, így igazán passzolsz az új lakhelyedhez!

Albert erre összerezzent, mintha egy kis élet tért volna vissza belé. – Megöltelek, te kurva! – üvöltötte és megfordult, hogy kirohanjon az ajtón, de egy férfiba ütközött. Felnézett rá. A másik épp ekkor vette le napszemüvegét. – Mi? – hõkölt hátra.

-         Ugyan már, Albert! Gyors lesz és fájdalmas. Nagyon fájdalmas! – sziszegte Mary.

Albert azonban nem adta fel. Utolsó erejével félrelökte a meglepett fickót és rohanni kezdett. Át a nappalin, ki az ajtón, le a lépcsõn az udvarra. Úgy gondolta, a kerten át talán meglóghat. Rohant, ahogy csak bírt és közben folyton maga mögé lesett. Nem látta, hogy üldöznék, talán sikerülhet. Lihegve fokozta a tempót, mikor hirtelen elfogyott lába alól az út. Megnyílt a föld és Albert Tackerey zuhanni kezdett egy olyan mély sötétségbe, ahonnan már nincs vissza út.

Mikor Albert Tackerey kinyitotta a szemét, érezte, hogy hanyatt fekszik a padlón. Szemei egyenest a fehér plafonra meredtek, ahonnan egy sárga neoncsõ ontotta rá éles, vakító fényét. Hunyorogva megpróbált felülni, ami nem is ment olyan könnyen, mint azt elsõre gondolná az ember. Kezei ugyanis erõsen a testéhez voltak láncolva. Ahogy küszködve felült körbenézett sivár szobáján, melynek minden fala fehér volt és üres. Ezután végig nézett magán. Öltözete passzolt a szobához. Fehér kényszerzubbony és fehér nadrág. Még zokni is volt rajta, szintén fehér.

Felállt és az ajtóhoz lépett, melyen egy kis ablak volt. Kilesett rajta a hosszú, üres és fehér folyosóra.

-         Helló! – mondta halk és természetellenesen nyugodt hangon. Semmi mozgás a folyosón. Némaság. – Helló! – próbálkozott újra. Bár az ajtó túlsó felérõl várta a választ, az a háta mögül érkezett. Már ha az a csepegõ, bugyogó hang válasznak tekinthetõ. Érdeklõdve megfordult és azonnal meglátta a jobb sarokból szivárgó vörös folyadékot. Megindult felé. Mikor odaért, elõre hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. Abból a kis pontból, ahol a falak összefutnak vér buggyant elõ. Cseppekben tört fel, és a falakra meg a padlóra spriccelt. Albert Tackerey mosolyogva figyelte. De aztán a vér már zubogva tört fel és hömpölygõ folyamként fröccsent szét a szobában. Még hófehér zoknija is olyan lett.

Albert Tackerey hátrálni kezdett egészen az ajtóig. Nem fordult meg, hogy kilessen az ablakon, mert félt levenni tekintetét a vörös folyamról. – Segítség! – sikította. A vér már a plafonról is csörgedezett. Vékony erek szelték át a falakat, fura ábrákat festve a fehér alapra. Aztán az erek lassan megduzzadtak és a szobát teljesen ellepte a vörös. – Segítség! – sikította újból, erõtlenül. A vörös zubogás közeledett fellé, ezért Albert Tackerey az egyik sarokba menekült, remélve, hogy ott megmenekülhet. De a vér kezdett mindent beborítani. A vörös hullámok már a lábát nyaldosták. Rettegve figyelte ezt az õrületes hömpölygést, miközben próbálta összébb és összébb húzni magát, de hiába. A vérzõ folyó már körbeölelte testét. Még egy utolsó, segélykérõ pillantást vetett az ajtó felé.

És Albert Tackerey Mary arcát pillantotta meg az ablakban, aki hidegen, gúnyos kegyetlenséggel figyelte, ahogy férjét elnyelik a vérvörös hullámok.

KOMMENTEK