Fellenbeck Roland
Egy tökéletes nap

**oldal**

EGY TÖKÉLETES NAP

Az egész azzal kezdõdött, hogy felébredtem. Az események tükrében sokan úgy fogalmaznának, hogy a baj a reggeli ébredéssel kezdõdött, de én sem bajnak, sem tragédiának nem érzem a történteket. Teljesen másképp látom, és talán a következõ sorok olvasása közben mindenki számára világossá válik, hogy miért. Nem fogom senkire sem ráerõltetni saját nézeteimet, pusztán leírom az események folyását és azt, hogy mindezek alatt én mit éreztem. Kevés idõm van, de ezt még talán be tudom fejezni. Elsõsorban magamnak tartozom ezzel a számadással, legalábbis azt hiszem, és persze neki, amiért az utolsó percig kitartott mellettem. Nem tudom biztosan, hogy megértett-e vagy csak az irántam érzett szerelme volt olyan erõs, hogy képes volt szánalom és gyûlölet nélkül a szemembe nézni azok után, amit tettem. Tényleg nem tudom, de nem is érzem szükségét a tisztánlátásnak. Elég annyi, hogy szeret, és én is szeretem, na meg, hogy megtettem. Meg mertem tenni.

 Bob egyszer azt kérdezte, miért tettem. Biztos vagyok benne, hogy azt gondolja, valamiféle hõsnek vagy profétának hiszem magam. Nem hinném, hogy bármelyik is lennék. Egyszerû ember vagyok - mindig is az voltam -, épp, mint õk. Csak én… De ezt majd késõbb.

Szóval felébredtem. Reggel hétkor, mint mindig. Fél kilencre jártam dolgozni, a hét órai kelés sohasem esett nehezemre. Elõször semmi különöset nem tapasztaltam. Miután lenyomtam az ébresztõt, elvégeztem a szokásos reggeli rituálét, ásítással, szemdörzsöléssel és minden egyébbel, amit ilyenkor kell. Az ablakon nem volt elhúzva a sötétítõ, így besütött a nap, éppen az arcomra. Sugarai melegek voltak, és kellemesen bizsergették a bõröm. Fénye egyáltalán nem vakított.

Már készültem felülni, mikor oldalról váratlanul rám támadt az én kedves kis vadmacskám. Egy pillanat alatt maga alá gyûrt, na nem mintha nagyon ellenkeztem volna. Tenyerem automatikusan hófehér popsijára vándorolt, amit egy szösszenetnél is kisebb bugyi fedett csupán. Próbáltam magamhoz húzni, de õ kérette magát és közben vadítóan dorombolt. Kezdtem jól érezni magam, gondoltam egy reggeli párnacsata még beleférhet, és ragyogóan kék szemeiben láttam, hogy neki sincs ellenvetése. Aprócska mellbimbói kihívóan meredtek rám, most már semmi sem akadályozhatta meg, hogy magamhoz vonjam. Testem kicsit megfeszült, ahogy rám nehezedett. Kellemes teher volt.

Nem emeltem fel a fejem, hagytam, hogy õ közeledjen. Arca ott volt közvetlenül az enyém elõtt. Lehunytam a szemem, vártam a csókot.

Sosem értettem, hogy az ember miért hunyja le a szemét a csók elõtt. Talán majd megkérdezem Bobot, lehet, hogy õ tudja. Bob mindent tud.

Ajkunk egymáshoz tapadt. Nyelvem besiklott a szájába, az övé pedig az enyémbe. Éreztem, hogy az ott lenn kezd a megfelelõ helyzetbe kerülni, de a következõ pillanatban villám hasított az elmémbe, ami azonnal lelohasztotta lelkesedésemet.

A reggeli csóknak mindig is volt valami különös bája. Ez egy kesernyés íz, melyhez jellemzõ illat - sokan biztos szagnak neveznék - is társul. Egy idegen ember reggeli leheletét én is szagnak, vagy még inkább bûznek mondanám, de a szerelmem kapcsán nem használnék ilyen szavakat. Mindig is élveztem, mikor túlzottan meleg lehelete megcsapta az orromat, és mikor az elsõ csók során megízlelhettem az ízét. Imádtam azt a kesernyés harmóniát.

 Azon a reggelen azonban nyoma sem volt mindennek. Az ajkai közül kiröppenõ pára enyhén hûvös volt és még a legkifinomultabb szaglószervvel rendelkezõk is illatnak nevezték volna. Csókjának íze pedig sokkal közelebb állt az édeshez, mint a keserûhöz. Mintha egész éjjel mentolos cukorkákat szopogatott volna, vagy tövig koptatta volna a fogkeféjét.

Magam sem értettem, miért akadtam fenn ezen ennyire, de rövid úton véget vetettem a reggeli együttlétnek. Szerencsére nem firtatta az okát. Igen hülye magyarázattal kellett volna elé állnom.

A konyhában elbúcsúztunk egymástól. Még mindig furán éreztem magam, ezért kerültem a csókot. Két puszit nyomtam az arcára, majd mielõtt eltûnt volna az ajtó mögött, megpaskoltam a fenekét.

Egyedül maradtam a lakásban és igyekeztem kiverni fejembõl ezt a kellemetlen érzést, amit akkor még ostobaságnak tartottam.

Sosem ettem reggelit. Csak egy pohár narancslé, ennyi, semmi több. Kedvesem folyton hangoztatta a reggeli étkezés fontosságát, de - talán ez volt az egyetlen dolog - nem hallgattam rá. Elég volt nekem egy pohárral az üdítõbõl, ami, péntek lévén, nyilván elfogyott már. Kinyitva a hûtõt azonban csalatkoznom kellett. Az alsó polcon még ott várt két bontatlan doboz. Képtelen voltam annyi narancslevet venni a hét elején, hogy az végig kitartson, de úgy tûnt, ezúttal sikerült.

Kitöltöttem az adagomat és felhörpintettem. Bekapcsoltam a rádiót, és közben nekiláttam a reggeli készülõdésnek. Az idõjárás-jelentés szerint napos idõ várható, néhány aranyos bárányfelhõcske lesz csak az égen. Esõvel és széllel nem kell számolni. Az ország egész területén huszonöt fok várható.

Jól kiröhögtem, elvégre április van. Elég szeszélyes hónap ez ahhoz, hogy nevetségessé tegye az idõjósokat. Szinte biztosra vettem az esõt és az erõs szelet. Ennek megfelelõen öltöztem.

Az idõjós után beköszönt az a kedves hangú, reggeli mûsorvezetõ és a következõ számot mindenkinek küldte, aki szereti. Azonnal felismertem a dalt. Nem tudom sem az elõadóját, sem a címét, de imádom. Háromnegyed nyolchoz képest szokatlan mosoly terült szét az arcomon. Kezdtem azt hinni, hogy szép napnak nézek elébe, de mikor a szám véget ért és a hangszóróból kissé recsegve felhangzott az a Whitney Houston nóta, amire szerelmünk hajnalán táncoltunk kedvesemmel a gimis bálon, az a bizonyos villám ismét belehasított az agyamba, mire a mosolyom igen hamar eltorzult, nem is tudom, pontosan mivé. Lenyomtam a rádiót, és eszelõs sietséggel hagytam el a lakást. Nem igazán értettem a bennem kavargó furcsa érzéseket. Így utólag visszagondolva, ha már akkor világossá válik elõttem minden, akkor is megteszem. Anélkül, hogy kiválasztottként gondolnék önmagamra, azt már biztosan látom, hogy ez volt a sorsom. A sorsa elõl pedig nem térhet ki az ember, fõleg ha nem is akar, ahogy én sem akartam.

Lesiettem a buszmegállóba, ahol már szokás szerint rengetegen álltak. Kellõ távolságot tartva az emberektõl várni kezdtem a buszt, ami az elõírás szerinti idõpontban érkezett. Száz évben egyszer történik ilyesmi, de akkor megtörtént.

A négykerekû csoda megállt a számára kijelölt helyen és az emberek szép nyugodtan, az érkezési sorrendet betartva felszálltak a buszra. Csak az idõseket és a gyerekkel érkezõket engedték elõre.

Az ismét elmémbe hasító villámot már nem is érzékeltem. A következõ órákban olyan sûrûn követték egymást a csapások, hogy felesleges is lett volna számon tartani õket.

Egyszerûen elképedve bámultam az elõttem lezajló eseményeket, ami egyébként mindenki másnak teljesen természetesnek tûnt. Számukra inkább én lehettem az elképesztõ látvány. Tátott szájjal, elkerekedett szemekkel figyeltem õket, míg el nem fogytak. Talán még mindig ott állnék, ha a sofõr nem szól rám.

- Kedves barátom, eljön velem vagy megvárja a következõt?

Szó nélkül felszálltam a buszra. Még éppen idõben, hogy lássam, ahogy egy kopasz, varrott arcú fickó átadja helyét egy öreg hölgynek, majd kedvesen szóba elegyednek egymással.

Az ismeretlen rosszullét már teljesen elhatalmasodott rajtam. Zúgott a fejem, végtagjaim kezdtek elnehezedni, a gyomrom pedig egyre jobban hasonlított egy turmixgépre.

Közvetlen a sofõr mellett álltam, így jól hallhattam a rádiót, amiben a nyolcas híreket olvasta fel egy kellemes orgánumú férfi. Elsõként néhány hírecskével kezdte, amikre fel sem figyeltem. Fel nem tudnám idézni azokat, de aztán hamar rátért a vezetõ hírekre, amik viszont örökre beleégtek elmémbe, még ha számomra igencsak rövidre szabott is ez az idõ.

Bob azóta már mindent elmagyarázott. Az õ szemszögébõl, hasonlatosan a buszon utazó többi emberéhez, semmi szokatlan nem volt azokban a hírekben. Sokan örültek nekik, de senki sem kapta fel rájuk a fejét. Meghallgatták, tudomásul vették és élték tovább az életüket, ami már akkor kezdett visszataszítónak tûnni számomra.

Az elsõ beszámoló Saddam Husseinrõl szólt, a nyolcvanhat évesen elhunyt nagyszerû demokratáról, kinek temetésén állami vezetõk jelentek meg, és az amerikai elnök mondott búcsúbeszédet nyitott koporsója mellett.

Képtelen voltam nem meghökkeni a híren és ugyancsak képtelen voltam nem hangot adni döbbenetemnek. Szinte sikoltva szegeztem nem túl választékos kérdésemet a hírolvasónak, aki persze meg se hallotta azt. Nem úgy a buszon ülök. Néhányan szörnyülködve hördültek fel a kényes füleiket sértõ szavak hallatán. A sofõr a visszapillantón keresztül kereste és meg is találta tekintetem. Szemöldökét összeborzolta és feddõn megrázta a fejét. Szerettem volna neki is odaüvölteni, de nem azért, mert rosszallását fejezte ki, hanem azért, ahogy ezt tette.

- Ejnye fiam, miért kell ez?! - valami hasonlót olvastam ki a szemeibõl, ami mérhetetlenül feldühített.

Hova tûnt az a nikotintól megsárgult fogú fickó, aki egy tökéletesen artikulált „baszdmeg”-gel fojtotta volna belém a szót? Ki ez a fogpasztareklám mosolyú, jól fésült nagypapa? És kik ezek az emberek itt körülöttem, akik szó nélkül elfogadják, hogy egy nyolcas erõsségû földrengés zajlott le Indonéziában egyetlen halálos áldozat nélkül?

Ezekhez hasonló kérdések tolmácsolhatják leginkább akkori zavaromat, mely teljesen maga alá gyûrt. A busz már csaknem teljesen megtelt én mégis egyedül éreztem magam. Elveszetten pillantottam körbe. Ideges tekintetemet alig bírtam átvonszolni az undorítóan boldog arcokon. Öregek vagy fiatalok, nõk vagy férfiak, teljesen mindegy, mindannyiuk nyugodt ábrázatán ott remegett valamiféle földöntúli boldogság tökéletes mosolya, szemük csillogása pedig még a napot is lekörözte.

Hirtelen forogni kezdett körülöttem világ. Ezek az idiótán vigyorgó emberek közrefogtak, és iszonyatos tempóban köröztek porhüvelyem körül, mely félõ volt, hogy hamarosan erejét veszítve omlik össze, és rémült lelkemet örökre magára hagyja.

Szerencsém volt, mert a busz lassítani kezdett, majd a következõ pillanatban megállt. Fülbemászó csilingelés, és az ajtó kinyílt. Még mielõtt az elmémet szabdaló õrület nyomására világgá üvöltöttem volna megmagyarázhatatlan zavaromat, nem törõdve a szabályos rendben felszállókkal leugrottam a buszról és rohanni kezdtem.

Még két megállónyira voltam tényleges úti célomtól, de ezzel egyelõre nem állt módomban foglalkozni. Csak rohantam. Nem néztem a járdán haladó többi emberre. Nem voltam kíváncsi az arcukon vibráló elégedettségre, boldogságra és semmi hasonlóra. Elõrehajtott fejjel futottam, magam sem tudtam, hogy hova. Agyam üresen imbolygott koponyám börtönében, mintha gondolataim a buszon rekedtek volna. Elõttük már bezárult az ajtó, nem tudtak követni.

Tényleg nem gondoltam semmire és nem éreztem semmit. Nem vagyok egy lelkes sportoló, de olyan könnyedén szaladtam, mintha mindennapi életem része lenne a kocogás. Izmaimban nem éreztem fájdalmat, ahogy a fáradtság is messze elkerült. Lábaim meglepõ könnyedséggel rótták a métereket. Esküszöm, hogy ezekben a pillanatokban nem tudatosan cselekedtem. Talán ostobán hangzik, de nekem már nem számít, ha valaki el is olvassa ezt az írást, én már nem fogom hallani a kacaját, bár az is lehet, hogy az olvasónak nem is lesz kedve nevetni, tán még mosolyogni sem.

A lényeg azonban az, hogy életemben elõször ösztönlényként viselkedtem. Legalábbis én így gondolom. Nem tudom, mit is jelent ez pontosan, de azt hiszem ez rá a legjobb szó. Ösztönösen jártam be azt az utat, amit bejártam, és végül ösztönösen találtam rá arra a sötét sikátorra, ahonnan a lábaim már nem vittek tovább.

Sosem hittem a véletlenekben, és akármi is az igazság, nem most fogom elkezdeni. Ismét hangsúlyozni szeretném, hogy ez volt a sorsom. Nem kértem, de nem is küzdöttem ellene, egyszerûen beteljesítettem. A nagy könyvben meg volt írva már jó elõre, hogy megteszem, és most már mindenki tudja, hogy valóban megtettem. Az is meg volt benne írva, hogy épp abban a sikátorban fogok kikötni. Abban a sötét és…

Megálltam. Nyugodtan körbepillantottam. A sikátor alig lehetett hat méternél hosszabb és másfél méternél semmiképp sem volt szélesebb. A tiszta kék égen ragyogó nap sugarai mégsem hatoltak be oda. Igazi kis szentély volt ez a magamfajtának.

Egy lépéssel még beljebb hatoltam. Karom izgatottan remegett, ahogy kinyúltam a nedves és gusztustalan foltokkal tarkított kõfal felé. Egészen libabõrös lettem, ahogy ujjaim elmerültek az undorító váladékban. Izgatottságot és undort éreztem egyszerre, ahogy megbámultam a csordultig telt kukákat, meg a mellettük felhalmozódott szemétkupacot, melyek istentelen bûzt árasztottak. Néha apró remegések futottak végig a szeméthegyek mélyén, jelezve, hogy nem vagyok egyedül. Hatalmas méretû patkányok bukkantak fel, majd tûntek el épp oly hirtelen a sötétben, a zsíros papírzacskók és egyéb szennyes kacatok alatt.

Gyomorforgató volt az egész hely, én mégis jól éreztem ott magam. Amíg ott álltam mélyeket szippantva a tömény bûzbõl, elhittem, hogy a búvóhelyemen kívüli õrült világ nem létezik. Csak álmodtam az egészet. Elhittem, ha visszatérek a napfényes világba, ismét hús-vér emberek sietnek el mellettem, egy pillantást sem vetve az épületek tövében ájuldozó kéregetõkre, nem pedig az idétlen reklámok idétlen gnómjai vicsorognak rám boldogságtól csöpögve. Az ég majd hirtelen beborul, és szakadni kezd az esõ. A rádióban pedig egy idegesítõen harákoló fickó beolvassa az új hírt, mi szerint több száz ember halálát okozta a földrengés Indonéziában.

**oldal**

De aztán a buszon rekedt gondolataim hirtelen rám találtak, és azonnal porrá zúzták naiv képzelgéseimet. Korábbi zavarodottságom tomboló szélviharként hömpölygött végig elmémen, miközben igazi, mélyrõl jövõ hahota szakadt ki belõlem.

Képtelen vagyok leírni mindazt, ami ott a sikátor sötétjében lezajlott. Nem ismerem azokat a szavakat, ha léteznek egyáltalán, melyekkel megragadhatnám a történtek velejét, és mint egy nyitott könyvet az emberek elé fektethetnék, hogy mindenki megértse azt.

Elmém forrongva lüktetett, aztán a tûz lassan lángra lobbantotta az egész testemet. Minden részecském elégett, felemésztette ez az ismeretlen tûz, hogy aztán, ki tudja, milyen megfontolásból, újra megszülessen mindenegyes porcikám. Akkor és ott új emberré váltam, de nem úgy, ahogy azt a kopasz és indulatos ember gondolta.

 Nem õrültem meg. Múltam és jelenem megmaradt nekem. Ott õriztem a szívemben, és most is itt nyugszik bennem minden kedves emlék. Legfõképp az õ emléke. Szerelmem gyönyörû arca és búcsúcsókjának kesernyés íze, melyet még mindig ajkaimon érzek.

Mikor ismét kiléptem a fényre, magam mögött hagyva a bûzös sikátort, már nem féltem. Elfogadtam a sorsom. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mit is fogok tenni, de elindultam az úton. Zavarodottságom és rémületem tovatûnt. Nyugodt léptekkel indultam meg a munkahelyem felé.

A boldogságtól ragyogó arcok már nem rémisztettek meg. Büszkén bámultam vissza azokba a csillogó szemekbe. Útközben elhaladtam egy utcai hõmérõ mellett. Elmosolyodtam, látva, hogy huszonöt fokot mutat.

Mentem tovább és nem törõdtem azzal, hogy a járókelõk elkerülnek. Lopva pillantanak felém és szemükben gyûlölködõ undort véltem felfedezni. Folyamatosan kutattam tekintetüket, igyekeztem mélyen a szemükbe nézni, amitõl megrémültek. Néhány hölgy fel is sikoltott, amitõl jóízû mosoly terült szét az arcomon.

Undorodtak és féltek tõlem. A zebránál várakozva senki sem mert a közelembe jönni. A hátam mögött gyülekeztek, és onnan bámultak. Érezték a bûzt, ami talán a sikátorban tapadt rám, ugyanakkor az erõt is érezték, mely tomboló aurát vont körém. Hirtelen zavartak lettek, mintha az arcukon pöffeszkedõ boldogság is halványulni látszott volna. És én akkor visszanéztem rájuk. Borostás arcomat, a szemeim körül kialakult karikákkal együtt az orruk alá dörgöltem, büszkén vállaltam tökéletlenségem kopottas gúnyáját, amit õk sohasem vettek magukra.

A lámpa még mindig pirosan világított, mikor én elindultam. Négy sávos út vezetett át a túloldalra. A forgalom nagy volt, mindenki sietett a munkába. Még mindig magam mögé bámultam, nevettem a meghökkent és aggódó arcokon.

Hangos fékcsikorgások kísértek utamon. Bármilyen gyorsan is száguldottak, egyetlen autó sem jutott hozzám tíz centinél közelebb. A többség ijedten és értetlenül bámult ki rám a szélvédõn keresztül.

- Jól van fiatalember? - kérdezte egy középkorú úr kiszállva autójából.

Nem is fordultam felé, szinte csak magam elé dörmögve feleltem. - Kapd be!

A választ láthatóan nem tudta mire vélni. - Vigyázzon magára! - hebegte.

Biztonságban átértem a túloldalra. Az ott tébláboló tömeg szétnyílt elõttem, sorfaluk védelmében haladtam tovább. Õk is érezték a belõlem áradó bûzt, amit a kellemes illatokhoz szokott orruk nem tudott elviselni. Undorodva fordították el tekintetüket, ha véletlenül rájuk pillantottam.

A világ eme kis szeglete egy pillanatra megbénult. Én bénítottam meg. Aprócska porszem voltam csupán, de erre a kis idõre megakasztottam a rendszer eddig oly tökéletes mûködését. Én, a tökéletes világ egyetlen tökéletlen egyede bemocskoltam ezt a kis szigetet, ezt a néhány embert, és letörölhetetlen mosolyukat a megmagyarázhatatlan döbbenet hígította fel. Apró, gyorsan múló gyõzelem volt ez számomra.

Mielõtt elértem volna munkahelyem bejáratát, még hallottam, ahogy a rend ismét helyreáll. Az összegyûlt tömeg feloszlik, néhány pillanat múlva már el is felejtenek. A tökéletesség újból átjárja egész lényüket és életüket. Boldogságtól ragyogó arccal folytatják útjukat, hogy megkezdhessék tökéletes munkájukat, melyrõl mindig is álmodtak, aztán hazatérhessenek tökéletes családjukhoz, ágyba bújhassanak tökéletes feleségükkel, hogy tökéletes gyereket csináljanak, akirõl a tökéletes nagyszülõk mindig is álmodtak.

Miközben õk tökéletes álmaikat hajszolták, én beléptem munkahelyem üvegajtaján és megtettem, amit a sors kijelölt számomra.

Most már - gondolom - sokan tudják, de azért leírom, szakács vagyok. Egy jól menõ étteremben dolgozom, illetve dolgoztam, a belvárosban. Nem voltam fõszakács, de már nem álltam messze tõle. Én voltam a kövér francia jobb keze, vagyis a trónörökös. Kicsit késtem, de persze senki sem szidott meg érte. A fõszakács anyanyelvén üdvözölt, majd megkért, hogy kezdjek neki.

A délelõtt unalmasan telt. Valamiért a konyhán senki sem vette észre a változásokat, melyek annyira megrémítették a járókelõket. A bûzt sem érezték rajtam. Csendben végeztem a munkám, nem törõdtem senkivel és semmivel. Vártam.

Délben szokás szerint hatalmas tömeg gyûlt össze az étteremben. A lengõajtón jól öltözött pincérek száguldoztak ki-be. Üres kézzel jöttek, és díszesen felcicomázott tálakkal a kezükben távoztak. Az asztalnál ülõ emberek arcán jóllakott boldogság csillogott, nevetgélve beszélgettek a pincérekkel, akik kedvesen és tiszteletteljes modorban lesték minden óhajukat.

Ekkor ért el az utolsó villámcsapás. Látva az odakinn tobzódó tökéletes harmóniát, ahogy a különféle etnikumú emberek megfértek egymás társaságában korra, nemre és társadalmi osztályra tekintet nélkül, egész egyszerûen felfordult a gyomrom. Irtóztam a gondolatától is, hogy minden rendben van. Az emberek nem élhetik túl a katasztrófákat, nem válhat valóra mindenki álma. Az egymás iránti szeretetteljes megnyilvánulások, a másik fülébe súgott kedves szólamok, egyik sem lehet valós. Kell, hogy aljas szándék lopózzon nyomukban, hogy gonosz érdek formálja azokat. Elmém és lelkem képtelen befogadni az odakinn lebegõ rózsaszín lepelbe bújtatott tökéletességet.

Ott álltam az asztalom mögött egy bárddal a kezemben, mellyel épp a disznóhúst készítettem elõ, és közben próbáltam felidézni múltamat. Minden percét, sõt másodpercét jól ismertem, de ezt a tökéletességet nem tapasztaltam.

Én voltam a központ, ahol összesûrûsödött egy másik világ minden tökéletlensége. Apám alkoholista volt, verte anyámat és megerõszakolta a kishúgomat. Anyám éhbérért dolgozott napi tizenhat órát, ribanc volt, aki a testét árulta az utcán. Az iskolában mindig megvertek a nagyobbak, tíz évesen már cigarettáztam, aztán drogoztam. Megerõszakoltam egy lányt, aki megszületett gyermekét a kukába hajította. Arról álmodtam, hogy híres leszek és gazdag, de egyik sem lettem. Ócska munkám van, egy lerobbant lakásban élem szánalmas életem és akkor… Találkoztam vele. Gyönyörû volt. Ragyogó arcán apró mosoly szaladt át, mikor meglátott, szemei vibráló finomsággal vallottak szerelmet. Az egyetlen tökéletes dolog az életemben. Többre nem is vágytam.

Ujjaim a famarkolatra fonódtak. Otthagytam mindent az asztalon, csak a bárdot vittem magammal. Karom a gyilkos súllyal együtt lógott a testem mellett. Mikor elértem az ajtót, az hevesen kivágódott, és az egyik pincér rontott be rajta, arcán örömteli mosoly.

- A rendezõ úr elolvasta a forgatókönyvemet, és meg akarja csinálni! - észre sem vette a bárdot a kezemben, egyszerûen átölelt. - Végre valóra válik az álmom! - suttogta elérzékenyülve.

Utálkozva ellöktem magamtól. A magasba lendítettem a bárdot.

Értetlenkedve nézett rám. Fel sem fogta, mi történik.

A bárd egyszerûen kettéhasította a fejét. Vére és agyveleje szanaszét fröccsent. Nem sajnáltam egy percig sem. Könnyedén kirántottam a gyilkos szerszámot bezúzott koponyájából, aztán kiléptem a lengõajtón. A legközelebbi asztal felé vettem az irányt, ahol két fiatal pár üldögélt, nyilván tökéletes életüket ünnepelték.

A szakállas férfi vett észre elõször. A magasba emelte poharát.

- Köszönjük meg a szakácsnak ezt a nagyszerû ételt! - mondta vigyorogva.

Fehér ruhámon halott nyomokat hagyott a pincér vére, de ez az ostoba a sajtsalátával szervírozott halfilét akarta nekem megköszönni. Éreztem, hogy arcomon végigcsorog a vörös testnedv, de ezeknek meg sem fordult a fejében, hogy az ott egy halott vére.

Már mind a négyen engem bámultak vigyorogva, magasba emelt poharakkal kezükben. Én pedig visszamosolyogtam rájuk, aztán levágtam a boldogságsárkány mind a négy fejét. A még mindig mosolygó fejek az asztalra borultak, a testek pedig vért okádva terültek el a padlón.

Halkan szuszogva figyeltem és vártam.

Vártam a rémült halálsikolyokat. Az edények és tányérok csörömpölését, ahogy a mázolt parkettára zuhannak. Az emberek esztelen üvöltését, az egymást tipró, kiutat keresõ félelmüket. De semmi. Teljes némaság fogadta a borzalmat, amit a szemeik elõtt vittem véghez. Boldogságtól elbutult, rózsaszín ködben lebegõ agyuk nem tudta magába fogadni, sem feldogozni a látványt.

Szótlanul és döbbenettõl bénultan bámultak engem. Néhányan még a mosolyt is elfelejtették letörölni arcukról.

Ekkor váratlanul egy pincér lépett mellém. Óvatosan a vállamra tette a kezét, halk, nyugodt hangon szólt hozzám.

- Mi a baj?

Felüvöltöttem és apró darabokra cincáltam a testét. Mikor végeztem vele, továbbindultam, és lemészároltam a következõ asztalnál ülõ vendégeket. Végigjártam az éttermen és módszeresen kivégeztem mindenkit. Az öreg bárd meglepõ könnyedséggel hasította szét a koponyákat, szakította át az inakat és a csontokat.

Mindenkit megöltem. Szám szerint negyvenkét embert. Egyik sem védekezett. Döbbent, értetlenkedõ ábrázattal ölelték magukhoz a halált. Olyan is volt, aki mosolygott közben, persze nekik sem kegyelmeztem.

Alig fél óra alatt végeztem. Hajamat, arcomat és ruhámat is vastagon borította vérük és testük egyéb mocska. A kijárathoz léptem, a bárdot elhajítottam. Nem volt már rá szükségem. Végeztem. Beteljesítettem a sorsom. Megalkottam a tökéletlenség apró kis szigetét, ami végre felnyitja majd az emberek szemét. Megértik majd, amit én is megértettem azon a reggelen, hogy a tökéletesség posványába süllyedt életük nem lehet valós. Milyen élet az, ahol mindent megkapsz, ahol semmiért sem kell küzdeni? Ahol mindig ragyogón süt a nap, ahol minden ember szereti a szomszédját, ahol nem lehetnek álmaid, mert azonnal beteljesül minden kívánságod. Mégis minek örülhetnél egy tökéletes világban?

A tökéletlenségben épp az a szép, hogy mindig örülhetsz a tökéletesség látszatának.

Kiléptem az üvegajtón. Az emberek elõször észre sem vettek. Én sem foglalkoztam velük. Megálltam az utcai hõmérõ elõtt és felnéztem kijelzõjére. Huszonöt fokot mutatott, de a zölden vibráló számok hirtelen villódzva remegni kezdtek.

Most pedig itt ülök a cellámban és várom a hajnalt. Szerelmem nem rég ment el. Csókjának kesernyés íze még itt pihen ajkaimon.

A tárgyalásom alig egy hete ért véget. Errõl nem sokat tudhatnak, mert a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott le az egész. Az a kopasz és indulatos férfi így próbálta megóvni tökéletes társadalmát, tõlem. Az éttermet is lezárták. Senkit sem engedtek a közelébe. A testeket eltûntették, az épületet pedig lebontották, Bob legalábbis ezt mesélte. Én pedig hiszek neki. Bob sosem hazudna. Bob jó ember. Alkoholista. Akkor lett az, mikor meghalt a felesége, de ez nagyon régen történt. Apró tökéletlenség egy tökéletes világban, épp, mint én.

Kicsike porszem vagyok, aki egy rövid idõre megakasztotta a rendszert. Bob nem is érti, miért csináltam, hisz a rendszer minden nyomot eltüntetett. Senki sem fogja megtudni, mit is tettem valójában.

Nem vagyok próféta. Azt tettem csak, amit a sors elõírt számomra. Nem kívántam, de nem is ellenkeztem. Megtettem, mert meg kellett tennem.

Nem vagyok különleges. Épp olyan ember vagyok, mint mindenki más. Nekem is voltak álmaim. Arra vágytam csak, hogy szerelmemmel éljem le az életem. Õ volt nekem az egyetlen fénysugár ebben a szürke életben. Az apró mosoly a szájam szegletében pedig azt jelzi, hogy ez már nem válhat valóra. Holnap hajnalban kivégeznek. Az a kopasz, indulatos ember kötél általi halálra ítélt.

Boldog vagyok. Beteljesítettem a sorsom. Ma még nem vagyok próféta, de holnap talán az leszek. Holnap hajnalban egy ócska kötélen fogok lógni, lassan fuldokolva. Talán még lesz annyi erõm, hogy belenézzek a kamerába. Hogy belenézzek annak a sok millió embernek a szemébe, akik végignézik a halálomat.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Desdichado	[#8] | Elküldve: 2008-01-05 13:32:30
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 136	Köszönöm szépen. mihelyst hosszabb idõm lesz nekiveselkedek a Te írásodnak is. Egyébként mindegyikat tervezem elolvasni, csak hát kevés az idõ, ezért egyelõre a rövedebbeket olvasom. a szavazatot is köszönöm:)
[Profil]
Ayesha	[#7] | Elküldve: 2008-01-05 13:24:20
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-16 20:10:32 Hozzászólások száma: 17	Engem nagyon megfogott az írásod. Az az életérzés, mondanivaló, amit közvetíteni akartál számomra teljesen átjött. Jelenleg a Te mûved a favorit a számomra, bár még nem olvastam az összeset. Korábban már adtam pontot. (9et)
[Profil]
mtomes	[#6] | Elküldve: 2008-01-03 23:46:53
Tag Regisztráció ideje: 2008-01-03 15:39:33 Hozzászólások száma: 3	Tényleg remek írás, szörnyû nagyon. Engem sokkolt, ugyanis éltem meg hasonlókat, csak ha leírom õket, félek hogy lesz továbblépés. Remélem te nem éltél át ilyen élményeket. :-)) Csáó
[Profil]
Hei	[#5] | Elküldve: 2008-01-03 16:09:14
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Annak szántam :)
[Profil]
Desdichado	[#4] | Elküldve: 2008-01-03 12:46:55
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 136	Köszönöm. A Lovecrafthoz való hasonlítást dícséretnek veszem:)
[Profil]
Hei	[#3] | Elküldve: 2008-01-02 20:49:12
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Kedvelem az E/1 írásokat, hitelességet kölcsönöznek az írásnak. Nekem olvasás közben eszembe jutott a jó öreg H.P. Lovecraft, de pont annyival nyersebb, hogy igazán kellemes, modernebb, közvetlenebb írás legyen. Elismerésem.
[Profil]
VeigerM	[#2] | Elküldve: 2008-01-01 15:42:30
Tag Regisztráció ideje: 2008-01-01 15:38:56 Hozzászólások száma: 1	nagyon jó írás, mindenkinek ajánlom:)Gratulálok az írónak!
[Profil]
mazshroom	[#1] | Elküldve: 2007-12-30 23:58:30
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-12 21:53:37 Hozzászólások száma: 11	Ne haragudj, egy kicsit személyes lesz, de valami hihetetlen mód le vagyok nyûgözve. Nem vagyok az elsõ személy rajongója, de nagyon sokat írtam benne, és épp emiatt döbbentett meg amit írtál. Fantasztikusan írod le a gondolatokat és az érzéseket, persze te sem tudod tökéletesen megragadni, hogy mi történik az elmével, mesterien utalsz rá. "De aztán a buszon rekedt gondolataim hirtelen rám találtak, és azonnal porrá zúzták naiv képzelgéseimet. Korábbi zavarodottságom tomboló szélviharként hömpölygött végig elmémen, miközben igazi, mélyrõl jövõ hahota szakadt ki belõlem." Nagyon tetszik. Jött belõle számomra egy érzés, egy elgondolkodtató végkifejlet, ami a szívembe hatol. Nap mint nap azonosulok a fõhösöddel. Rossz? Hm. Talán néhol túl aprólékos. Pontom: 10/10 Sulák Ádám
[Profil]