Fazekas Éva
A különös gyár

**oldal**

A KÜLÖNÖS GYÁR

A vonat csikorgó kerekekkel száguldott a következõ megálló felé. Mónika táskáját a hóna alá szorítva ült az elkoszolódott kárpitozású ülésen és szemét lehunyva ábrándozott. Tehette, mert álmai végre megvalósulni látszottak. Márkkal az örök tavasz világába költöznek, egy távoli bolygóra, ahol a nap simogat, s nem perzsel, ahol nincs szmog, hömpölygõ embertömeg, ahol nem botlik lépten-nyomon csavargókba, narkósokba, ahol nem kell borsos árat fizetnie az ivóvízért, melyhez már csak palackozva lehet hozzá jutni és ahol végre boldog lehet, mert ha családot alapít nem kell büntetést fizetnie érte. A kitelepüléshez azonban szüksége volt férje beleegyezésére, aki végre igent mondott. Hetek óta ostromolta, de a kényelmét nehezen feladó férfi folyamatosan halogatta a döntést. Elsõ lépésként az orvosi papírokat kell beszerezniük. Jelentkezni fognak a kijelölt orvosi ellátó központban, ahol elvégzik a szükséges vizsgálatokat, s ha egészségesnek találják õket (már pedig miért ne lennének azok), nem lesz akadálya az ûrutazásnak.  

Hónapok óta foglalkoztatta a közvéleményt a szenzációs hír, hogy az Idegenek szerzõdést kötöttek a világ kormányaival. Az abban foglaltaknak megfelelõen átadták a túlnépesedett emberiségnek egyik bolygójukat, ahol a földivel azonos életfeltételek vannak jelen. Olyan egészséges fiatal párok utazhatnak oda, akik vállalják, hogy életük hátralévõ éveit azon a bolygón töltik el. A televízió képernyõjén lelkes riporterek bekonferálása után megjelentek a kormány képviselõi, fényes ûrruhába bújt, ûrmaszkot viselõ földön kívüliek körében. Rövid beszélgetést követõen bemutatták az Idegenek által felajánlott Zöld bolygót, melyen erdõborított hegycsúcsok, zöld mezõk, kristálytiszta folyók, vízesések, tavak, smaragdzöld tengerek hívogattak. Nemes lelkû felajánlásukért cserébe az Idegenek nem kértek mást, mint hogy a bolygóra települõ emberek állatokat tenyésszenek, megmûveljék a földet, és ellássák az anyabolygón élõ fajtársaikat, akik egy súlyos betegség következtében csaknem teljesen kihaltak. Néhány ezren élték túl csak a fertõzést, és talpra állásukhoz szükségük volt a Föld folyamatos segítségére. Feltételük volt még, hogy a világ különbözõ pontjain kizárólagos használatra területet kapjanak, melyekre ûrállomásokat építhetnek. Az ûrállomások célja nem pusztán az emberek és földön kívüliek utaztatása, hanem kereskedelmi-szállítási tevékenység végzése is.  A világ összes kormánya kapva kapott a lehetõségen, hiszen a túlnépesedés problémájának ilyetén rendezésével megoldhatóvá vált nem csak az idegenek, de a föld lakosságának élelmezése is, nem beszélve az ivóvíz ellátás körül kialakult súlyos helyzet enyhítésérõl. 2057. évet írtak, s bár ötven évvel ezelõtt a világ tudósai megkongatták a vészharangot, a profit érdekelt kormányok fittyet hánytak az elõrejelzéseknek. Következésképpen ivó vízhiány, terjeszkedõ sivatagok, egyre szélsõségesebb idõjárás jellemezte a földi életkörülményeket.

Eleinte csak néhány száz bátor fiatal vállalkozott az utazásra, ám késõbb, amikor megérkeztek az elsõ mûholdas felvételek e bátor úttörõk izgalmas, tartalmas életérõl, már több százezren ostromolták az irodákat, hogy jelentkezzenek.

Mónika kinyitotta a szemét és fanyalogva végignézett utastársain. Fásult arcú munkásemberek, sunyi tekintetû, koszos csavargók töltötték meg a jármûvet, mint ahogyan minden egyes napon. Az utazóközönség meglehetõsen vegyes, de mit lehet tenni, ha egy új rendelet alapján, bárki szabadon és ingyen használhatja a tömegközlekedési eszközöket. Micsoda eredmény, hangoztatják a reformerek, na persze azt nem firtatja senki, hogy ezzel párhuzamosan növekedtek az adóterhek.

A kocsiban utaztak még a szürke egyenruhás járõrök, akik nem csak a csavargókat bámulták bizalmatlanul, hanem a békésen üldögélõ többi utast is. Az arcukra volt írva sértettségük, amiért munkanapjukat a bûzös, félhomályos metró kocsikban kell tölteniük.  A vonat két végében álltak, kezüket készenlétben tartva fegyverük felett. Szívesebben járõröztek volna az elegáns negyedekben, ahol az utakon és a levegõben, suhanó jármûcsodákban a felsõ tízezer közlekedik. A burjánzó erõszakos cselekmények miatt, a közvélemény nyomására azonban a Járõr Szolgálat kénytelen volt megerõsíteni szolgálatát az aluljárókban, metrókban is.

Mónika ismét lehunyta a szemét és halvány mosollyal ajka körül tovább álmodozott. Önmagát látta új otthonában, zöldellõ rét közepén épült házukban, és úgy elfogta a sóvárgás az utazás után, hogy beleborzongott. Annyira elmerült álmaiban, hogy észre sem vette, valaki sötét tekintettel figyeli. Ábrándozásából a hangosbemondó zökkentette ki, mely a következõ állomást jelezte. Kinyitotta a szemét, felállt és senkire sem nézve az ajtóhoz lépett. Az ajtók sziszegve kinyíltak. Mónika kilépett rajta, nyomában egy csavargóval. Az ember követte õt a mozgólépcsõn, az utcán, csak akkor állt meg, amikor belépett munkahelye a Vízügyi Hitelbank ajtaján. A férfi mogorván bámult utána, aztán visszafordult a metró állomás felé. Tudta – hiszen régóta figyelte már õt-, hogy négy óránál elõbb nem hagyja el a bank épületét, de mikor az megtörténik, a fiúk végre elkapják. Úgy gondolta könnyû préda lesz a meglehetõsen alacsony, filigrán nõ. A többiek szórakoznak vele egy kicsit, aztán õ következik a késével.

Mónika mit sem sejtve a rá leselkedõ veszélyrõl nyugodtan folytatta útját munkahelye felé. Egy megadó sóhaj kíséretében fel liftezett a huszonegyedik emeletre az Adatrögzítõkhöz. A hangár nagyságú helyiségben, katonás sorrendben sorakoztak az íróasztalok rajtuk számítógépekkel. Néhány munkatárs már a helyén ült és sebesen repkedõ ujjaikkal rögzítették az adatokat. Mónika szinte senkit sem ismert közülük. Több mint száz munkatárs, több mint száz idegen. Beszélgetésnek helye nincs, esetleg egy-egy röpke egymásra pillantás és mosoly. A középen elhelyezkedõ sor egyik asztalához ült és áttekintette a napi rögzítendõ listákat. Több száz név szerepelt rajtuk. Ezek az emberek elmaradtak a hiteltörlesztéssel, és ha záros határidõn belül nem rendezik adósságukat - amennyiben nem rendelkeznek jelzálogként bejegyzett ingatlannal -, kényszermunkával kell leróni tartozásukat a banknál. Ez pedig azt jelenti, hogy megszûnik a munkahelyük és hónapokig, súlyosabb esetben évekig dolgoznak minimálbérért a banknak, melybõl a tartozásukat levonják. A büntetés gyakorlatilag a teljes tönkremenetellel egyenlõ.

Táskáját az egyik fiókba csúsztatta, majd a gépeléshez kezdett.  Idõnként megszakítva munkáját, megjelent a monitoron egy kellemes nõi arc és lágy hangon figyelmeztette, hogy elérkezett a mosdó meglátogatásának, illetve az étkezés ideje.

Ujjai automatikus mozdulattal villámgyorsan verték a billentyûket, gondolatai közben messze kalandoztak. Még csak délután három óra volt, amikor végzett a napi listákkal. Ilyen még soha sem fordult elõ vele. Általában kitöltötte a munkaidejét, sõt néha túlórázni is kellett, hogy a napi listát begépelje. Fellélegzett.  Beütötte gépébe a kódot, mely a munka végét jelentette. A monitoron ismét megjelent a kellemes arcú hölgy és mosolyogva gratulált a feladat idõ elõtti hatékony elvégzéséhez. Ezután engedélyezte az eltávozást, egyúttal finoman figyelmeztette, ha két egymást követõ munkanapon nem jelenik meg az asztalánál, és annak okáról nem tesz hivatalos bejelentést, automatikusan megszûnik a munkaviszonya, s a helyét más tölti be.

- Tojok rád – bökött a képernyõre a fiatalasszony – már nem sokáig kell azt a tenyérbe mászó képedet látnom.

Gyorsan rendet rakott az asztalán, magához vette kézi táskáját és felállt. Kinézett az üvegfal mögött elterülõ világra és felsóhajtott. Ma végre idejekorán haza tér és fõz valami finomat a férjének. Aztán este egy pohár bor mellett megbeszélik az útra való felkészülés részleteit. Szinte táncolva lépett ki az utcára és körülnézett. Az emberek jöttek-mentek körülötte, senki sem törõdött vele. Kézitáskáját a hóna alá szorítva sietett a metró állomás felé. A jármûben most egy csavargót sem látott. Úgy érezte kivételes nap ez a mai és alig várta, hogy haza térjen, magához vegye szatyrát és a legközelebbi bevásárló központban megvegyen mindent a vacsorához.

A külváros egyik jellegtelen harminc emeletes házának elsõ emeletén élt férjével egy gyufaskatulyányi lakásban. Kinyitotta a lakás ajtót és belépett rajta. Kézitáskáját készült a fogasra akasztani, amikor döbbenetében elállt a lélegzete. Az aprócska hallban és a konyhában hatalmas dobozok álltak, bennük a bútorokon kívül a lakás teljes felszerelésével, személyes holmijukkal.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltotta. – Márk! Mi az isten történik itt?

Reggel még úgy váltak el egymástól, hogy vacsorát fõznek együtt, vacsora után a pamlagon összebújva nézik a televíziót, most pedig a látszat azt mutatja, férje menekül a házasságból, és ha történetesen nem ért volna haza ilyen korán, már csak a hûlt helyét találja.

Benyitott a szobába, ahol vesszõ ládákban könyvek halmozódtak, dobozokban pedig ruhák, ágynemûk, porcelánok. A szekrények, polcok mindenhol üresen ásítoztak. Lezöttyent a lecsupaszított ágyra és felzokogott.

- Miért akar elhagyni? – kérdezte fennhangon magától, de hiába kutatott emlékezetében válasz nem érkezett. Néhány percig bávatagon maga elé meredt. Ekkor furcsa, tolakodó körülmény zavarta meg gondolatait. Márk miért pakolta el az õ személyes dolgait is? Hiszen az összes szekrény és fiók üres. Lehet, hogy meg akarja lepni – támadt eszelõs öröm a lelkében -, hogy már repülnek is abba a másik világba. Aztán elvetette a reménykeltõ gondolatot, hiszen nincsenek meg a szükséges orvosi és utazási papírok, de akkor mi a célja a teljes kiköltözéssel? Választ nem talált erre a kérdésre sem, csak azt érezte valami rossz készül ellene, amit meg kell akadályozni. A kétségbeesés merész tettre ösztökélte. Szúrós szemmel az egyik könyvekkel teli ládára nézett, aztán cselekedett. Gyorsan felnyitotta és sebesen az ágy alá rejtett belõle annyi könyvet, amennyit csak lehetett, majd kézitáskáját, melyet elfelejtett a fogasra akasztani a hóna alá szorítva, belebújt a ládába. Visszatette a fedelet, a hajából kivett egy csatot és a segítségével behúzta a zár kallantyúját. A csatot gondosan a táskába rejtette, hogy a végén, ahogyan lezárta ki is tudja nyitni a kallantyút, aztán térdeit szorosan átkarolva dobogó szívvel várt.

Hosszú idõ múlva felfigyelt a bejárati ajtó nyílására. Férje lépteit hallotta, meg egy pár nõi cipõ kopogását.

- Mónika itt vagy? – kiáltott Márk.

Válasz azonban nem érkezett.

- Gyere drágám bátran, egyedül vagyunk, és ha jól gondolom egyedül is maradunk.

- Mindent beszereztünk az útra?- kérdezte egy megkönnyebbült nõi hang.

- Hát persze. De meg kell várnunk annak a csavargó bandának a fõnökét, akivel az üzletet megkötöttük.

- Muszáj?

- Biztosan kell tudnunk, hogy Mónika többé nem jelent problémát az életünkben.

Igen kellemetlen következményekkel járna, ha elõkerülne és bejelentené az eltûnésemet. Még azelõtt lekapcsolnának minket, hogy felszálltunk volna az ûrhajóval. Tudod, hogy a csalást keményen büntetik. Hát még azt, hogy minden papírunk szerint te vagy a feleségem.  

- De ha elõkerül a hullája, azonosíthatják.

- Az kizárt dolog. Megbeszéltem azzal a csavargóval, hogy azt tesznek vele, amit

akarnak nekem egy a lényeg, a holttest felismerhetetlen legyen.

Mónika dermedten hallgatta a párbeszédet, és még jobban összehúzta magát a ládában. Fogalma sem volt mi következik, de már nem tehetett semmit. Abban reménykedett, hogy a pár talán ismét elmegy, és akkor ki tud osonni a lakásból, onnan pedig a rendõrségre, de ebben csalatkoznia kellett. Férje és a nõ bejöttek a szobába, leültek az ágyra, és ott várakoztak tovább. Mónika lélegzetet is alig mert venni. A vesszõ résein keresztül próbálta kifürkészni a nõ vonásait, aki számára teljesen ismeretlen volt. Göndör barna hajú, magas nõt látott. Õ, a maga 152 centijével meglehetõsen alacsony, madárcsontú teremtés volt. Aztán a nõ fülében megpillantott valamit. Csillogó gyémánt fülbevaló volt. Az õ fülbevalója. Férje azt mondta, ellopták tõle, amikor az ékszerészhez akarta vinni, hogy kicseréljék elcsorbult kapcsát. Sokáig mérgelõdött miatta, aztán beletörõdött. Így veszett el tehát. Csorba kapocs ide, vagy oda a szeretõjének adta.

A pár hallgatott és egymást nézte.

- Istenem! Édesem, hogy mennyire szeretlek – búgta a nõ és szorosan Márkhoz bújt. A férfi gyengéden végigsimított az arcán, aztán hozzáhajolt és szájon csókolta. Ebben a pillanatban megszólalt a csengõ.

- Ez õ lesz – mondta Márk, feltápászkodott és a bejárathoz sietett. Nyílt az ajtó és a küszöbön megjelent az a sötét alak, aki Mónikát követte a metrón.

A csavargó mogorván köszönt, miközben fürkészõn a férjre nézett, vajon tudja e már, hogy felsültek. A nõ ugyanis nem a megszokott idõpontban jött ki a munkahelyérõl. Ideges lett, megbízta néhány emberét, menjenek a lakóház elé és strázsáljanak. Ha megjelenne a nõ mondta nekik, kapják el. Késõbb a ház elõtt, amikor kérdõre fogta embereit, azok csak ingatták a fejüket, az asszonyt nem látta senki. A csavargók dühösen tanakodtak, mit tegyenek. Végül fõnökük úgy döntött mindent feltesz egy lapra, és beszél a férjjel. Ha az asszony nincs otthon, amiben szinte teljesen biztos volt, kéri a pénzt, mintha teljesítették volna a megbízást. Az a fontos, hogy a férfi fizessen nekik, a többi már nem az õ dolguk.

**oldal**

- Elintézték rendesen? – segítette ki önkéntelenül Márk.

- El. El – vigyorgott a csavargó megkönnyebbülve, kivillantva hegyes, elsárgult fogait. – Talán rendezhetnénk az anyagiakat.

- Biztos nem fogják felismerni a hulláját?

- Azt garantálhatom uram. Esetleg tudni akar részleteket is?

- Nem. Egyáltalán nem vagyok rá kíváncsi. De mi a biztosíték, hogy valóban meghalt?

- Hm. Nem kérte, hogy hozzunk tõle egy kis emléket. Az egyik ujját, esetleg szemgolyóját. Meg egyébként is. Már itthon kéne lennie, nem igaz?

Márk ingatni kezdte a fejét, miközben az órájára nézett. Lassan hat óra. Ha nem kapták volna el a csavargók, már itthon lenne és raplizna a költözés miatt. Megrázkódott a gondolatra. Felesége elég tûzrõlpattant volt, ritkán hagyott ki egy veszekedést. Többek között ezért idegenedett el tõle.

- Na jó – mondta és kihúzott a zsebébõl néhány százast. – Itt a fizetség.

Becsukódott az ajtó a csavargó mögött, aki ujjait nyálazva számolta a pénzt. Márk a konyhába ment és töltött magának vizet az egyik palackból. Azt hitte legalább szánalmat fog érezni a felesége iránt, de üres volt a szíve akár egy kiszáradt kút.

- Minden rendben drágám? – hallatszott a szobából.

- Hát persze. El tudod hinni édesem – kiáltott a szoba felé, miközben belekortyolt a vízbe –, hogy nem kell többé bujkálnunk, titokban találkoznunk, ezentúl azt tesszük amit akarunk?

- Gyere! – búgta a szobában a nõ. – Van idõnk egy gyors szexre, ne szalasszuk el.

- Nem lehet, mindjárt itt lesznek a szállítók, meg a busz, ami az ûrhajóhoz visz minket. Készülnünk kell.

Valóban. Alig mondta ki e szavakat, máris csöngettek. A szállítók voltak, meg egy csinos ifjú hölgy, aki útjuk során kalauzolja õket.

A ládákat és dobozokat markos férfiak emelték fel és vitték ki az utcára, ahol már néhány teherautó állt, többségük megtelve a buszokon utazók csomagjaival. Felhajították a Mónikát tartalmazó ládát az egyikre, tetejére egy dobozt is, majd bezárták az ajtókat. Mónika kétségbeesetten kiáltott segítségért, de hangja tompán verõdött vissza a csomagok véget nem érõ halmazán. Kimászni nem tudott a láda tetejére rakott nehéz doboz miatt. Átkulcsolta a térdét és azon imádkozott, hogy legalább addig legyen levegõje, amíg a repülõtérre érkeznek. Végtelennek tûnõ zötykölõdés után ládája és a többi csomag mintha elõrébb csúszott volna, ami azt jelezte lejtõs úton haladnak tovább. Aztán a teherautó megállt és a süket csendben nem hallott mást csak füle zúgását, szíve zakatolását. Az ajtó kinyílt és a teherautó platójáról a szállítók a rámpára pakolták a csomagokat. A rámpáról pedig egyenként sorba rendezve fémhálós futószalagra kerültek. A szállító munkások dolguk végeztével beültek a teherautókba és elindultak visszafelé. A futószalag közben lassan haladt egy meglehetõsen széles billenõ ajtó felé. Az ajtó, mint egy mohó száj felemelkedett és a csomagok sorra becsúsztak rajta. A futószalag egy pillanatra erõteljes rándulással elakadt és néhány doboz mellé zuhant. Az asszony orrát ekkor ismeretlen, furcsa szag ütötte meg. Aztán meglátta az Idegent. Most nem volt rajta védõruha, csak egy anorák. Mónika szíve rémeset dobbant ijedtében. Már értette miért kizárólag ûrruhában voltak láthatók a TV képernyõjén. Minden ember elborzadt volna a látványuktól. Az Idegen sárgába hajló fehér bõre nyálkásan csillogott. Csontváz fejre emlékeztetõ koponyáját nem fedte hajzat. A legrémisztõbb azonban mélyen fekvõ, tompán csillogó fekete szeme volt, mely mérhetetlen gonoszságot sugallt. Hosszú, karmos csontujjaival könnyedén megmarkolta a lezuhant dobozt és a futószalagra dobta. Mónikát elfogta a félelem. Reszketõ ujjakkal elõvette a hajcsatot, és ügyetlenül babrálni kezdte a láda kallantyúját. Végül sikerült kipattintania és ez valamelyest megnyugtatta. Legalább ki tud mászni belõle és menekülni, ha szükséges. A futószalag közben minden csomagot egy csarnok méretû helyiségbe csúsztatott. A kapu bezáródott. A szalag egy pillanatra ismét megállt. Mónika arcát forróság csapta meg.  Óriási méretû kemence ajtaja tárult fel, melyben a tûz iszonyú erõvel lobogott. A futószalag ismét megindult. Felsikoltott. Testét elöntötte a verejték, tüdeje égett a forró levegõtõl. Kétségbeesetten csapta fel a láda tetejét és kimászott belõle. Csomagok százait készült elnyelni a kemence pokla. Gondolni sem akart rá, milyen szörnyû halála lett volna, ha nem sikerül kinyitni a zárat. Mónika ügyetlenül, remegõ lábakkal mászott keresztül a bõröndökön, csomagokon a bezárult ajtó felé, melyben meg akart kapaszkodni, de keze megcsúszott és visszaesett a futószalagra, mely könyörtelenül vitte a kemence szája felé. Fejét körbe-körbe forgatva kereste a menekülés útját, amikor a kapu felett szellõzõ csövet vett észre. Erõt vett magán és ismét megragadta a kaput. A halálfélelem gyors mozgásra ösztönözte. Felmászott rajta, majd megkapaszkodott a szellõzõ rácsában. A rettegés megsokszorozta erejét. Sikerült kitépni helyérõl a rácsot õ pedig bemászott a csõbe. Amikor megérezte a mélyrõl jövõ hûvös fuvallatot, mérhetetlen megkönnyebbülést érzett. Elnyúlt a csõben és várt egy keveset, legalábbis addig, amíg szíve ismét normálisan dobogott. A csõ sötéten, szerteágazóan kanyargott. Csak a szellõzõrácsokon keresztül jutott fel némi fény a rendszerbe, de ez a halvány fény segített Mónikának a tájékozódásban. Találomra kúszni kezdett az egyik elágazás felé. Egyre távolabb hallotta a kemence morgását, és ez valamelyest megnyugtatta.  Most már képes volt elgondolkodni a saját, de az utazók helyzetén is. Vajon miért égetik el minden vagyonukat? Azok az emberek azt hiszik, hogy értékeiket az ûrhajó rakterébe szállítják, és álmukban sem gondolnák, hogy mindenüket a tûz martalékává teszik. De hol van a hajó? Talán a felszínen valahol? A napnál világosabb ugyanis, hogy a föld mélyén vannak, de vajon miért? Mi készül itt? Bezzeg a híradásokban egyre másra mutatták az elkészült korszerû ûrállomásokat, a buszokon érkezõ utazókat, ám azt soha nem látta, hogy földalatti helyiségekbe szállítanák õket. Nem. Most nem szabad fantáziálnia, tovább kell kúszni a csõben, valahogy ki kell kerülni szorult helyzetébõl. Tovább araszolt tehát, amikor szófoszlányokat hallott. Nagyon lassan a hangok irányába kúszott és lélegzet visszafojtva figyelt. Az utaskísérõ lány és az egyik buszsofõr beszélgettek egymással.

- Mi ez a hely? – kérdezte a férfi, miközben rágyújtott és megkínálta a lányt is.  

- Kolléga talán új, hogy nem tudja?

- Aha, az vagyok. Én azt hittem, hogy egyenesen az ûrállomásra visszük az utasokat.

- Nem. Elõször mindig ide, a Fertõtlenítõ Központba szállítjuk õket.

- Aztán ki viszi õket tovább? Merthogy az utasítás szerint nekünk már nincs dolgunk itten.

- Úgy tudom, hogy az idegenek. De minek ez a sok kérdés? A dolgunkat elvégeztük, már csak a markunkat kell tartani a jó kis fizetségért.

- Az már igaz. Ennyit egy cégnél sem akasztok le. Elõször zavart a titoktartási szerzõdés, hogy nem beszélhetek senkinek a munkámról, de amikor megmondták mennyi lesz a fizetés, azt mondtam ennyiért, akkor sem fecsegek, ha elevenen megnyúznak. Hát még, hogy láttam ezeket az ocsmány pofájú idegeneket. A hideg is kilel tõlük. Nem csoda, hogy tetõtõl-talpig be vannak bugyolálva, amikor a TV-ben mutogatják õket. De engem nem érdekel. A család a fontos, hogy minél jobban éljünk. Nem igaz?

A lány felnevetett.

- Na látja! Ez a beszéd. Nos akkor, ha elszívta a cigarettáját, talán indulhatnánk is.

Néhány perc múlva Mónika meghallotta a jármûmotorok lassan távolodó zaját. Csend ölelte körül. Ekkor újabb hangfoszlányok jutottak el hozzá. Az utasok, suttogta és kalapáló szívvel a hang irányába kúszott. Éles fény hasított a szemébe, amikor a szellõzõrácson keresztül egy hatalmas helyiségbe bámult. Ebben a teremben zsúfolódtak össze a párok, akik zavarodottan ácsorogtak és tanakodtak egymás között. Mónika felfedezte közöttük a férjét, aki karját széttárva, sápadtan nézett a szeretõjére. Senki sem értette, mi történik velük, miért zárták rájuk az ajtókat. Mielõtt a terembe léptek, az utaskísérõ azzal magyarázta a szokatlan körülményeket, hogy száraz fertõtlenítésen kell át esniük, s csak ezután foglalhatják el helyüket az ûrhajóban. Amikor már mind bent voltak azonban, magukra hagyta õket, és az ajtó bezárult mögötte. Egy pillanattal késõbb vaskos acélpántok csattanását hallották. Most pedig, miután teljesen magukra maradtak, a falon körös-körül apró szelepek nyíltak ki, melyekbõl valamiféle gáz szivárgott a helyiségbe. A párok közül néhányan sikoltozni kezdtek. Kitört a pánik. Egymáson átgázolva menekültek az ajtó felé, de hiába rángatták, rúgták, az erõs acélpántok megtartották. Aztán kezükben, lábukban ólmos fáradtságot éreztek, nehezen szedték a levegõt, majd a gyengeségtõl összeestek. Amikor a párok egymás hegyén-hátán félig aléltan hevertek már, bezárultak a szelepek, a szellõzõ motorja felberregett és megtisztította a levegõt.

Mónika mit sem látott az alant zajló eseményekbõl, mert amikor rájött, hogy gázzal kábítják el a szerencsétleneket sebesen elmászott a végzetes rács közelébõl. Fejét két keze közé szorítva, remegve várt. Fülében még sokáig visszhangzott az emberek sikolya, aztán minden elcsendesedett. A szellõzõ motorja felberregett és a friss légáramlat szélvészként vágtatott keresztül a csöveken. Eltelt néhány perc és a motor zúgása leállt. Harcolt önmagával. Józan esze azt diktálta másszon vissza a buszparkoló felé, és amilyen gyorsan csak bír, meneküljön. Kíváncsisága azonban arra ösztönözte, tudja meg mi történt abban a helyiségben. Végül a kíváncsiság gyõzött és a terem felé kúszott. Óvatosan, nehogy valaki észrevegye, a rácson keresztül figyelte mi történik odalent. A látvány legvadabb rémálmait is felülmúlta. A teremben Idegenek tépték, szaggatták az emberek ruházatát, akik erõtlenül próbáltak védekezni, majd amikor mindenüktõl megfosztották õket, elhúztak egy széles tolóajtót mely mögött hosszú üzemcsarnok volt látható. A csarnok elején futószalagok surrogtak. Az Idegenek gyakorlott mozdulattal egyenként felrakták rá a lecsupaszított testeket. A szalag végén lézerkés vörösen vibráló fénye látszott. Amikor a testek elérték a sugarat, az gyakorlatilag kettészelte õket. Ezután újabb szalagra hullottak, mely a terembõl egy másik csarnokba vezetett.   

Mónika ajkán kiserkedt a vér amint kétségbeesésében beleharapott. Legszívesebben sikoltozott volna, ahogyan a torkán kifér, de akkor odalent az Idegenek elkapnák és ugyanaz a sors várna rá, mint a többiekre. A rettegéstõl hólyagja és belei készültek felmondani a szolgálatot. Borzalmasan megrémült. Ha erõnek erejével nem uralkodik magán, a földön kívüliek megérzik piszkának a szagát és akkor vége lesz mindennek. Amilyen halkan csak tudott eltávolodott a veszélyes zónától. Mászott, egyre csak mászott, amikor egy újabb rácson keresztül raktárhelyiséget látott. Polcok álltak benne, azokon pedig jókora konzervdobozok sorakoztak. Több ezer lehetett belõlük. A dobozok oldalán a föld elnagyolt rajza volt látható. Mónika teste reszketett, fogai összekoccantak. Már tudta, hogy az emberek hova kerülnek. Ekkor eszébe jutott minden híradás, ami csábította az egészséges ifjú párokat az útra, a kormányfõ arca, amint fölényes mosollyal gratulál a szerencséseknek és az ûrruhás Idegenek, akik méltóságteljes fejbólintással köszönik meg a földieknek a segítséget. A rohadékok, gondolta magában Mónika, és keze ökölbe szorult. De akkor milyen felvételeket mutattak a híradások? Kik voltak azok a fiatalok, akik a Zöld Bolygón éltek, dolgoztak és élvezték a csodás, természet nyújtotta bõséget? Megtévesztés, szimuláció az egész. Még azt is el tudta képzelni, hogy a felvételeket a földön készítették valamikor régen, amikor az Ember még nem tette tönkre a környezetét. Hazugság, hazugság, hazugság. Az egész világot becsapják. De vajon csak a földön kívüliek, vagy a kormányon lévõ hatalmasságok is? Megborzongott. Nem, azt nem akarja elhinni. A világ ennyire mégsem lehet gonosz. Vagy mégis? Hatalomért, pénzért mindent?

Ebben a pillanatban eszébe jutott a férje és olyan lelki fájdalmat érzett, hogy belefacsarodott a szíve. Most nem gondolt arra, hogy a férfi megcsalta, elhagyta, ráadásul meg akarta gyilkoltatni, hanem a semmibe veszett együtt töltött napokra, évekre. Elsírta magát.

- Szedd össze magad te hülye tyúk – mondta magának halkan és próbálta elterelni gondolatait az emlékektõl. A legfontosabb, hogy élve kijusson ebbõl a szörnyû gyárból, és valahogy hazatérjen.  Hólyagja ekkor már lüktetve fájt, hasa éles késként hasogatott. Bemászott egy újabb csõelágazásba, és gyorsan a szellõzõ rácshoz kúszott. Odalent félhomály és szörnyû bûz fogadta. Raktárféleséget látott, ahová az idegenek behajították a legyilkolt fiatalok ruháit, kézitáskáit. A bûz forrása nem volt más, mint a ruhákon száradó vizelet, ürülék és hányadék szaga, melyet a rettegés és halálfélelem szült. Mónika kiemelte a rácsot és csaknem leugrott a helyiségbe, amikor eszébe jutott a csomagterem. Az idegeneknek mániájuk a futószalag, mi lesz ha leugrik a fal pedig megnyílik és a padló megindul vele. Nem. Muszáj valahogyan a lyukon keresztül elvégezni a dolgát. Úgy érezte, megszentségteleníti a meggyilkolt fiatalok letépett ruházatát, de a szükség már erõsen szorította, és cselekedett.

**oldal**

Eltelt néhány perc és megszabadulva a testi kínoktól a menekülés lehetséges módozatain kezdett töprengeni. Végig tudja mászni az egész rendszert, hiszen az Idegeneknek fogalmuk sincs róla, hogy valaki el tudott menekülni ebbõl a pokolból. Miért is gondolnák? Jól felépített rendszerükben, melyben joggal hittek, élõ ember nem hagyhatja el a gyárat. Arra pedig végképp nem gondolnak, hogy valaki a csomagok között rejtõzik, hiszen onnan egyenesen a kemence poklába vezet az út.

A szellõzõ rendszernek – legalábbis Mónika úgy vélte – valahová a felszínre kell vezetnie, onnan pedig ki a szabadba. Az órája éjjel kettõt mutat, ami azt jelenti, hogy a sötétben el tud menekülni. Ha a parkolót és utána az alagutat választja, az Idegenek észrevehetik, mert az valószínûleg be van kamerázva. Ha azonban valamelyik termet választja, a gyár végez vele az átkozott futószalagjával, tehát nincs más út, mint a csõrendszer azon ága, ami felfelé vezet ki a szabad ég alá.

Az idõ haladt, õ pedig összevissza csúszkált a csõben keresve az életmentõ elágazást,  de nem találta. Kétségbeesésében csaknem feladta a keresést, amikor az egyik koromsötét járatban kissé visszacsúszott. Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülésében. Egész testével, békapózban a csõre tapadva mászni kezdett felfelé. A kimerültség határán állt, amikor megérezte a levegõ változását. A csõrendszer fémes szagát, meleg, párás illat váltotta fel. A szabadság illata. A következõ pillanatban csaknem felkiáltott örömében. A csõ végén megpillantotta a csillagokat. Vibráló fényük teliszórták az égboltot. Elérte a szellõzõ csõ kivezetõ rácsát és izgatottan megmarkolta. A rács nem engedett. Testét elöntötte a félelem verejtéke. Ha a rácsot csavarokkal rögzítették, nem tud kiszabadulni és kénytelen lesz visszamászni a pokolba más menekülési útvonalat keresni, de ha szerencséje van, akkor csak egy sínbe csúsztatták, melybõl talán ki tudja rántani. Belekapaszkodott a rácsba és minden erejét bele adva felfelé rántotta. A vas eleinte nem engedett, aztán megmozdult.  

- Édes Istenem! Édes Istenem! – ujjongott, és kitolta a rácsot a helyérõl. Kimászott a nyíláson, s erejét vesztve elnyúlt a földön.

Mélyen beszívta a fülledt, poros levegõt. Soha nem hitte volna, hogy egyszer még ennyire örülni fog egészségre károsító hatásának. Az átélt borzalmak következtében teste vadul reszketni kezdett. Ujjai a földbe szántottak, ajka szétnyílt és torz vigyorra görbült. Lelke felváltva sikoltott és ujjongott, sikoltott és ujjongott. Életösztöne azt diktálta zárja ki  gondolataiból a teremben látott megrázó képsorokat. Most a saját élete és biztonsága volt a legfontosabb. Akár egy ûzött vad felkapta a fejét és lélegzetvisszafojtva figyelt. Ekkor hallotta meg valahonnan a mélybõl azt az ütemes zajt, amit csak a mûködõ gépek tudnak produkálni. A gyár teljes kapacitással dolgozott.

Feltápászkodott és körülnézett. A szellõzõnyílás közelében romos épületet látott, azon túl pedig egy utat, melyen világító fényszórókkal néha egy-egy autó suhant végig. Felnézett az égre. A távoli horizonton vékony fénysáv jelent meg. Hajnalodott. Mielõtt teljesen kivilágosodik el kell érnie az országutat, hiszen figyelõ szemnek már így is észrevehetõ.  Felvette a földrõl a táskáját, valamelyest leporolta összekoszolódott ruháját és futni kezdett az út felé. Hamarosan kifáradt, megállt és zihálva szedte a levegõt. Amíg erõt gyûjtött, körülnézett. A romos épületben tábortûz vibráló fényét pillantotta meg. Csavargók, suttogta rémülten. Mintegy igazolásképpen két rongyos alak jelent meg az épület elõtt és egyenesen felé tartottak.

- Úristen ne! – kiáltotta és futni kezdett, ahogyan csak a lába bírta.

A csavargók üldözõbe vették. Már megközelítette az országutat, amikor utolérték és a

földre lökték. A megrettent asszony két rongyos férfit, meg egy nõt látott, aki követ ragadott fel és lesújtott rá.

Fájdalom, fájdalom és még mindig csak fájdalom. Teste sajgott, égett a vademberek ütései nyomán. Felhasított homlokából vér csordult a szemébe, végigfutott az arcán, nyakán, le a földre, mely szomjasan magába itta minden cseppjét. Ruháját leszaggatták, meztelen testét durván birtokba vették. Késõbb kivonszolták az útra, kiürített táskáját mellé dobták és sietve visszahúzódtak a romos épület rejtekébe. Mónika minden erejét latba vetve az út szélére vonszolta magát és kezét erõtlenül a magasba lendítve próbált az arra elsuhanó gépkocsiknak inteni. Az autók némelyike lelassított, aztán látva állapotát kipörgõ kerekekkel elhúzott mellette. Keserves mozdulattal ülõhelyzetbe tornázta magát és felzokogott. Már nem integetett csak ült és hagyta, hogy a fájdalom eluralkodjon felette. A nap magasan járt az égen, amikor járõr kocsi állt meg mellette. Talán valamelyik arra utazó mégis érzett némi szánalmat iránta és értesítette a hatóságokat. Hangokat hallott maga fölött, faggatták mi történt vele, aztán valakik felemelték, majd a gépkocsi ülésébe segítették. Meztelen testét gyengéden takaróval fedték be, táskáját az ölébe tették. Mónika most már biztonságban érezhette magát. Mérhetetlen fáradtságérzet lett rajta úrrá. Lehunyta szemét és ájulásszerû, mély álomba zuhant.  

- Kérem asszonyom, ébredjen! – hallott távolról egy lágy hangot, melyhez könnyû virágillat párosult.

Mónika amennyire feldagadt szemhéja engedte, kinyitotta a szemét és kellemes vonású, szürke kosztümbe öltözött nõt látott az ágya mellett. A nõ, lábát keresztbe téve ült egy kopott vasvázas széken, ölében mappát tartott, jobb kezében ezüstösen csillogó tollat és diszkréten köhintett egyet. Valamit kérdezett tõle, de nem értette.

- Hol vagyok? – kérdezte erõtlen hangon.

- Jó helyen, egy kórházban. Most már minden rendben lesz, de sajnos tisztáznunk

kell egy- két apróságot az ellátásához, mivel nem találtunk Önnél papírokat.

- Kérdezzen.

- Neve és lakcíme?

Mónika kis híján megmondta, aztán eszébe jutottak az átélt borzalmak és elfogta a

félelem. Belenézett a nõ szemébe és szörnyû gyanú támadt benne. Mi van, ha nem is ember?

- Nem. Nem emlékszem semmire – hazudta.

- Mégis, hogy került oda? Ott nincs semmi, csak egy romos gyár.

- Azt hiszem….. nem, biztos vagyok benne, hogy odahurcoltak. Koszos, büdös

emberek.

A nõ szemébõl kihunyt a kíváncsi szikra.

- Mit fog tenni, ha meggyógyul?

Mit fog tenni? Ki tudja azt? Mégis mit gondol ez a nõ? Hogyan tervezze jövõjét az olyan ember, akinek egy nap alatt romba dõlt az élete? Akit mindenétõl megfosztottak, mindenében megaláztak. Akinek nincs többé férje, nincs többé szerelem az életében, mert megcsalták, kijátszották. Aki nincs többé biztonságban, mert saját szemével látta mit tesznek az Idegenek abban a földalatti gyárban. És mindezen rémségeken túl szegény testét összetörték, nõi mivoltában megalázták, eltaposták. Sikoltozni szeretne inkább, hogy a világ beleremegjen, de nem teheti, mert a mindenétõl megfosztottnak civilizált ember módjára kell viselkednie. Ezt várja el tõle a világ, a környezete és ez a nõ, aki egyfolytában zaklatja. Hát nem! Nem mond neki semmit. Minden, ami eddigi életérõl szólt elhamvadt abban a szörnyû kemencében, elporladt a vademberek csapásai alatt. Talán egyszer, valamikor, ha már lesz elég ereje, a világ elé tárja az igazságot, de most még nem, hiszen már abban sem biztos, hogy egyáltalán megbízhat az emberi fajban.

Dagadt szemhéja alól a nõre pillantott, aki fennhéjázó mosollyal, hideg tekintettel vizslatta.

- Nem tudom mit teszek – mondta neki. - Nem emlékszem. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogy ki vagyok? – hazudta.

A nõ csalódott volt.

- Nem baj – mondta némi hallgatás után. – Idõvel visszatér az emlékezete ne aggódjon! Addig azonban kötelességem egy-két dologra felhívni a figyelmét, és arra kérni, hogy válasszon a következõ lehetõségek közül. Tud figyelni, kérem?

Mónika némi habozás után bólintott.

- Nos – kezdte a nõ és kissé elõrehajolt. Mónika orrát meglegyintette a belõle áradó kellemes virágillat. – Önnek természetesen papírok nélkül is jár az állam által garantált alap ellátás.

- Az mibõl áll?

- Kórházi ágy, szerény élelem, természetes alapanyagú gyógyszer helyettesítõ készítmények, amíg olyan állapotba nem kerül, hogy lábra tud állni, és el tudja látni saját magát.

- És mi van, ha mûteni kell?

- Biztosíthatom, hogy erre nincs szükség. Sérülései nem igényelnek mûtéti beavatkozást. Néhány napig pihenés és távozhat. Tekintve azonban, hogy nem emlékszik rá, ki is Ön valójában, ez komoly gondot jelenthet.

- Mit tanácsol, mit tegyek?

- Nézze! Ha az alapellátást választja, néhány nap múlva mindenképp távoznia kell a kórházból. Amennyiben a kiemelt szolgáltatást választja, már most egy ujjlenyomattal igazolt szerzõdésben kell vállalnia, hogy minimálbérért dolgozik itt a kórházban a felépülése után, melybõl levonjuk a kezelés, valamint a lakhatás és élelmezés költségeit.

- Ujjlenyomat levétel? Azt hittem az sérti a személyiségi jogokat? Tudtommal csak a bûnözõknél alkalmazzák.

- No lám – rándult gúnyosan a nõ ajka. – Egy, s másra mégis emlékszik? Valóban. A bûnüldözés alkalmazta eddig, de a jogalkotók új passzussal egészítették ki a törvényt. E szerint, ha valaki bármely okból elveszíti emlékezetét, és papírokkal sem tudja igazolni személyazonosságát, az ellátását ujjlenyomattal igazolt szerzõdésben rögzíthetik.

- Értem – suttogta Mónika zavarodottan. – Folytassa, kérem.

- A munkaviszony addig tart, amíg az adósság teljesen nem rendezõdik. A kiemelt ellátás egyébként behatóbb kivizsgálásból, az Ön esetében figyelembe véve az erõszakot, méh és petevezeték átmosásból, esetlegesen kialakult nemi betegség kezelésébõl, vagyis gyógyszeres terápiából és kielégítõ táplálkozásból áll.

„Milyen könnyedén mondta ki az erõszakot, mintha csak az idõjárásról beszélne” – mondta magában Mónika és elhúzta a száját. – És mi van akkor, ha visszatér az emlékezetem?

- Semmi probléma – válaszolt a nõ tárgyilagos hangon. – Amennyiben igazolódik az Ön kiléte, és a társadalombiztosítási száma alapján kiderül, hogy eddig a kiemelt ellátás díját fizette be a hatóságnak, a levont ellátási díjat visszatérítjük három hónapon belül. Esetleg van még kérdése?

- Nem semmi, köszönöm. Szeretném kérni a kiemelt ellátást.

- Rendben – mosolygott a nõ. – Most pihenjen. Holnap újra felkeresem és hozom a szerzõdést. Szeretném, ha tudná – fûzte hozzá -, hogy megbízunk Önben, s már a mai nap folyamán megkezdjük gyógyszeres kezelését és táplálóbb élelemmel való ellátását. Jó pihenést, és jó étvágyat kívánok!

A nõ ezután felállt, megigazgatta kosztümét, s többé ügyet sem vetve a betegre távozott a kórterembõl.

„Dög!” – mondta magában Mónika, majd elfordította a fejét és megpróbált aludni egy keveset. Szörnyû álma volt. Hatalmas medence szélén állt és a benne zajló eseményeket bámulta. A medence zsúfolásig telve volt fiatal emberekkel. Az emberek egy része a többieket a víz alá nyomták, néhányukat úgy, hogy bokájuknál fogva emelték ki lábukat a vízbõl. A víz pezsgett a fuldoklók haláltusájától, sikolyuk messze szállt az éterben, õ pedig bénultan állt és remegett. Ekkor valaki megragadta a vállát és rákiáltott.

- Ébredjen! Ébredjen!

Álmában hátrafordult és ebben a pillanatban felébredt. Melle zihált az álombéli

borzalmaktól, teste csatakos volt az izzadságtól.

- Nincs semmi baj – duruzsolt neki egy kedves hang. – Biztos rosszat álmodott. Egyen kicsit meglátja, rögtön jobban fogja érezni magát kedves.

Mónika pillantása egy fehérköpenyes, kendõs konyhás asszony csillogó kék szemével találkozott, az elsõ olyan emberével, aki együtt érzõen, kedvesen hunyorított rá.

- Itt a finom vacsora. Jó étvágyat kedveském.

Mónika éjjeli szekrényére helyezett egy tányért, rajta remegõ húspástétommal, friss, puha kenyérszelettel.

Ránézett az ételre és gyomrába belemart az éhségérzet. Elõzõ nap dél óta egy falatot sem evett. Ülõ helyzetbe tornázta magát az ágyon, óvatosan maga elé helyezte a tányért és a villával belevágott a pástétomba. A hús szétnyílt és valami kihullott belõle. Mónika arcából kifutott a vér. A fülbevaló volt. Az õ fél pár, csorba, gyémántköves fülbevalója, amit Márk ellopott tõle és a szeretõjének adott. Borzalmas gondolata támadt.

- Asszonyom, kérem! – kiáltott a konyhásnõ után.

- Igen kedveském! – fordult vissza. – Szeretne még egy kicsit? Adok szívesen.

- Nem. Nem. De milyen pástétom ez?

- Oh, hát az új, amit kaptunk! Azt mondják nagyon finom, de megmutatom, itt van a doboza!

Azzal a szerviz kocsi aljából, kiemelt egy konzervdobozt és Mónika felé mutatta. A dobozon elnagyolt rajzon a föld volt látható.

A fülbevaló ott feküdt a tányéron. A gyémánt csillogását eltompította a rákenõdött hús. Meredten bámulta, szemébe különös fény költözött. A következõ pillanatban megfogta a villát, rátûzött egy darab pástétomot, és a szájához emelte.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
ribizli	[#3] | Elküldve: 2008-02-08 06:06:25
Tag Regisztráció ideje: 2008-01-09 16:04:44 Hozzászólások száma: 1	Hosszú idõ után utólag, köszönöm az észrevételeteket, de a 6 pontos értékelés egyelõre minden további írástól elvette a kedvemet. Soványka szám egy profi tollából. Hát ez van. A békát le kell nyelni és írás helyett megtanulni mondjuk kötni.
[Profil]
szegeri	[#2] | Elküldve: 2008-01-01 10:28:16
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-13 12:35:19 Hozzászólások száma: 17	Nagyon tetszik az ötlet és az, amit kihoztál belõle. A feszültség végig megmarad és remek a csattanó. Gratulálok!
[Profil]
mazshroom	[#1] | Elküldve: 2007-12-30 23:44:12
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-12 21:53:37 Hozzászólások száma: 11	A címe miatt kattintottam rá, nagyon frappáns és felkeltette az érdeklõdésemet. Végül nem igazán értettem miért ezt a címet kapta, nincs számára dominancia a mûben. A nyelvezete tetszik, terjedelemre pompás, de néhol sajnos unalmasnak éreztem, a feleség kálváriája valamiféle furcsa "hõsnõ" effektust generált ami számomra a legkevésbé sem volt izgalmas. Talán a jelleme nem tetszik, de ez nem feltétlen a te hibád. Nagyon tetszik az aprólékos világ és alátámasztó háttérrajz amivel a történeted kezded, érzem, szinte tapintom a dolgokat benne és ez keveseknek sikerül csak. Összességében ügyes alkotás, sok sikert a továbbiakban!
[Profil]