**oldal**

BRIAN TÖRTÉNETE

Õk recessziónak hívták, mert a gazdasági fejlõdés megtorpanása, és az átmeneti válság idõvel egy jobban irányítható, egyenletesen fejlõdõ struktúrához vezet. Egy olyan társadalmi berendezkedéshez, ahol kiszámíthatóbb a jövõ, stabilak a bérek, és nem ingadozik az életszínvonal.

Mi gyerekek azonban a vég kezdetének hívtuk, mert sokak szülei elvesztették állásukat, egyesek utcára is kerültek. Az emberek nagy része napról napra, teljes létbizonytalanságban volt kénytelen élni. A mi családunk szerencsésebb volt, mert édesanyám bolti állása biztosnak volt mondható. Enni mindenkinek kellett.

A hónapok csak teltek, de az egymást váltó kormányok képtelenek voltak megküzdeni az egyre súlyosbodó problémákkal. A felkelések, és lázongások már mindennaposakká, és lassan megszokottá váltak. Megváltók, és látnokok jelentek meg. A katasztrófák hiénái. Nem tagadom, egyesek talán tényleg az igazi kiutat szolgálták a szenvedök számára, de nagy többségük csak a saját nehézségeiket kívánták megoldani mások kihasználásával.

Egy napon egy ilyen próféta látogatott meg miket is. Kecsegtetõ ajánlatát nem lehetett visszautasítani.

-Ugyan már Kyra! Ezzel egy csapásra megoldódik minden gondunk. -mondta apám belemélyedve az iratok, és táblázatok rengetegébe - És egyáltalán nem kell sokat belefektetni. Ha kivesszük a bankban lévõ pár dollárunkat, akkor még marad is egy kevés.

-Én ezt egyáltalán nem így látom George. Ha feláldozzuk azt a kevés kis tartalékunkat is, akkor tényleg nem lesz mihez nyúlni!

Anyám midig is józan ember volt, néha már kifejezetten fukar is. Így utólag visszagondolva azonban ebben most neki volt igaza. Lehet, hogy nem kellett volna a pénzt a "párna alatt" tartani, de egy megfontoltabb befektetés akár megoldást is jelenthetett volna akkori kétségbeejtõ helyzetünkben.

-Már megint rémeket látsz! Nincs olyan dolog, amire érdemes lenne félretenni. A bankban meg napról napra csak kevesebbet ér a pénzünk. Ideje lenne már kezdenünk valamit vele. Ne csak az öltönyösök csináljanak belõle profitot.

Érdekes. Ha apám ezt az utolsó mondatát eladja annak a hiénának, aki az este elbeszélgetett vele, akkor talán még jól is járt volna.

-Hát, ahogy érzed. Tudod jól, hogy pénzügyekben nem szeretem a vitát.

Megkötetett hát a szerzõdés, és apám széles vigyorral, szépen egymás után aláírt minden papírt. A jövõbe révedezve fel sem tûnt neki, hogy egyel több záradékot tartalmaz az a papír, amit elé toltak.

A "messiások" ügyes fickók. Nagyon ritkán dolgoznak egyedül. Egyikõjük felderíti a családokat, és az egyedülállókat. Felméri, hogy kihez érdemes bekopogtatni. Jó emberismerõ, és mégjobb szónok. Képességeinek köszönhetõen ö lesz az, aki az utolsó fázisban "megdolgozza" a pácienseket.

Ha már megvan az ideális balek, akkor másik társuk, aki profi hekker utánajár az adatoknak, felkutatja, hogy milyen munkahelyeken, milyen beosztásban dolgozott az illetõ, és persze, hogy mennyit lehet majd kialkudni a bankszámlájáról.

Ha már minden adat megvan, akkor lép színre a banda harmadik tagja, aki lehetõleg korábban egy cégnél a pénzügyeket vezette. Az õ feladta, hogy a kapott információk alapján kidolgozzon egy olyan befektetési csalit, amire biztosan ráharapnak majd. Minden alkalomra alaposan felkészülnek, mert tudják, hogy csak egyetlen lehetõségük van. Nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy másnap egy másik banda jobb ajánlattal álljon elõ. A piac már erõsen kezd telítetté válni.

Jótevõink persze azon nyomban köddé váltak, amint magyarázattal kellett volna szolgálniuk arra, hogy miért érkezik egyre több fizetési felszólítás.

Az egyik helyi múlti cég ugyanis valamiféle megállapodásra hivatkozva követelte a felvett kölcsön törlesztõ részleteit. Késõ volt már bármit is tenni. Jól levédték magukat. A céget nem érdekelték a kifogások, ügyvédet  pénz híján nem tudtunk fogadni, a rendõrség pedig a válság kezdete óta létszámhiánnyal küzdött. Aki csak tehette beállt testõrnek, vagy állást vállalt egy múlti biztonsági részlegénél.

-Tönkrementünk .... Miattam!!

Ezek voltak apám utolsó szavai. Holttestét a Cannus folyó partján találták meg. Kedvenc pecázóhelyén vetett véget életének. Ekkor, 12 évesen, a sírjánál fogadtam meg, hogy végzek azzal, aki ezt okozta.

Két teljes évbe telt, de megérte. Rátaláltam. Egy üzletközpontban volt randija a következö áldozatával. A tömeg miatt egészen egyszerü volt mögélopózni, és megmártani hátában a kést. Elégedettséget, és nyugalmat éreztem abban a pillanatban, mert végre betölthettem jogosnak vélt bosszúmat. A perc azonban elszállt, és egybõl követte is a következõ. Járatlanságom folytán ugyanis a lapockáját találtam el, ami felfogta dühöm minden erejét. Ezután már igazán nem volt nehéz dolga annak a két felnõttnek legyûrni egy kis nyeszlett, éhezõ gyermeket.

-Látod? Én megmondtam, hogy ne menjünk vissza abba a városba, ahol már korábban jártunk - szólt a társa ingerülten.

-Ez a meló bõven megérte, és úgyis ez lesz az utolsó.

Arra nem emlékszem, hogy mirõl beszélhettek ezután, mert elájultam.

A másnap reggeli ébredés fájdalmasan kijózanító volt. Kudarcot vallottam. Minden lélegzetvételnél szúró fájdalmat éreztem tüdõmben. Alaposan ellátták a bajomat. Gondolom még 1-2 órán át püfölhettek, miután legyûrtek a kávézóban. Számban a ragacsos, édeskés íz egyértelmûen jelezte, hogy valami komoly baj van odabent. Az árokparton botorkálva már azon is erõsen csodálkoztam, hogy egyáltalán életben vagyok. Támadóim nyílván nem feltételezték, hogy képes lehetek ezt túlélni. Ezért hagyhattak így magamra, és nem végezték be sorsomat. A reggeli félhomályban barnás színben játszó kövek ismeretlen képe kísért utamon. Ez a természetellenesnek ható barna sáv jól láthatóan elkülönült a környezõ talaj színétõl. Reméltem, hogy ez valamiféle út, és vezet valahová. Ügyetlenül botladozva haladtam egyre elõre, míg egy hatalmas mélyedéshez nem értem. A környéket átható bûz lengte körül, minden levegõvételre újabb és újabb ingereket csalva elõ gyomromból. Ha van vége a világnak, akkor biztosan csakis ez lehet az. Elmémbe lassan beférkõzött, és lelkemet felfalni kezdte a sötét ködként ráboruló kétségbeesés. A mindent elborító szag apám egyik rémtörténetére emlékeztetett, amiben egy dögkútba dobtak egy szabotáns lázadót. Amikor nem értettem a szó jelentését, akkor ö elmagyarázta, hogy azt mire is használták a múlt században. Szerencsére ezeket a szörnyû helyeket már mind felszámolták, amióta általánosan bevezették az újrahasznosító telepeket. Ezekben az üzemekben minden korábban hulladéknak minõsülõ anyagot képesek voltak hasznosítani. A szerveseket algákkal, és moszattörzsek felhasználásával táptalajjá alakították, a szintetikusokat pedig kémiai folyamat során bontották le. Néhány városban a gazdagabbak már olyan robotokat is vásárolhattak, amik mesterséges gyomorral rendelkeztek, ennek segítségével a szintetikus szemetet képesek voltak feldolgozni, majd saját testükbe építeni. Ily módon képesek voltak saját sérült részeiket javítani, és gyakorlatilag örökéletûvé váltak. Apám arról is mesélt, hogy a városon kívül még ma is megtalálhatók az egykori dögkútnak a nyomai. Gyerekkorában egyszer járt arra, de a látvány, és a szagok annyira felzaklatták, hogy soha többé nem ment oda. Kétségkívül, ha ez nem a világ vége, akkor csakis az a szörnyû hely lehet. Elindultam hát abba az irányba, amerre apám leírása alapján a várost sejtettem. Több órányi gyaloglás, és a folytonos ájulási rohamokkal küzdve sikerült elérni egy tanyát, ahol egy munkás meglátott, és felém rohant. Ebben a percben megszûnt számomra a külvilág. Megmenekültem.

Pár hónappal késõbb a Gertwald mûveket ért katasztrófa végleg megpecsételte sorsunkat. A munkanélküliség elöl sokan elmenekültek, ezért a városrész szinte kiürült, és már a boltba is alig jártak páran. Anyám hónapokon át próbált másik állást keresni, de az ö korában már nagyon nehéz rendesen fizetõ állást találni. Az iskolák bezártak, és sok család nem engedhette meg magának, hogy gyermekük a 45 kilométerre levõ városközpontba járjon. A kényszerû szünidõt mi gyerekek persze örömmel fogadtuk, és sokat jártuk a város kihalt utcáit bandákba verõdve. Bementünk az üres lakásokba, és kijelentettük, hogy az a mi bázisunk. Teltek a hónapok, és mi egyre több háztömböt nyilvánítottunk ki saját felségterületünknek. Néha összecsaptunk, vagy éppen egyességet kötöttünk más bandákkal. Bevétel nem sok volt, a bandaharcok leginkább a hatalomról, de legfõképp az unalomról szóltak.

Egy nap idegenek jöttek a mi területünkre aranyszínû, márkás autókkal. Mindegyik jólöltözött volt, és a kocsmában vastag borravalót adtak a pincérlánynak. Edna késõbb elmesélte, hogy bevállalós fiatalokat keresnek egy jól fizetõ munkára. Tudtam, hogy minden fillér kell otthon, ezért jelentkeztem. A másik kerületet uraló banda egyik üresen álló épületét bérelték ki. A találkozót délutánra beszéltük meg, és én igyekeztem, nehogy elkések. A szívem a torkomban dobogott, amikor ott álltam a masszív faajtó elõtt. Néhány percig tétováztam, hogy becsöngessek-e. Nem gondoltam, hogy ennyire inamba tud szállni a bátorságom. Nagy levegõt vettem, és megnyomtam a gombot. Egy marcona kinézetû alak nyitott ajtót, és egészen az emeleti szobáig kísért. A szoba tele volt zsúfolva a különbözõ stílusú, de egyértelmûen a legjobb minõségû bútorokkal. A Fekete sólymoknak nem semmi erõfeszítésébe kerülhetett ennyi márkás cuccot összeszedni, de az is biztos, hogy jó árat kaphattak érte. A szoba közepén lévõ kanapéval talán egy kicsit túl is lõttek a célon. Mindenesetre a tollakba, és állatbõrökbe bugyolált hapsinak láthatóan tetszett.

-Foglalj helyet közöttünk! -szólt meglepõen emberi hangon. A ruhája alapján inkább gondoltam volna, hogy csipog, mint Dodó, haverom papagálya.

- Tudod, hogy miért vagy itt?

- Sok pénzért! –vakmerõségem még engem is meglepett. A tollas egyén mindenesetre elmosolyodott, és egy mappát vett fel az asztalról.

- A belvárosban néhány fickó az ügyeimbe kívánja beleütni a nem is kicsi orrát. Eddig sikerült kiderítenem, hogy innen származnak, és most a városban kívánnak terjeszkedni, de nem tartják be az ottani illemszabályokat.- Elém dobott egy pár fotót, és valami hengeres tárgyat. -Felismered õket?

Megnéztem a képeket,de nem jelentettek semmit számomra. Leginkább a közvetlen szomszédainkkal tartottuk a kapcsolatot, a városig pedig legalább 2-3 banda területén át kellett volna haladni.

- Nem. Egyiket sem ismerem.

- Kár, pedig egyszerübb lett volna itt elintézni mindent. Így egy kicsit változik az eredeti terv. A jövöhétre egy találkozót beszéltem meg vele, és te is velem jösz.

A testör ekkor egy  ódivatú pisztolyt húzott elõ a zakója alól, és az asztalra tette.

- Szeretnék példát statuálni a többi kis kotnyeleskedõ számára, ha érted, hogy mire gondolok. -a széles vigyor ismét kiûlt szálkás arcára. -Neked nem kell aggódnod. Kiskorú vagy még, ezért nem ítélnek majd el, viszont cserébe rendesen megfizetnélek.

- Mennyire rendesen?

- 50.000 dollár, és a szövetség velem, aminek segítségével kikerülhetsz ebbõl a koszfészekbõl.

Rövid gondolkodás után belementem, és eltettem a pisztolyt. Esetlenül állt kezemben a fegyver, és egész úton húzta a zsebemet. Hazafelé folyton azon járt az agyam, hogy hova rejtsem otthon, hogy anyu nehogy megtalálja. Minden lámpavillanás a frászt hozta rám. Nem lenne jó, ha egy rendõr pont most állítana meg. A bázisunkon persze mindenki kíváncsi volt új szerzeményemre, és meg akarta fogni, kipróbálni. Igazi hõsként rajongtak körbe, és már kérdés sem férhetett hozzá, hogy a következõ gyûlésen engem választanak majd fõnöknek.

**oldal**

Lázas izgalommal szívemben indultam a belvárosba. Hõsiesnek érzett szerepvállalásom bátorrá, már-már vakmerõvé tett. Vártam a percet, amikor elvégezhetem feladatomat. Lelki szemeim elõtt láttam, amint a tollas ruhás a magasba emel, és bemutat a saját bandájának.

A városba érve a táj drasztikusa megváltozott. A magasba szökõ épületek, a díszes kirakatok, és holoreklámok látványa teljesen lenyûgözött. Az utcán sétáló embereket nézve kívülállónak éreztem magam, már-már szégyelltem, hogy itt vagyok.

A következõ pillanatban egy holoügynök termett mellettem, olyan pózban, mintha ö is csak a székben ülne.

- Látom, nem érzi jól magát ebben a ruhában, ajánlhatok esetleg valami, az igényeinek jobban megfelelõ öltözéket?

Mivel eddig teljesen bele voltam feledkezve a látványba, ezért rendesen megijedtem erre a megszólításra.

- Maga hogy került ide? -kérdeztem csodálkozva. Meglepõdésem egyértelmûen tükrözõdhetett arcomon, mert az ügynök egybõl abbahagyta az agitálást.

- Holoügynök vagyok, és bárhol, bármikor megjelenhetek, amikor éppen szüksége van valamire. Csak le kell adnia a rendelést, megmondani, hogy hova kéri a szállítást, és mire ön hazaér már várja is a csomag.

- Dehát hogyan?

A holokép méregetett egy kicsit, majd végre rájött a legnyilvánvalóbb dologra

- Ön ugye nem helybeli?

- Nem. A Gertwald városrészbõl jöttem.

- Nos, így már érthetõ. Akkor nyílván helyi bankszámlája sincs.

- Még nincs, de hamarosan komoly összeg üti a markomat -válaszoltam büszkén. Ez azonban látszólag hidegen hagyta újdonsült beszélgetõtársamat.

- Szóval, mint mondtam én egy holoügynök vagyok. Az ön agya által kibocsátott jeleket érzékelem, és így pontosan tudom, hogy mire vágyik az adott pillanatban. Ennek köszönhetõen módomban áll összeállítani egy reklámcsomagot az éppen aktuális raktárkészletünkbõl. Esetleg van bármilyen egyéb mód arra, hogy a kívánt terméket kifizesse?

- Sajnos nincs. Az igazat megvallva most is bliccelek.

- Hát ezt õszintén sajnálom. De mit szólna, ha bemutatnám ajánlatomat, és egy késõbbi idõpontban, amikor már fizetõképes, ön megkereshet engem, és megrendelheti a ruhákat.

- Rendben! Lássuk!

Az egész dolog kezdett nagyon szórakoztatni. Mókás volt, ahogy az ügynök mindent megtett azért, hogy kihúzzon a zsebembõl pár dollárt. Egy emberi ügynök már biztosan feladta volna, és másik ügyfelet keres, dehát nem véletlenül volt ilyen keresett ez a modell. Én pedig addig sem unatkoztam. Jó 20 perc is eltellt, mire a megfelelö kerületbe értem.

- Sajnálom uram, de most be kell fejeznem a beszélgetést önnel, mert hamarosan kiérünk a bolt adókörzetéböl. Igazán örülök, hogy megismerhettem önt, és keressen meg bármikor, amikor erre jár. Szívesen állok a szolgálataira.

- És hogyan tudom önt keresni?

- Dehát már modtam. Csak gondoljon arra az árura, amit meg szeretne venni. Viszont látásra!

- Viszlát!

A busz kellõ slampossággal siklott a megállóba, a kijelzõ egyszerû szürke betûi pedig tudatták velem, hogy megérkeztem. Leszálltam, és gyorsan meg is találtam a házat. Nem volt nehéz ráakadni, mert ezen a környéken minden ház egyedi volt. Sehol nem lehetett olyan egyforma sorházakat látni, mint amilyenben mi laktunk. Amikor az ajtóhoz léptem már semmi kétség nem volt bennem, egyböl csöngettem, illetve zenéltem. A gomb megnyomásakor ugyanis olyan minden érzékszervre ható muzsika csendült fel, amihez foghatót még életemben nem tapasztaltam. Szó szeint érezni lehetett a hangjegyeket..

Az ajtóban ugyannaz a mufurc testör fogadott, aki legutóbb.

- Nem látott valaki útközben?

- Nem, illetve egy holoügynökkel beszélgettem csak.

- Jól van, gyere be.

Sietve bevezetett egy alagsori helységbe. Elvette a pisztolyomat és megtöltötte.

- Kicsit sietnünk kell, mert a fõnök hamarabb akar indulni és még ezt a szörnyû göncöt is le kell cserélnünk, mert ebben egybõl kiszúrnak. Menj be azon az ajtón, és zuhanyozz le! -erélyesen egy fehér ajtóra mutatott. Ellenkezni sem tudtam volna, úgy meglepõdtem ezen a bánásmódon. Csalódottan mentem be, és álltam az automata zuhanykabinba. Nemhogy nem voltam ünnepelt sztár, de egyre inkább úgy tûnt nekem, hogy csak egy megtûrt mellékszereplõ vagyok ebben a színdarabban.

Az étteremhez kerülõ úton mentünk egy nyílván lopott autóval. A testõr vezetett, és közben kioktatott arról, hogy mit hogyan csináljak, mikor rántsam elõ a fegyvert, és hova célozzak. Amikor megérkeztünk szólt, hogy szálljak ki, és õ elhajtott. Magamra maradtam, egyedül voltam egy olyan helyen, ahol semmit sem ismerek, egyedül azt tudtam, hogyan kellett bejutni az étterembe, és ott milyen úton érem el a hetes asztalt. Pontosan megszervezett akció volt, csak annyi információval láttak el, ami ahhoz elég, hogy elvégezzem a feladatomat, és gondolni se tudjak a szökésre. Elindultam hát sorsom felé.

Remegõ lábakkal mentem végig a tekervényes folyosókon, pontosan a megadott útvonalat követve, s végül feltárult az utolsó ajtó is. Bár számítottam rá, mégis meglepett, amikor megláttam az asztalnál beszélgetõ társaságot. Célpontom pont ideális szögben ült ahhoz, hogy úgy tudjak rálõni, hogy más ne legyen veszélyben. A fõnök nem nézett rám, de pontosan tudta, hogy ott vagyok, és megint megjelent a képén az az önelégült mosoly. Elõvettem a pisztolyt a ruhám alól, kettõt elõre léptem, ez az .... most jó ... kibiztosít ... a pasi épp egy kagylót készül legurítani a torkán ... hátrahajlik, a teste megfeszül, ideális ... meghúzom a ravaszt. A fegyver dördülve elsül, a szán hátra vágódik, kezem megrándul, halkan gomolyog a füst. Ez a halál tánca. Egy végtelennek tûnõ pillanatig néma csend. Újra meghúzom a ravaszt. Ez a lövés pont homlokon találja, arcára azonnal kiül a meglepõdés, majd egy pillanattal késõbb már halott. Most elégedettnek kéne lennem, de csak ürességet érzek. A következõ pillanatban valami hátra taszít, és elönti a forróság a bal karom. Meglõttek ... hogy súlyos-e még nem tudom, mert abban a percben elájultam.

Tettemért a bíróság mégis elítélt. Példát akartak statuálni velem a kiskorúak által elkövetett bûncselekmények növekvõ száma miatt. A fõnök testõre pontosan célzott, és a vállamat találta el. A megígért pénzt is kifizették anyámnak, aki kezdetben ellenkezett, de végül kénytelen volt eltenni. Büntetésül 5 év börtönt kaptam. Én azonban ezeket az éveket inkább éreztem jutalomnak. A napi három étkezés, a fütött cella, és a sokat tapasztalt rabtársak tanításai megtették jótékony hatásukat. Megerõsödtem, és okosabb lettem. Ügyességemet, és a bennem égõ tüzet látva maga mellé fogadott Peter. Õ korábban egy jómódú holland családnál volt testõr, és - ahogy õ nevezte magát - lélekgyüjtõ. Mások bérgyílkosnak hívnák, de õ mindig is tartózkodott a rosszat sejtetõ, és az idõk alatt lejáratott kefejzésektõl.

43 évesen, kiégve fogták el, de bizonyítani csak egyetlen esetet tudtak. Békés nyugdíjas éveit így a rácsokon kívül töltheti majd el. Bennem látta fiatal önmagát, és elhatározta, hogy segítségemre lesz, megalapozza jövõmet. Én sem ellenkeztem. A szakma rejtelmei valósággal elbûvöltek, és Peter korábbi kapcslatainak köszönhetõen munkában sem volt hiány.

II.

Alány elhaló sikolya már-már megszokottnak hatott a kihalt sikátor mélyén. Erõtlen ellenkezése hamar megtört támadói akaratától. Lassan tudatába férkõzött az elkerülhetetlen, és kezdte átadni magát az érzelmek nélküli, rideg világnak. Egyetlen dolgot tehetett csupán. Kizárta tudatából a külvilág durva neszeit, és az enyhet adó teljes tudatlanságba menekült. Ájult teste magatehetetlenül zuhant az esõtõl sikamlós kövezetre.

Támadói vélt helyzeti elõnyüket kihasználva minden idegszálukkal prédájukra koncentráltak. Mint éhes oroszlánok a megsebzett gazella körül. Csodálták hamvas ártatlanságát, és gondolataik a jövõbe révedtek. Esélyük sem volt meghallani, amint nesztelenül mögéjük siklok. Kerülni már nem lehetett, idõre mentem, és máris jó pár perces késésben voltam. Az elsõ melák nyaka könnyedén megadta magát erõs kezemnek. A csigolyák roppanása robajként hasított a süket csöndbe. Mire a másik kettõ felnézett már kezemben volt a pisztoly. A závárzat ismerõs csattogása mosolyt csalt arcomra. A hangtompító jótékonyan suttogássá szelídítette a torkolati dörejt. A két test csak pár pillanattal lemaradva követte a nemrég még egy elvetemült bûnözõhöz tartozó hullát, és tompa puffanással elterültek a földön.

A lány még mindig ájultan hevert az esõben. Két karjánál szelíden fogva vonszoltam be a tetõ alá. Amikor tudatára ébred, minden bizonnyal értetlenül áll majd pár percig. Nem fogja érteni, hogy hogyan menekülhetett meg.

Kiveszem a fegyverbõl a tárat, majd a csõben maradt töltényt, és a kövezetre dobom a .45-öst. Kár érte, egy egész hetet töltöttem a csinosítgatásával, és most egy koszos sikátorban kell hagynom. A fegyvermester nyílván megemlíti majd a nyomozónak, hogy egyedileg gyártott példányról van szó. De ennél tovább soha nem jutnak majd. Talán megállapítják, hogy a szán, és a závárzat milyen esztergán készült, de ebbõl a típusból több száz is akad errefelé. A kis gyárak sorozatos csõdje miatt számos példányt fillérekért lehetett megkapni.

A fenébe. Még 5 perc, és a Gertwald mûvekben felgördül a függöny. Jelenésem van. Kedvenc darabomat kell elõadnom, és a fizetés a szokottnál is busásabb ezért az alakításért.

Nem jelentett gondot bejutni a betört ablakon. Nehézséget inkább a folyosót elborító szemét, és törmelékhalmok hangtalan kerülgetése okozott. Kész akadálypálya. Nyugalmasabb napjaimban jöhetnék ide tréningezni. Hát akkor lássuk csak. A szerver terem utáni második ajtó jobbra. Meg is van. Ezt nem hiszem el! Be van zárva. Az egész épületben ez az egyetlen csukott ajtó, és nekem pont ezen kellene bejutnom. Az álkulcs kéznél, ujjaim sebesen, és rutinosan mozognak, a zár mégis nehezen adja meg magát. Hiába, az évek során már teljesen berozsdásodott a mechanizmus. Egyszerû hengeres zár az egész, valószínûleg vállal is könnyen be tudtam volna lökni, de most csendben kell dolgoznom.

Bent vagyok. Minõ meglepetés. Itt is kupi van, de ez most nekem kedvez. Az ablak tele törmelékkel, így könnyebb lesz elrejtõznöm, és a szoba elõkészítésével sem kell már bajlódnom. Behúzódom az egyik sarokba, és elõveszem hátizsákomból Delilaht. A külön, feladatokra gyártott fegyvereket mindig elnevezem. Hiába még nem vagyok túl annyi célponton, hogy ne legyek szentimentális. Delilah a kutyám neve volt, akit 6 évesen kaptam. Felnevetek. Ez jó. A régi szerelmek, és szeretõk neveibõl már kifogytam, vajon én is csak addig leszek ilyen érzelgõs, amíg már nem találok új neveket, és már csak rideg megszokás lenne a névadás?

Delilah kézbe simuló felépítése biztosan megdobogtatná a lelkes rajongók szívét. Õk tudnák igazán értékelni a bele fektetett munkaórák, és tapasztalat mennyiségét. Ha valaki jobban belegondol, idegõrlõ dolog úgy fegyvert tervezni, hogy egyszerre legyen személyre szabott, kényelmes, mégis tucatáru. Az elsõ pár melónál nehezemre esett a helyszínen hagyni a fegyvert, de mára már sikerült erre is megoldást találni.

Megrendelõm kifejezett kérése volt, hogy a gyilkosságot úgy kell beállítani, mintha az egyik banda végzett volna az áldozattal. Nem egyszerü manapság autentikus fegyverekhez jutni. Különösen a helyi sefteseknél kedvelt Skorpio géppisztolyok számítanak ritkaságnak. Snake biztosan érdekes történettel állt volna elõ, ha rákérdezek, hogy honnan van. Az átépítés sem volt egy gyaloggalopp.

Nemsokára azonban eltünnek fejemböl ezek a kosza gondolatok, és már csak a feladat, a célpont létezik.