Erõs Péter
Piszkos szürke

Piszkos szürke

A szobába hirtelen tört be a fény. A sötétséget, a sûrû poron át megszûrt, napfény váltotta fel. Az ablakról lehullott a függöny, amelynek széle valószínûleg szétfoszlott a saját súlya alatt. A lassú, de határozott zuhanást követõen a földön hevert. Némán és ártatlanul, mintha nem is az õ hibája lett volna mindez. De õ tudta hogy igen.

Hajlott hátú, mocskos ruhájú és görbe lábú volt õ. Arca torz volt, szemei természetellenesen nagyok. A bal füle egy denevérfülhez volt hasonlatos, míg a jobb fül helyén csak egy kis lyuk és némi cafat díszelgett. Bõre mocskos szürkében pompázott. Szája sarkában épp egy különös ragyogású zöldes nyálcsík futott végig, majd csöppent a poros földre.

Õ kinyújtotta a kezét és vádlón rámutatott a függönyre. Mutatóujjával aztán cinkosan intett, úgy, mint aki egy játékos kisgyerek csínytevését leplezte le. Ezt látszott igazolni szája különös hullámzása és alakváltása, ami valószínûleg a mosoly megnyilvánulása lehetett. A függöny semmi reakciót nem tett felé, mire õ haragosan megindult az irányába és felkapta. Egy újabb adag porfelhõt teremtett a lendületes mozdulatokkal, ami miatt halk köszörûkövek súrlódásához hasonlatos hangon köhécselésbe kezdett, és szabad kezével óriási szemeit törölgette.

Miután kitisztította szemeit, a függönytartóra pillantott majd a függönyre. Rosszalló tekintetét a függöny nem kerülhette el, de ez továbbra sem váltott ki semmiféle reakciót. Végül megcsóválta fejét, és a függönyt a földre dobta. Az ajtót kicsit határozottabban csukta be maga után, mint máskor.

A függöny ijedten és villámgyorsan kúszott a sarokba, majd hányt. Összegörnyedt, a redõk hullámozni kezdtek és ömlött a por kis sugárban a két sarok közötti rész közepén. Mikor már nem remegett annyira sorsába belenyugodva visszakúszott oda, ahol eddig feküdt és várt.

Egy kis földön fekvés - gondolta õ - és már is mardosni kezdi a lelkiismeret. Kint, a szinte köröm sötét folyóson állt õ és az ajtóra tapadt hiányos fülével. Abban reménykedett, hogy majd zaklatott sírást fog hallani, de nem hallott semmit. A függöny öklendezése nem keltett elég nagy zajt ahhoz, hogy átszûrõdjön az ajtón. A falat tapogatva, megunva a várakozást, megindult a folyósón és beleveszett a sötétségbe.

Bent, a fényes szobában a függöny összehúzta sarkait, és a függönytartó csipeszek felé emelte elnyûtt testét, majd megpillantva azokat lehanyatlott. Mint rabnak a bilincs, fogolynak a kötél. Kilógatva, a saját súlyát cipelve, mindezt évtizedeken át. A nap fakította, a por bemocskolta, és szinte beitta magát a függöny szövetébe. Az anyagát az idõ is rendesen megkoptatta. Csak egy valami enyhítette a függöny fájdalmát: a panoráma. A csodás rálátás az ablakon keresztül, a külvilágra, az égre, a felhõkre, a napra, a holdra és a csillagokra. A csillagokra! A függöny redõi hullámozni kezdtek, és a reszketés nem maradt abba. Zokogott.

Mikor abbahagyta nem mozdult. Õt várta. Azon tanakodott, már valamelyest belenyugodva a sorsába, hogy mi következik. Amióta itt lógott sosem változott a helye. A függönyt sosem húzták el. Egyetlen célja volt, amit remekül teljesített: a külvilág képének és fényeinek kizárása. De most a földön hevert, a külvilág, pedig betolakodott fényeivel vagy éppen árnyaival az üres szobába.

Undorodott a portól, ami bepiszkolta, és amíg lógott gyakran okádta ki magából, de most már nem zavarta annyira. Itt lent minden más volt. Ha körbenézett a szürke falakat látta és az ajtót. Az ajtó kopott acél kilincsére pillantott, ami megmozdult. Szõttes teste elernyedt, és kiterült akár egy asztalterítõ, bár kicsit rendezetlenebb módon.

Az ajtó megmozdult, és belépett õ. Kezében egy összehajtogatott hófehér, tökéletesen sima függöny. Eljött hát az idõ a piszkos szürke függöny számára. Óvatosnak kell lennie, de van esélye. Meg kell próbálnia, csak nyerhet vele. Õ eközben az ablakhoz lépett és elkezdte felaggatni az új függönyt. A piszkos szürke függöny jól látta, hogy minden egyes csipesz záródásakor a fehér függöny jobban megremeg, mint az természetes volna. Hozzá fog szokni a fájdalomhoz - gondolta. Szinte érezte a csipeszek okozta sebeiben a szorítást, ami nem múlt, és évrõl évre csak erõsebb lett, míg végül le nem hullott emiatt. Évtizedek fájdalma pörgött végig rajta, majd, mint a víz a viaszos vászonról, lepergett róla. Sajnálta a fehér függönyt, de nem tehetett semmit sem érte. Amire készült az így is több lesz, mint az, amit idáig tett egész eddigi létében. Miközben õ a fehérrel foglalkozott, a piszkos szürke kúszni kezdett a poros földön. 

A napra gondolt, melynek legcsodásabb fényeit hajnalban és alkonyatkor figyelhette meg. Az ajtó egyre közelebb volt és még mindig nyitva. Igaz sötétebb volt arrafelé, mint a szobában, de ez nem hátráltatta. A teliholdra gondolt és annak ezüstös fényére. A küszöbhöz ért és már egy arasznyi része a folyóson volt. A déli verõfényre gondolt és a bárányfelhõkre. Már majdnem teljesen kint volt, amikor megrándult teste. A fájdalom miatt redõk jelentek meg rajta, és sértetlen sarkai enyhén megemelkedtek. A redõk hullámzása jelezte a függöny fájdalom ittas üvöltését. A küszöbbõl egy apró kis szögfej lógott ki, abba akadt bele az egyik sarka. Nem tudott tovább menni, úgy érezte, hogy újra le van láncolva. Hátra tekintett és látta hogy õ még mindig az új függönnyel bíbelõdik, bár már csak az utolsó csipeszek lehettek hátra. Nem volt más választása.

A sercegõ hang már nem volt olyan halk, mint mozgása. A szög nem engedett, a seb viszont igen és sercegve tágult. És, mintha mindez nem lett volna elég a függönynek, õ megfordult. Arcán a meglepettség és az aggódás jelei jelentek meg. A függöny nem értette ezt, de nem volt ideje dönteni. A szög pici, de éles feje szétnyeste a sarkát, és a piszkos szürke szabad volt. A függönyön zaklatottan hullámoztak a redõk, de nem állt meg, csak menekült tovább. Õ csak akkor indult utána, mikor a piszkos szürke függöny a folyósón volt. Lassan reagált, látszott hogy nem számított az elnyûtt függöny szökésére. A kopott szõttes a csillagokra gondolt, apró, de izgalmas fényükre.

Sötétség. Sötét volt bármerre nézett, de addig ment, amíg nem ütközött a falnak. Õ vakon tapogatózva jött utána. A piszkos szürke hirtelen megérezte õ lábát, ami enyhén súrolta. A falhoz lapult, de õ ment tovább. A függöny jól hallotta egyre távolodó lépteit. Egy pillanatra megremegett, majd elernyedt, akár egy megkönnyebbült sóhaj.

Talán sikerülni fog – reménykedett. Fájdalma és fáradtsága ellenére folytatta az útját, azonban õ vele ellentétes irányba ment, vissza a szoba felé. Ahogy ment, jól látta a fehér függöny remegését, redõinek lágy tajtékzását. Gyorsan elfordította tekintetét és a sötétség felé nyomta azt, de a bûntudat így is mardosta. Tovább kellett mennie, amúgy sem tehetett érte semmit, ráadásul õ akármikor visszafordulhat. Az esõre, a hóesésre és a ködre gondolt, tompa de megragadó látványukra.

A függöny nem látott semmit a sötétben, úgy érezte a folyosó végtelen hosszú és sosem ér véget. De csak haladt tovább egyenesen, reménykedve, hogy rátalál a kiútra. Hirtelen egy pillanatra leesett elülsõ része, de rögtön visszahúzta magát. Egy lyuk, egy szakadék, vagy valami mélység. Nem tudhatta hogy mi vár, de nem fordulhatott vissza. Végül egy óvatos megoldás mellet döntött, és egyik sarkát, a padlóhoz szorította, majd lefelé tolta. Csodálkozására a mélység nem is volt olyan mély, ugyanis egy lépcsõfokra bukkant. Lassan, de óvatosan megindult, próbált halk lenni, bár nem hallotta az õ lépteit a közelben.

Minden egyes lépcsõfok után mintha sziklák estek le volna róla, és a megkönnyebbülés erõvel és reménnyel töltötte fel. Végül megszûntek a fokok és újra egy egyenes talajú folyósón találta magát. A távolban mintha halvány derengést látott volna, a feketeség arra csak sötétszürke formát öltött. Úgy vélte, hogy jó irányba halad, és az apró árnyalatváltozás még erõsebb reményt adott neki.

Az utat lassan tette meg, de az árnyalatok, bár nem látványosan, de egyre erõsebbek voltak. Gyûlölte magát, amiért olyan lassú, és a keserûség, némán osonva, úrrá lett rajta. Végül már arra gondolt, hogy megáll és feladja, mert úgy érezte csak áltatja magát és a fények erõsödése nem más, mint illúzió. A mentális részének apró, de alattomos játéka és már el is kezdte hinni, amikor hirtelen kivágódott egy ajtó a sötétségben, ami bátorító szelet és erõs fényt hozott be a folyósóra. A függöny megfürdött a szélben, és a fény hatására megsokszorozódott eddigre majdnem teljesen lelohadt ereje és kedve.

Az ajtó, melynek mögüle jövõ fénye elvakította a piszkos szürke tekintetét, hívogatóan várta. Bekúszott a függöny, és amikor hozzászokott a fényességhez, körbenézett. Egy apró, üres szobában volt, poros földdel. Akárcsak régi otthona, de azzal ellentétben hiányzott a függöny az ablakról, ami ezen felül még nyitva is volt. Még sosem látott nyitva ablakot, még sosem érezte igazán a külvilág levegõjét, szeleit és frissítõ zamatát. Az érzés boldogsággal töltötte el, de a földrõl keveset látott a kinti világból. A világos kék szín mindenesetre kellemes emlékeket és boldog idõket idézett fel benne. Felmászni nem tudott, így hát egyetlen lehetõsége maradt csupán…

Rövid pihenés után kikúszott az ajtón, vissza az egyre sötétedõ folyosó felé, amikor hirtelen megállt. Két görbe lábat pillantott meg, ez vette el a kedvét a továbbhaladástól. Ahogy egyre feljebb nézett megpillantotta õ tekintetét és reszketni kezdett. Õ elmosolyodott és lehajolt érte. Gyengéden fogta meg, harag és gyûlölet nélkül. A függöny remegése alább hagyott és kíváncsisága kezdett felülkerekedni félelmén. Mi fog következni? – kérdezte magától, de talán még arra is lett volna elég bátorsága, hogy õt kérdezze meg, ha tudott volna beszélni. Õ gyengéden összehajtogatta, és két kézzel vitte ki a sötét folyósóra, majd magabiztos léptekkel haladt.

A függöny elégedetten érzékelte hogy nem visszafelé mennek. Zavartan felülírta magában eddigi érzelmeit, és lassan bánta hogy milyen elfogult volt az õ irányába. Õ határozottan haladt a sötét folyósón, furcsa mód most nem volt szüksége arra, hogy a falat tapogatva haladjon. Nem sokára megállt, és egyik kezében lógatta tovább a függönyt. A függöny egy ajtó nyikorgására lett figyelmes és õ belépett azon az ajtón. Továbbra is sötét volt és továbbra is õ egyik kezében lógott, mígnem õ egyszer csak megállt.

Fém súrlódott fémhez, a függöny megemelkedett majd õ keze eleresztette. Egy henger alakú lyukba huppant, melynek falai vasból voltak. Fém ütõdött fémnek, és a függöny érezte, hogy a lyuk, amibe beleejtette õ, lezárult. A félelem gyorsan úrrá lett a függönyön, de nem tehetett semmit.

A kuka megemelkedett és a függöny teste rázkódott, a mozgás miatt. Már nem tudta betájolni magát, nem tudta merre viszi õ a kukát, de nem is gondolkodott sokan ezen. Összehúzta magát, és a félelem fokozatosan enyhült. Nem tudta mi fog történni vele, de nem tartott már semmitõl. Arra gondolt, hogy örökre úgysem feküdhet egy kukában, és talán egy olyan helyre kerül, ahol újra láthatja a külvilágot.

A kuka remegve megállt, majd a fedél is lekerült róla. Fényeket látott, furcsa, szokatlan fények voltak, de ez nem zavarta. Öröm kezdte eltölteni megviselt testét, és mintha ez az öröm melegséget adott volna. Egyre melegebb volt, és a kuka nagyot fordult, míg fejjel lefelé nem állt. A függöny kihullott belõle.

Erõs fény vakította el, de nem a napfénye. A forróság erõsödött, de a függönyt ez nem zavarta, hiszen kint volt a külvilágban. Igen, magyarázta magának a másodperc törtrésze alatt, azért ilyen furcsa minden, mert kint van. Ha lett volna szája, mosolygott volna, ehelyett azonban csak belehullott a fénybe. A tûz hamar elemésztette és csak hamu maradt utána.

Õ lezárta a kemencét, hagyta, hadd égessen el benne mindent a tûz, majd a kukával kezében megindult. Továbbra sem tapogatózott és mintha látott volna a sötétben, mert könnyedén visszatalált oda, ahol a kuka volt és le is rakta azt. Majd megindult az ajtón visszafelé, fel a lépcsõn vissza a folyósóra.

Ott, egy eddig zárt ajtót nyitott ki, és belépett egy szobába. A földön egy piszkos szürke, foszlott függöny hevert és õ vádlón rámutatott mutatóujjával, majd megrázta, mint aki egy játékos kis gyerek csínytevését leplezte le. A függöny mozdulatlanul hevert tovább, mire õ kicsit határozottabban becsukta maga mögött az ajtót, majd a falat tapogatva beleveszett a folyosó sötétjébe.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
LeopoldB	[#2] | Elküldve: 2008-01-12 13:10:14
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-10 12:13:29 Hozzászólások száma: 13	Köszönöm! :)     "Tedd lehetetlenné a bejutást, és nem fogsz kijutni."
[Profil]
mazshroom	[#1] | Elküldve: 2008-01-12 00:00:55
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-12 21:53:37 Hozzászólások száma: 11	Zseniális megközelítés. Philip K. Dick Ruug címû kezdetleges novellája jut róla eszembe, amit elsõnek adott el, de te még nála is merészebb vagy. Szépen forgatod a szavakat, és egyfajta kísérteties hangulat járja át az egészet. Középtájt némileg lankadt a figyelmem, de ez nem jelent semmit. Olvastam volna még kicsit a függöny emlékeirõl, olyan jó ötleteid voltak :)
[Profil]