ÚJ URALOM
Minden egyes létforma törekszik a hatalomra. Kicsi vagy nagy, mindazt akarja. Leginkább titkon, nehogy megsejtse azt az ellenfél, hogy vetélytársra tett szert. Persze akadnak olyanok is, akik bátran vállalják a megméretetést. Ugyanis ilyenkor egymás farkasai lesznek, s megpróbálják kiejteni a tagokat, hogy csak egy maradjon. Halk háborúk folynak az ellenséges pártok és csoportok között, annak ellenére, hogy a cél valójában ugyanaz. De vannak, akik mindenre képesek. Megszaporodtak a gyilkosságok, hullanak a természet lágy ölén. S azt hinnénk, hogy erdeinkben nem dúlnak lázadások. Ez téves. Akármilyen csendes is legyen egy szép napos idõben a közeli erdõ, igazából igen zajos. Beljebb haladva a sûrûbe, hallani lehet e lázongásokat. Suhognak a fák, mert döngetik a lombkoronákat. Remek a föld, mert csatároznak odalent. Izzik a levegõ, mert azt is megtámadtál a légi fegyverek. S finom buborékok törtnek fel a tóból, mert komoly dolgok folynak lent.
Lefelé haladva elhagyjuk lassan a fényt. Minél lejjebb haladunk a fenékre, annál sötétebb lesz. Moszatokba és algákba ütközünk, kezd zavarossá válni a víz. Minden más élõlény csendben úszkál, kivéve õk. A halak is eltûnnek a körletbõl, érzik a közelgõ veszélyt. Tudják, mint ahogy a többiek, velük nem jó kikezdeni.
S a talaj közelébe érve, kis kavicsos helyen gyülekeznek. Rengetegen jöttek el, s mind csodálattal néznek vezetõjükre. Ott áll a kör közepén, s szónokol híveinek. Kicsi, kövér, hatalmas szája van és nagyokat krákog.
- Híveim! Már nincs sok hátra! Törjünk fel a felszínre és vegyük be! Sokasodjatok férfiak, jöjjön még több fiatal, és bátor ebihal! Mindre szükség van, hogy leigázzuk a népet4 Nõjetek nagyra barátaim, jaj minden száraz lakóra! Nincs több békacomb a tányéron, és lenyomatunk az autópályán! Elõre! Kvaaak…. – tapsviharérkezett a fõnöknek, aki kihúzta magát, majd nem létezõ bicepszét kezdte mutogatni széles vigyorral, miközben az asszonyok bomladozva estek ki s sorból.
Végül elindulta felfele. Békék hada heves úszásba kezdett, s vartyogtak mind, ahányan voltak. Felettük már olyan volt a víz, mintha ingyenes pezsgõfürdõ lenne, s aztán kitörtek. Repkedve ugráltak ki a felszínre, hogy elfoglalják a várost. Az erdõben az állatok elmenekültek, õzek és disznók bevették magukat a mélybe. A mókusok sietve rohantak fel a fára, a madarak is inkább sietõsebbre vettek a leszállást valami biztonságos helyre. A napos idõt ború váltotta fel, gomolygó, fekete felhõk érkeztek, s hozták magukkal a mennydörgést is. Nyakába szakadt az esõ és a vihar minden élõre. A békék testébõl fehér, habzó, gennyszerû anyag tört elõ, ami kezdte belepni az erdõt és az utat. Hátuk mögött a pusztulás nyomai voltak. A virágok elrohadtak, az állatok sorra dõltek le a lábaikról, miközben szörnyû visító hangot hallattak, bõrüket érõ égetõ fájdalomtól, míg végül tetemük gyorsan rothadásnak is indult. Szõrük és bõrük lepergett, a levegõben büdös hússzag terjengett. A fák levelei elsárgultak, ahogy gyökereikhez eljutottak a méreg. S így közeledtek az emberek felé. Belepték az egész országutat, hirdetve az igéjüket, s otthagyva jelüket. A közeli falunak sem adtak könyörületességet, töretlen hatalomra tettek szert. Behúzódtak a házakba, mindent, ami mozgott és ember volt, megtámadták. Visongtak a gyerekek és a babák a fájdalomtól. A képükbe haraptak a nõknek és oda vizeltek. A szájukba lövellték mérgüket, s torkukon lecsordulva marta õket, végül tüdejüket. Égett az egész testük, a könnyek zápora sem mentette õket. Megpróbáltak védekezni ellenük, csapkodtak, igyekeztek eltaposni õket. Sokan fröccsentek szét a lábak alatt, de nem elegen.
Nem volt erõ, mely megállíthatta volna õket, s így lelték halálukat sokan. Lassan, s egyaránt gyorsan haltak meg, kinek-hogy bírta a szervezete. S egy halott nõ mellén szólt egy utolsót a vezetõ:
- Gyõztünk! A békák lesznek az urak! – s megcsókolta a halott nõt – Itt a királyfi. Kvaak!
S nevetés tört ki, mely zengett az egész vidéken, s talán még annál is tovább, örök nyomot hagyva maga után.
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!