Bakk Rita
Az egyensúly ismét felborul

**oldal**

AZ EGYENSÚLY ISMÉT FELBORUL

Arra eszméltem, hogy nem érzem jól magam. Olyan hányinger, és rosszullét járta át az egész testemet, aminek nem tudom az okát, de talán pár hónappal ezelõtt kezdõdhetett, amikor is megismerkedtem egy férfival.

Épp a belvárosban voltam ruhát venni az egyik barátnõmnek a születésnapi bulijára. Ugyanis semmi olyan cuccom nem volt, amit felvehettem volna, ezért elmentem a legjobb butikba, hogy Katarina örüljön neki. Milyen szépen és elegánsan is vagyok felöltözve. Amikor beléptem a kedvenc üzletemben megpillantottam õt. Ott állt, a kabátokat nézegette, próbálgatta magára. Én közelebb mentem hozzá, hogy minél jobban megnézhessem magamnak azt a döglesztõ férfit. Barna haja a válláig ért és hullámokban hullott rá a kabátra, mihelyt azt magára öltötte. Hirtelen elmosolyodott és rám nézett, azzal a gyönyörû szép élénk zöld szemeivel és megszólított.

-    Ön szerint, hogy áll nekem ez a kabát? – érdeklõdött.

Én csak ott álltam és bambán bólogattam. Mire összeszedtem magam õ, már nevettet rajtam.

-    Nagyon jól. – habogtam megszeppenve.

-    Köszönöm. Megiszik velem egy kávét? – kérdezte.

-    Nem szoktam idegenekkel elmenni sehová. – válaszoltam erre.

-    Hisz nem vagyok idegen, ha megismer egy boltban és társalog velem. – mondta mosolyogva.

-    Ez igaz azt hiszem – feleltem. – Elmegyek önnel, megiszok egy kávét mi bajom, lehet. – most már mosolyogtam én is.

Kisétáltunk az üzletbõl és beültünk a Presidentbe. Rendeltem egy hosszút sok tejjel és cukorral õ megivott egy feketét. Amikor megkérdezte tõlem, hogy:

-    Milyen íze van a kávénak hölgyem – azon a finom bársonyos hangján.

-    Milyen lehet? – kérdeztem én vissza.

-    Hát… Azt maga tudja hisz szerintem sokszor ivott már az eddigi élete során. – mondta gyöngéden.

-    Ezt mibõl gondolja? – érdeklõdtem felvont szemöldökkel.

-    Onnan szûrtem le, hogy csak azok rendelik ennyi tejjel és cukorral, akik már sokat ittak eddig és ezzel az ízét, próbálják elnyomni. – felelte.

-    Igaz, sokat ittam már, de mindig máshogy. Szeretem, ha változatos. Amúgy még azt sem tudom, hogy ki maga és itt beszélgetek önnel.

-    Tényleg elfelejtkeztem bemutatkozni, de maga is. A nevem Steve Raul. És az öné kisasszony? – érdeklõdött mosolyogva.

-    Az enyém Samantha Benington. - mondtam.

-    Maga Samantha? - kérdezte.

-    Igen én vagyok, de honnan ismer? – értetlenkedtem.

-    Sokat halottam magáról az apjától.

-    Az apámtól? - vontam fel a szemöldököm.

-    Igen hisz maga is ismeri igazam, van?

-    Én nem ismertem az apámat. Kis koromban meghalt.

-    Az nem lehet. Hisz nekem maga Robert mesélte.

-    Ki az a Robert?

-    Az apja.

-    Mondom magának, hogy nekem nincs apám. - mondtam már dühösen.

-    Jó akkor térjünk vissza oda, hogy… Milyen a kávé?

-    Miért terelte más fele a beszélgetést?

-    Azért, mert nincs értelme tovább arról beszélni, amit maga máshogy tudd, mint én, és azért is, mert szeretném, ha jó lenne a mai napja. - mondta mosolygós arccal.

-    Értem. Nagyon finom és a társaság is jó volt, amíg fel nem hozta ezt a témát.

-    Megígérem, hogy nem fogom többet faggatni, ha hajlandó velem még legalább egyszer eljönni ide vagy inkább, vacsorázni.

-    Megegyeztünk, de ma nem jó, mert dolgoznom kell. - mondtam szomorúan.

-    Megértem, akkor majd valamikor, amikor önnek is megfelel. - válaszolta.

-    Szólíts Samanthának, ha már így összehozott minket a sors. – feleltem határozottan.

-    Köszönöm, már kezdet kényelmetlen lenni.

-    Gondoltam. Amúgy melyik néven szólíthatlak Steve vagy Raul melyiket, szereted - kérdeztem.

-    Hát... Igazából a Raul nevet használom, de ahogy neked tetszik. - válaszolta.

Ránéztem az órámra és már hét óra is elmúlt és nekem még sok dolgom volt aznap. Gyorsan el is köszöntem Raultól meg a meghívást is, megköszöntem neki és elmentem a munkahelyemre. Személyes tanácsadással foglalkozom. Igazából kislány korom óta segítek másoknak, ötletekkel látom el õket, hogy miket tegyenek annak érdekében, hogy jobban éljenek és boldogabbak legyenek. Valahogy ez a véremben van, megérzem, ha az embereknek szükségük van rám olyan, mintha valami különleges képességem lenne. Anyám sokszor mondta, amíg kicsi voltam, hogy nagyon értékes vagyok.

Benn a házban csörgött a telefon. Mire odaértem már az üzenetrögzítõm is bekapcsolt és egy férfihang szólt bele, akit nem ismertem, vagyis akkor még ezt gondoltam, de ezt mondta:

-    Szia Samantha. Itt Raul remélem nem zavarlak nagyon késõn csak tudatni akartam veled, hogy holnap este randink van, ne feledd el.

Olyannyira fáradt voltam, hogy nem is firtattam honnan tudta meg a lakásom számát, de nem is érdekelt igazából hisz annyira vártam már a másnapot. Gyorsan lefürödtem aztán, meg mély álomba merültem.

Álmomban láttam egy emberi alakot, akit nem ismertem még az arcát sem tudom igazán elmondani, hogy nézett ki. De azt tudtam, hogy csak jót akar nekem nem, tudom honnan, de tudtam.

Reggel felébredtem és már nem az a Samantha voltam, aki tegnap. Más lettem sokkal magabiztosabb és céltudatosabb. Gyorsan elmentem az egyik lõtérre, hogy végre gyakorolhassak, mert már rég ki akartam próbálni azt a Browningot, amit szereztem. Órákig gyakoroltam, de megérte, mert végre viszonylag jól bántam a fegyver betöltésével és kezelésével, amit ha úgy veszünk jó egy ilyen városban, mint St.Louis. Haza mentem még mielõtt találkoztam volna Raullal, hogy rendbe szedjem magam. Lefürödtem felvettem az egyik ruhám, ami abból állt felül fekete fûzõ alul hosszú szoknya, aminek az alját csipke borítja. A cipõm meg magas sarkú volt és a sminkem elég szolidra sikeredett a ruhámhoz képest, de nem bántam.

Hirtelen kopogtak. Résnyire nyitottam az ajtót és kinéztem rajta.

-    Szia Samantha – mondta a mézédes hangján.

-    Mit keresel te itt? Az én lakásom ajtajában Raul. – néztem rá meglepetten.

-    Tudod nekünk ma randink, van, ha jól emlékszem. – válaszolta mosolyogva.

-    Ez igaz, de honnan tudod hol lakom?

-    Az legyen az én titkom, most menjünk vacsorázni.

-    Jól van, de csak, mert megígértem, hogy elmegyek veled. Várj még egy pár percet csak összeszedem a cuccom.

-    Várlak.

Már zártam is be megint az ajtót és gyorsan magamhoz vettem a fegyverem tokját, ha még is szükségem lenne rá, akkor legyen nálam. Felcsatoltam a lábszáramra. Ott nem annyira, lehet majd észre venni. Gondoltam én. Miután végeztem kimentem, és már siettünk is az egyik étterembe. Ültünk az asztalnál, amit Raul foglaltatott és már ettük a nekünk kihozott ennivalót, amikor belenéztem a szemeibe, és hirtelen rabul ejtettek azok a zöld szemek. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a házamban a kanapén ülünk egymás mellet és csókolózunk.

-    Mit keresek én itt? Hogy kerültem ide? – kérdeztem értetlenkedve.

-    Haza hoztalak a vendéglõbõl és így. – válaszolta a megszokott hangján.

-    Mióta csókolózom én veled? Hisz, alig ismerlek azt se tudom, hogy milyen ember vagy?

-    Én tudom, hogy te milyen vagy.

-    Honnan?

-    Az apádtól már mondtam, hogy ismertem.

-    Hiszen halott.

-    Tudom.

-    Ezt meg, hogy érted?

-    Úgy ahogy mondtam, hogy tényleg az, de én ismerem.

Nyeltem egy jó nagyot. Szerintem Raul is észre vette az arcomon lévõ hitetlenséget, mert folytatta, amibe belekezdett.

-    Igazán halott, csak éppen mégsem annyira amennyire te gondolod Samantha.

-    Akkor menyire? – kérdeztem reszketve attól, amit hallani fogok.

-    Annyira, hogy apád egy vámpír. Aki sok emberen segít, ha úgy hozza a sors és rajtam is. Szinte a fiának tekintett addig a napig, amíg meg nem mondtam, hogy én téged akarlak halandó szolgámnak.

-    Az meg mi? – érdeklõdtem.

-    Az annyit tesz, hogy te leszel az, aki reggel táplál engem, és ha valami gond adódna a testemmel, akkor te rögtön tudsz rajtam segíteni.

-    Értem, de miért engem választasz? Honnan veszed azt, hogy beleegyezek ebbe az egészbe, és miért jó ez nekem?

-    Azért te lettél a választottam, mert nem vagy mindennapi halandó és amúgy is évek óta hallgattam apád meséit, hogy az õ lánya milyen szép és milyen okos, tehetséges.

-    De honnan tudja ezeket rólam, amikor nem is látott soha életében.

-    Hogyne látott volna Samantha. Mindig veled volt csak te eddig nem vetted észre.

-    Értem, de én akkor sem akarok a te szolgád lenni. – mondtam dühösen a szemébe.

Ám itt rontottam el, hogy belenéztem abba a csodaszép zöld szempárba. Nem még egyszer nem engedem meg, hogy megbabonázzon, nem hagyom magam gondoltam, és ahogy gondoltam rögtön meg is történt. Végre csak a szemeit láttam és nem hatott rám a mágiája, vagy milye nem tudtam pontosan mi is volt ez.

-    Mit csináltál? – kérdezte.

-    Én semmit. Te használtál valami, mit tudom én mit ellenem most is meg az étteremben is.

-    Ez igaz, de ott nem tudtál ellenállni nekem itt meg, igen. – nézett megdöbbenve.

-    Lehet, hogy fejlõdõm. – mosolyodtam el.

-    Akkor most szépen rád adom az elsõ jelet, ha teszik, ha nem.

-    Azt már nem. – és elõvettem a combomon lévõ tokból a Browningot és elétartottam.

Ez egy kicsit meglepte, de csak annyira, hogy felpattant mellõlem és elõttem állt meg teljes valójában. Ekkor láttam meg a felsõ testén azt a finom szabású selyem inget és a hosszú haját a vállára omolva. Na ott abban a percben bármit meg adtam volna azért, hogy megkaphassam magamnak azt a kívánatos férfitestet.

Igen azt hiszem így is történt talán ezért vagyok ilyen rosszul, sõt biztos. A mai napom az úgy kezdõdött, hogy a fürdõben térdeltem a vécécsésze elõtt és a számat töröltem. Amikor Raul azt mondta három héttel ezelõtt, hogy feladja rám az elsõ jelet azt nem tette hozzá, hogy ez milyen kockázatokkal jár majd számomra. Most még fel se tudom hívni, mivel már rég a koporsójában fekszik holtan. Én meg itt szenvedek a rosszulléttel és megint kések a melóhelyrõl.

Két órás késéssel értem be. A fõnököm már várt az irodájában, hogy beszélni kíván velem.

-    Üljön le Samantha. - mutatott a szemben lévõ székre.

Miközben leültem jó alaposan, megnéztem magamnak ezt a finom úriembert. Akinek a zakója mindig frissen vasalt és a nyakkendõje is megy hozzá. Már kicsit õszült, de még mindig megvoltak az arcának azok a férfias vonásai, amik ifjonc korában nagyon szexivé tették õt.

-    Ez így tûrhetetlen, amit mûvel az utóbbi két hétben. – mondta dühösen.

-    Elnézést uram, de… - válaszoltam volna, de félbeszakított.

-    Nem akarom tudni, hogy kivel mit csinált otthon, aki miatt megint elkésett.

-    Uram én nem… Rosszul lettem reggel.

-    Na igen ez az örökös hazudozás. Sajnálom Samantha, mert maga az egyik legjobb munkaerõm, de ezt nem tûrõm el. Kénytelen vagyok kirúgni magát.

-    Inkább felmondok. – mondtam határozottan.

-    Jó maga dönti el.

-    Akkor a viszont nem látásra. – feleltem.

Kifelé menet az ajtót jól becsaptam. Nem tudtam, hogy most mit is tehetnék, hisz munkám már nincs. Mivel még volt négy órám, míg Raul felébred úgy döntöttem, hogy végre rászánom magam, és bocsánatot kérek Katarinától a múltkori eset miatt. Nem tudtam, hogy elmenjek-e hozzá, vagy csak felhívjam, de a telefon mellett döntöttem így bementem az egyik teaházba és ott tárcsáztam fel a számát.

-    Szia Katarina. Itt Samantha beszél. – mondtam a készülékbe finoman.

-    Mit akarsz tõlem? Nem volt elég a múltkori, hogy tönkretetted a partimat.

-    Bocsáss meg nekem, de nagyon rosszul voltam azon a napon és azért történt az, ami.

-    Jó én megértem, hogy nem volt jó napod, de akkor sem kellett volna széthánynod az egész épületet.

-    Tudom, és tényleg sajnálom ezt az egészet. Nem beszélhetnénk meg ezt négyszem közt. Valahol ma?

-    Nem érek rá Samantha. Amúgy sem akarok veled többet beszélni.

-    Megértem. Akkor viszhall. – mondtam és lenyomtam a telefonom.

Megittam amit rendeltem és távoztam. Igaz így is maradt még bõven idõm a nagy találkozásig ezért beültem az autómba és hazahajtottam. A lakásomban rögtön a fürdõszobát céloztam meg. A kádban megengedtem a vizet és levetkõztem, majd belefeküdtem. Mindig megnyugtatott a meleg víz, így kiválóan tudtam gondolkodni és tiszta volt a fejem is ilyenkor. Eszembe jutott az álmom, amit már hetek óta folyamatosan minden este látok. Mindig az arcnélküli ember, aki valamit a tudomásomra próbál hozni, de én nem tudok rájönni, hogy mit. Ebben a pillanatban hallottam meg, hogy nyílik a fürdõm ajtaja és belépett rajta Raul.

**oldal**

Gyorsan levette a ruháit és beült velem szembe a kádba. Nem is lepõdtem, meg amikor megtudtam, hogy mire is készül, mert minden nap amióta együtt vagyunk, ezt teszi. Amikor felébred, rögtön eljön hozzám, és itt kötünk ki.

-    Mi a baj? – kérdezte.

-    Kirúgtak a melóból. – mondtam neki miközben hozzábújtam a mellkasához.

-    Miért?

-    Mert elkéstem megint. – feleltem bosszúsan. Ezt õ is észre vette.

-    Jaj Samantha, ha tudtam volna, hogy ennyi bajod származik majd belõle nem tettem, volna fel rád a jelet.

-    Semmi gond nincs, hisz itt van nekem egy szívdöglesztõ pasi.

-    Ezt ne mond, tudod, hogy nem igaz.

-    Melyik része a dolognak?

-    Tudod te nagyon jól. – felelte határozott hangon.

-    Jó, de nem tudunk mit tenni ellene.

-    Mindenre van megoldás.

-    Hallgatlak drága.

-    El kell, hogy vigyelek a mesteremhez.

-    Minek?

-    Azért, mert õ tudni fogja, mit tegyünk ezzel az örökös rosszulléteddel. – mondta egyenesen a számhoz nyomva a száját és gyengéd csókot, nyomot rá.

-    Rendben. Mikor indulunk? Hová is megyünk pontosan?

-    Mára beszéltem meg vele egy találkozót. A szállodai szobájában fogad minket kilenckor.

-    Jó. Engedj el akkor, mert el kell készülnöm. Gondolom illõen öltözzek ki.

-    Nagyon okos vagy és gyönyörû is egyben.

-    Elég lesz. Inkább segíts, mit vegyek fel. Te milyen ruhában jössz?

-    Amit az ágyadra leraktam, amikor bementem a hálóba.

-    Aha.

-    Te is találsz ott valami neked valót. – mondta mosolyogva.

-    Köszönöm.

Bementem a szobámba és megláttam egy ében fekete ruhát. A felsõrésze V kivágású, és a hasamnál lévõ részen zöld csíkok indultak lefelé a szoknyáig. Mellette hevert még Raul öltözete is. Ugyan olyan fekete nadrág és zakó, mint az én ruhám és a zöld sem hiányozhatott belõle.

-    Na hogy tetszik? – kérdezte a hátam mögül.

Nem néztem hátra, de így is nagyon jól tudtam, hogy nincs rajta semmiféle ruha. Aztán még is megfordultam, hogy a szemébe mondhassam.

-    Nagyon szép. Ezt miért kapom?

-    Mert megérdemled. – közelebb lépett hozzám és folytatta. – Szeretlek Samantha. Nem akarom, hogy bajod essen, ezt jól jegyezd meg. – megfogta az arcomat és megcsókolt.

Ez nem olyan szûzies csók volt, mint az elõzõ. Ebben benne volt minden a szerelem, a vágy, és a bánat is. Levegõért kapkodva szakadtam el a szájától.

-    Ideje lenne felöltöznünk. Nem gondolod?

-    De, igazad van. – mosolygott.

Felvettem a ruhámat, de hátul a cipzárt nem tudtam egyedül felhúzni.

-    Segítenél nekem. – kértem Rault.

-    Persze. – és közelebb lépett.

Sikerült végre felöltöznünk és már csak azt kellet eldöntenünk, hogy ki vezeti a kocsit.

-    Én vezetek, mivel én tudom az utat. – mondta határozottan.

-    Jó.

Nem is tartott olyan sokáig az út a szállodáig. Benn rögtön a recepciós pulthoz fáradtunk.

-    Jó estét! Miben lehetek a szolgálatukra? – kérdezte a pultos.

-    Nekünk az egyik vendégükkel van találkozónk. – felelte Raul.

-    Szabad megtudnom az illetõ nevét uram.

-    Robert Benington.

-    Már várja önöket a 214-es lakosztály az övé. Küldök önök mellé kísérõt.

-    Nagyon kedves, de eltalálunk oda mi is. – mondta.

Megfogta a kezemet és elkísért a lift ajtajához. Szerintem, láthatta az arcomon lévõ meglepõdést, mivel ezt mondta:

-    Jól van, tudom, hogy el kellett volna mesélnem, hogy ki a mesterem, de akkor tuti nem jössz el ide.

-    Teljesen igazad van.

-    Nem is vagy ideges, amiért nem szóltam, hogy az apád az.

-    Nem.

-    Nagyszerû. Ezért halogattam a találkozást kettõtök között.

Erre nem tudtam válaszolni, mivel a lift megérkezett a második emeletre és mi kiszálltunk. Sajnos a lakosztály ajtaja pont az orrunk elõtt volt és épp csak arra várt, hogy én lenyomjam a kilincset. Beléptünk a nappaliba.

Ott állt az a személy, akinek semmi köze nem volt hozzám. Utoljára csecsemõkoromban láttam az apámat.

-    Szerbusz Samantha. – mondta mély hangján. – Mit akarsz Raul? Miért hoztad õt ide? – kérdezte ezt odafordulva a barátomhoz.

-    Szükségünk van a segítségedre mester. Gondok adódtak. A halandó szolgám nagyon beteg.

-    Micsoda? – morgott egy nagyot.

-    Jól hallottad Samantha az enyém.

-    Megmondtam neked, hogy õ nem lehet a tiéd.

-    Miért nem lehetek az övé? – szóltam bele én is a beszélgetésbe.

-    Mert nem vagy ember. – felelte.

-    Az hogy lehet? – néztem rájuk felvont szemöldökkel.

-    Amikor anyád és én találkoztunk már rég vámpír voltam. Õ meg nem közönséges halandó volt, hanem egy azok közül, akiket a Földre küldenek, hogy vigyázzanak az emberekre és segítsék õket mindenben, amiben csak tudják.

-    Értem, de nekem nincs semmiféle különleges erõm.

-    Ez nem igaz. Anyádnak is meg neked is meg van az a képességetek, hogy megmentsetek valakit, ezért nem tehet Raul téged halandó szolgájává. Te életeket mentesz, õ meg épp az ellenkezõjét teszi.

-    Késõ, már azzá tett. – feleltem kicsit dacosan.

-    Tudom, ezért is vagy nagy bajban.

-    Miért?

-    Mondom, nem jó, ha felborul az egyensúly. Ti nem lehettek soha egymáséi többet.

-    Hiszen te is meg anyu is megvoltatok.

-    Nem egészen. – felelte.

-    Nem akarok közbe szólni, de valamit még tennünk kéne, mielõtt felkel a Nap.

-    Igaza van. – adtam igazat Raulnak.

-    Jó megértetem. – felelte a mester.

Elindult a nappaliban lévõ íróasztalhoz és elõvett onnan egy könyvet. Aztán kinyitotta egy bizonyos oldalnál.

-    Itt is van. – mondta.

-    Mi az? – érdeklõdtünk Raullal.

-    Ez a mi családi mindentudó könyvünk. Itt áll benne minden, amit az eddigi generációm tett életében.

-    Vagy is holtában – javítottam ki.

-    Ez igaz Samantha. Ebben a könyvben megtaláljuk a megoldást, de elõtte még szükségünk van valakire.

-    Ki az? – kérdeztem.

-    Az anyádra.

-    Hiszen a mama is rég halott. Én úgy tudom. – feleltem.

-    Ez nem igaz, kicsi lányom. – válaszolt a szoba hátsó részébõl egy vékony hang.

-    Anya?

-    Igen, én vagyok az Samantha szívem.

-    Na jó most már kezd nagyon zavaros lenni ez az egész. – mondta ki helyettem is Raul.

-    Akkor folytassuk. Nézzük, meg mit mond a könyv errõl az egész esetrõl. – mondta Robert.

Hangosan felolvasta azt az oldalt, amin õ és anyu szerepeltek.

-    Két szív egymásra találása, de soha nem jöhet létre köztük semmi. Mivel, ha ez megtörténik, akkor abból nagy bajok származhatnak majd a jövõre nézve, de egyszer lesz egy olyan világ, ahol már õk is boldogok lehetnek.

Itt fejezte be az olvasást. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék erre, de nem is kellett megszólalnom. Hogy tudjam, szeretem Rault, és bármit megtennék azért, hogy vele éljem le az életem.

-    Most mit tegyünk? – kérdezte Raul a mestertõl.

-    Van egy fontos kérdésem felétek nézve. – mondta.

-    Hallgatunk. Igazam van Samantha? – ezzel megfogta a kezem. Én csak bólogattam.

-    Szeretitek egymást tiszta szívbõl? – tette fel a kérdést.

-    Részemrõl igen. – válaszolta Raul.

-    Én is szeretem õt. – feleltem.

-    Akkor figyeljetek rám. Ez nem lesz könnyû döntés, de meg kell hoznotok annak érdekében, ha egymáséi akartok lenni.

-    Figyelmesen hallgatjuk, ami ránk vár most. – felelte helyettem is Raul.

-    Azt hiszem készek arra az áldozatra, amire mi is akkoriban drágám. – mondta Robert anyámhoz fordulva.

-    Igen én is így vettem észre. – válaszolta.

-    Akkor jól hallgassatok végig. Ma este Samantha véredet adod Raulnak, és így örökre hozzá láncolod magad, majd én összeadlak benneteket itt a nappali kellõs közepén. Anyád meg fenn az égben elrendezi a dolgokat, hogy hiteles esküvõ legyen és így örökkön örökké együtt lehettek majd, mint mi.

-    Megértetem. – feleltem.

-    Robert hozd ide azt a kést, amit a hálóban a kisasztalra raktam. – mondta anyám.

-    Jó megyek már, de te se feledd mi a dolgod odafenn.

-    Tudom, menj már. – mordult apámra.

Elment. Mi addig csendben álltunk Raullal egymás mellet és szorosan fogtuk egymás kezét. Apám visszatért a tõrrel a kezében és még egy borospoharat is szerzet.

-    Minek a pohár? – kérdeztem.

-    Abból isszátok meg egymás vérét. – felelte atyám.

-    Kezdjük el a szertartást, mert soha nem végzünk. – szólt anyám.

-    Igazad van drágám. Adjátok ide a csuklótokat.

Mi oda nyújtottuk neki. A kezébe fogta a tõrt, és finoman megvágta a bõrünket, hogy csak egy kis seb keletkezett. Gyengéden megnyomkodta és elkezdett folyni a vérünk, ami egyenesen a serlegben kötött ki.

-    Ezzel végeztünk. – felelte. – Most álljatok egymással szembe és fogjátok a kezetekbe a poharat.

Mi teljesítettünk mindent, amit mondott. Amikor belekortyoltam a vérrel teli pohárba és a vére izét megéreztem a számban, tudtam, hogy nincs visszaút. Innentõl kezdve egymáséi vagyunk, teljesen. Örökkön-örökké.

-    Te is érezted azt, amit én? – kérdezte Raul.

-    Igen. – feleltem.

-    Most már nem leszel többé rosszul. Nem fog semmi rossz történni veled/veletek. – mondta apám.

-    Van valami, amit, muszáj elmondanom. – kezdtem bele. – Amióta megismertem Rault van egy álmom, ami visszatér folyamatosan.

-    Meséld el. – kérte Robert.

-    Úgy kezdõdik, hogy látok egy alakot, akinek nem látszik az egész teste, és nem érzem magam veszélyben, sõt inkább biztonságban vagyok.

-    Értem és azt is tudom ki volt az, aki az álmaidban járt.

-    Ki?

-    Én. – felelte apám.

-    Miért?

-    Mert aggódtam érted. Mint mindig, most is ugyanúgy látogattalak meg álmodban.

-    Értem. Akkor nem kell ezzel se foglalkoznom többet, mert mostantól békén hagysz majd. Igazam van?

-    Igen. – felelte apám.

-    Köszönöm. Raul menjünk haza, kérlek. – szóltam a férjemhez.

-    Rendben van én egyetlenem. – válaszolta.

-    Addig várjatok, amíg anyád bejelenti fenn ezt az esküvõt.

-    Jó, azt még megvárjuk.

Ezzel anyám eltûnt és mi ott vártunk a nappali közepén. Majd egy óráig, amíg ismét megjelent elõttünk és azt mondta:

-    Rendben van mostantól férj, és feleség vagytok az egész Földön.

Raul megfogta a kezemet és szorosan magához húzott majd megcsókolt és így indultunk el haza együtt. Itt kezdõdött a mi életünk.

KOMMENTEK

Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!
Hei	[#3] | Elküldve: 2007-12-30 17:41:24
Tag Regisztráció ideje: 2007-12-23 18:50:56 Hozzászólások száma: 19	Kedves író, olvass rengeteget, sokfélét! Szerintem ez elengedhetetlen volna ahhoz, hogy kritikus hibákat ne kövess el. A történet teljesen valószerûtlen, következetlen. A központozás mint olyan, csapnivaló. És hát "szerbusz" nincs, szervusz van. Én is 2 pontot adok, annyit is csak azért, mert végigolvastam. Baromira érdfekelt, mit akarsz ezzel kezdeni.
[Profil]
Desdichado	[#2] | Elküldve: 2007-12-30 17:03:05
Tag Regisztráció ideje: 2006-11-15 18:46:25 Hozzászólások száma: 138	Hááát:) Egy brazil szappanopera 1234 epizódja vámpírokkal. Nem akarom megbántani az írót, mert szerintem nagyon fiatal, de kell még fejlõdni. sok a párbeszéd, és néhol nagyon bugyuta. Cselekményorientáltabban kellene. Szerintem.
[Profil]
Brezsnyew	[#1] | Elküldve: 2007-12-30 03:18:38
Tag Regisztráció ideje: 2007-11-25 00:35:11 Hozzászólások száma: 40	Pfff... Ez nem tetszik. :-( A szerelmes nõ és a kegyetlen vámpír történetét már túlságosan régóta nyomatják a fejünkbe, hogy én azt egy pillanatig is szórakoztatónak találjam. Itt ezen kívül gyakorlatilag semmi másról nincsen szó. A stílusa olyan, mintha egy naplóból lenne kivágva...egy személyes naplóból, amit igazán csak azért ért meg, aki megírta. Mintha régóta dédelgetett álmokról lenne szó, nem pedig egy kiforott történetrõl. Néhány furcsa nyelvtani megoldást is feltûnt, ami egy blogbejegyzésben még talán elmenne, de itt... Sok a párbeszéd, kevés a kifejtés. Nagyon kevés.:-( Õszintén szólva nagyon nehezen bírtam tovább olvasni annál a pontnál, mikor Raul megmondja a nõnek, hogy az apja vámpír. 10/2 pontot adok rá a saját szubjektív véleményem szerint (az én novellám a Tisztítótûz, várom cserébe a te kritikádat)     The whole world was ravaged by conflict...
[Profil]