Antoni Rita
A kagyló
szerző: Antoni Rita | megjelent: 2009-08-23 18:06:00 | kommentek száma: 0 | olvasottság: 50 | tulajdonos: carpenoctemA KAGYLÓ
Regina még kislány volt, amikor szokása szerint magányosan üldögélt a patak partján, halkan énekelt, és önnön tükörképét nézte. Nem tette boldoggá a látvány. Félbeszakította a dalt, a kezében levő bottal felzavarta a vizet, mire a ritka, seszínű hajjal keretezett csúf, gnómszerű kis arc eltűnt a zavaros felszín alatt. Bár soha többé ne kellene ezt látnom, gondolta. A felkavart sár lassan leülepedett, és újra körvonalazódni kezdtek az elálló fülek, az apró, mélyen ülő, kancsal szemek, a görbe orr, a cérnavékony ajkak mögül kimeredező fogak. Könnyek fojtogatták a torkát. Hirtelen minden elsötétült, mert sáros víz fröccsent az arcába. Gúnyos nevetést hallott, és miután megdörzsölte a szemét, a szomszéd gyerekeket látta elfutni. Az egyik még visszafordult, és Regina a következő követ már magán érezte. Összekuporodva zokogni kezdett, amikor hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki folytatja az imént félbehagyott dalt. Nem mert körülnézni, és ijedsége csak fokozódott, amikor egyre közelebb hallotta a hangot. Amikor véget ért az ének, érezte, hogy egy tenyér simít végig a hátán.
– Kár volt abbahagyni, csodálatos hangod van – duruzsolta a fülébe egy kedves hang, de hiába, Regina megborzongott.
Továbbra sem mert felnézni, még a szemét sem merte kinyitni.
– Nagyon fáj? Szegénykém, majd adok rá puszit – mondta még nyájasabban a hang. Regina görcsösen szorította a térdére a fejét, és erősen összeráncolta a szemét, nehogy véletlenül kinyíljon. Még a lélegzetét is visszafojtotta, noha időnként nem tudott uralkodni a feltörő zokogáson.
Az idegen a karjába vette, magához szorította, ringatta, majd jéghideg ajkával csókot lehelt a felhorzsolódott kis karra.
– Minden rendben lesz – suttogta a fülébe. – Visszajövök majd, és segítek rajtad. Ne add fel a reményt!
Regina nagyon sokáig kuporgott még a tó partján, mire végre fel mert nézni.
Senkit nem látott maga mellett, csak a sötétség egyre súlyosbodó fátyla ereszkedett rá.
Regina tizenöt éves volt, és nem értette, mi ez az újonnan támadt nyugtalanság. Alig csúszott le falat a torkán, és akárhol volt, mindig úgy érezte, valami kimondhatatlan, megfoghatatlan hiány gyötri. Pedig egy ideje nyugodtabban zajlott az élete: nem bántották, már megszokták csúfságát, egyszerűen csak senki észre sem vette. Láthatatlanul, észrevétlenül, kábultan hömpölygött át a napokon, a maga elnémult világába süppedve – egy ideje már énekelni sem volt kedve.
Ugyan mit ér az ének, ha nem hallgatja senki?
– Ennyire fontos lenne? – ébredt egy éjjel egy suttogó hangra. Először nem jutott eszébe, hol és mikor hallotta. – Hogy észrevesznek-e olyas valakik, akik ennyire felületesek? Akik a csúf külső láttán megtorpannak, és nem érdekli őket, milyen szépség rejtőzhet alatta?
Regina érezte, hogy megmozdul mellette az ágy – valaki odafeküdt. De ismét gyáva volt ahhoz, hogy megnézze, lehunyt szemmel feküdt tovább, mozdulatlanul.
– Tényleg csak akkor élsz, ha mások észrevesznek? Csak akkor van jelentőséged, ha mások számára fontos a létezésed? – kérdezte ismét a hang. Regina nem tudta, mit mondhatna, ha ki is jönne hang a torkán. Annyit tudott, hogy ő nem érezte magát sem élőnek, sem embernek, csupán valami elfuserált tárgynak, selejtes gépezetnek, melyet valaki beindított, majd a sorsára hagyott, és csak működik, működik magában bele a vakvilágba anélkül, hogy bármi hasznos tevékenységet végezne.
– Igen! – válaszolta meg nevetve a hang saját kérdését, majd hideg kar fogta át Regina derekát. – Az ember egy ilyen lény. A legszeszélyesebb művész is közönsége leláncolt rabja. Ha úgy tetszik, a legönállóbb ember is szánalmasan függ attól, hogy mások elismerik-e önállóságát.
Regina nyelt egyet. Nem igazán értette az eszmefutattást, összezavarodott tőle.
– Ez a vágy – mondta az idegen, és végigsimította Regina arcát, majd halvány csókot lehelt a nyakára. – És egyre csak rosszabb lesz. Mutasson bármit a víztükör felszíne, te is csak ember vagy: a te tested is csak örökkön égő hús, a te szíved is csak örökkön éhes lüktetés. Egész életedben szenvedni akarsz?
Szinte teljesen sötét volt a szobában, de Regina így sem nyitotta ki a szemét. Érezte a test közelségét, mely azonban nem árasztott meleget, mint az emberi hús. Továbbra sem nyitotta ki a szemét, és meg sem mert mozdulni, csak sodródott, hagyta, hadd borítsák el a soha nem tapasztalt, sötéten fojtogató hullámok, ahogy az idegen kezével és nyelvével bejárta szűz testét, rövid, ráncos nyakát, ványadt kis melleit, ösztövér hasát, majd lába között az ismeretlen redőket. Zsibbadt tudata hamarosan az egész testén végighömpölygő vibrálás közepette szédítő sebességgel az önfeledtség szakadékába siklott, ő maga pedig belesikított a feketésbordó bársonyként ráboruló éjszakába.
Még aléltan feküdt, a kéjes mosoly szinte megszépítette rút arcát, melyet az idegen újra végigsimított.
– Én segítek, hogy ne kelljen erről lemondanod soha, soha többé. Semmilyen értelemben – mondta, és minden egyes szavát újabb és újabb gyengéd mozdulattal pecsételte meg. – Hiszen mit ér az élet, ha senki más nem veszi észre, hogy élsz? Akkor tulajdonképpen már halott vagy! …Pedig látom én rajtad, nagyon, nagyon szereted az életet! Csak – minő fájdalom! – az élet nem szeret téged! De egyet se félj, itt vagyok! Nem kell többé magadban énekelgetned, imádni fognak, a lábaid előtt fognak heverni. Vágyni fognak rád. Szeretnéd?
Regina egy szót sem szólt, meg se mozdult, és továbbra sem nyitotta ki a szemét.
Bólintott, bár maga sem tudta, mire.
– Gyönyörű leszel, istennőként fognak tekinteni rád – hajlandó lennél ezért egy kis árat fizetni?
– Bármit – suttogta Regina alig hallhatóan.
– Nem nagy dolog – nevetett a hang. – Mindened meglesz, szépség, siker, népszerűség – csak a lelkedet nem fogják látni.
– Mi az a lélek? – kérdezte Regina önkéntelenül, bár halványan felderengtek benne a falusi plébános szavai. De sosem értette, mi az a lélek. Neki csak teste volt, mely meghatározta, taszító, csúf teste, mely kivetette az emberek közül. Nem gondolta, hogy ezen kívül bárminek is jelentősége volna.
– Ó, ha azt sem tudod, mi az, biztosan nem fog hiányozni – nevetett fel az idegen. – De még nem viszem magammal. Majd, egyszer, amikor nem számítasz rá. Figyelj rám, nézz ide – kérte Reginát, aki azonban továbbra sem akart szembenézni a hang hátborzongatóan andalító tulajdonosával.
– Bezárom a lelked ebbe a fekete kagylóba. A kagylót erre a láncra illesztem, és a láncot a nyakadra kapcsolom. Soha nem fogod tudni sem levenni, sem eltépni. Itt van a lelked ebbe a kagylóba zárva – mindig mindenki látni fogja – és mindig, mindenki azt fogja hinni, hogy üres kis ékszer.
Reggel Regina azt hitte, álmodta az egészet, még mindig visszhangzott fülében a távolodó idegen egyre halkuló nevetése. Aztán észrevette, hogy a takaró alatt meztelen, és a nyakához kapva rájött, hogy a lánc is ott van, a kagyló formájú medállal együtt.
Regina kényszeredetten mosolygott, amikor már harmadjára tapsolták vissza. Derékig érő dús haja lobogott utána, szép szemében visszatükröződtek a reflektorok fényei, félig szabadon hagyott, formás mellei emelkedtek, süllyedtek a kagyló alatt, ő pedig – noha látszólag csókokat dobált – megvetően nézte a közönséget. Már nem volt sem megsebzett, kiközösített kislány, sem vágyait idegenként szemlélő tudatlan kamasz. Jó néhány éve időzött már az embereknek nevezett bekötött szemű bolygó nyomorultak közt, fullasztó közelségükben örökké magányosan, mosolyaik kereszttüzében örökké szomorúan, hozzá préselődő meleg testük dacára örökké átfagyva.
Nem akart részt venni a fogadáson. Előre borzongott a gondolattól, hogy majd megint jönnek ezek a szerepükből időnként kieső amatőr bábjátékosok, a kezükbe veszik, megcsodálják a nyakában lógó finoman kidolgozott ékszert, majd elengedik – ott, ahová az évek során annyiszor hanyag mozdulattal visszaejtették a kagylót, előbb kipirult, majd felsebesedett a bőr, végül pedig már egy pillanatra sem szűnt meg az égő fájdalom – és odébb állnak.
Néhányan maradnak.
Ezek egy része nyálkás, polipszerű tapogatókat próbál becsúsztatni a hajába és a ruhája alá, ő pedig, miután elunja, hogy – holott hányingerrel kísért undor tör rá, mint mindentől, ami nem személyre szóló, és nem emberi – folyton meg kell őket fognia és, miközben vonaglanak, mint a horogra tűzött féreg, arrébb tennie, de hiába, mert mindig újabbak jönnek, egyre fürgébb és egyre több; tőrrel kaszabolja le őket, ami hatékony megoldás ugyan, de hátránya, hogy nyomában csupa vér lesz szép selyemruhája.
Másik részük szenvelegve fröcsögi lábai elé a lélek fogalmát megcsúfoló, kavargó, bűzölgő, vakságból, önzésből álló téveszme-elegyet, melyet hosszú évek butaságából kotyvasztottak össze a gyávaság és megfutamodás lángjai fölött.
A gyötrelem többnyire nem másból fakadt, mint ama téves feltevésből, hogy a világrend szövedéke felfeslett, mert a jóért cserébe nem jót kaptak – holott ki mondta, hogy van világrend, ráadásul igazságos világrend, és nem csak úgy ide vagyunk hajítva az esetlegességek, véletlenek tengerébe, hogy ússzunk, ahogy tudunk? Igen, fennáll annak a lehetősége, hogy megfulladunk, és nem segít senki – de ha sikerül, és úszunk, arról tudhatjuk, hogy a magunk erejéből történt. Ha valaki, hát Regina tudta, méghozzá gyerekkorától fogva, hogy a világ nem igazságos, és az ember nem is teheti az által igazságossá, hogy ha már kihullott a védőhálóból, visszakapaszkodva ő is ejt rajta másutt egy-két szakadást. Nem értette, mire jó ez, hogy olyan sokan az ellenkezőjével áltatják magukat, hiszen ez legfeljebb szánalmas feszültséglevezetés, és csak olaj éppen arra a tűzre, amit eloltani igyekeznének. De Regina hiába mondott nekik bármit, nekik csak fül kellett, a látszat, hogy nem a falnak beszélnek és nem önmagukban.
Őt nem hallották meg. Soha. Mások szemében láthatatlan volt, néma, nemlétező. Az emberi hús nyers esszenciája, melyhez a léleknek semmi köze. Vagy éppen az intellektus hidegsége, melyhez a testnek semmi köze. Hogy ő lélekkel bíró személyiség lenne, az egyik esetben sem még csak fel sem merült. Senkinek soha eszébe nem jutott, hogy a finoman kidolgozott, kagyló formájú medál nem üres, hanem valami eszeveszetten lüktet benne és ki akar törni, de nem tud.
– Régen elvágott az emberektől, hogy csúnya vagyok. Most nem vagyok csúnya, és végeredményben nem változott semmi – suttogta az öltöző magányában.
– Ó, hát az ember mindig egyedül van – válaszolta a jól ismert hang, és a hideg kéz végigsimított Regina nyakszirtjén. Itt lett volna az alkalom, az alak a háta mögött állt, Regina láthatta volna a tükörben – de ezúttal sem akarta látni. – Nem tudtad? Csak a magány körülményei változnak. Kétszer kapsz figyelmet – amikor megszületsz, és amikor meghalsz. Az egyiket még nem fogod fel, a másikat pedig már nem. Ráadásul ez a figyelem sem személyesen neked szól, hanem a változás, az élet és a halál felfoghatatlanságának. A köztes időben senkit nem érdekel, hogy mi van veled. Legfeljebb a tested érdekes – amennyiben kellőképpen szemrevaló.
A hang itt nevetett.
– Valld be, hogy így azért szebb az élet! Izgalmasabb, nem?
Regina érezte, hogy karmok szántanak végig a nyakán – de nem sebezték meg, csak érintésük nyomán végigfutott a hideg a hátán.
– Mintha senki észre nem venné, hogy ember is vagyok… – mondta.
– Nem, mert nem látják a lelkedet – nevetett még hangosabban a hang, majd a jeges kéz megfogta Regina kezét és felemelte. A jól ismert ajkak végigsúrolták a csuklóját, bársonyos nyelv követte őket, majd tűhegyes fogak. De ezúttal sem esett bántódása.
– Mindenki a saját lelkét borítja a lábad elé – folytatta a hang –, mert a tiédet nem látják, csak űrt érzékelnek, és úgy vélik, itt elfér az ő lelkük.
– Remek – mondta Regina, majd az ólomszerű érzést leküzdve felállt, és kilépett az öltöző elé, ahol várta valaki, aki egy ideje már kerülgette.
A férfi csókjai elragadtatottságot akartak hazudni, de valójában végtelenül üresek voltak és a lélek lángjának egyetlen halovány szikrája sem lobogott bennük. A férfi azt hitte, Regina ezt nem veszi észre, holott ő az első pillanattól fogva tudta. A víz fölött álltak, majdnem teljes sötétségben, ám értelmét vesztett csókjuk nem lényegült a test és a lélek között átívelő híddá. Regina üres felületnek tűnt, melyre nyugodtan rá lehet vetíteni a másnak szánt gyengédséget, a másnak szánt szenvedélyt – olyan dolgokat, melyek neki nem szólhatnak, mert az a része, amelyiknek szólhatnának, belül üvölt egy kagylóba zárva, és hiába van ott szem előtt, nem látja senki.
Regina ebben a túlságosan is ismerős helyzetben kezdte érteni, milyen árat fizetett. De nem tudta hibáztatni magát, amiért elfogadta az ajánlatot.
Nem, most nem akart gondolkodni, élvezetet hazudva magának, próbálta átadni magát a férfiból felé áradó rideg, személytelen ürességnek, és azt magyarázta magának, hogy ezt könnyed szórakozásnak hívják. A férfi hazugságának selymesen simogató szikrái elhagyták ajkait, és a nyakára tévedtek.
Hirtelen valami koppant a földön.
Regina feleszmélt a csókból, és lehajolt, a kezébe szorította a leesett tárgyat, majd amikor felemelkedett, hitetlenkedve kapott a nyakához.
Igen, ebben a cseppet sem magasztos pillanatban bekövetkezett a lehetetlen.
– Mi ez? – kérdezte a férfi.
Regina némi gondolkodás után a kezébe adta a kagylót.
– Vigyázz rá nagyon – mondta mélyen a szemébe nézve, de a férfi nem nézett vissza rá.
Ehelyett kíváncsian forgatta a kezében a fekete kagylót, fogalma sem volt valódi jelentőségéről.
– Szép – mondta. Feldobta, majd elkapta, és, miután jót nevetett Regina halálra vált arcán, egyre jobban belemerült a játékba. Egyszer azonban elhibázta.
A férfi áthajolt a híd korlátján, de csak már csak a csobbanást hallotta.
– Ne haragudj – mondta, de amikor felnézett, már egy másik arc fogadta. Kitörni készülő üvöltését megfojtotta a döbbenet, menekülni próbált, de karmos kezek és ádáz tépőfogak kaptak utána. Hamarosan nem maradt belőle más, csak néhány csont a víz felszínén, és egy hajcsomó, melyet felkapott és szétszórt a szél.
Regina szédülten vágott neki az éjszakának. Minden addigi kéjen, tapson, elismerésen, hízelgésen, csapongáson, rajongáson, részegségen, katarzison és szédült mámoron túlment annak a tudatnak a szabadsága, hogy többé nincs szüksége ezekre a dolgokra. Egyáltalán már nincs szüksége más emberekre.
Mert már nem ember.
A folyóparton az éjbe vesző alak lehajolt az apró tárgyért, amit a partra mostak a hullámok. Hideg ajkához emelte, megcsókolta, és nevetése együtt lüktetett a hold fagyos tekintetével.
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Benedek Elek (1859-1929)
Benedek Elek hazánk legnagyobb mesegyûjtõje és meseírója volt. Emellett mindig kiállt az ifjúság irodalmi, népnyelvi mûvelése mellett. Több neves irodalmi folyóirat szerkesztõje volt, miközben egész életében a mesékért élt. | tovább...
Dean R. Koontz - Végítélet
Dean R. Koontz a vallási fanatizmus veszélyeit és annak lélektani hatásait tárja elénk Végítélet címû könyvében. A fanatikus vallási meggyõzõdés és kétely nagy harcát érezzük a mû elejétõl a végéig, s mélységes félelmet mindkét elvtõl. Mert a kétely és az ateizmus nem menekvés, hiszen mi van akkor, ha a könyv fõszereplõje valóban a gonosz gyermeke? | tovább...
Laurell K. Hamilton - Az árnyak csókja
Laurell K. Hamilton Anita Blake-sorozatában a vámpírtörténetek alapköveit egészítette ki és írta felül, történeteibe beleszõve a szingli életvitel erõs és önálló nõi karaktereit és kellõ mennyiségû explicit erotikát. Miután Anita Blake történetei már a maguk útján haladtak elõre, a szerzõnõ sikert sikerre halmozva, nekilátott új karakterének, Meredith Gentry történetének. | tovább...
Szigetelnek a hangyák
Hazánk állandó és európa egyik legnagyobb fesztiválja idén ismét megrendezésre került. Több színpadon több mint 1200 program, több százezer látogató egy hét alatt. | tovább...
Stephen King - A coloradói kölyök
Stephen King most egy rendkívül különös rejtéllyel ajándékozott meg minket. Hogy van-e megoldása, azt csak a végén tudhatjuk meg - feltéve, ha van. Egy halott férfi eme titokzatos ügy alanya. Megölték? Vajon ki lehet ő? Mindezt megtudhatjuk a szerző A coloradói kölyök című regényéből. | tovább...
Matthew Jarpe: Szabadesés Rádió (részlet)
Az Agave Könyvek július 16-én, csütörtökön jelenteti meg Matthew Jarpe Szabadesés Rádió című regényét. A kiadó jóvoltából oldalunkon most egy részletet is elolvashattok a könyvből. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!