Thomas Harris - A bárányok hallgatnak

Az ifjú FBI tanoncot, Clarice Starlingot az FBI igazgatója, Jack Crawford hívatja magához. Crawford Starlingot azzal bízza meg, hogy töltessen ki egy tesztlapot Hannibal Lecterrel, az ismert kannibál sorozatgyilkossal. Az intézet igazgatója, Dr. Chilton már régóta feni a fogát Lecterre, de a doktort eddig még senkinek nem sikerült megtörni.

Thomas Harris-nek nem szokása elkapkodni az írást. Bár elsõ, 1975-ös debütmunkája, a Fekete vasárnap elõtt már több novellát is publikált kisebb magazinoknak (melyek közül mára egy sem elérhetõ), egyik korai karcolata sem váltotta be a reményeit – az igazi áttörésre még éveket kellett várnia. Azonban Harris a Fekete vasárnap írása közben mintha rájött volna késõbbi sikereinek receptjére: a történetek alapja legyen valós, mind a karakterek, mind az események.

A szerzõ ‑ elsõ regényének megjelenését kõvetõen ‑ csak 6 évvel késõbb kopogtatott újra egy, már teljesen más irányú írással. Alkalmazva a receptet és fölhasználva bûnügyi tudósító múltját, papírra vetette a mára Hannibal-tetralógiává érett sorozatának elsõ darabját, A vörös sárkányt. A regény olyannyira jól sikerült, hogy 1986-ban Michael Mann komponált belõle celluloidra egy – sajnos – lényegében más, de Harris alapötletét és karaktereit fölhasználó filmet, az Embervadászt. Harrisszel ellentétben Mann inkább koncentrált a nyomozó, Will Graham karakterére (akit az akkor még csak szárnyait bontogató William Petersen formált meg), mint a Csorbafogú, illetve a sorozatgyilkosok elméjének bemutatására. A sors egyik különös véletlene, hogy Petersen azóta a Helyszínelõk címû sorozat zseniális Grissomját alakítja már 7 éve, teszem hozzá, remekül. A film lepergése után az eredeti authornak jogos volt a fölháborodása: õ mást írt, és máshogyan. Alig két évvel késõbb, 1988-ban Harris megjelentette a Hannibal saga következõ darabját, a ma már thriller klasszikusnak számító A bárányok hallgatnakot, melyet ugyanebben az évben Bram Stoker-díjjal jutalmaztak, és melyben a kannibál pszichológus már kiharapta magának az egyik fõszerepet.

Az ifjú FBI tanoncot, Clarice Starlingot a FBI igazgatója, Jack Crawford hívatja magához. Crawford Starlingot azzal bízza meg, hogy töltessen ki egy tesztlapot Hannibal Lecterrel, az ismert kannibál sorozatgyilkossal. Az intézet igazgatója, Dr. Chilton már régóta feni a fogát Lecterre, de a doktort eddig még senkinek nem sikerült megtörni. Chilton az ifjú tanoncnak sem tanácsol mást, minthogy tartsa távol magát Lectertõl, mert a kannibál doktor igencsak szereti a saját játékát játszani és gúnyt ûzni az emberekbõl. Lecter azonban megtöri a csendet, és felajánlja Starlingnak, hogy segít neki elkapni Buffalo Billt, akitõl jelenleg az ország reszket. Cserébe csak annyit kér a lánytól, mesélje el neki az életét, és hogy miért sírnak a bárányok esténként Clarice álmában. Crawford végül kénytelen bevonni a lányt a Buffalo Bill üldözésébe. Bill következõ áldozatának nem mást szemelt ki, mint a szenátorasszony lányát, Catherine Martint. A kannibál doktor egy újabb lépést tesz: felajánlja segítségét Clarice-en keresztül a szenátornak ‑ elárulja a gyilkos nevét, ha átszállítják egy rendes börtönbe és használhatja a börtönkönyvtárat, láthatja a Napot.

Mint Harrisnek minden könyve, részeiben A bárányok hallgatnak is a valóságból táplálkozik. Azonban hiába lapozzuk fel a sorozatgyilkosok és bûnügyi történetek poros lexikonjait, konkrétan egyik eseményt és mészárost sem fogjuk megtalálni. Akárcsak a könyv, õk is többrétegûek, melyeket apránként kell lehántolnunk, hogy rájuk leljünk. Harris kriminalisztikában való jártasságát remekül példázza, hogy gyilkosait a kor legnépszerûbb henteseibõl önti egy egységes formába, ezzel parallel tökéletesen prezentálva azt, amirõl mindig megfeledkezünk: a legtöbb rémtettet a valóság szüli. Természetesen Harris „népszerû” és ismert karakterei kellõ mennyiségû kutatás árán azért beazonosíthatók. Nem véletlen, hogy Jame Gumb egy földbe ásott üregben éhezteti Catherine Martint (Gary M. Heidnik technikájára utal). Nem véletlen, hogy Buffalo Bill a megölt nõk bõrébõl ruhát készít magának, melyet aztán magára is húz (Ed Geinre utal).

Érdekes, hogy Harris bármennyire is jártas a kriminalisztikában, A bárányok hallgatnak végére mintha már a saját csapdájába esne: olyannyira túlbonyolítja a történetet, hogy a könyv megoldása és befejezése már-már inkább deus ex machina, mint Harris zsenialítása. „A lényeg az egyszerûség” – figyelmeztet minket és Harrist Hannibal. És Harris így is tesz. Clarice szinte egy csapásra megvilágosodik, és bár úgy tûnik, a véletlen oldja meg a problémákat, nekünk olyan érzésünk támad, mintha Harrist a kiadója nyaggatná, adja már le a kész kéziratot. Mintha 30 oldal elveszett volna a könyvbõl, és Harris inkább alkalmazza a véletlent és a sorsfordulatot, mint a könyvre eddig oly jellemzõ logikai következtetéseket és Hannibal enigmáit.

Legyen akármilyen gyors és véletlen a könyv befejezése, ez mit sem ront értékén. A személyiség- és jellemrajzok aprólékos kidolgozottságáról már messzirõl megállapítható, hogy Harris nem egy unalmas délutánján találta ki a történetet. A tetralógia elsõ és második darabja között eltelt 7 év alatt Harrisnek volt ideje rendesen átgondolni a cselekményt. Bár míg A vörös sárkány inkább épített a sorozatgyilkosok bemutatására, addig A bárányok hallgatnak már szívesebben foglalkozik az ifjú vidéki lány, Starling lelkiállapotának és gyerekkorának vizsgálatával. Ez esetben a serial killer kiléte és elméjének bemutatása szinte csak mellékes szál, és egyben ok arra, hogy Starling szimbolikus bárányai végre hallgassanak. Míg Jame Gumb (Buffalo Bill) a bárányok sírásának a motorja, addig Hannibal rá a fék. Hannibal a szükséges rossz ahhoz, hogy Starling bárányai végre hallgassanak, melyhez a doktor rejtvényei szolgáltatják a kapaszkodókat. Harris képes az egész mûvészeti tárházat felvonultatni Hannibal elméjébõl, hogy a lányt a célhoz juttassa, melyhez még egy szimbólumrendszert is kidolgozott. Bár egyes szimbólumok ma már elhasználódottnak tûnnek, Harris mégis képes új értelemmel megtölteni õket – elég csak a holttestek szájába helyezett gubókra gondolnunk. Csak mellesleg: a filmplakáton szereplõ halálfejes lepke, Salvador Dalí In Voluptas Mors címû miniatúrájára utal.

Dr. Hannibal „A kannibál” Lecter karaktere végül is olyan erõsre sikeredett, hogy Lectert olykor már Drakulához szokták hasonlítani. Bár a két mészáros megszületése között mintegy 100 év telt el, Hannibalt nyugodtan nevezhetjük a XIX. század Drakulájának. Hipnotikus személyisége, átfogó és kifogástalan mûveltségének köszönhetõen Harris egy újfajta gyilkossal ajándékozta meg a nemrég múlt századunkat. Azonban azt, hogy Lecter ennyire ismert lett a megszületése óta eltelt 20 év alatt, nem csak Harris képzelõerejének köszönhetjük, hanem Anthony Hopkinsnak is. Lectert ma már elképzelni sem lehet Anthony Hopkins nélkül ‑ nem véletlen, hogy a sorozat legújabb darabjából, a Hannibal ébredésébõl szinte hiányoljuk a színész óriás arcmimikáját, hamis kacsintásait, éhségre görbült szájának peremét, legyen akármilyen minõségû is Gaspard Ulliel alakítása.

KOMMENTEK