Stephen King - Christine

A felnõtté válás útja az elsõ olyan leküzdendõ akadály, amin minden fiatalnak kivétel nélkül át kell verekednie magát. Ki mások hátán taposva, ki talajtalanul, ki dacosan, ki pedig egy apró kis lehetõséget megragadva. Ez utóbbi Arnie Cunninghamre vall, aki egy hétköznapi kocsikázás közben megpillantotta a koszos Plymouth Fury-t. Mely Christine névre hallgat.

Stephen King 1983-ban megjelent lélektani horrorja kiemelkedõ sikert aratott mûfajában. Bár az újabb Locus-díjat ismételten nem az író kapta meg, mégis egy újabb szimbolikus szörnyeteggel bõvült a mûfaj eszköztára. Érdekesség, hogy King a Christine után 19 évvel megírta hasonló autószörnyeteg-történetét, a Rémautót, amit ennek a történetnek a folytatásaként könyveltek el. King, Christine címû mûvében a felnõtté válás emberpróbáló helyzeteit mutatja be a maga sajátos módján.

Arnie Cunninghamet egy örök vesztes, pattanásos, szemüveges srácként tartják számon az iskolában. Élete nagy részét atrocitásokkal és kirekesztéssel élte meg. Egyetlen barátja egy tipikus amerikai futballjátékos fiatalember, Dennis Guilder, aki jóban-rosszban mellette áll. Egyik autózgatós kiruccanásukkor Arnie felfigyel egy szörnyen elroncsolódott ’58-as Plymouth Fury-ra és elsõ látásra beleszeret. A gond csak az, hogy hiába veszi meg a csodajárgányt, nem lehet sokáig felhõtlenül boldog újdonsült szerelmével. A fiú elkezdi helyrepofozni a kocsit, miközben furcsamód kezdenek eltûnni a pattanásai, szemüveget sem kell már hordania, és ettõl egyre jóképûbb fiatalember válik belõle, s meghódítja az iskola egyik legszebb lányának szívét. Minden olyannak tûnik, mint egy gyönyörû mesében, de hamarosan kiderül, hogy az autó szörnyû titkokat rejt, mi több, önálló életet él, és bármire képes, hogy megvédje újdonsült gazdáját.

A Christine nagy részét a fõhõs jóbarátjának, Dennis Guildernek a szemszögébõl nézhetjük végig, miközben a szokványos felvezetés helyett hamar belecsöppenünk a történetbe. King a fejezeteket minden esetben egy slágerbõl szedett idézettel indítja, melyek mondanivalója megegyezik az adott rész témájával és sugallatával. A King-könyvek gyakori hibájaként felrótt hosszas körítésen most szinte átlebben az olvasó: a fõhõs szerelmi életének fejezetei kellemesek, aranyosak, miközben mindvégig gyanúsan ott motoszkál a vihar elõtti csend.

A könyv utolsó fejezetei felgyorsult, szörnyen feszült, sötét huzavonává alakulnak, ahol már nem biztos, hogy a mese jól fog végzõdni.

A mû fõ motívuma a felnõtté válás és a szerelmi háromszög bonyodalmainak szimbolikus bemutatása. Egy kissé laza, de szimpatikus fiatalember meséje egy szomorú, elveszett srácról, akinek élete egy csapásra megváltozik egy négykerekû csoda láttán. Egy olyan fiatalról, akinek nem jutott ki a gimis bulikból, szerelembõl és viszonzásból, miközben rendre fölmerül az olvasóban a kérdés: netán King önmagáról mintázta a fõhõst? Az ifjú végig menekülni próbál nehéz kamaszkorából újdonsült szerelmével, olyannyira, hogy szinte észre sem veszi, máris az autó korábbi gazdájára kezd hasonlítani. Ez a változás maga a felnõtté válás jelképe. Hirtelen magunk mögött hagyni a gyermekkort, majd belecsöppenni a nehézkes kamaszkorba, hogy azután végleg felnõttek legyünk. Magunkban hordozva a példaképek és önnön egyéniségünk összevarrt darabjait, pajzsként magunk elõtt tartva. Majd mindezt továbbadni a többi fiatalnak, mint ahogy Dennis Guilder tette, és utána elsüllyeszteni a fiókba. Mert itt célunk véget ért. A motor leállt.

A regénybõl 1983-ban a sikeres és legendás rendezõ, John Carpenter forgatott mozifilmet, ami ugyan kevésbé illeszkedik a történethez, mégis egy maradandó alkotás a horrorfilmek között. A filmben - a gyakori hitchcock-i suspense mellett - az izgalom maximális felfokozása és technofób elemek is helyet foglalnak. John Carpenter igyekezett a könyv világát mozgóképben megformálni, kitérni a mély tartalmakra. Ez olyannyira sikerült neki, hogy a film sötétebb és nyomasztóbb lett, mint maga a regény. A mozi az elejétõl a végéig egy hangulatos, de kegyetlenül pörgõ, igazi horror, ahol nem is az ijesztõ jelenetek az igazán félelmetesek, hanem maga a fõhõs, Arnie (Keith Gordon) ugrásszerû személyiségváltozása. A színész hátborzongatóan jól alakítja az autótulajdonos ifjú legényt. A rendezõ minden bizonnyal jól megdolgozta a szereplõgárdát, ugyanis szinte az összes szereplõ alakítása hiteles és élvezetes. A film jelenetei, beállításai és zenéje elképesztõen zseniálisak. És minden bizonnyal sosem fogjuk elfelejteni a lángoló Christine üldözését egy darabig.

Kétségtelen, hogy ez az egyik legnyomasztóbb és legsötétebb Stephen King regény. De ennek ellenére szórakoztató és néhol humoros, ezért nem érdemes kihagyni annak sem, aki nincs oda a hátborzongató történetekért. A többi Stephen King regénnyel egyetemben ez a mû is gazdag a bölcsességben. Ezért, aki szereti a kellemes borzongást, az ne menjen el a könyv mellett. Az viszont biztos, hogy egy darabig mélységes paranoiával ül majd kocsiba.

KOMMENTEK