Nemere Istvánnal beszélgettünk

Az írás szeretetérõl és az irodalomról Micheal Mansfield beszélgetett Nemere Istvánnal.

‑ Elõször egy udvarias kérdéssel kezdjük: Hogy van mostanság, Író Úr?

Köszönöm, jól vagyok, mivel sok a munkám. Azt hiszem, akkor érezném magam rosszul, ha nem írhatnék. Ritka rémálmaim egyike, hogy ülök valahol és NINCS MIT ÍRNOM. Egyelõre ez nem fenyeget, ezért vagyok jól.

‑ Hogyan ítéli meg az olvasói kultúra és az igény változását az ezredforduló utáni elsõ évtizedben?

Szerintem abszolút természetes, hogy minden változik, ez is. Méghozzá egyre gyorsabban változik. Az olvasók létszáma csökken, de az olvasás kultúrája megmarad (ezzel vigasztaljuk magunkat...) Ami az igényeket illeti, ismét csak természetes, hogy a más kultúrahordózók változtatnak az olvasási szokásokon és igényeken is. Ma már például alig találni közönséget több ezer oldalas regényekre, de találunk más mûfajokhoz olvasókat. Az írónak igenis feladata, hogy elébe menjen az igényeknek, lehetõleg mindig tudja, mire vannak „vevõk”, azaz olvasók. Ezt a szakemberek finomkodva témaérzékenységnek hívják, én viszont azt mondom, magától értetõdõen legyünk ilyenek. Folyamatosan figyeljük a körülöttünk zajló életet a politikától a tudományig, gazdaságtól a szociológiáig, és akkor magunk is megtaláljuk azokat a témákat és formákat, amelyek a legtöbb embert érdekelhetik.

‑ Úgy gondolom, az irodalmi ártatlanság kora lejárt. Ma mindent ki lehet, sõt, ki kell mondani. Így aztán éppen a finom sejtelmességet veszítjük el, a pátoszt, a titkokat. Hogyan látja a mai irodalom helyzetét, minõségét, erényeit és hibáit?

Nem érzem magam hivatottnak bírálatot mondani az egész mai irodalomról, õszintén bevallva jórészét nem is ismerem. Lehet, hogy az „irodalmi ártatlanság kora lejárt” – más szerzõk számára. Én mindig is szembementem a legtöbb áramlattal, és ebben az esetben sem érzem magamra nézve kötelezõnek ezeket az elveket. Úgy érzem, nálam továbbra is megmarad a pátosz és még inkább a titkok. Azt, hogy egyesek mindent kimondanak, és mindent leírnak, egyfelõl fölösleges fáradozásnak tartom, másfelõl az olvasó lebecsülésének, hiszen az irodalmi mûvek olvasása nem csak mechanikus tevékenység, nem csak a sorban egymás után következõ betûk és szavak értelmezése. Az olvasó az író partnere, egy – sokszor véresen komoly – játékban. Az olvasónak értenie kell az író célzásait, sejtetéseit, a közös élményekre való hivatkozásait. Értem ezalatt a közös történelmet, a jelenlegi közös helyzetünket, stb. Ha mindettõl megfosztják az irodalmi mûvet, a szerzõ mindent kimond és leír, akkor az irodalom olyan lesz, mint a szájbarágós filmek, amelyeken nem kell gondolkozni, és mindent készen kapunk. Ha a szerzõ trágár szavakat használ, az én szememben (aki ezeket még életemben soha, még élõ beszédben sem ejtettem ki a számon) degradálja önmagát, és magával rántja olvasóit is egy képzelt szakadékba. Ha az irodalom lemegy a napi élet legalsó szintjére, nem biztos, hogy ott hõsies, feltáró munkát végez. Úgy látom, hogy inkább fel kéne emelnie a „lenti”, amúgy trágárul beszélõ és gondolkodó olvasókat. Hisz ezért mûvészet az írás, nem?

‑ Megszoktuk Öntõl, hogy igen sok mûfajban szörfölget, és meglehetõsen otthon érzi magát sok területen, akár egy irodalmi világpolgár. Megkérdezhetem, hogy most éppen merrefelé kalandozik?

Ha az újságírók megkérdezik: „most min dolgozik, mester”, azt szoktam válaszolni, hogy „egy szép nagy barna íróasztalon”. Igazából arról van szó, hogy nem szívesen beszélek arról, amit éppen most írok. Ehelyett most inkább megpendítek néhány témát, amelyek hamarosan a könyvesboltokba kerülhetnek. Az egyik a magyar történelem árulóiról szól (vagy akiket annak tartottak a maguk idejében). Tudományos vagy kevésbé tudományos fantasztikum terén is várható majd egy ifjúsági regény: a 21. század és az ókori Egyiptom között vándorló fiatal idõutazókról. De karácsony elõtt megjelenik egy másfél éven át készült interjúkötetem is.

‑ Akik ismerik, tudják Önrõl, hihetetlenül munkabíró. Mi ennek a titka? Hogyan lehet rekordidõ alatt megírni és megjelentetni könyvet egy esetenként még mindig folyamatban lévõ, világszintû szenzációról?

A munkabírás titka a munka szeretete. Tudom, ez óriási frázisnak hangzik, de véletlenül igaz. Így dolgozni csak az tud, aki szinte mindennél többre tartja az írást. Meg a munkát. Ha az ember hisz abban, hogy van értelme annak, amit csinál – és én ebben a (tév)hitben élek vagy negyven éve – akkor sokra képes. Többre, mint mások.

Válasszuk el egymástól a „megírni”-t és a „megjelentetni”-t. Csak az elsõ függ tõlem. Ha történik valami olyan fontos a világban, ami biztosan érdekelni fogja a magyar olvasókat is, akkor két eset állhat elõ: vagy azonnal meg kell írni, minden mást félretéve, vagy „ráér” néhány hét alatt. Az elsõ eset volt a New York-i szept. 11., a második a Kurszk atom-tengeralattjáró balesete. Az elsõnél 10 napot kaptam a könyv megírására, miután azt mondtam, hogy ennyi elég lesz. Tegyük hozzá, amikor a leggyorsabban reagáló kiadó megrendelte a könyvet, amikor azok a bizonyos toronyházak még nem omlottak le. Akkor két napig bújtam a saját archívumomat, amit évtizedek óta gyûjtögetek, és utána nyolc nap alatt megírtam az errõl szóló dokumentumregényt. A második esetben ez több hetet vett igénybe. Hogy aztán mikor jelenik meg a könyv, arra már nincsen befolyásom.

‑ Örömmel vettük mindannyian, hogy a Tinta-Klubban, ebben az új keletû irodalmi tömörülésben magunk és céljaink mellett tudhatjuk az Ön támogatását. Miként értékeli az ilyen jellegû összefogást Magyarországon, és hogyan látja jövõjét?

Furcsa kettõsség van bennem. Gyermekkoromtól kezdve eredendõen igyekszem magam távol tartani mindenféle tömörüléstõl, társaságtól, szervezettõl, párttól, intézménytõl és szövetségtõl. Ezért aztán nem is vagyok tag szinte sehol. Én vagyok az, aki már az 1980-as évek elején megírtam az Élet és Irodalomban, hogy nálunk sincs szükség Írószövetségre, mert az írás egyéni munka, amely a fejekben zajlik, és az íróknak csupán jogvédelmi szövetségre lenne szükségük. De arra nagyon.

Ezek után úgy tûnik, mintha megváltoztak volna az elveim, amikor csatlakoztam a Tinta Klubhoz, de nem errõl van szó. Egészen más helyzetben vannak a fiatalok, akik – legalábbis eleinte – megérdemelnek valamiféle támogatást, "inkubátorházat", már csak azért is, hogy kiderüljön, ki érdemes a sikerre, kiben van tehetség. Az efféle támogatásoknak látom jövõjét, és csak ezeknek.

‑ Sokunknak meghatározóak voltak az Ön munkái. Olyan Tinta-Klub-tagot is ismerek, akit egyenesen az Ön tevékenysége késztetett írásra. De vajon Önnek feltették-e már a kérdést: ki és kik a kedvencei Nemere Istvánnak? Kiket olvas szívesen, kik az irodalmi példaképei?

A magyarok közül Mikszáth Kálmán a kedvencem – szeretnék tudni majd valaha úgy mesélni, mint õ. A kettesszámú kedvenc Gárdonyi Géza, a hármas számú Herczeg Ferenc. Fogadni mernék, hogy az utóbbiról a legtöbb fiatal vajmi keveset tud… Ami a külföldieket illeti, talán nem véletlenül hasonlítottak engem egy idõben többen is Graham Greene-hez, mert nagyon kedveltem az írásait, és lehet, hogy valami "átszûrõdött" a tudatomba.

‑ Beszéltünk már munkabírásról, és irodalomról a köbön. Engedjen meg egy személyes kérdést befejezésül. A temérdek munka között hogyan pihen, hogyan kapcsolódik ki Nemere István?

Igazából csak nagyon ritkán kell elutazni ahhoz, hogy az ember – ha csak egy-két órára is – kikapcsolódhasson. A munkamániás, íráskényszeres embernek, aki vagyok, soha nincs kikapcsolódása, hiszen elutazhat akár a világ végére, ez elõl nem menekülhet. Viszont a hely, ahol élek, ad bizonyos lehetõséget nap mint nap a kikapcsolódásra. Képzeljék el: egy tanya egy erdõ közepén. Hajnalban madárcsicsergésre ébredek, ha írok, a képernyõ fölött kipillantva látom az õzeket vonulni a kerítés mellett, ha kilépek az udvarra, kedvenc kutyáim, és szinte megszámlálhatatlan mennyiségû macskám vár, és látok vadnyulakat játszani a fák között, nagyon sok fácánt, gyönyörû fenyõfákat zölden még télen is. Élvezem a csendet, a jó levegõt. Nemere István így pihen(ne), ha nem azon járna folyton az esze, hogy ezt is, meg azt is, meg amazt is meg kell még írnia...

‑ Ez irigylésre méltó. Köszönöm a beszélgetést!

KOMMENTEK