John Cure-ral beszélgettünk

John Cure-ról manapság elég sokat lehet olvasni az interneten. Az író honlapján rendszeresen dícsérik az olvasók elsõ regényét, a Hontalan lelkeket, de vajon ki is valójában John Cure? Többek között errõl beszélgettünk a szerzõvel.

Mikor döntöttél úgy, hogy író akarsz lenni? Minek a hatására akartál író lenni?

Mindig is szerettem mesélni. Gyerekkoromban a kishúgomat és az unokahúgaimat rémisztgettem a történeteimmel. Késõbb az iskolában a legjobb barátommal szintén történeteket találtunk ki, amiket képregény formájában adtuk körbe az osztálytársainknak. Sokáig képregényeket készítettem, majd jött a gyerekkori nagy álom megvalósítása: a rajzfilmkészítés. Évekig tervezõként dolgoztam angol, német és amerikai rajzfilmekben.  Továbbra is jöttek a sztorik, a különbözõ ötletek. Igazából minden az alkotásról és a történetmesélésrõl szólt az életemben. Középiskolás éveim után elkezdtem aktívan írni. Persze nem tudhattam, valaha lesz-e egynél több olvasója a történeteimnek, de azért nagyon kitartó voltam. Akkoriban még nappal segédmunkásként dolgoztam egy építkezésen, éjszaka pedig írtam. Rájöttem, hogy minden pillanatát élvezem a betûvetésnek. Éveken keresztül kerestem egy kifejezési formát, amit igazán nagy szenvedéllyel tudok alkalmazni. Végül az írásban találtam meg önmagam.

A horrorisztikus irodalomnak hazánkban nincsen olyan nagy kereslete, mint külföldön. Talán még annyira nem is elfogadott. Miért pont ebben a mûfajban írod akkor a mûveid? Nem túl merész vállalkozás ez?

Nem tartom merész vállalkozásnak. Egy író csak olyan történetet vessen a papírra, amit maga is szívesen elolvasna. Jól érzem magam a misztikus történetek birodalmában. A titokzatos, ismeretlen világ nagy szabadságot biztosít egy alkotónak. Ez valóban egy kimondottan amerikai mûfaj, de hiszem, hogy egy írónak fel kell építenie a saját olvasótáborát. Ha a történet magával ragadja az olvasót, és azonosulni tud a szereplõkkel, akkor olyan emberrel is meg lehet szerettetni a mûfajt, aki elõtte idegenkedett tõle. A misztikus irodalomnak van jogosultsága hazánkban. A piacot viszont saját magunknak kell megteremteni, akár olyan kezdeményezésekkel, mint a Tinta-Klub.

Bret Easton Ellis azt írja Holdpark címû könyvében, hogy „Egy regénynek álomnak kell lennie.” Szerinted milyennek kell lennie egy jó regénynek?

Nagy rajongója vagyok Ellisnek. Alig pár hónapja fejeztem be az említett könyvet, így akár azt is mondhatnám, egy jó könyv legyen olyan, mint a Holdpark. (nevet) Nem tudom, milyen a jó könyv, mert minden könyv jó, ami megtalálja az olvasóit. Fontos, hogy kiragadja az embert a valóságból, elfeledtesse vele a hétköznapokat. Az olvasó pár órára, esetleg napra ott éljen és együtt lélegezzen a szereplõkkel, ahogyan azt az író is tette hónapokon keresztül, amíg megírta. A jó regényhez erõs karakterek kellenek, akik olyanok, mintha mindig is ismertük volna õket. Az olvasó könnyen tudjon velük azonosulni. Elengedhetetlen a jól felépített dramaturgia és a filmszerû leírás. A jó regény pedig egy erõs kapocs az író és az olvasó közt.

Elsõ regényedet, a Hontalan lelkeket már régebben megírtad. Miért vártál ilyen sokáig a megjelentetésével?

A megírása után jó pár kiadónak elküldtem a kéziratot. Néhányan érdeklõdtek, és volt, aki kiadási szándékáról is biztosított, de szokás szerint halogatták a megjelentetést. Aztán az én életem változott meg nagyon. A munka, amibe akkor kezdtem, teljes embert igényelt. Éjjel-nappal dolgoztam. Így gyakorlatilag évekig nem volt még szabad hétvégém sem. Nem akartam, hogy a regény megjelenése után ne tudjak a promócióval foglalkozni, és azt sem tartottam volna szerencsésnek, ha a bemutatkozást követõen nem tudok évente új könyvvel megjelenni. 2006-ban érkezett az életem arra a pontra, hogy ezt fel tudjam vállalni.

Stephen King hatása igencsak érezhetõ a regényen és a stílusodon is. Elég csak a könyv kisvárosi helyszínére gondolnunk. Tisztelgés ez szerzõtársad elõtt?

Ez pontosan így van. A kisvárosi helyszín is tudatos, hiszen King és a mûfaj egyik sajátossága. Igaz, a tipikus amerikai kisvárosból hamarosan megpróbálom európai nagyvárosokba és akár magyar helyszínekre hozni a történeteket. King könyvein nõttem fel. Neki köszönhetem a mûfaj szeretetét. Úgy mesél, ahogy soha senki. Ezért akaratlanul is nyomot hagy a munkáimon. Persze igyekszem megtalálni egy egyedi elbeszélési módot. Tudom, hogy jó úton haladok, de azt is, hogy sokat kell még tanulnom.

Többen is várják már a regény folytatását, mivel nincsenek végleg elvarrva a szálak. Mikor szándékozol folytatni az Edgar’s Hill-i kalandokat?

Az eredeti tervem az volt, hogy várok legalább tíz évet, hogy Robin, a könyv egyik kulcsfigurája felnõjön a rá váró feladatokhoz és veszélyekhez. Azt szerettem volna, ha valós idõben is úgy múlnak az évek, ahogy a folytatásban. Ma már világosan látom, hogy hamarosan meg kell, hogy írjam, mert valóban egyre többen jelzik, hogy nagyon várják a folytatást. Ami biztos, hogy most két másik történet foglalkoztat, és csak lassan körvonalazódik a trilógia második része, de nyugodtan mondhatom, 2008-ban a Hontalan lelkek folytatását fogom írni.

Nem is olyan régen jelent meg a Pirkadatra várva novelláskötet, melyben három új történeted is szerepel. Hogy ismerkedtetek meg Michael Mansfielddel, a Tinta Klub atyjával?

Szlobodnik „Szlobo” Gábor hívta fel a figyelmemet az akkor szervezõdõ csapatra, majd maga Mansfield is megkeresett levélben. Szerencsére nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot és célkitûzéseket, ami nem volt nehéz, hiszen egy vérbõl vagyunk és ez egy nagyon erõs kapocs köztünk. Ma már elmondhatom, hogy Mansfielddel nagyon jó barátok lettünk és szinte napi kapcsolatban vagyunk. Úgy gondolom, megfelelõ szakmai alázattal sokat tudok tanulni azoktól az emberektõl, akik most körülvesznek. Ennél fontosabbat jelenleg elképzelni sem tudok.

Lehet már tudni valamit a kötet fogadtatásáról?

Szakmai körökbõl nagyon jó visszajelzések jönnek. A kiadvány rendre elismerõ kritikákat kap. Olvasói visszajelzés még kevés van, de azok is nagyon elismerõk.

Õsszel író-olvasótalálkozókra indulunk, és több városban is felbukkanunk majd, hogy közvetlenebb, személyesebb kapcsolatunk legyen az olvasóinkkal.

A kötetben az elsõ történetedrõl, A vámpír anatómiájáról nekem elõször Anne Rice Interjú a vámpírral címû könyve jutott az eszembe. Mennyire helytálló ez?

Erre még nem gondoltam. Az elbeszélés egy késõ éjszakán egyszerû stílusgyakorlatnak indult, aztán annyira megtetszett a szituáció, hogy megpróbáltam mélyebbre ásni benne. Szokás szerint feltettem a kérdéseimet. Ki ez a férfi? Mit keres egy kihalt és veszélyes utcán éjszaka? Miért éhezik? Hogy került ide? Mit akar? Aztán egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, mi történik akkor, ha egy vámpírnak teher az öröklét, az örökös vérszomj? Elképzelhetõ, hogy az Éjszaka Ura szenved, egy megtört és reményvesztett alak, aki legszívesebb meghalna, de nem tud, hiszen örök életet kapott „ajándékba”. Szerettem volna, ha nem az Éjszaka Urát látjuk a vámpírban, hanem valakit, akinek menekülés az élete, aki örökös rejtõzködésre kárhoztatott.

Mint ahogy A vámpír anatómiájában, úgy a kötet következõ történetében is az emberi elmébe engedsz minket bekukkantani. Igaz, inkább egy paranoiás ember elméjébe. Honnan jött ez a gondolat, és maga a történet?

Az emberi elme az egyik legérdekesebb téma. Az Utolsó szál esetében egy olyan elbeszélést akartam írni, amiben szerettem volna felhívni a figyelmet arra, milyen kiszolgáltatott lehet valaki a saját elméje csapdájában. A tudatmódosító szerek hatására elveszíthetjük a kontrollt és a félelemérzetet, ami természetes velejárója az életünknek, és bizonyos esetekben az életünket mentheti meg. Szándékosan nem használtam pontos helyszínleírást, és a karaktereket sem dolgoztam ki. Nevük sincs. Egy férfi és egy fiú, akik akárkik lehetnek, bárhol az országban. Arctalan alakok. Ebben a történetben az érzések, a gondolatok, valamint a párbeszédek a fontosak, nem a karakterek.

Mint ahogy megfogalmaztad: Az emberi elme az egyik legérdekesebb téma. Szerinted miért?

Mert nagyon izgalmas és kimeríthetetlen téma. Mindig arról írok - és minden írásom alaphelyzetét az szüli -, ami leginkább foglalkoztat az adott pillanatban.  A lélek és az emberi elme a legcsodálatosabb dolog a világon. Minden a fejünkben dõl el. Ha valamit igazán akarunk, azt véghez tudjuk vinni, de ugyanúgy képes gátolni is bennünket a negatív gondolkodás.

Mikorra várható a következõ könyved megjelenése?

A Gonosz új arca eredetileg áprilisban jelent volna meg, de a Pirkadatra várva antológia és a Tinta-Klub fontosabb és nemesebb cél volt a saját könyvemnél. Egy nagyon ütõs és tehetséges csapat jött össze! Számítottunk egymásra, és ez már önmagában fantasztikus érzés volt. Ha minden jól alakul, akkor karácsonyra megjelenik az új John Cure könyv.

Esetleg elárulnád, mire számítsunk majd benne?

Nem szoktam elõre elmesélni, így most sem teszem. Mûfaját tekintve izgalmas és feszített tempójú misztikus pszicho-thriller lesz. Ha valakit érdekel, a John Cure Online-on (www.johncure.com) megtalálható egy rövidke ismertetõ, és hamarosan részletek is felkerülnek a készülõ regénybõl. 

Köszönjük az interjút!

Én is köszönöm.

KOMMENTEK