Jeff Lindsay - Dexter dühödt démonai

Nappal sármos rendõrségi szakértõ. Éjszaka brutális sorozatgyilkos. Mintha csak visszarepültünk volna a ’80-as évek trash film plakátjaihoz. Bár adott ez a kissé bugyuta szöveg, a végeredmény azonban mégsem ennyire siralmas.

Dexter Morgant kiskorában egy súlyos trauma érte. Anyját megölték, és a kis Dexter napokig volt kénytelen a holttesttel és több tonnányi vérrel együtt maradni. A helyszínre kiérkezõ rendõr örökbe fogadja a kisfiút, aki azonban pár év elteltével elõször kisebb, majd nagyobb állatokat kezd öldösni. A nevelõapa hamar felismeri a fiúban megbúvó Sötét Utast, és úgy dönt, ha Dexternek lételeme a gyilkolás, akkor azt állítsa a jó ügy oldalára. Fiának megtanítja, hogyan rejtse el önmagát, hogyan illeszkedjen be az emberek közé, miközben más gyilkosok után kutat, hogy levadássza õket.

Napjainkban Dexter már felnõtt férfi és a Miami Rendõrség szakértõjeként dolgozik. Az egyik nap egy sorozatgyilkos bukkan fel Miamiban, akinek módszerében mintha saját munkáját és saját magát vélné felfedezni. Dexter úgy gondolja, meg kell állítani ezt a gyilkost is, miközben saját démonait is ki kell elégítenie.

Bármennyire is szeretnénk alátámasztani a kötet elején található idézetek tartalmát, mégsem jelenthetjük ki egyértelmûen, hogy a regény és a történet teljes valójában eredeti lenne. Sajnálatos módon ez egyáltalán nem igaz. Bár Lindsay nem fedi fel hõsének valódi alapjait, az élelmesebb olvasóknak igencsak hamar feltûnnek a hasonlóságok Dexter figurája és Bret Easton Ellis Patrick Batemanje között, akire a könyvbõl készült sorozat elsõ évadában többször is tesznek egy-egy utalást. Azonban amíg Ellis regénye és karaktere egy absztrakt szimbóluma a mai társadalomnak, addig Lindsay regénye csak a karakter jellemvonásait plántálja egy szokványos krimi bõrébe - Dexter Batemantõl a hideg és érzéketlen monológokat, a teljes érzelemmentességet és a gyilkosságok mûvészi kivitelezésében való gyönyörködéseket kölcsönzi. Lindsay azonban nem csupán Ellistõl kölcsönöz, hanem egy másik, pár évvel korábban megszületett mészárostól, a kannibál Hannibal Lectertõl is vesz át tulajdonságokat. Akárcsak Lecter, Dexter is a rendõrség egyik szakértõjeként dolgozik; Deborah, Dexter mostohatestvére akár a filmadaptációban Jodie Foster által alakított Clarice Starling mása is lehetne – ahogy Hannibal segíti Starlingot az elõrejutásban, úgy támogatja Dexter a kishúgát. És bár Lindsay antihõse a „nagyok” egy parafrázisaként értelmezhetõ, a Dexter dühödt démonai mégis egy felemás alkotás marad.

A szerzõnek van még mit tanulnia a karakterteremtés mezején, hiszen Dexteren kívül egyetlen szereplõ sincsen rendesen kifaragva, még Dexter nevelõapja sem, ami egy jó mellékszáli történet lehetett volna a regényben. Valószínûleg így érezhettek a sorozat írói is, mivel míg a regény igencsak hanyagolja a karakterek egyéni sorstörténeteit, addig a sorozat készítõi ráfekszenek ezekre a kis mellékszálakra, és nem kis izgalmakat teremtenek ezzel. Bár Lindsay mondhatná azt, hogy így legalább a folytatásokban tud majd újat és újat mutatni, ez igencsak gyenge érv lenne. A sablonos mellékkarakterek (törtetõ rendõrfõnök, szexista kínai, feleségét verõ férj, stb.) mindegyikében rengeteg lehetõség rejlik, azonban Lindsay ezt nem veszi észre, helyette inkább az egész mûvet antihõsének gondolataira pazarolja, ami ugyan rendkívül izgalmas és érdekes, mégis kevésnek bizonyul. Az olvasóban olyan érzéseket kelt a szerzõ, mintha az eredeti regénynek csak egy gyorsírásban lefutatott vázlatát olvasná, mintha legalább 300 oldal hiányozni a kész anyagból, ami - teszem hozzá - a sorozatban mind-mind benne van. De legalább ugyanilyen ötlettelen, hogy a regényben a Dexter által levadászott sorozatgyilkosok száma összesen három fõt tesz ki.

Ami azért mégis pozitívumként könyvelhetõ el Lindsay és könyve számára, az az, hogy rendkívül szórakoztató, olvastatja magát minden egyes sor. Lindsay remekül kimunkált stílusban vési a betûket, mely valószínûleg köszönhetõ színdarabírói elõéletének, bár a dialógusok néhol igencsak buták (gondolok itt a könyv elején található párbeszédre, amit Dexter egy gyerekgyilkos pappal folytat). A szerzõnek kissé többet kellett volna gondolkodnia a történet szálain és a befejezésen, mely szintén elég sablonosra sikerült (elvileg a könyvbõl készült sorozat második évadja már nem Lindsay könyvét vette alapul.)

Lindsaynek azonban sikerül az, ami nem minden szerzõnek. Dextert, akármennyire is egy szörnyeteg, a kötet végére sikerül megszerettetnie velünk, olyannyira, hogy már szurkolni kezdünk neki, hogy csillapítsa dühödt démonait. A rokonszenves Dexter egyrészt köszönhetõ Lindsay kimondottan fekete és fanyar humorának, vagyis azoknak a monológoknak, melyeket a szerzõ antihõsének szájába ad, másrészt annak, hogy Dexter akármennyire is csak egy gyilkos, õ is ugyanazokkal a problémákkal küzd a mindennapi élet forgatagában, mint mi. Természetesen csak átvitt értelemben.

KOMMENTEK