Jeff Lindsay: Dermedt, dacos Dexter (részlet)
szerző: Jeff Lindsay | megjelent: 2008-09-25 13:25:00 | címkék: horror, irodalom, krimi, könyv, könyvmegjelenés | kommentek száma: 0 | tulajdonos: darkcornersAz Agave Könyvek szeptember 25-én jelenteti meg Jeff Lindsay Dermedt, dacos Dexter címû regényét. Ebbõl az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashatjátok el most a regény elsõ fejezetét.
| hirdetés |
KEZDETBEN
AZ emlékezett a meglepõdésre, majd a zuhanásra, de semmi másra. Ezután AZ csak várt.
AZ nagyon hosszú ideig várakozott, de ez nem esett nehezére, mivel nem voltak emlékek, és még semmi nem sikoltozott. Úgyhogy AZ nem tudta, hogy várakozik. AZ akkor még nem tudta, hogy õ bármi is lenne. AZ csak úgy volt, anélkül, hogy képes lett volna az idõt mérni, anélkül, hogy egyáltalán fogalma lett volna az idõrõl.
Úgyhogy AZ várt és figyelt. Eleinte nem akadt sok megfigyelnivalója; tûz, sziklák, víz, majd idõvel pár kis csúszómászó dolog, amik kicsit késõbb változni és nõni kezdtek. Nem csináltak túl sok dolgot, csak megették egymást és szaporodtak. De akkor még nem volt összehasonlítási alap, úgyhogy egyelõre ez is elégnek bizonyult.
Telt az idõ. AZ figyelte, ahogy a kis dolgok és a nagy dolgok céltalanul gyilkolták és megették egymást. A megfigyelésben nem igazán lelt örömöt, mert semmi más dolga nem akadt, õk pedig egyre többen lettek. De úgy tûnt, AZ a megfigyelésen kívül semmire nem volt képes. Úgyhogy AZ eltûnõdött: miért figyelem én mindezt?
AZ nem látta értelmét semminek, ami addig történt, és semmit nem tudott tenni, mégis létezett, és figyelt. AZ nagyon sokáig gondolkozott errõl, de nem jutott semmire. Akkor még lehetetlen volt belegondolni ebbe; a létezés koncepciója még nem nyert értelmet. Akkor még csak AZ létezett, és õk.
Belõlük nagyon sok volt, egyre több, serényen gyilkoltak és ettek és kopuláltak. De AZ-ból csak egy volt, és AZ semmi hasonlót nem csinált, úgyhogy AZ azon is elkezdett töprengeni, vajon ez miért van így. Miért volt AZ más? Miért különbözött AZ annyira minden egyébtõl? Mi volt AZ, és ha AZ tényleg valami, akkor nem kellene valamit csinálnia?
Még több idõ eltelt. A megszámlálhatatlan változó kis csúszómászó dolog lassan egyre nagyobb lett, és egyre ügyesebben gyilkolták egymást. Eleinte ez érdekes volt, de csak a finom kis különbségek miatt. Kúsztak, ugrottak, és rávetették magukat a másikra, hogy megöljék – az egyik konkrétan átrepült a levegõn, hogy gyilkoljon. Nagyon izgalmas. De és akkor mi van?
AZ-t kezdte idegesíteni ez az egész. Mi az értelme ennek az egésznek? AZ a része kellene legyen annak, amit megfigyel? Ha nem, akkor miért figyel itt AZ?
AZ eltökélte, hogy kideríti a létezése célját, bármi is legyen az. Úgyhogy ettõl fogva miközben megfigyelte a kis dolgokat és a nagy dolgokat, azt is tanulmányozni kezdte, hogy AZ vajon miben különbözik tõlük. Az összes többi dolognak ennie és innia kellett, különben meghaltak. És még ha ettek és ittak is, elõbb-utóbb akkor is meghaltak. AZ nem halt meg. AZ csak létezett és létezett. AZ-nak nem volt arra szüksége, hogy egyen vagy igyon. De szép lassan AZ ráébredt, hogy neki is szüksége volt… valamire; de mire? AZ érezte a szükséget, érezte, ahogy egyre nõ, de nem lett volna képes meghatározni, mi is az; csak annyit tudott, hogy valami hiányzik.
Miközben tovamasíroztak a pikkelyek és tojások korszakai, nem született meg a válasz. Ölj és egyél, ölj és egyél. Mi értelme van ennek? Miért kell végignéznem, amikor semmit nem tehetek? AZ egyre keserûbb lett az ettõl egésztõl.
Majd egy szép napon egyszer csak egy vadonatúj gondolat merült fel benne: hogyan keletkeztem?
AZ már rég rájött, hogy a tojások, amelyekbõl a többiek kikeltek, a kopuláció termékei. De AZ nem tojásból kelt ki. Semmi nem kopulált, hogy létrehozhassa AZ-t. Amikor AZ öntudatára ébredt, semmi nem létezett, ami kopulálhatott volna. AZ az elsõ, és – úgy tûnik – örökkévaló volt, leszámítva a zuhanás homályos és kellemetlen emlékét. De minden más vagy kikelt, vagy megszületett. AZ nem. És ettõl a gondolattól a fal AZ között és köztük láthatóan sokkal nagyobbra nõtt, elképzelhetetlen magasságokat kezdett ostromolni, tökéletesen és véglegesen elkülönítve AZ-t tõlük. AZ egyedül volt, teljesen és véglegesen egyedül, és ez fájt. AZ részt akart venni valamiben. Csak egy AZ van – nem kellene valami módot találni arra, hogy AZ kopulálhasson és szaporodhasson?
És ez a gondolat hirtelen egyre fontosabbnak kezdett tûnni; TÖBB AZ. Minden más tudott magából többet csinálni. AZ is többet akart csinálni.
Szenvedett; figyelte az értelmetlen dolgokat, a maguk kuszán kavargó létezésében. Egyre nõtt benne a neheztelés, majd haraggá változott, végül pedig a harag dühbe csapott át, amit az ostoba, céltalan dolgok és azok végeérhetetlen, bárgyú, értelmetlen, sértõ létezése iránt táplált. És ez a düh egyre nõtt és gennyesedett, míg egy szép napon AZ már nem bírt vele tovább. Anélkül, hogy egy pillanatra is belegondolt volna, mit tesz, AZ felegyenesedett, és rávetette magát az egyik hüllõre, hogy valami módon szétzúzza. És akkor egy csodálatos dolog történt.
AZ bekerült a hüllõbe.
Látta, amit a hüllõ látott, érezte, amit az érzett.
AZ hosszú idõre teljesen megfeledkezett a dührõl.
Úgy tûnt, a hüllõ nem vette észre, hogy lett egy potyautasa. Továbbra is öléssel és a kopulálással töltötte napjait, AZ pedig vele tartott. Nagyon érdekes volt jelen lenni, amikor a hüllõ megölte valamelyik kisebb dolgot. Kísérletképpen AZ átment az egyik kisebb dologba. Abban lenni, amelyik öl, szórakoztatóbb volt, de nem elég ahhoz, hogy bármilyen értelmes gondolatot ébresszen. A haldoklóban lenni nagyon érdekes volt, és gondolatébresztõ is, de ezek a gondolatok nem voltak túl vidámak.
AZ egy darabig élvezte ezeket az új élményeket. Ugyan AZ képes volt érzékelni ezeknek a dolgoknak az egyszerû kis érzelmeit, azok nem mutattak túl a zavarodottságon. Továbbra sem vették észre AZ-t, fogalmuk sem volt, hogy… Ami azt illeti, egyáltalán semmirõl nem volt fogalmuk. Úgy tûnt, egyszerûen nem képesek fogalmakat alkotni. Annyira korlátoltak voltak – és mégis éltek. Volt életük, de nem tudtak róla, és azt sem tudták, mihez kezdjenek vele. Ez nem tûnt igazságosnak. És AZ nemsokára megint unatkozni kezdett, és megint egyre haragosabb lett.
Végül pedig, egy szép napon megjelentek a majmok. Eleinte nem tûntek túl ígéretesnek. Kicsik voltak, gyávák és zajosak. De AZ végül észrevett egy apró kis különbséget: a majmoknak volt kezük, amivel elképesztõ dolgokra voltak képesek. AZ figyelte, ahogy õk is észreveszik a kezüket, és elkezdik használni. Nagyon sokféle vadonatúj dolgot kezdtek vele csinálni; maszturbáltak, megcsonkították egymást, és elvették vele az ételt saját, kisebb termetû társaiktól.
AZ-t elbûvölte a dolog, és teljes figyelmét rájuk fordította. Figyelte, ahogy megütik egymást, majd elszaladnak és elbújnak. Figyelte, ahogy lopnak egymástól, de csak akkor, amikor senki nem néz oda. Figyelte, ahogy rettenetes dolgokat csinálnak egymással, majd úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna. És miközben AZ figyelt, csodálatos dolog történt, most elõször: AZ elnevette magát.
És miközben AZ nevetett, megszületett egy gondolat, és vidámságba burkolva a fényre bukkant.
AZ azt gondolta: ezzel együtt tudnék élni.
1. FEJEZET
Miféle Hold ez? Nem az átütõ boldogság ragyogó és fényes holdja, semmiképpen. Ó, valóban húz és nyöszörög és tündököl, ahogy olcsó, hatásvadász módon elripacskodja, amit igazából tennie kellene, de nincs súlya a játékának. Ennek a Holdnak nincs szele, ami átrepíthetné a húsevõket a boldog éjszakai égbolton, egyenesen a suhintások és sikolyok extázisába. Ez a Hold ehelyett szégyenlõsen pislákol be egy nyikorgós, tiszta ablakon, egyenesen egy nõre, aki vidáman és hetykén ücsörög a kanapé szélén, és virágokról, szendvicsekrõl, illetve Párizsról beszél.
Párizsról?
Igen; teljes holdvilágképû komolyságával Párizsról beszél azzal a nyúlós, szirupos hanghordozásával. Párizsról beszél. Megint.
Szóval miféle Hold lehet ez egyáltalán, azzal a már-már lélegzet-visszafojtott mosolyával és a puccos csipkével maga körül? Erõtlenül kalapál az ablakon, de nem igazán tud keresztültörni a negédes turbékoláson. És miféle Sötét Bosszúálló tud nyugodtan ott ülni a szoba túlsó végében, ahogy most szegény Deliráló Dexter teszi, figyelmet imitálva, miközben holdkóros ábrándozásba merül?
Ez csak a mézeshetek romantikus holdja lehet – itt bontogatja a szoba éjszakájában az anyakönyvezett egyesülés lobogóját, ami alatt mindenki összegyûlhet, hogy harsonaszóra ismét a templomba vonulhassunk, kedves barátaim, mert Daliás, Délceg Dexterünk megházasodik. Felrángatták az üdvösség szekerére, amelyet a bájos Rita húz, aki, mint kiderült, egész életében arra vágyott, hogy láthassa Párizst.
Esküvõ, nászút Párizsban… valóban létezik olyan kontextus, amiben ezek a szavak a mi Könyörtelen Kísértetünkre vonatkozhatnak?
Magunk elé tudnánk képzelni a színjózan, szenvelgõ szadistánkat, szabadlábon egy valódi templom, valódi oltára elõtt Fred Astaire-frakkjában és -nyakkendõjében, amint gyûrût húz a fehérbe burkolt ujjakra, miközben a gyülekezet szipogva mosolyog? Majd Dextert, a Démont bermudanadrágban, amint tátott szájjal bámészkodik az Eiffel-toronynál, és café au laitot szürcsölget a Diadalív alatt? Amint vidáman, kéz a kézben andalog a Szajna-parton, amint üres tekintettel bámulja a csiricsáré nippeket a Louvre-ban?
Azt természetesen nem tartom lehetetlennek, hogy egyszer elzarándokoljak a Rue de Morgue-hoz, a sorozatgyilkosok szent helyéhez.
De szedjük most össze a komolyságunkat egy pillanatra: Dexter Párizsban? Elõször is, az amerikaiakat beengedik még egyáltalán Franciaországba? És még ha igen is, Dexter Párizsban? Nászúton? Hogy jutna ilyen elcsépelt ötlet olyasvalaki eszébe, aki Dexter éjsötét életszemléletével rendelkezik? Miért gondolna házasságra egy olyan ember, aki a szexet nem tartja izgalmasabbnak a kettõs könyvelésnél? Röviden: mindenre, ami szentségtelen, sötét és végzetes – létezhet, hogy Dexter komolyan ezt szándékozná tenni?
Csupa nagyszerû, logikus kérdés. És ami az igazat illeti, nem könnyû õket megválaszolni, még magamnak sem. Ennek ellenére itt vagyok, alávetve magam Rita távol-keleti kínzóeszközökhöz hasonlatos tervezgetésének, miközben azon töprengek: hogyan fogja ezt Dexter végigcsinálni?
Hát jó. Dexter végig fogja ezt csinálni, mert muszáj neki; részben azért, hogy fenntartsa, sõt, tökéletesítse az oly nélkülözhetetlen álruháját, ami megóvja attól, hogy a világ úgy általában megláthassa, milyen is õ valójában, ami még a legjobb esetben sem olyasvalami, amit bárki is szívesen látna az asztal túloldalán, amikor kialszanak a fények – különösen, ha az asztalon evõeszközök is vannak. És természetesen, rengeteg gondos munkát kíván annak megakadályozása, hogy kiderüljön, miszerint Dextert a Sötét Utas vezeti, egy selymesen suttogó hang az árnyékos Hátsó Ülésrõl, ami idõrõl-idõre elõremászik a volánhoz, hogy elvigyen minket az Elképzelhetetlen Dolgok Vidámparkjába. Nem lenne annak jó vége, ha a birkák megtudnák, hogy Dexter a farkas közöttük.
Úgyhogy munkához látunk, én és az Utas, nagyon keményen fogunk dolgozni a álruhánkon. Az elmúlt pár évben Daliás Dextert viseltük, amit arra terveztek, hogy vidám, és legfõképpen normális képet mutasson a külvilág felé. Ebben az elbûvölõ elõadásban Rita alakította a Barátnõ szerepét, és ez sok tekintetben ideális megoldásnak bizonyult, mivel õt is csak annyira érdekli a szex, mint engem, ugyanakkor vágyott egy Megértõ Úriember Társaságára. Dexter pedig valóban megértõ. De nem ám az embereket, romantikát, szerelmet, és a hasonló baromságokat érti meg. Nem. Amit Dexter megért, az a végsõ konklúzió halálos gúnymosolya, annak a módja, ahogy Miami ó-de-sok jelöltje közül meg lehet találni azokat, akik kétségkívül megérdemlik, hogy felkerüljenek Dexter szerény Dicsõségtáblájára.
Ez egyáltalán nem biztosíték arra, hogy Dexter elbûvölõ társaság lenne; az elbûvölés tudományát hosszú évekig kellett gyakorolnia; modora teljes mértékben profi laboratóriumi mûtermék. De lám, itt van szegény Ritánk – egy rettenetesen szerencsétlen és erõszakos elsõ házasság túlélõje –, aki nem tudja megkülönböztetni a margarint a vajtól.
Mindez szép és jó. Az elmúlt két évben Dexter és Rita gyönyörû rendet vágott Miami társadalmi életébe, mindenhol feltûntek és babérokat arattak. De ezt követõen egy sor olyan esemény eredményeképpen, amelyeket ismerve egy jobb felfogóképességû megfigyelõben legalábbis bizonyos kételyek ébrednének, Dexter és Rita véletlenül eljegyezték egymást. És minél többet agyaltam azon, hogyan húzhatnám ki magamat ebbõl a nevetséges csávából, annál erõsebbé vált bennem a meggyõzõdés, hogy ez a leglogikusabb lépés a színjátékom alátámasztása szempontjából. Egy nõs Dexter – egy Dexter, két instant gyerekkel! – minden bizonnyal a lehetõ legtávolabb áll attól, hogy annak tûnjön, ami õ valójában. Kvantumugrás egyenesen a humán kamuflázs újabb szintjére.
És ott van a két gyerek is.
Talán furcsának tûnik, hogy valaki, aki csak az embereken végzett élveboncolás iránt táplál szenvedélyes érzelmeket, örömét lelheti Rita gyermekeinek társaságában, de tényleg örömét leli. Mármint örömömet lelem. Természetesen nem morzsolok el rejtett könnycseppeket a pelenkák vagy kiesett tejfogak gondolatára, mivel az ilyesminek elõfeltétele lenne, hogy képes legyek érzelmekre, én pedig egész jól megvagyok e mutáció nélkül is. De nagy általánosságban sokkal érdekesebbnek találom a gyermekeket, mint idõsebb rokonaikat, és különösen bosszant, ha valaki nekik árt. Konkrétan meg szoktam keresni azokat, akik ilyesmire vetemednek. És amikor megtalálom ezeket a ragadozókat, és minden kétséget kizáró bizonyítékot szerzek arra, hogy valóban azt csinálják, amit csinálnak, gondoskodom róla, hogy soha többet ne tudjanak ilyesmit tenni – méghozzá boldogan gondoskodom róla, mivel örömömet nem kisebbíti lelkiismeret furdalás.
Úgyhogy Rita elõzõ, katasztrofális házasságából származó két gyermeke egyáltalán nem tántorított el a házasság gondolatától, különösen miután nyilvánvalóvá vált, hogy szükségük van Dexter speciális nevelési gyakorlatára ahhoz, hogy biztonságosan becsatolva tudják tartani a saját külön bejáratú Sötét Utasukat a maguk kényelmes Sötét Gyerekülésében, amíg elég idõsek nem lesznek ahhoz, hogy megtanuljanak vezetni. Feltételezhetõen a drogfüggõ édesapjuk jóvoltából Astort és Codyt sújtott emocionális és fizikai bántalmazás eredménye volt az, hogy õk is a Sötét Oldalt választották, csakúgy, mint én. És most az Én Gyerekeim lesznek, úgy hivatalosan, mint lelkileg. Ez már majdnem elég is volt ahhoz, hogy úgy érezzem, talán mégis van valami értelme és jelentõsége az életnek.
Szóval jó néhány meglehetõsen jó oka van Dexternek arra, hogy végigcsinálja a dolgot. No, de Párizsban? Nem tudom, honnan jöhetett ez, ez a meggyõzõdés, hogy Párizs romantikus. Még ha el is tekintünk a franciáktól, gondolta valaha bárki is Lawrence Welken kívül, hogy a harmonika szexi? És azt hinné az ember, hogy mostanra már nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy nem szeretnek minket odaát, ráadásul ragaszkodnak ahhoz, hogy franciául beszéljenek.
Talán valami régi film mosta ki Rita agyát, egy olyasfajta, amiben csintalan, hetyke szõkeségek és romantikus, sötét hajú férfiak szerepelnek; modern zene szól, miközben az Eiffel-torony körül fogócskáznak, és csak nevetnek a piszkos, Gauloises-t szívó, micisapkás férfiak eredetieskedõ, ellenséges megjegyzésein. Vagy lehet, hogy meghallgatott egy Jacques Brel-lemezt, és úgy érezte, megérinti a lelkét a dal. Ki tudja? Mindenesetre valahogy befészkelte magát Rita acélcsapda-szerû agyába a gondolat, hogy Párizs a kifinomult romantika fõvárosa, és ezt a meggyõzõdést most már nagymûtét nélkül el sem lehetne távolítani belõle.
Szóval a csirke és a hal elõnyeirõl és hátrányairól, illetve a bor versus fizetõs bár témájában lefolytatott végeérhetetlen vitáink mellett elkezdtek felbukkanni a Párizsról szóló monomániás, összefüggéstelen monológok is. Természetesen megengedhetünk magunknak egy egész hetet, akkor lesz idõnk megnézni a Tuileriák kertjét ÉS a Louvre-t is – továbbá talán valamit Molière-tõl a Comédie Française-ban? Kénytelen voltam csodálattal adózni Rita alapos kutatómunkája elõtt. Ami engem illet, Párizs iránti érdeklõdésem már akkor régen a homályba veszett, amikor megtudtam, hogy Franciaországban van.
Nagy szerencsénkre átmenetileg megúsztam a feladatot, hogy ezt diplomatikusan elmagyarázzam Ritának, amikor Cody és Astor csendesen bejöttek a szobába. Õk, a legtöbb hét- és kilencéves gyerekkel ellentétben nem eszeveszett géppuska-ropogással szoktak berontani. Mint már említettem, drága jó édesapjuk bánásmódja komoly nyomot hagyott rajtuk, aminek következményeképpen nem lehetett észrevenni, mikor jönnek be vagy mennek ki; ozmózissal hatolnak be a szobába. Az egyik pillanatban még sehol sincsenek, a másikban már csendben ácsorognak az ember mellett, arra várva, hogy észrevegyék õket.
– Ipi-apacsot szeretnénk játszani – mondta Astor. Õ kicsiny csoportjuk szóvivõje; Cody soha nem ejt ki a száján négy szónál többet egy nap. Pedig nem buta, sõt. Egyszerûen csak az idõ nagy részében szívesebben hallgat, mint beszél. Most csak rám nézett, és bólintott.
– Ó – függesztette fel Rita egy kis idõre ábrándozásait Rousseau, Candide és Jerry Lewis földjérõl –, hát akkor miért nem…
– Dexterrel akarunk ipi-apacsozni – tette hozzá Astor, Cody pedig nagyon hangosan bólintott.
Rita összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, ezt korábban meg kellett volna beszélnünk, de nem gondolod, hogy Cody és Astor… Szóval úgy értem, nem kellene nekik ezentúl valahogy másképp hívniuk téged, nem is tudom… de hogy szimplán Dexternek…? Ez nem tûnik…
– Mit szólnátok a mon papere-hez? – javasoltam. – Vagy a Monsieur le Comte-hoz?
– Mit szólnál ahhoz, hogy nem hinném? – dünnyögte Astor.
– Csak arra gondoltam… – mondta Rita.
– Nincs a Dexterrel semmi baj – jelentettem ki. – Ezt szokták meg.
– Csak nem tûnik túl tisztelettudónak – ellenkezett Rita.
Lenéztem Astorra. – Mutasd meg anyádnak, hogy tisztelettudóan is ki tudod mondani azt, hogy Dexter – szólítottam fel.
Astor az égre emelte tekintetét. – Jaaaj mááááár – mondta.
Ritára mosolyogtam. – Látod? Kilenc éves. Semmit nem tudna tisztelettudóan kimondani.
– Hát, igen, de… – válaszolta Rita.
– Semmi baj. Nincs velük semmi gond – szögeztem le. – De Párizs…
– Menjünk ki – szólalt meg Cody, mire én meglepetten ránéztem. Három egész szótag. Tõle ez gyakorlatilag egy teljes szónoklatnak számított.
– Rendben – adta fel Rita. – Ha valóban úgy gondolod…
– Szinte soha nem gondolkozom – válaszoltam. – Az csak a mentális folyamataim útjába állna.
– Ennek nincs semmi értelme – jelentette ki Astor.
– Nem kell, hogy értelme legyen. Ez így van – feleltem.
Cody megrázta a fejét. – Ipi-apacs – mondta. Én pedig, inkább, mint hogy belé fojtsam a szóáradatot, egy hang nélkül követtem a hátsó kertbe.
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1060)Mit olvasol jelenleg? (605)
Darren Shan (89)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Depresszió - Az ébredés útján
Hazánk vélhetõleg egyik legismertebb rock-metál zenekara, a Depresszió idén új albummal rukkolt elõ, nem meghazudtolva önmagát és zenei irányzatát. Bekeményítettek, felpörögtek és ráléptek Az ébredés útjára. | tovább...
KRITIKA: Roman Polanski - Rosemary gyermeke
Roman Polanski első amerikai filmje valódi klasszikusnak számít a horrorfilm történetében, aminek egyedi, már-már bizarr stílusát, alkotói jegyeit csak nagyon kevesen tudták követni – ráadásul jóval az Ómen- és az Ördögűző-széria előtt vászonra vitte a műfaj egyik különösen kedvelt tematikáját, a sátánizmust. Sajnos a köztudatban nemcsak a film, hanem az azt követő események is híressé váltak. | tovább...
Philip K. Dick - Dr. Vérdíj
Point Reyes-ben a nukleáris katasztrófa után egy maroknyi ember, akiknek sikerült túlélniük a katasztrófát, igyekszik megõrizni emberi voltát, és egy új civilizációt felépíteni. Azonban ez mégsem olyan egyszerû, mivel a túlélésért harcok folynak, ember embernek lesz a farkasa, ráadásul az élelmiszerek és a technikai adottságok is szinte megszûntek létezni, vagy csak korlátozott az elérésük. | tovább...
Naomi Novik: Puskapor és sárkányvér (részlet)
A Könyvhét napján jelenteti meg az Agave Könyvek Naomi Novik Puskapor és sárkányvér című könyvét. A kiadó jóvoltából olvashatjátok el most a regény első fejezetét. | tovább...
Stephen King - Halálos árnyék
Bizony szörnyû problémákat okozhat egy írásgörcs. Alkotni akarunk, egy csodálatos mû elsõ mondata fészkelõdik a nyelvünkön, de mégsem tudjuk azt méltóan megörökíteni. Mint sok más problémára, erre is van orvosság, az írói álnév. Egy másik én. De ki tudja, lehet, hogy ez egy belsõ árnyék játszmája a megszületésre. Mondjuk, hogy õt George Komornak hívják, aki nem valami rendes fickó… | tovább...
RÉSZLET: Lawrence Block: A betörő, aki zabot hegyezett
Az Agave Könyvek jövő héten, csütörtökön (okt. 29) jelenteti meg Lawrence Block Bernie Rhodenbarr-sorozatának legújabb darabját, A betörő, aki zabot hegyezett címmel. Ebből az alkalomból olvashatjátok el oldalunkon a könyv első fejezetét most. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!