Interjú a Tinta-Klub íróival

A Tinta-klub írói ugyanolyan emberek, mint mindenki más. Csak éppen egy olyan mûfajban alkotnak, mely nem különösen elfogadott hazánkban. A hamarosan megjelenõ bemutatkozó antológiájukról és magáról a misztikus irodalomról beszélgettünk a klub íróival.

Van igény Magyarországon ilyen kezdeményezésekre, mint a Tinta-Klub? Mi ennek a tömörülésnek a célja?

MICHAEL MANSFIELD: – Az ilyen kezdeményezés a fejlõdés útja. Gáncsoskodással, acsarkodással csak „vadkapitalista” módon lehet terjeszkedni, jövõt építeni nem. A Bibliában van egy tanulságos mondat: „A jövõ a béke emberéé.” Hozzáteszem, az összefogás emberéé. Nekem az a furcsa, hogy ezt általában magyarázni kell, pedig olyan egyértelmû, még ha kicsit idealistának tûnik is. Ettõl függetlenül konkrét programmal állunk elõ mi, a Tinta-klubosok. A cél a mûfajunk promóciója, vagy a hazai tehetségek támogatása. És természetesen saját bemutatkozásunk is, aminek megnyilvánulása az a bizonyos novella-gyûjtemény…

A horror egy nem elfogadott, vagy rosszabb esetben elutasított, nem felvállalt mûfaj. Hazánkban milyen a horror fogadtatása? Elfogadják az emberek vagy elhatárolódnak tõle?

CORNELIUS: – Én úgy veszem észre, hogy csakugyan nem egy nyíltan felvállalt dolog a horror és a misztikus irodalom szeretete, mivel az emberek igyekeznek mûveltnek, intelligensnek tûnni, a fenti témákat pedig elõszeretettel sorolják a ponyvairodalomhoz. Ettõl függetlenül elég elgondolkodtató, hogy Stephen King könyveibõl százezer példány fölött fogy, õ pedig többségében horrort ír. Szóval lehet, hogy az olvasóközönség nyíltan elutasítja, vagy elhatárolódik a témától, de biztos, hogy rengetegen szeretnek egy-egy jó könyvet elolvasva borzongani. HONFY ÁGNES ILONA: – Mindaddig, amíg a horrort csupán a thrillerrel, a pszichothrillerrel, illetve az erõszakos, véres-darabolós fércmûvekkel azonosítják mind saját szerzõi, mind az olvasók, addig nemhogy nem fog megváltozni e mûfaj megítélése, hanem egyáltalán nem is érdemel jobb megítélést. Az írás egy mûvészi kifejezésmód, s mint ilyen, akkor élõ, ha érzékenyen reagál saját korának változásaira és igényeire. A horror azonban megrekedt egy ma már aligha elfogadható szinten. Igencsak szükség van a megújulására. A megújulás pedig a szerzõnél kell, hogy kezdõdjön. Az írónak irodalmi igényességû munkára kell törekednie, az unásig ismert utak helyett pedig újat taposnia. Máskülönben csak egy újabb, feledhetõ valamit eszkábál össze. Ha ezt teszi az olvasó elé, az azt mondja: „Ááá, megint egy ponyva...” Ám ha végre nívós mû kerül ugyanezen olvasó kezébe, azt remélhetõleg képes lesz értékelni.

Ez mind érhetõ, amit felsoroltok. Azonban milyen ma az olvasás helyzete? Olvasnak még az emberek?

KOVÁCS PÉTER: – A kutatások tanúsága szerint az olvasás minõsége és az olvasás iránt való igény is alacsony színvonalú. A 21. században élõ ember szabadidõ-eltöltési szokása jelentõsen megváltozott a húsz-harminc évvel ezelõttihez képest. A kereskedelmi tévécsatornák, a számítógép és az internet megjelenése által végbemenõ értékrendi átalakulás nem kedvez az olvasásnak, a nyomtatott könyvek iránti érdeklõdésnek. Olvasáskultúránk megrendült. A fiatalok körében már „ciki” könyvtárba járni, olvasni. Sajnos jó példa sem áll elõttük, hiszen a mai rohanó világban nem biztos, hogy a szülõknek van erejük, igényük egy-egy túlórás mûszak, stresszes nap után olvasni. JOHN CURE: – Ha a statisztikákat nézzük, jelenleg az emberek harmada vásárol rendszeresen könyveket. Átlagosan tíz kiadványt évente.

Én nem az olvasás hiányában látom a problémát, hanem az óriási túlkínálatban, ami a könyvpiacon jelenleg van. Évente közel tízezer kiadvány jelenik meg, ezt a mennyiséget már maguk a könyvek értékesítésével, forgalmazásával foglalkozó szakemberek is nehezen látják át. A vásárlóknak pedig esélyük sincs eligazodni ebben a dömpingben.

Hogyan kerül valaki ilyen közel a misztikum és a horror világához?

SIDI SCHWIMMER: – Ha néhány hete vagy hónapja, valaki azt mondja, hogy én is... jó viccnek tartottam volna.  Az ördög a részletekben rejtõzik, a lényeg a  „milyen közelben” van. Mindenki másképp kerül közel a misztikumhoz, illetve a horrorhoz. Olvasni és írni majdnem ugyanaz, szerintem.  Egyikbõl következik a másik. Az olvasóban feléled a fantázia színes világa és a mindennapok szorongása furcsamód feloldódik. Aztán csak azon kapod magad, hogy mindezt ki kell írnod magadból és csodálkozol, hogy ez is Te vagy. Személy szerint én így estem „bûnbe”, és nem mondhatnám, hogy nem élveztem minden percét. A mûfaj igényes alkotásai felkeltették a figyelmemet,  nemcsak olvasni, de keresni is fogom õket a könyvesbolt polcain. HEMATITH: – Úgy, hogy benne él... és tapasztal néhány dolgot. Ez ködösnek, titokzatoskodónak tûnhet, de kérek mindenkit, elégedjen meg ennyivel. Talán késõbb nem csupán képzeletbeli történetekben bukkannak fel a valós élményeim lenyomatai - ezt még a jövõ köde rejti elõttem. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy bõséges inspirációt nyerek a való életbõl... CORNELIUS: – És úgy is közel kerülhet e világhoz, hogy érdekli (nevet). Komolyan? Én például gyerekkorom óta vonzódok a titkokhoz, rejtélyekhez, kamasz korom óta keresem az életben rejlõ bölcsességet és mélységet, és – akármilyen furcsa is – sokszor ezekben az írásokban sokkal több tanítást találok az életrõl, mint bármi másban. Itt lehetõsége van az embernek leásni a lélek legmélyére, és onnan a nyers valóságot – amit esetleg nem tûrnének meg a szépirodalom területén – felszínre hozva megismerni önmagát, és ezen keresztül tanítani az olvasókat. Ezt tartom az írás elsõdleges feladatának.

Mi inspirál Titeket egy történet megszületésekor? Honnan jönnek az ötleteitek?

SZLOBODNIK GÁBOR: – Teljesen változó. Valamikor csak leülök, és elkezdek egy sztorin gondolkodni, aztán ezt megpróbálom minél összetettebbé        tenni. Legtöbbször azonban véletlenül születik meg egy-egy mû váza; például sétálok, és beugrik egy érdekes jelenet, melyet továbbgondolok, belehelyezek egy történetbe. Aztán van olyan, hogy az alapot valami hétköznapi dolog adja: egy újságcikk, egy különleges (nem ritkán valós) helyszín: például a közös novelláskötetünkben szereplõ írások közül a kedvenc saját mûvem, az Elveszett lelkek alapötletét egy, a közeli temetõ sírjából kinövõ furcsa fa adta, míg Az idõ börtönében címû elbeszélésem alapjául egy régi (vonattól való) félelmem és egy sci-fi témájú Nemere-újságcikk szolgált. A sírbolt mélyént azonban egyértelmûen kedvenc íróm, H. P. Lovecraft rémtörténetei inspirálták. Mert bevallom, néha elõfordul, hogy egy könyv, film vagy számítógépes játék ihlet meg. Bár arra ügyelni szoktam, hogy ne lopjak semmit. Mellesleg a saját életembõl és az álmaimból is sokat merítek; egyik-másik mûvem szinte teljesen rólam szól vagy éppen az álmaimra épül. SIDI SCHWIMMER: – Sidivel, névadómmal a Temetõben találkoztam, nem hagyott békén. Régi fotók nézegetése közben éreztem, hogy mondani akar valamit. Addig nem hagyott békén, amíg meg nem íratta velem a történetét. Komolyan mondom, hogy így volt!

Mivel a horroron belül is többféle stílus létezik, mennyire lesz egységes a megjelenõ antológia tartalma?

HONFY ÁGNES ILONA: – A válasz elsõ hallásra talán meglepõ: nem lesz egységes. Épp ellenkezõleg. Az antológia pikantériája és újdonságértéke pontosan abban rejlik, hogy pezsgõen változatos témájú és stílusú írásmûvek szerepelnek benne. Persze kiköthettünk volna egy azonos motívumot vagy mûfajt, amihez minden szerzõnek kötelezõen tartania kellett volna magát. És akkor kaptunk volna egy „tizenkettõ egy tucat” összeállítást. Csakhogy mi mást akartunk, valami újat, amit ugyanúgy lehetetlen begyömöszölni holmi szûk mûfaji skatulyába, ahogyan bármelyik szerzõjét. Be akartuk bizonyítani, hogy amit írók és olvasók általánosan és fatálisan tévesen mindeddig ponyvaként kezeltek, az kifejezésmódját és mondanivalóját tekintve is a legadaptívabb ‑ és épp’ ezért különösen gazdag ‑ irodalmi terep, mely teret nyújt a legizgalmasabb írói élménynek: kalandozni a különféle mûfajok között, íratlan tabukat döntögetve, szabadon válogatva az írói eszközök teljes tárházában. Az antológia mûfaji, stílus- és témabeli változatosságát ugyanakkor a mûvek sorrendjének tudatos szerkesztése tartja kordában. Tehát ebben a gyûjteményben ‑ legalábbis elsõ olvasásakor ‑ nem ajánlatos ugrálni a novellák között. Egymás után kell olvasni õket, úgy, ahogyan következnek, annak érdekében, hogy az olvasó az újdonságélmény mellett végül a kiegyensúlyozottság kellemes érzésével csukhassa be a könyvet. MICHAEL MANSFIELD: – A festõpaletta színei tükrözõdnek azon a kompozíción, amit közösen létrehoztunk. Gyûjteményünkben jelen van a „lájtosabb” misztika és a hagyományos rémirodalom mellett a fantasy, de a misztikus thriller-ágazat is képviselteti magát. Az vezetett bennünket, hogy tágítsuk a misztikus irodalom határait, és lehetõleg igényesen tegyük ezt, a Nagyérdemû örömére.

Aki ennyire elmélyed a horrorban, mint Ti, az fél egyáltalán valamitõl?

JOHN CURE: – Mindannyian félünk valamitõl. A félelem az életünk szerves része. Szükségünk van rá, akár a szerelemre. Egy író valahol minden történetbe, könyvbe beleírja önmagát és a vágyait, ugyanúgy kiírja a félelmeit, szorongásait is. Amikor éjszaka írok, bizony néhány jelenetnél remeg a gyomrom, és hideg ujjak cikáznak a gerincemen. Ilyenkor tudom, hogy biztosan hátborzongató hatással lesz az olvasókra is. De a félelmeinkkel a hétköznapokban is szembe kell néznünk. Nekem gyerekkorom óta madárfóbiám van és rettegek a madaraktól. Meg kellett tanulnom együtt élni ezzel az érzéssel. Nem könnyû, de megbirkózom vele. SZLOBODNIK GÁBOR: – Nem tudom. Igazából szerintem ez nem attól függ, hogy ki mennyi horrort olvas vagy olvas-e egyáltalán. Ugyanúgy félhet mindenki egy sötét helytõl vagy veszélyes szituációtól. Nem hiszem, hogy aki szereti a misztikus dolgokat, és mondjuk, szívesen bújja a különbözõ rémkönyveket, az immúnis lenne a félelemre. Sõt! Talán pont a sok „szörnyûség” hatására még gyakrabban is keríti hatalmába a félelem... KOVÁCS PÉTER: – Természetesen, mint minden ember, mi is félünk. Félünk tárgyaktól, személyektõl, helyzetektõl. Félünk elmenni az utcán egy mûködõ földmunkagép mellett, tartunk egy orvosi vizsgálattól, szeretteink elvesztésétõl, a szomszéd acsargós kutyájától, a munkahely megszûnésétõl. A félelem születésünktõl fogva bennünk él, és életünk végéig elkísér mindannyiunkat.

És végül: mikorra várható az antológia megjelenése?

HEMATITH: – Mindenképp az áprilisi ünnepi könyvhét idejére tervezzük. Megpróbáljuk a

lehetõ legjobb pillanatot megragadni a kezdéshez.

Köszönjük, hogy idõt fordítottatok ránk! És sok sikert kívánunk!

A TINTA-KLUB: ‑ Mi is köszönjük.

KOMMENTEK