Dennis Lehane: Sötétség, fogd meg a kezem (részlet)

Az Agave Könyvek augusztus 7-én jelenteti meg Dennis Lehane Sötétség, fogd meg a kezem címû könyvét. Ebbõl az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashattok most a könyvbõl egy részletet.

Prológus

Karácsony este

Negyed hét

A következõ golyó Eddie Brewer fejébe csapódott. Fahey végigsétált a mélyhûtõs részlegen, és rátalált a tejespult mögött bujkáló idõs vietnámi házaspárra. Két újabb lövés után James Fahey befejezettnek nyilvánította mûvét. A parkolóban visszaült a kocsijába, és a visszapillantó tükörre kiragasztotta a távoltartási végzést, amit Laura Stiles és családja kért ellene a bíróságon. Feje köré csavarta Laura egyik melltartóját, meghúzta Jack Daniel’sét és szájba lõtte magát.

James Fahey és Laura Stiles a helyszínen életét vesztette. Az idõs vietnámi férfi félúton a Carney kórház felé halt meg, felesége pár órával késõbb követte. Eddie Brewer azóta kómában fekszik, és bár az orvosok nem túl bizakodóak, azt elismerik, hogy már a puszta életben maradása is igazi csoda. A sajtó erre rögtön lecsapott, hiszen annak ellenére, hogy gyerekkorunkban Eddie a legkevésbé sem volt szentéletû, pap lett belõle. Aznap éjjel melegítõt húzott a kocogáshoz, így Fahey nem tudhatta, mi a hivatása. Nem mintha érdekelte volna. A sajtó azonban most minden mondatával rátesz még egy lapáttal erre – talán az ünnepek közeledtével erõt vett rajtuk a vallásos nosztalgia, talán egy régi történet újabb változatát látják benne. A tévébemondók és az újságok szerkesztõi az apokalipszis jeleként beszélnek Eddie balszerencséjérõl. Parókiájánál és a kórház elõtt éjjel–nappal virrasztanak az emberek. Eddie Brewer, az aszkéta és szerény pap egyenes úton halad a mártíromság felé. Hogy él vagy hal, mit sem számít már.

Mindennek semmi köze nincs ahhoz a rémálomhoz, ami rám és a város más lakóira szakadt két hónapja; a rémálomhoz, amelynek sebei az orvosaim szerint a lehetõségekhez mérten már begyógyultak, igaz, jobb kezemmel még mindig keveset érzek, és a forradások néha égetnek frissen növesztett szakállam alatt. Nem. Egy papot lelõnek, egy sorozatgyilkos keresztezi utamat, a volt Szovjetunió egy tagállamában ismét fellángolnak az etnikai tisztogatások, egy férfi tõlünk nem messze felrobbant egy abortuszklinikát, egy másik sorozatgyilkos tíz áldozatot szed Utah-ban és még szabadon mozog. Nincs köztük semmi kapcsolat.

És ennek ellenére néha úgy érzem, hogy mégis van: mintha egy fonállal összeköthetnénk ezeket a véletlenszerû, öntörvényû erõszakos eseményeket. És ha ezt a fonalat felgöngyölítjük, megérthetünk mindent.

Hálaadáskor növesztettem szakállt, életemben elsõ alkalommal. Hiába vágom gondosan és rendszeresen, a tükörképem minden reggel meglep. Éjszakánként azt álmodom, hogy arcomat még nem szabdalták szét forradások; azt álmodom, olyan sima és ápolt, mint egy kisbaba bõre, amit a hûs levegõ és anyja szeretete cirógat.

Irodánk, a Kenzie/Gennaro Nyomozóiroda bezárt. Már gyûlik a por a bútorokon, talán már megjelent az elsõ pókháló is az asztalaink mögött a sarokban. November vége óta Angie-t sem láttam. Megpróbálok nem gondolni rá. Vagy Grace Cole-ra, vagy Grace lányára, Mae-re. Vagy bármire az ég egy adta világon.

Az út túloldalán most ért véget a mise. Az enyhe idõ különösen szokatlan az évszakhoz képest: másfél órája lebukott már a nap, és a hõmérséklet még mindig nem ment öt fok alá. A hívek kiözönlenek a templom elé, éles hangjukat, ünnepi jókívánságaikat felém repíti a szél. Megbeszélik, milyen kiszámíthatatlan volt egész évben az idõjárás, a hûvös nyárral, a forró, majd váratlanul csípõssé és fagyossá váló õsszel. Nem lennének meglepve, ha karácsony másnapján megjönne a dél-kaliforniaihoz hasonló Santa Ana szél, és húsz fokos meleget hozna magával.

Valaki megemlíti Eddie Brewert, és pár szóval róla is megemlékeznek, de csak párral. Érzem, hogy nem akarják tönkretenni az ünnepi hangulatot. Azt azért hangoztatják, „milyen õrült világban élünk”. Õrült egy világ, mondják. Õrült, õrült, õrült.

Mostanában az idõm javarészében itt ücsörgök. A tornácról nézem a járókelõket, és hiába hûl le néha az idõ, az emberek hangja elvonja a figyelmemet a beteg, csonttá dermedõ kezemrõl és a vacogó fogaimról. Reggelente kihozom a kávém, kiülök a friss levegõre, figyelem a szemközti iskolaudvaron szaladgáló kék egyenruhás kisfiúkat, a kislányok skótkockás szoknyácskáit, csillogó hajcsatjait. Vad sikongatásaik, cikázó mozdulataik, kifogyhatatlannak látszó energiájuk néha élettel tölt el, néha elfáraszt. Rossz napjaimon sikolyaik tört üvegcserepekként karcolják gerincemet. De jó napjaimon egy pillanatra meglegyint régi, teljes életem emléke, amikor még nem fájt minden levegõvétel.

A férfi azt írta, minden a fájdalomról szól. Arról, hogy mennyit érzek belõle és hogyan tudok megbirkózni vele.

Minden idõk legmelegebb, legõrültebb õszén érkezett meg, amikor még az idõjárás is kitért megszokott medrébõl, amikor minden a feje tetejére állt: mintha a földbe ásott lyukakban az ég csillagai hullámoznának, és az égre tekintve a föld sarából fejjel lefelé lógnának a fák. Ujjának legyintésével rácsapott a földgolyóra, és a világ – vagy legalábbis az általam ismert része – fenekestül felfordult.

Néha beugrik hozzám Bubba, Richie, Devin vagy Oscar. Leülnek mellém a tornácra, és megbeszéljük az NFL rájátszásait, az egyetemi futballbajnokságok eredményeit, a legújabb mozifilmeket. Nem hozzuk szóba az idei õszt, sem Grace-t vagy Mae-t, nem beszélünk Angie-rõl, és sosem említjük Õt. Nincs mit mondani a károkról, amiket okozott.

Minden a fájdalomról szól.

E szavakat, amelyek máig kísértenek, egy nyolcszor tizenegy centis fénymásolópapírra írta, de néha egyszerûségük miatt úgy érzem, kõbe véste õket.

1. fejezet

Amikor Eric Gault hívott, Angie-vel épp a légkondit próbáltuk megjavítani a harangtoronyban.

Normális esetben október derekán New Englandben nem egy elromlott légkondi, hanem egy elromlott fûtõtest jelentene gondot. De ez az õsz minden volt, csak nem normális. Délután kettõre a hõmérséklet húsz fok fölé kúszott, és a szúnyoghálón még mindig átszüremkedett a nyár párás, fullasztó illata.

– Talán hívnunk kellene valakit – szólalt meg Angie.

Megütöttem a tenyeremmel az ablakba szerelt klíma oldalát, majd újra bekapcsoltam. Semmi.

– Lefogadom, hogy az ékszíj – közöltem.

– Ezt mondogatod akkor is, amikor a kocsid robban le.

Hümmögtem, majd jó húsz másodpercig farkasszemet néztem a légkondival. Meg se moccant.

– Mi lenne, ha elküldenéd az anyjába? – javasolta Angie. – Hátha segít.

Most Angie-re szegeztem a tekintetem, de nála sem jártam több eredménnyel, mint a légkondinál. Dolgoznom kellene még ezen a tekinteten.

Megcsörrent a telefon. Felkaptam, remélve, hogy aki hív, majd felvilágosít a gépek természetérõl. Ehelyett Eric Gault, a Bryce Egyetem kriminológia professzorának hangját hallottam. A Massachusettsi Egyetemrõl ismertem: jártam pár órájára, amikor még ott tanított.

– Mondd csak, mit tudsz az elromlott légkondik javításáról? – kérdeztem tõle.

– Próbáld meg bekapcsolni, majd ki, majd újra be – javasolta.

– Már megvolt.

– És semmi nem történt?

– Semmi.

– Üss rá néhányszor.

– Azon is túl vagyok.

– Akkor hívj szerelõt.

– Igazán sokat segítettél.

– Még mindig egy harangtoronyban van az irodátok, Patrick?

– Igen, miért?

– Volna számotokra egy lehetséges ügyfelem.

– És?

– Szeretném, ha titeket bérelne fel.

– Remek. Gyertek el.

– A harangtoronyba?

– Persze.

– Mint mondtam, szeretném, ha titeket bérelne fel.

Körbenéztem a szûkös irodában.

– Ez nem volt szép, Eric.

– Akkor be tudnátok ugrani holnap reggel a Lewis Wharfba, mondjuk kilenckor?

– Nincs akadálya. Hogy hívják az illetõt?

– Diandra Warren.

– És mi volna az ügy?

– Jobb lenne, ha ezt személyesen tõle hallanátok.

– Oké.

– Akkor holnap találkozunk.

– Úgy lesz.

– Patrick? – szólt közbe Eric, amikor már éppen leraktam volna.

– Mondd.

– Nincs véletlenül egy Moira nevû húgod?

– Nincs. Egy nõvérem van, Erin.

– Ó.

– Miért?

– Semmi. Majd holnap megbeszéljük.

– Akkor holnap.

Leraktam. A légkondira meredtem, majd Angie-re, majd vissza a légkondira. Aztán hívtam egy szerelõt.

Diandra olyan nõ benyomását keltette, aki soha nem szenvedett hiányt semmiben. Barackszínû tincsei kecses ívben omlottak homloka elé, kétoldalt pedig befelé fésült, egyenes apródfrizurára vágatta haját. Sötét selyemblúzát és világoskék farmerét mintha most viselte volna elõször; metszõ arcvonásai és tökéletes, aranyló bõre üvegkehelyben fénylõ víz képét juttatták eszembe.

– Mr. Kenzie, Ms. Gennaro – köszöntött minket halkan, ahogy ajtót nyitott. Lágy, nyugodt hangját nem emelte fel: tudta, hogy ha szükséges, figyelemmel fogjuk hallgatni. – Kérem, jöjjenek be!

A loftlakást gondosan rendezték be. A krémszínû kanapé és a fotelek a nappali részben remekül illettek a sárgásbarna skandináv konyhabútorokhoz, valamint a vörös és a barna tompa árnyalataiban játszó amerikai indián- és perzsaszõnyegekhez, amelyek a parkettát díszítették. A lakás színvilága melegséget sugárzott, de a szinte spártai funkcionalizmus érzékeltette, hogy a tulajdonos nem hisz a rendetlenség spontán szépségében. A zárt erkélynél a csupasz téglafal egyhangúságát egy rézvörös diófakredenc, három, nyírfából készült irattartó szekrény és egy antik szekreter törte meg. Egy árva gardróbot vagy fogason lógó kabátot sem láttam. Lehet, hogy Diandra minden reggel egy új ruhatárat kíván magának, és amikor kilép a zuhany alól, már ott várnak rá a semmibõl elõtermett, kivasalt ruhák.

A nõ a nappali részbe vezetett minket. Leültünk a fotelekre, mire õ – rövid habozás után – a kanapén foglalt helyet. Egy füstüveg dohányzóasztal választott el bennünket. A közepén egy barna boríték, a bal oldalán egy nehéz hamutartó és egy antik öngyújtó hevert.

Diandra Warren ránk mosolygott.

Visszamosolyogtunk. Fõ a gyors reakció!

Kissé tágabbra nyílt a szeme, de a mosolya nem tûnt el. Talán arra várt, hogy elõvezessük szakmai önéletrajzunkat, megmutassuk a fegyvereinket, és beszámoljunk arról, hány hitvány kurafit futamítottunk meg, csupán napfelkelte óta. Angie mosolya elhalványult, de én még néhány másodpercig kitartottam. Íme, a gondtalan, füttyös kedvû nyomozó, a lehetséges ügyfelek gyámolítója. Patrick „Sziporka” Kenzie, szolgálatára.

– Nem igazán tudom, hogyan kezdjük el – szólalt meg végül Diandra Warren.

– Eric azt mondta, van egy probléma, amiben segíthetünk – mondta Angie.

Diandra bólintott. Tekintete egy pillanat erejéig a darabjaira esett szét, mintha meglazult volna, ami eddig egyben tartotta. Beharapta ajkát, lenézett vékony kezeire, majd ismét felemelte fejét. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó, és Eric lépett be.

Õszülõ fekete haját lófarokba fogva hordta, ám még kopaszodó homlokával is letagadhatott volna tíz évet a meglevõ negyvenhat-negyvenhétbõl. Khaki nadrágot viselt, és végig begombolt, szénfekete zakója alá pamutinget vett fel. Eléggé furcsán festett a zakóban: a szabó nem számolt az Eric csípõjénél kidudorodó fegyverrel.

– Helló, Eric – fogtunk kezet.

– Jó, hogy eljöttetek.

– Szia, Eric – nyújtott kezet Angie is. Miközben Eric elõrehajolt, észrevette, hogy így láthatóvá vált a pisztolya. Elpirulva hunyta be a szemét.

– Jobban örülnék, ha a fegyver az asztalon lenne, amíg itt vagyunk – kérte Angie.

– Tiszta hülyének érzem magam – próbált elvigyorodni Eric.

– Kérlek, Eric – fordult hozzá Diandra –, csak tedd le az asztalra.

A férfi vigyázva pattintotta ki a pisztolytáskáját, mint aki attól fél, hogy az megharapja, és egy .38-as Rugert rakott le a borítékra. Elkaptam a pillantását, és zavarba jöttem. Eric Gaulthoz úgy illett a fegyver, mint kaviár mellé a hotdog.

– Kicsit feszültek vagyunk mostanában – ült le Angie mellé.

– Miért?

Diandra felsóhajtott. – Mr. Kenzie, Ms. Gennaro, pszichiáter vagyok. Hetente kétszer órát tartok a Bryce-on, illetve tanácsadóként is a tanulók és a tanárok rendelkezésére állok, mindezt az egyetemen kívüli praxisom mellett. A munkámban sok mindenre fel vagyok készülve: veszélyes ügyfelekre; paranoid tudathasadásos skizofrénekre, akik kiderítik a címemet; arra, hogy egy apró szobában kettesben maradok egy beteggel, aki épp egy pszichotikus epizódon esik át. Megtanultam együtt élni ezekkel a félelmekkel, és talán számítottam is rá, hogy egyszer valami hasonló bekövetkezik, de ez… – nézett az asztalon lévõ borítékra. – Ez…

– Próbálja meg elmondani, hogyan kezdõdött „ez” – biztattam.

Hátradõlt a kanapén, és lecsukta a szemét. Eric finoman megszorította a vállát, de õ, még mindig csukott szemmel, megrázta a fejét. Eric levette róla a kezét, a térdére helyezte, majd úgy nézett rá, mint akinek fogalma sincs, hogyan került oda.

– Egy reggel a Bryce-ban felkeresett egy diák. Legalábbis azt állította magáról, hogy ott tanul.

– Volt oka kételkedni benne? – kérdezte Angie.

– Akkor még nem. A diákigazolványát is megmutatta. – Diandra kinyitotta a szemét. – Csak aztán leellenõriztem, és nem volt benne a nyilvántartásban.

– Hogy hívták?

– Moira Kenzie-nek.

Angie-re pislantottam, aki felvonta a szemöldökét.

– Megértheti, Mr. Kenzie, hogy izgatott lettem, amikor Eric megemlítette magát. Reméltem, hogy rokona a lány.

Eltöprengtem. A Kenzie név nem tartozik a leggyakoribbak közé. Még Írországban sem vagyunk túl sokan: néhányan Dublinban, meg itt-ott Ulster környékén. Ha az apám és a testvérei szívét megmételyezõ kegyetlenségre és erõszakra gondolok, talán nem is akkora baj, hogy a vérvonal a végéhez közeledik.

– Szóval ez a Moira Kenzie egy fiatal lány?

– Igen.

– Mennyire?

– Tizenkilenc, húsz év körüli.

– Akkor nem, Dr. Warren, nem ismerem – ráztam meg a fejem. – Az egyetlen Moira Kenzie, akirõl tudok, néhai apám egyik unokatestvére. A hatvanas éveiben jár, és húsz éve nem mozdult ki Vancouverbõl.

Diandra kurtán, keserûen biccentett, pupillái elhomályosultak.

– Hát akkor…

– Doktor Warren, mi hangzott el azon a találkozón? – vágtam közbe.

Beharapta az ajkát. Elõbb Ericre, majd a mennyezeti ventilátorra szögezte tekintetét. Lassan kifújta a levegõt, és tudtam: úgy döntött, hogy megbízik bennünk.

– Moira azt mondta, hogy egy Hurlihy nevû férfi a barátja.

– Kevin Hurlihy? – kérdezte Angie.

Diandra Warren aranyló bõre mostanra tojáshéjszínûvé fakult. Bólintott. Angie rám pillantott, és ismét felvonta szemöldökét.

– Ismeritek? – szólalt meg Eric.

– Balszerencsénkre már találkoztunk vele – feleltem.

Együtt nõttünk fel Kevin Hurlihyvel. Ránézésre együgyûnek tûnhet: hórihorgas fickó, csípõcsontja úgy áll ki, mint egy kilincs gombja. Szanaszét álló és smirgliszerû haját feltehetõen úgy tartja karban, hogy egy vécécsészébe dugja a fejét, és leöblíti. Tizenkét éves korában sikeresen eltávolítottak egy rákos daganatot a gégéjébõl, de a mûtét után képzõdött hegszövet miatt olyan repedtfazék-hangja lett, mint egy megállás nélkül sipítozó tinilányé. Szódásüveg-szemüvege mögül egy béka kidülledt szemei merednek az emberre, és még egy polkaegyüttes harmonikása is ízlésesebben öltözködik nála. Kevin ugyanakkor az ír maffia fejének, Jack Rouse-nak a jobbkeze, és vicces hangja és külseje ellenére egy cseppet sem komikus alkat.

– Mi történt? – kérdezte Angie.

Diandra a mennyezetre pillantott, álla alatt hullámzott a bõr.

– Moira elmondta, hogy retteg Kevintõl. A barátja folyamatosan figyeltette õt. Arra kényszerítette Moirát, hogy végignézze, amint más nõkkel szeretkezik, majd Moirának kellett lefeküdnie Kevin társaival. Összevert minden férfit, aki akár csak ráemelte a tekintetét, és… – Diandra nagyot nyelt, és Eric óvatosan rátette kezét a nõére. – Azután elmesélte, hogy viszonyt folytatott valakivel, és miután Kevin megtudta… megölte a szeretõt, és eltemette Sommerville-ben. A lány könyörgött, hogy segítsek rajta. Annyira…

– Ki lépett kapcsolatba magával? – szakítottam félbe.

Megtörölte a bal szemét, majd az antik darabbal rágyújtott egy hosszú fehér cigarettára. Idegességérõl csak alig látható kézremegése árulkodott.

– Kevin. – A név szinte megsavanyodva hagyta el a nõ száját. – Hajnali négy órakor hívott fel. Tudják, hogy milyen az, amikor hajnali négykor csörög a telefon?

Zavarodottság, értetlenség, magány és rémület. A Kevin Hurlihy-félék pontosan azt akarják, hogy így érezd magad.

– Csupa ocsmányságot mondott. Ilyeneket, hogy, és most idézem: „Milyen érzés, hogy ez életed utolsó hete, te ócska kurva?”

Ez Kevinre vall. Tetõtõl-talpig úriember.

Diandra a fogai közt szívta be a levegõt.

– Mikor történt a hívás?

– Három héttel ezelõtt.

– Három hete? – kérdezett vissza Angie.

– Igen. Megpróbáltam tudomást sem venni róla. Bejelentettem a rendõrségen, de azt mondták, nem tehetnek semmit, mert nem tudom bizonyítani, hogy Kevin telefonált. – Beletúrt hajába, és még jobban összekuporodott a kanapén. Ránk nézett.

– Amikor a rendõrökkel beszélt, tett bármilyen említést a sommerville-i hulláról?

– Nem.

– Helyes – bólintott Angie.

– Miért várt ilyen sokáig a segítségkéréssel?

Elõrehajolt, és arrébb tolta Eric pisztolyát. Átnyújtotta Angie-nek a borítékot, aki egy fekete-fehér fotót húzott ki belõle. Megnézte, majd nekem adta.

A fiatalember a fotón nem lehetett több húszévesnél: jóképû srác, hosszú, homokszínû hajjal és háromnapos borostával. Farmere a térdénél kiszakadt, felül pólót, kigombolt flanellinget és fekete bõrkabátot hordott. A grunge-rajongó egyetemisták egyenruhája. A hóna alatt egy jegyzetfüzetet szorongatott. Egy téglafal elõtt haladt el, és láthatóan nem is sejtette, hogy éppen lefényképezik.

– Õ a fiam, Jason – közölte Diandra. – Másodéves a Bryce-on. Az épület, amit látnak, a Bryce Könyvtár sarka. A fotót tegnap dobták be a postával.

– Üzenet nem volt mellette?

Nemet intett.

– A neve és címe szerepelt a borítékon, semmi más – mondta Eric.

– Két napja volt, hogy Jason itthon töltötte a hétvégét. Hallottam, amint egy telefonbeszélgetésben azt mondja az egyik barátjának: úgy érzi, valaki folyton követi. Követi, ezt a kifejezést használta. – Cigarettájával a fotóra bökött. Most már jobban remegett a keze. – Egy napra rá megérkezett ez.

Ismét megszemléltem a fényképet. Tipikus maffiafigyelmeztetés: lehet, hogy tudsz valamit rólunk, de mi mindent tudunk rólad.

– Az után a nap után nem láttam többet Moira Kenzie-t. Nincs beiratkozva a Bryce-ra, a telefonszám, amit megadott, egy kínai étteremé, és egyik helyi telefonkönyvben sem szerepel a neve. De ez nem változtat azon, hogy eljött hozzám. Most meg itt van ez az életemben, és fogalmam sincs, miért. Istenem. – Mindkét tenyerével a combjára csapott, és behunyta a szemét. Mire kinyitotta, egy csapásra eltûnt belõle mindaz a bátorság, amit magába tudott szívni az elmúlt három hét alatt. Riadtnak látszott, mint aki ráébredt, milyen gyengék is azok a falak, amelyeket az életünk védelmében húzunk fel.

Figyeltem Ericet, kezét a nõ kezén, és megpróbáltam megfejteni kettejük kapcsolatát. Ericet sosem láttam nõkkel randizni, és mindig azt hittem, hogy meleg. Bárhogy álljon is a dolog, tíz éve ismerem, és egyszer sem említette, hogy volna egy fia.

– Kicsoda Jason apja? – kérdeztem.

– Tessék? Miért?

– Olyankor, ha valakit a gyerekével fenyegetnek meg – felelte Angie –, számításba kell venni, hogy a gyermekelhelyezés a tét.

Diandra és Eric egyszerre rázták meg a fejüket.

– Diandra már majdnem húsz évvel ezelõtt elvált – magyarázta Eric. – Az exférje jóban van Jasonnel, de eléggé távolságtartó.

– Szükségem van a nevére.

– Stanley Timpson – árulta el Diandra.

– Stan Timpson, Suffolk megye kerületi ügyésze?

Bólintott.

– Doktor Warren – kezdte Angie –, minthogy az exférje a Massachusetts Szövetségi Állam törvényeinek betartatásáért felelõs legmagasabb rangú köztisztviselõ, feltételeznünk kell, hogy…

– Nem – tiltakozott Diandra. – A legtöbb ember nem is tudja, hogy házasok voltunk. Újranõsült, született három gyereke, velünk már alig áll kapcsolatban. Higgyék el, Stannek semmi köze mindehhez.

Erichez fordultam.

– Egyetértek – helyeselt. – Jason Diandra nevét viseli, nem Stanét, és az apjához fûzõdõ viszonya kimerül néhány születésnapi telefonban és karácsonyi lapban.

– Segítenek? – kérdezte Diandra.

Angie-vel egymásra néztünk. Már azt is egészségtelennek tartottuk, hogy egy irányítószám alatt élünk olyanokkal, mint Kevin Hurlihy, vagy a fõnöke, Jack Rouse. Most meg arra kérnek minket, hogy csörtessünk egyenesen az ebédlõasztalukhoz, és kérjük meg õket, hogy hagyják békén az ügyfelünket. Csupa móka és kacagás. Ha vállaljuk Diandra Warren ügyét, az úgy fog bevonulni a történelembe, mint a valaha hozott öngyilkos döntéseink legnyilvánvalóbbika.

Angie olvashatott a gondolataimban, mert így szólt:

– Mi van, örökké akarsz élni?

KOMMENTEK