Dean R. Koontz - Az éjszaka hangja

1980-ban Koontz kevésbé tipikus témát dolgozott fel, amikor nekifogott megírni Az éjszaka hangjait. Ezen alkotásában hiányt képeznek a megfoghatatlan paranormális jelenségek. Itt nemes egyszerûséggel a põre, emberi gonoszságot ecseteli hátborzongató módon.

Bizonyára nagyon kevesen vannak a magyar olvasóközönségnek a misztikus, sötétebb mûfajok felé affinitást mutató szegmensébõl azok, akik ne ismernék Dean Ray Koontz nevét. Az amerikai úriember a ’60-as évek vége óta hódol az írás mûvészetének, s árasztja el a könyvpiacot képzelete papírra vetett gyümölcseivel. Igen termékeny szerzõnek mondható, hiszen mindezidáig összesen több mint 70 regényt publikált világszerte, és szorgalma az utóbbi években sem lankadt.

Koontz-ot elõszeretettel titulálják horrorírónak, ami nem teljesen pontosan fedi a valóságot. Noha léteznek kifejezetten horror mûvei (Téli hold, Pokoli hordák) is, az összkép ennél azért jóval összetettebb. Koontz egyszerûen sötét történeteket ír, melyekbe ugyanúgy beleszõ akár horror-, akár tudományos-fantasztikus-, akár krimi-elemeket. Könnyed eleganciával vegyíti a különbözõ mûfajok komponenseit, hogy a végeredmény egy csakis rá jellemzõ produktum lehessen.

Azonban az, ami szinte minden könyvénél megfigyelhetõ, a misztikum és a lélekrajz iránti fogékonysága. Számos munkájában találkozhatunk rejtélyes, természetfeletti jelenségekkel, karakterei pedig a legtöbb esetben precízen kidolgozott jellemrajzzal rendelkeznek.

1980-ban Koontz kevésbé tipikus témát dolgozott fel, amikor nekifogott megírni Az éjszaka hangjait. Ezen alkotásában hiányt képeznek a megfoghatatlan paranormális jelenségek ‑ itt nemes egyszerûséggel a põre, emberi gonoszságot ecseteli hátborzongató módon, ugyanis fõhõsei átlagos amerikai kiskamaszok. Pontosabban egyikük nem annyira átlagos, hiszen egy elfajzott, eltorzult személyiségû fiatalemberrõl van szó.

Colin visszafogott, bizonytalan, szelíd lelkülettel megáldott 14 éves fiú. Vékony alkatának „köszönhetõen” nem jeleskedik a sportokban, sõt semmi olyasmiben, ami alapján a többiek menõnek tartanák vagy a lányoknak imponálni tudna. Magának való gyerek, akinek a kedvenc elfoglaltsága az olvasás.

Roy homlokegyenest az ellentéte. Magabiztos, vagány srác, jeleskedik a sportban, rengeteg ismerõse van, külseje is elõnyösebb, mint Coliné - igazi lányok kedvence típus.

A sors úgy hozta, hogy ez a két, egymástól teljesen eltérõ személyiség jó baráttá lett. Colin maga sem érti, miért barátkozik Roy éppen vele a temérdek, inkább hozzá illõ kortársuk helyett. Boldog attól, hogy végre valaki – úgy néz ki – õszintén érdeklõdik iránta, és igyekszik meghálálni a dolgot. Mintának tekinti Roy-t, szeretne olyanná válni, mint õ – azaz nem teljesen. Eleinte annyira elvakítja a népszerû sráccal való barátkozás, hogy a nyilvánvaló elõnyök mellett nem akaródzik észrevennie pajtása enyhén szólva furcsa, elítélendõ megnyilvánulásait. Roy körül valami nem stimmel. Testét durva hegek borítják; azt tanácsolja Colinnak, hogy lesse meg dekoratív külsejû édesanyját meztelenül; továbbá betegesen vonzódik a halálhoz. Kezdetben Colin ártatlan játéknak véli a kisebb élõlények, majd késõbb embertársaik ellen irányuló merényleteket, ám hamarosan be kell látnia, hogy legjobb, egyben egyetlen cimborája – vértestvére! – véresen komoly szándékkal viszonyul az ártó cselekvésekhez.

Miután rádöbben az igazságra, kétségbeesetten próbál megszabadulni a romlott lelkû kamasztól, ám ez egyáltalán nem tûnik egyszerûnek…

Koontz a szokott módon nagy hangsúlyt fektet a szereplõk lelkivilágának bemutatására, hol a tetteik, hol hiteles, életszerû párbeszédek formájában. Roppant autentikus módon érzékelteti a két tinédzsernek korosztályukra jellemzõ gondolatait és érzéseit. A történet elején barátokként tûnnek fel egymás mellett a jó és a rossz oldal képviselõi, majd egyre jobban kiélezõdik a személyiségbéli kontraszt, végül egymás iránti szimpátiájuk átcsap kölcsönös gyûlöletbe: esküdt ellenségekké válnak.

A cselekmény folyamán Colin jellemfejlõdésen megy keresztül. Amikor Roy ördögi énje leleplezõdik, tudatosul benne, hogy csak úgy állíthatja meg õt (és mentheti meg önnön életét), ha kivetkõzik önmagából és a saját eszközeit veti be az ellenség ellen. Rendkívül érdekes ambivalencia, hogy pontosan Roy-nak köszönheti jellemváltozását, hiszen korábban sosem vetemedett volna erõszakos cselekedetre, illetve sosem szerzett volna magának barátnõt – márpedig a végsõ összecsapás során kénytelen lesz új barátnõje, Heather testi épségét is kockára tenni a szörnyeteg megfékezése érdekében. Meglehetõsen veszélyes alapszituáció alkotja tehát a regény végkifejletét, melyet Koontz briliánsan prezentál (ami igazán üdvös tendencia, mivel az író a hatásos befejezések terén bizony nem jeleskedik túlzottan).

A viszonylag rövid terjedelem, valamint a jellegzetes stílusegyüttes hatására fogalmazódik meg az olvasó elméjében az a kifejezés, mely a legadekvátabb módon jellemzi a mûvet: lényegretörõség. Koontz általánosságban hajlamos ugyan némely lényegtelenebb történést túlrészletezni, viszont sosem szokott a dramaturgia szempontjából kevésbé fontos tényezõkre szót pazarolni. Csakis a fõ szálra koncentrál az aprólékos háttértörténet és bárminemû bonyolítás ellenében. (Ez olykor a visszájára fordul, mert ezáltal számos megoldása elkapkodottnak, összecsapottnak vagy már a „gyermeteg” szintjén egyszerûnek minõsül.) Már a kezdet is in medias res: „Öltél már életedben bármit? – kérdezte Roy” az elsõ fejezet legelsõ sorában.

Koontz mûveinek egyik legjellegzetesebb jellemvonása, a cselekmény lineáris felépítése, itt is megfigyelhetõ. Sztorijainak kezdte után rövidebb magyarázatokat, múltra vonatkozó ismereteket közbeiktatva, kronologikus sorrendben jutunk el a végéig, miközben a történet idõintervalluma mindössze pár napot ölel fel. A feszültséget eleinte lassan adagolja a skribler, utána viszont állandóvá válik, és a történet felpörögve kezd robogni a végjáték felé.

KOMMENTEK