Dashiell Hammett: A férfi, akit Spade-nek hívtak (részlet)
szerző: Dashiell Hammett | megjelent: 2008-05-09 17:03:29 | címkék: irodalom, krimi, könyv, novella, részlet | kommentek száma: 0 | tulajdonos: darkcornersHamarosan megjelenik itthon Dashiell Hammett A férfi, akit Spade-nek hívtak címû könyve. Ebbõl az alkalomból, a kiadó jóvoltából, oldalunkon elolvashatjátok a könyv egyik novelláját, A segédgyilkost.
| hirdetés |
A SEGÉDGYILKOS
Az ajtón fekete keretes aranybetûkkel az állt: ALEXANDER RUSH, MAGÁNNYOMOZÓ. Bent egy ronda férfi ült hátradõlve a székében, lábát egy sárgás íróasztalon nyugtatta.
Az iroda minden volt, csak kellemes nem. Az a néhány, kopott bútor az ócskásnál vénült meg. A padlót erõsen rojtosodó, sötétbarna szõnyeg fedte. Az egyik falon bekeretezett tanúsítvány lógott, amely szerint – bizonyos piros jelzetû szabályok értelmében – Alexander Rush jogosult a magándetektív hivatás gyakorlására Baltimore városában. Egy másik falon a város térképe függött. Alatta egy ingatag könyvespolc, amely noha eleve kicsinek számított, szinte üresen tátongott szerény számú tartalma mellett: egy megsárgult vasúti menetrend, egy kis hotelcímjegyzék, Baltimore, Washington és Philadelphia utcajegyzékei és telefonkönyvei. A sarokban fehér mosdókagyló, mellette egy bizonytalanul álló tölgyfa ruhafogas, rajta fekete keménykalap és fekete felöltõ. A helyiség négy székében semmi közös vonás nem volt, kivéve a korai öregséget. Az íróasztal összekaristolt felületén – a tulajdonos lábán kívül – volt még egy telefon, egy feketefoltos tintatartó, össze-vissza papírok ilyen-olyan börtönbõl szökött bûnözõkrõl, valamint egy megszürkült hamutartó, annyira teletömve hamuval és fekete szivarvégekkel, amennyit egy ekkora alkalmatosság elbírhat.
Ronda egy iroda volt. A tulajdonosa azonban még rondább.
A feje akár egy összenyomott barack: az állánál rendkívül masszív volt, széles, tompa, majd egyre keskenyedett, fel az alacsony, lejtõs homlokig, ami fölött rövid, tüskés haj serkedt. A bõrének színe sötétes vörös, textúrája durva, alapzata pedig vastag zsírpárnás.
Az eleganciának ezen a lényegi hiányai azonban korántsem merítették ki a rondaságát. Történt ez-az az arcával.
Így nézve az orrát, azt mondanánk, horgas. Úgy nézve meg azt mondanánk, nem horgas az, nincs semmilyen alakja se. Mindenesetre bárhogy is vélekedünk a formájáról, a színét tagadni se lehet. Az eleve pirospozsgás felszínt elszakadt erek rajzolták tele piros csillagokkal, horgokkal és furcsa ákombákomokkal, amik mintha titkos jelentést hordoztak volna. Az ajka vastag volt, a bõr rajta durva, és közte két sor szilárd aranyfog csillogott rezesen, amelyek közül az alsó sor a fölsõ elé tolakodott, s ez elõre meredõ állat eredményezett. Az apró, mélyen ülõ és kék íriszû szem olyan véreres volt, mintha erõsen megfázott volna. A füle ifjabb éveirõl árulkodott: egy ökölvívó húsos, meggyepált karfiolfüle volt.
Egy ronda, negyvenvalahányas férfi, hátradõlve a széken, lába az asztalon.
Nyílt az aranybetûs ajtó, és egy másik férfi lépett az irodába. Úgy tíz évvel lehetett fiatalabb, és nagyjából minden volt, ami a másik nem. Elég magas, karcsú, világos bõrû, barna szemû; éppúgy nem rítt volna ki egy játékbarlangból, mint egy galériából. A ruhája – a szürke öltöny és szürke kalap – frissen és precízen volt vasalva, és még divatosnak is volt mondható, már amolyan szerény módon, ami végül is egyfajta ízlés. Az arca is hasonlóképp feltûnésmentes volt, ami meglepõ, ha azt vesszük, hogy épphogy lemaradt a jóképûségrõl a száj icipici soványsága miatt, ami a túlságosan óvatos ember ismertetõjegye.
Két lépést tett be az irodába, majd megtorpant, barna szeme a kopott bútorokról a rosszarcú tulajdonosra vándorolt. Ennyi rondaság egyben láthatóan megzavarta a szürkeruhás férfit. Ajka mentegetõzõ mosolyra húzódott, mintha azt akarná mormolni: „Elnézést, eltévesztettem az ajtót”.
Ám amikor megszólalt, mást mondott. Tett még egy lépést elõre, majd bizonytalanul megkérdezte:
– Mr. Rush?
– Az. – A nyomozó hangjának fojtott rekedtsége jól passzolt a szeme sugallta megfázáshoz. Letette lábát a padlóra, és dagadt, vörös kezével az egyik székre bökött. – Üljön le, uram.
A szürkeruhás férfi leült: kihúzott derékkal, a szék szélére.
– Mit tehetek önért? – krákogta kedvesen Alec Rush.
– Azt akarom… szeretném… kérném… – A szürke ruhás férfi nem tudott ennél tovább jutni.
– Inkább mondja el, mi a baj – javasolta a nyomozó. – Abból tudni fogom, mit akar tõlem – mosolyodott el.
Alec Rush mosolyában volt kedvesség, és nem egykönnyen lehetett ellenállni neki. Való igaz, mosolya egy rémálomba illõ, rettenetes grimasznak tûnt, de éppen ez adta a báját. Amikor egy finom arcú ember mosolyog, azzal nem sokat nyerünk: a mosolya nem fejez ki többet, mint arcának nyugodtságát. Viszont amikor Alec Rush torzította el ogremaszkját oly módon, hogy vad, vörös szemébõl és brutális, fémmel kivert szájából oda nem illõ joviális kedvesség kémleljen ki, nos, az bizony szívmelengetõ gyõzelemnek számított.
– Igen, azt hiszem, az jobb lenne – dõlt hátra a szürke ruhás férfi egybõl kevésbé feszengve, jóval nyugodtabban. – Tegnap a Fayette Streeten találkoztam egy… egy fiatal hölgyismerõsömmel. Hónapok óta nem láttam… láttuk egymást. Bár ez nem is fontos. Miután elváltunk, csak pár percet beszélgettünk, észrevettem egy férfit. Úgy értem, kilépett egy kapualjból, és ugyanarra indult el, amerre a hölgyismerõsöm, ezért támadt az az érzésem, hogy õt követi. Ugyanúgy a Liberty Streetre fordult be. Számtalan ember jár arra, így a gyanú, hogy a férfi õt követné, bizarrnak tûnt, ezért elhessegettem, és mentem a dolgomra.
Mégsem tudtam teljesen kiverni a fejembõl. Valahogy igen céltudatosnak tûnt a férfi mozgása, és akárhogy gyõzködtem magam, hogy ez az egész abszurd, tovább kísértett a gondolat. Így aztán tegnap este, nem lévén semmi teendõm, elautóztam a… fiatal hölgy házához. És valóban ott találtam ezt a férfit. Két házzal odébb a sarkon állt. Ugyanaz az ember volt, biztos vagyok benne. Szemmel akartam tartani, de amíg parkolóhelyet kerestem, eltûnt, és nem bukkant fel többé. Hát ezek a körülmények. Kiderítené, hogy a férfi tényleg követi-e a hölgyet, és ha igen, miért?
– Persze – felelte a nyomozó rekedten. – A hölgynek vagy a családjának egy szót sem szólt?
A szürkeruhás férfi erre fészkelõdött kicsit a széken, és tekintetét maga elõtt a rojtos szõnyegre szegezte.
– Nem. Nem akartam megzavarni, megijeszteni, és most sem akarom. Végül is talán puszta véletlen, és… és… én nem… Azt nem lehet! Arra gondoltam, hogy derítse ki, mi a baj, már ha van, és hozza rendbe anélkül, hogy engem belekeverne.
– Talán, hangsúlyozom, talán menni fog. De ehhez többet kell tudnom.
– Többet? Úgy érti, többet…
– Magáról és a hölgyrõl.
– Nincs mit tudni rólunk! – méltatlankodott a férfi. – Pontosan úgy van, ahogy elmondtam. Hozzátehetném, hogy az ifjú hölgy… férjnél van, és az esküvõ óta tegnap láttam elõször.
– Tehát a maga kapcsolata vele…? – A nyomozó hagyta a rekedt kérdést befejezetlenül a levegõben lógni.
– Baráti. Régi barátság.
– Értem. És kicsoda ez a fiatal hölgy?
A szürke ruhás férfi megint fészkelõdött.
– Nézze, Rush – pirult el –, hajlandó vagyok elmondani, és el is fogom, de csak akkor, ha vállalja az ügyet. Feleslegesen nem akarom belerángatni a nevét. Szóval elvállalja?
Alec Rush tömpe mutatóujjával megvakarta õszes kobakját.
– Nem tudom – morogta. – Erre próbálok rájönni. Nem fogadok el olyan munkát, amibõl nem tudom, mi sül ki. Tudnom kell, hogy maga megbízható.
Értetlenség zavarta fel a fiatalember barna szemének tiszta vizét.
– Én nem is képzeltem, hogy maga… – Elhallgatott és elfordult a ronda férfitól.
– Persze hogy nem. – A nyomozó vastag torkában kuncogás csikorgott: mint akit olyan ponton érintettek meg, ami korábban fájt, de már nem érzékeny. Lapátkezét felemelve állította meg leendõ megbízóját a székrõl való felemelkedésben. – Saccra azt mondanám, hogy elõször elment az egyik nagy ügynökséghez, és nekik adta elõ a sztorit. Õk hallani sem akartak róla a kényes pontok tisztázása nélkül. Aztán valahogy ráakadt a nevemre, és eszébe jutott, hogy pár éve kirúgtak a testületbõl. „Õ az én emberem, õ majd nem lesz válogatós!”, mondta magának.
A szürkeruhás férfi a fejével, gesztusával és hangjával tiltakozott. A szemét azonban lesütötte.
– Nem számít – nevetett rekedten Alec Rush. – Nem sértõdök meg. Mondhatnám, hogy politika volt az egész, hogy bûnbakot csináltak belõlem, meg minden, de a hivatalos papírok szerint a Rendõrségi Vizsgálóbizottság akkora listát állított össze a bûneimbõl, hogy innen Canton Hollowig érne. Jól van, uram. Elvállalom. Elsõ hallásra bûzlik, de talán mégse. A tarifám tizenöt dolcsi naponta, plusz kiadások.
– Tudom én, hogy furcsán hangzik – bizonygatta a fiatalember –, de majd meglátja, hogy minden rendben van. Természetesen elõleget is kér.
– Igen. Legyen ötven.
A szürke ruhás férfi egy disznóbõr tárcából öt darab új tízdolláros bankót számolt le az asztalra. Alec Rush egy vastag tollal pacásan írni kezdett egy nyugtára.
– Neve?
– Inkább ne. Ha lehet, nem szeretnék szerepelni az ügyben. Az én nevem amúgy sem fontos, nem igaz?
Alec Rush letette a tollat, és homlokát ráncolva nézett a megbízójára.
– Ejnye-bejnye – dörmögte kedvesen. – Hogyan fogunk így együttmûködni?
A szürke ruhás fiatalember sajnálkozott, sõt elnézést kért, de ebben nem engedett. Nem árulta el a nevét. Alec Rush morgott és füstölgött, de az öt tízdollárost zsebre vágta.
– Lehet, hogy ez az érdeke – ismerte el a nyomozó megadóan –, de a becsületére nem válik. Mindegy, ha sáros volna, lenne annyi esze, hogy álnevet mond. Szóval akkor ki is ez a fiatal hölgy?
– Mrs. Hubert Landow.
– Nocsak, végre egy név! És hol lakik ez a Mrs. Landow?
– A Charles-Street Avenue-n. – A fiatalember megadta a házszámot.
– Hogy néz ki?
– Huszonkét-huszonhárom éves, elég magas, atlétikusan karcsú, a haja gesztenyebarna, a szeme kék, a bõre tejfehér.
– A férjét is ismeri?
– Láttam már. Korombeli, harmincas, de nálam nagyobb, magas, széles vállú, szõke férfi.
– És a titokzatos ember? Õ hogy néz ki?
– Fiatal, legfeljebb huszonkettõ, és nem túl nagydarab… közepes termetû, vagy kicsit kisebb. A bõre sötét, az arccsontja magas, és nagy az orra. A nyaka elég rövid. Kis lépésekkel jár, szinte kényeskedve.
– A ruházata?
– Amikor a Fayette Streeten láttam tegnap délután, barna öltönyt és rozsdabarna kalapot viselt. Felteszem, aznap este ugyanezt, de nem mernék rá megesküdni.
– Mivel nem tudom, hová küldjem a jelentést – fejezte be a nyomozó –, gondolom, beugrik érte ide?
– Igen. – A szürkeruhás férfi felállt és kezet nyújtott. – Nagyon hálás vagyok, hogy vállalja, Mr. Rush.
Alec Rush erre azt felelte, hogy nincs mit. Kezet ráztak, és a szürke ruhás távozott.
A ronda férfi megvárta, míg ügyfelének volt ideje befordulni a lifthez vezetõ folyosóra, majd „Na lássuk, Mr. Idegen!” sóhajjal felkelt, a fogasról levette a kalapját, és az irodáját bezárva leszaladt a hátsó lépcsõn.
A nyomozó egy megtermett medve csalóka nehézkességével mozgott. Volt valami medveszerû abban is, ahogy kék öltönye lötyögött vaskos testén, valamint erõs válla tartásában, a csapott, ruganyos ízületû vállban, amelyek görnyedtsége elrejtette húsosságukat.
Épp leért a földszintre, hogy lássa megbízóját kilépni az utcára. Alec Rush a nyomába eredt. Két sarok, aztán balra, egy sarok, aztán jobbra. A szürke ruhás férfi egy tröszttársaság irodájába ment be, amely egy nagy irodaépület földszintjét foglalta el.
A többi már csak egy sima mozdulat volt: fél dollár a portás markába. A szürke ruhás férfi Ralph Miller, segédpénztáros.
Sötétedett már, amikor Alec Rush igénytelen fekete kupéjában elhajtott a Ralph Miller által adott cím mellett a Charles-Street Avenue-n. A szürkületben a ház nagynak látszott, a szomszédaitól kerítéssel körülvett gyep választotta el.
Alec Rush továbbhajtott, az elsõ keresztezõdésnél befordult balra, aztán megint balra, és megint. Fél órába telt bejárnia egy sokszögû visszavezetõ utat, s mire megállt a padkánál a Landow-háztól arrébb – de azért látótávolságra –, a ház környékén minden utcát ismert.
Millar sötét bõrû, rövid nyakú emberét nem látta sehol.
Az utcalámpák jól megvilágították a Charles-Street sugárutat, ahol az esti forgalom már délnek dorombolt, vissza a városba. Alec Rush súlyos testével a kupé kormányának dõlt, az autó belsejét egy fekete szivar állott füstjével töltötte meg, de türelmes, véreres szemét le nem vette a Landow-rezidenciáról.
Háromnegyed óra elteltével mozgás támadt a háznál. Egy limuzin tolatott ki a garázsból a ház bejárati ajtajához. Két alak – ebbõl a távolságból csak annyi látszott, hogy egy férfi meg egy nõ – lépett ki a házból, és ment oda a limuzinhoz. Aztán a limuzin az udvarból besorolt a városi áramlatba. Mögötte a harmadik autó Alec Rush igénytelen kupéja volt.
Eltekintve egy kínos pillanattól a North Avenue-n, amikor is a keresztforgalom kis híján elvágta prédájától, Alec Rush gond nélkül követte a limuzint. Az a Howard Street egyik színháza elõtt szabadult meg a terhétõl: egy fiatalos férfitól és egy fiatal nõtõl, mindketten magasak, estélyhez öltözöttek voltak, és megnyugtatóan egyeztek a leírással, amit a nyomozó a megbízójától kapott.
Landowék bementek a már sötét színházba, Alec Rush pedig gyorsan jegyet váltott. Az elsõ szünetben újra kiszúrta õket. Felállt és hátrament a nézõtér végébe, hogy az öt perc alatt, amíg még világos van, feltûnés nélkül jól megnézze õket magának.
Hubert Landow feje a testéhez képest kicsi volt, szõke haja pedig minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy kitör a rákényszerített, sima fodrokból. Egészségesen piros arca jóképû volt a maga izmos, igen férfias módján, noha nem árulkodott nagy szellemi fürgeségrõl. Felesége szépsége nem igényelt katalogizálást. Mindenesetre a haja gesztenyebarna volt, szeme kék, bõre fehér, és egy-két évvel látszott idõsebbnek a huszonháromnál, amennyinek Millar tippelte.
A szünet alatt Hubert Landow élénken magyarázott a feleségének, és csillogó szeme bizony egy szerelmesé volt. A nyomozó Mrs. Landow szemét nem látta, csak azt, ahogy felelget a férjének. A profilja nem mutatta, hogy buzgón válaszolna. Nem mutatta azt sem, hogy unatkozik.
Az utolsó felvonás közepén Alec Rush kiment a színházból, hogy kupéjával kényelmesen tudja követni Landowék távozását. Csakhogy nem a limuzin jött értük. A színházból kilépve gyalog indultak el a Howard Streeten, és egy elég ízléstelen, másodosztályú étterembe mentek, ahol a megcsappant zenekar a hangerõvel igyekezett álcázni a létszámhiányt.
Miután a kupéját letette egy jó helyre, Alec Rush követte õket az étterembe és keresett egy olyan asztalt, ahonnét szemmel tarthatja a párt, de azok nem figyelnek fel rá. A férj továbbra is udvarolt a feleségének, szüntelen, buzgó szóáradattal. A feleség közömbös, udvarias, higgadt maradt. Mind a ketten éppen csak megkóstolták az eléjük tett ételt. Egyszer táncoltak, de a nõ arcát ez a meghitt közelség sem érintette meg jobban, mint férje szavai. Gyönyörû, ám üres arc.
Alec Rush nikkelezett órájának kismutatója alig kezdte meg aznapi utolsó kapaszkodását a VI-tól a XII felé, amikor Landowék elhagyták az éttermet. A limuzin – aminek támaszkodva egy fiatal, viharkabátos néger dohányozott – kétháznyira állt. Visszavitte õket a házukhoz. A nyomozó megvárta, míg bemennek, a limuzin pedig beáll a garázsba, aztán körbe-körbe kocsikázott a környezõ utcákon. Millar sötét bõrû emberének nyoma sem volt.
Akkor Alec Rush hazament, és lefeküdt.
Másnap reggel nyolckor egy ronda férfi és egy igénytelen kupé állomásozott ismét a Charles-Street Avenue-n. Az utca hímnemû lakói a napot bal kéz felõl tartva tartottak munkahelyükre. Ahogy a reggel vénült és az árnyékok rövidültek-vastagodtak, úgy a délelõtt erre járók is. A nyolc óra fõleg fiatal, karcsú és fürge volt; a fél kilenc már kevésbé; a kilenc még kevésbé; az utóvéd tíz óra túlnyomóan se nem fiatal, se nem karcsú, és inkább lomha, mint fürge.
Noha fizikailag maximum a fél kilencesbe csúszott le, Hubert Landow egy kék sportkocsi mégis ebbe az utóvédbe sorolt be. Széles vállán kék kabát feszült, szõke haját szürke sapka alá rejtette. Egyedül ült a sportkocsiban. Alec Rush egy pillantással meggyõzõdött róla, hogy Millar embere nincs a közelben, majd kupéjával a kék kocsi nyomába szegõdött.
Gyorsan beértek a belvárosba, a pénzügyi központba, ahol Hubert Landow egy Redwood Street-i tõzsdeügynökség irodája elõtt hagyta a kocsiját. A délelõttbõl dél lett, mire újra felbukkant és a sportkocsival északnak indult.
Amikor követett és követõ ismét megállt, a Mount Royal Avenue-nál jártak. Landow kiszállt, és szapora léptekkel bement egy nagy apartmanházba. Egy sarokkal odább Alec Rush fekete szivarra gyújtott, és hátradõlt a kupéjában. Eltelt fél óra. Alec Rush elfordította a fejét, majd aranyfogait jól a szivarba mélyesztette.
Ugyanis alig húszlépésnyire a kupé mögött egy garázs kapujában egy sötét bõrû, rövid nyakú férfi álldogált. Nagy orra messzirõl látszott. Az öltönye barna volt, ahogy a szeme is, ami látszólag nem törõdött semmivel, csak kornyadt cigarettájának kék füstjével.
Alec Rush kivette a szivart a szájából, zsebébõl kést húzott elõ, lenyisszantotta a megrágcsált szivarvéget, majd a szivart a szájába, a kést pedig a zsebébe tette, aztán ugyanolyan közömbösen szemlélte a Mount Royal sugárutat, akár a sötét bõrû ifjú mögötte. Az egyik a kapualjban szundikált. A másik a kocsijában. A délután pedig elaraszolt az egy óra, majd fél kettõ mellett.
Hubert Landow kijött az apartmanházból, és azonnal beült kék sportkocsijában. Távozása egyik rest férfit sem serkentette mozgásra, még a szemük is alig rebbent. Tizenöt perc is eltelt, mire egyikük megmozdult.
Akkor a sötét ifjú elhagyta a kapualjat. Sietség nélkül, rövid, szinte kényeskedõ léptekkel járt. Alec Rush fekete kalapos feje tarkóval volt az ifjú felé, amikor az elhaladt a kupé mellett, ami akár véletlen is lehetett, mivel senki nem állíthatta volna, hogy a ronda férfi akárcsak egy pillantást is vetett a másikra azóta, hogy észrevette. A sötét ifjú szeme érdeklõdés nélkül pásztázott végig a nyomozó tarkóján. Az apartmanházhoz ment, ahol Landow járt, és belépett.
Amikor eltûnt, Alec Rush eldobta a szivart, nyújtózott, ásított, majd felébresztette a kupé motorját. Négy sarokkal és két kanyarral a Mount Royal Avenue-tól kiszállt az autóból, és egy szürke templom elõtt hagyta bezárva. Gyalog ment vissza a Mount Royal Avenue-ra, és korábbi helyétõl kéttömbnyire, egy sarkon állt meg.
A sötét fiatalember fél óra várakozás után jelent meg ismét. Alec Rush éppen szivart vett egy szivarboltban, amikor az elhaladt a kirakat elõtt. A fiatalember felszállt egy villamosra a North Avenue-n, és leült. A következõ sarkon a nyomozó is felszállt ugyanabba a kocsiba, és hátul állt meg. Alec Rush a fiatalember elõregörnyedõ vállát és fejét figyelmeztetésnek vette, ezért elsõként szállt le a Madison Avenue-n, és elsõként szállt fel egy dél felé tartó szerelvényre kocsira. A Franklin Streetnél szintén elsõként szállt le.
A sötét fiatalember egy penzióba ment be ebben az utcában, a nyomozó pedig megállt egy színházi sminkre szakosodott sarki üzlet kirakata elõtt. Ott lebzselt fél négyig. Amikor a fiatalember megjelent, elgyalogolt – Alec Rush-sal maga mögött – az Eutaw Streethez, ott felszállt egy villamosra, és azzal ment a Camden Station vasútállomáshoz.
Ott a váróteremben egy fiatal hölgy várta, aki homlokráncolva azzal fogadta:
– Hol az ördögben jártál?
A mellettük elhaladó nyomozó ezt az érdekes köszöntést még elcsípte, ám a fiatalember válasza már túl halk volt, és a beszélgetés folytatását sem hallotta. Tíz percig beszélgettek a váróterem üres végében ácsorogva, Alec Rush feltûnés nélkül nem tudta megközelíteni õket.
A fiatal nõ türelmetlennek látszott. A fiatalember magyarázkodott, nyugtatgatta. Néha gesztikulált egy autószerelõhöz illõ ronda, gyors kezével. Társa kellemesebb benyomást keltett. Alacsony, zömök nõ volt, akárha egy kockából faragták volna ki a legkevesebb anyagveszteség nélkül. Ennek megfelelõen az orra rövidre, az álla szögletesre sikeredett. Most, hogy a korábbi rosszkedve tûnõben volt, egészében véve vidám arca lett, élénk, hetyke, bõvérû arc, mely kimeríthetetlen vitalitást sugallt. Ezt árasztotta minden vonása barna hajának tövétõl a betonon szilárdan megvetett lábáig. Sötét, szolid, drága ruhája nem állt rajta túlságosan kecsesen, itt-ott rojtokba gyûrõdött zömök testén.
A fiatalember jó párszor hevesen bólintott, majd búcsúzás gyanánt két ujjal hanyagul megérintette sapkája ellenzõjét, és kiment az utcára. Alec Rush hagyta távozni. Ám amikor a fiatal nõ ment ki a másik irányba a vaskapun, el a csomagkiadó ablak elõtt, majd ki a másik utcára, a ronda férfi ott volt mögötte. Akkor is ott volt mögötte, amikor a nõ csatlakozott a négyórás vásárlótömeghez a Lexington Streeten.
A fiatal nõ annak az embernek a szívbõl jövõ buzgalmával vásárolt, akinek az égvilágon semmi gondja nincs. A második üzletben Alec Rush otthagyta csipkéket nézni, õ pedig olyan gyorsan és egyenesen, ahogy csak a vásárlók engedték, egy magas, vastag vállú, õsz, fekete ruhás nõhöz ment, aki mintha valakire várt volna egy lépcsõ alján.
– Helló, Alec! – üdvözölte a nõ, amikor a ronda férfi megérintette a karját, és csintalan szeme, hihetetlen módon, örömmel nézte az otromba arcot. – Mit keresel az én területemen?
– Elkaptam neked egy tolvajt – dörmögte Alec Rush. – Az a kék ruhás molett lány a csipkepultnál. Látod?
A bolti nyomozó odanézett és bólintott.
– Igen. Kösz, Alec. Biztos, hogy enyves?
– Ugyan már, Minnie – méltatlankodott a ronda férfi, rekedt hangját fémes morgássá fojtva. – Olyannak ismersz? Elsüllyesztett két selymet, és mostanra már biztos csipkét is.
– Hm. Amikor kilép a járdára, ott leszek.
Alec Rush ismét megfogta a bolti nyomozó karját.
– Többet akarok tudni róla. Mi lenne, ha követnénk egy kicsit, hogy lássuk, mire készül, és csak utána kapnánk el?
– Ha nem tart egész nap – ment bele a nõ. Így amikor a kék ruhás, molett lány elhagyta a csipkepultot és az üzletet, a nyomozók követték egy másik boltba, de csak távolról; azt nem láthatták, lopott-e, megelégedtek a megfigyeléssel. Az utolsó üzletbõl a préda a Pratt Street leglerobbantabb részére ment, egy szinte düledezõ háromemeletes lakóházba.
Kétsaroknyira éppen egy rendõr fordult be.
– Figyeld a kócerájt, amíg hozok egy zsarut – mondta Alec Rush.
Amikor visszatért a rendõrrel, a bolti nyomozó a kapualjban várakozott.
– Második emelet – mondta.
Mögötte a nyitott ajtón át sötét folyosó és egy rongyszõnyeges lépcsõ alja látszott. Ezen az undorító folyosón jelent meg egy slampos, sovány nõ gyûrött szürke gyapjúruhában, s nyivákolva mondta: – Mit akarnak? Ez egy tiszteletre méltó ház, én…
– Egy molett, sötét szemû lány lakik itt – krákogta Alec Rush. – Második emelet. Kísérjen fel.
A nõ aszott arca ijedt ráncokba gyûrõdött, szeme elkerekedett, akárha a nyomozó nyers hangját nyers érzelmekkel keverné össze.
– Ez… ez… – dadogta, majd eszébe jutott a gyanús penzióvezetés elsõ számú szabálya: soha ne állj a rendõrség útjába. – Jöjjenek – mondta, azzal ráncos szoknyája alját egyik kezébe fogva elindult felfelé.
A lépcsõn felérve karomszerû ujjaival bekopogott az egyik közeli ajtón.
– Ki az? – kérdezte bentrõl egy közömbös nõi hang.
– A házinéni.
A kék ruhás, molett lány nyitott ajtót, most kalap nélkül. Alec Rush a résbe tette nagy lábát. Hirtelen mindenki egyszerre beszélt:
– Õ az – mondta a házinéni.
– Velünk kell jönnie – mondta a rendõr.
– Szeretnénk bejönni és beszélni magával, drágám – mondta Minnie.
– Jézusom – hüledezett a lány. – Ebbõl egy árva szót sem értek.
– Ezt így nem lehet – krákogta Alec Rush, majd elõrenyomult förtelmes, barátságos mosolyával. – Menjünk be, ahol megbeszélhetjük.
Csupán azzal, hogy nagydarab testét egy lépésnyit erre mozdította, aztán féllépésnyit arra, ronda arcát efelé fordította, majd afelé, úgy terelte a kis csoportot, ahogy kedve tartotta, elküldte a méltatlankodó házinénit, a többieket pedig a lány lakásába tolta.
– Fogalmam sincs, mi ez az egész – mondta a lány a nappaliban, egy keskeny szobában, ahol a kék küzdött a pirossal, anélkül, hogy akár egy pötty erejéig megalkudtak volna a lilán. – Velem könnyû kijönni, de ha azt hiszik, hogy itt jó beszélni arról, amirõl akarnak, csak rajta. Viszont ha arra számítanak, hogy én bármit is mondok, elõbb okosítsanak fel, mirõl van szó.
– Bolti lopásról, drágám – paskolta meg a lány karját Minnie. – A Goodbodyban dolgozom.
– Azt hiszik, loptam? Errõl van szó?
– Pontosan. Errõl bizony. – Alec Rush nem hagyta kétségek közt vergõdni.
A lány összehúzta a szemét, lebiggyesztette ajkát, és oldalvást hunyorgott a ronda férfira.
– Rendben – közölte –, amennyiben a Goodbody rám tudja verni. De ha pofára esnek, egy millióra perelek. Nincs több mondanivalóm. Vigyenek be.
– Bevisszük, kislány – krákogta kedvesen a ronda férfi. – Ne féljen, bevisszük. Elõbb körülnézhetnénk kicsit itt magánál?
– Van rá papírja a bíró aláírásával?
– Nincs.
– Akkor felejtse el!
Alec Rush kuncogott, majd kezét zsebre vágva elindult megtekinteni a szobákat, amikbõl három volt. A hálóból kilépve egy ezüstkeretes fényképet tartott a kezében.
– Ez ki?
– Találja ki! – csattant fel a lány.
– Igyekszem – füllentette a ronda férfi.
– Maga nagy barom! Az óceánban se találna vizet!
Alec Rush szívbõl jövõn, rekedten nevetett. Megengedhette magának. A fénykép Hubert Landow-ról készült.
A templom már szürkületbe burkolózott, amikor a kupé tulajdonosa visszatért az otthagyott kocsihoz. A molett lányt – aki a Polly Vanness nevet adta meg – letartóztatták, felvették az adatait, és egy cellába zárták a Délnyugati Kapitányságon. Tetemes mennyiségû lopott holmit találtak a lakásában. Az aznapi szajré még nála volt, amikor Minnie és egy rendõrnõ megmotozták. Nem volt hajlandó beszélni. A nyomozó nem árulta el neki, hogy ismeri a fényképen szereplõ férfit, sem hogy a vasútállomáson látta beszélni a sötét bõrû fiatalemberrel. A lakásában semmi nem utalt ezekre a kapcsolatokra.
Alec Rush megvacsorázott, mielõtt visszajött a kocsijához, így most nyugodtan elautózott a Charles-Street Avenue-ra. Ahogy elhajtott a Landow-ház elõtt, odabent a megszokott fényeket látta. Kicsivel utána úgy fordította a kupét, hogy a város felé nézzen, majd leállította a padka mellett egy fáktól árnyékos részen, ahonnét a ház még jól látható.
Az éjszaka telt-telegetett; a Landow-háznál nem volt semmi jövés-menés.
Körmök kopogtak a kupé ablakán.
Egy férfi állt a járdán a kocsi mellett. A sötétben semmit nem lehetett megállapítani róla, kivéve azt, hogy nem volt nagydarab, és ha a magánnyomozó mostanáig nem vette észre, akkor hátulról lopakodott oda.
Alec Rush áthajolt az anyósülésen, és kinyitotta a túlsó ajtót.
– Van gyufája? – kérdezte a férfi.
A nyomozó habozott. – Van – nyújtott aztán egy dobozt.
Gyufa sercent, s a láng egy sötét, fiatal arcot világított meg: nagy orr, magas arccsont. A fiatalember, akit Alec Rush délután követett.
A felismerést azonban nem õ, hanem a fiatalember öntötte szavakba:
– Gondoltam, hogy maga az – mondta közömbösen, ahogy az égõ gyufát a cigarettájához tartotta. – Maga talán nem ismer, de én ismertem magát, amikor a testületnél volt.
– Aha – mondta a volt nyomozóõrmester, mindenféle felhang nélkül.
– Már délután a Mount Royalon gondoltam, hogy maga ül ebben a roncsban, de nem voltam biztos – ült be a fiatalember a kupéba. Betette az ajtót. – Scuttle Zeipp. Nem vagyok annyira ismert, mint Napóleon, úgyhogy nem sértõdök meg, ha nem hallott rólam.
– Aha.
– Ez az! Ha van egy jó válasz, ragaszkodjunk hozzá. – Scuttle Zeipp arca hirtelen bronz maszk lett a felizzó cigaretta fényében. – A következõ kérdésemre is megteszi ez a válasz. Érdekli magát a Landow házaspár? Aha – tette hozzá a nyomozó rekedt hangját utánozva.
Ahogy megint megszívta a cigarettát, felviláglott az arca, s amikor az izzás elhalványult, szavait füstösen fújta ki:
– Biztos tudni akarja, miért lógok körülöttük. Nem titok. Elmondom. Fél lepedõt csúsztattak a markomba, hogy hidegre tegyem a lányt. Kétszer is. Ez hogy tetszik?
– Hallom – mondta Alec Rush –, de aki ismeri a szavakat, bármit beszélhet.
– Beszéd? Persze, beszéd – ismerte el vidáman Zeipp. – De az is beszéd, amikor a bíró azt mondja: „Kötél általi halálra ítélem, Isten irgalmazzon a lelkének!” Sok minden beszéd, de ettõl még sokszor igaz.
– Aha.
– Aha, pajtás, aha! Ezt hallgassa meg, mert ilyet még maga sem hallott. Pár napja egy bizonyos illetõ megkeres engem egy illetõ ajánlásával, aki ismer. Megvan? Megkérdezi, mennyit kérek egy spiné eltakarításáért. Gondoltam, egy lepedõ elég, és annyit is mondtam. De túl sok volt. Megegyeztünk ötszázban. Kaptam kettõötvenet elõre, a többit akkor, ha a Landow ringyónak harangoztak. Nem rossz egy könnyû kis melóért, például egy golyó a kocsi oldalába, he?
– Akkor mire vár? – kérdezte a nyomozó. – Nagy feneket akar neki keríteni? A születésnapján vagy ünnepnapon öli meg?
Scuttle Zeipp cuppantott és a sötétben egy ujjal a nyomozó mellébe bökött.
– Nem, pajtás, dehogy. Én már elõrébb járok. Ezt figyelje: bezsebeltem a kettõötven elõleget, és idejöttem körülsasolni, hogy megismerjem a leányzó fekvését, érti. Aztán ahogy nagyban szimatolok, hát nem belefutok egy illetõbe, aki szintén szimatol? Az illetõ felismert, én meg nyomom a dumát, és bingó! Már ajánlatot is tett. Tippel? Tudni akarta, kit akarok hidegre tenni! Ugyanaz, akit õ is akar? Örömmel mondhatom: ugyanaz!
– Nem is rossz, mi? Kapok még kettõötvenet, és még egyszer annyit, ha elvégzem a melót. Maga szerint hozzányúlok a Landow babához? Csak ha marhavagon lennék. Õ az fõnyereményem. Ha rajtam múlik, akkor végelgyengülésben múlik ki. Eddig már ötszázat kerestem rajta. Hát nem jó ötlet várni, hátha még felbukkannak páran, akik nincsenek megõrülve érte? Ha ketten ki akarják vásárolni a világból, talán vannak még többen is. A válasz: jó ötlet! Ráadásul most még maga is szimatol utána. Hát ez van, pajtás, ízlelgesse nyugodtan.
A kupé sötét belsejében jó pár percre csend lett, majd a nyomozó rekedt hangon szkeptikus kérdést fogalmazott meg:
– És kik akarják eltenni az útból?
– Ugyan már – rótta meg Scuttle Zeipp. – Beszélek róluk, de tálcán azér’ nem nyújtom át.
– Akkor minek mondta el ezt az egészet?
– Minek? Mer’ valahogy maga is benne van. Most, hogy összeakadtunk, nem nézhetjük egymást levegõnek. Ha nem fogunk össze, mindkettõnk játszmájának vége. Én már kerestem fél lepedõt Landow-n. Az már az enyém, de lehet még ebbõl csapolni, ha valaki tudja, mit csinál. Bizony. Én beveszem magát felesbe abba, ami még ezután jön. De a neveket nem adom ki! Átejtem õket, ahogy kell, de be azér’ nem köpöm.
Alec Rush újabb kétséget fogalmazott meg:
– Miért bízik meg bennem ennyire, Scuttle?
A bérgyilkos tudálékosan nevetett.
– Miért ne? Maga jó fickó. Felismeri a lehetõséget, ha látja. Nem azért rúgták ki, mer’ elfelejtette kivasalni az egyenruháját. Mellesleg ha netán át akarna vágni, mit tehet? Nem tud bizonyítani semmit. Mondtam, hogy nem akarok ártani a nõnek. Még pisztolyt se hoztam. De ez baromság. Maga okos. Tudja, mi az ábra. Nagyot kaszálhatunk, Alec!
Újabb szünet következett, majd a nyomozó szólalt meg. Lassan, jól átgondolva mondta:
– Elõször is meg kellene tudni, azok ketten miért akarják kiiktatni a nõt. Errõl van sejtése?
– Egy darab se.
– Mindkettõ nõ, ha jól tippelem.
Scuttle Zeipp habozott.
– Igen – ismerte el aztán. – De ne is kérdezzen róluk. Elõször is nem tudok semmit, másodszor is, ha tudnék, se mondanék.
– Aha – krákogta a nyomozó, mintha tökéletesen megértené a másiknak a lojalitásról alkotott perverz felfogását. – Ha viszont nõk, akkor van rá esély, hogy a svindli mögött egy férfi van. Mit gondol Landow-ról? Fess fickó.
Scuttle Zeipp megint a nyomozó mellkasára bökött.
– Telibe trafálta, Alec! Ez lehet az. Vesszek meg, ha nem.
– Aha – mondta Alec Rush, és a kocsi mûszerfalán szöszmötölt. – Húzzunk el innét, amíg utána nem nézek a tagnak.
A nyomozó megállította a kupét a Franklin Streeten, félháznyira a penziótól, ahová délután követte Zeippet.
– Itt száll ki?
Scuttle Zeipp oldalvást, töprengõn nézett az idõsebb férfi ronda arcába.
– Megteszi. Jók a megérzései, hallja-e. – Megfogta a kilincset, majd megtorpant. – Akkor benne van, Alec? Fifti-fifti?
– Nem hinném – mosolygott rá Alec Rush förtelmes jóindulattal. – Maga nem rossz srác, Scuttle, ha van ebben zsozsó, a magáé, de én nem társulok be.
Zeipp szeme résnyire szûkült, fintorogva felhúzódó ajka összeszorított sárga fogakat vicsorított ki.
– Ha kiad engem, maga gorilla, én… – A fenyegetést hirtelen semmivé nevette, és sötét, fiatal arca újra gondtalan lett. – Ahogy akarja, Alec. Én nem tévedtem, amikor bedobtam a dolgot. De maga dönt.
– Aha – értett egyet a ronda férfi. – Ne menjen a házuk közelébe, amíg nem szólok. Vagy inkább ugorjon be hozzám holnap. A telefonkönyvben megtalál. Viszlát, kölyök.
– Viszlát, Alec.
Reggel Alec Rush nekiállt lenyomozni Hubert Landow-t. Elõször elment a városházára, ahol kikérte a szürke könyveket, amikbe a házassági engedélyeket vezetik be. Hubert Britman Landow és Sara Falsoner fél éve házasodott össze, tudta meg.
Az ara neve láttán a nyomozó szemében megvastagodtak a vérerek. A levegõ sziszegve süvített ki lapos orrlyukán. – Aha! Aha! – krákogta magában olyan rekedten, hogy a mellette szöszmötölõ egyszálbélû ügyvédbojtár ijedten nézett rá, és kicsit odább csusszant.
A városháza után Alec Rush az ara nevével két újság szerkesztõségét kereste fel, ahol az akták tanulmányozása után egy köteg féléves újsággal távozott. Ezeket az irodájába vitte, kiterítette az asztalra, és ollóval támadta meg. Amikor az utolsót is kivégezte és félredobta, vastag köteg újságkivágás maradt az asztalán.
Ezeket idõrendbe rakta, meggyújtott egy fekete szivart, könyökével az asztalra támaszkodott és elkezdte olvasni a történetet, mellyel Baltimore újságolvasó lakói fél évvel korábban ismerkedtek meg.
A lényegtelen dolgoktól és felesleges kitérõktõl megtisztított történet így szólt:
A negyvenöt éves Jerome Falsoner agglegényként élt egy lakásban a Cathedral Streeten a kényelméhez bõségesen elegendõ jövedelmébõl. Magas volt, ám gyenge fizikumú, melyet az eredményezhetett, hogy eleve nem túl erõs testét túlzó élvezeteknek tette ki. Ha másként nem, hát minimum látásból ismerte az összes éjszakai életet élõ baltimore-i, no meg azok, akik a lóversenypályát és a játékbarlangokat preferálták, valamint a titkos kakasviadalokat, amik itt-ott bukkannak fel pár órára a Baltimore és Washington közt fekvõ negyvenmérföldes vidéken.
Egy bizonyos Fanny Kidd szokás szerint délelõtt tízkor ment rendbe tenni Jerome Falsoner lakását, és a nappaliban találta nevezettet, amint a hátán fekve, halott szemekkel meredt a mennyezet egy világos pontjára, ahová a napfény tükrözõdött – méghozzá a papírvágó kés fémmarkolatáról, ami a férfi mellkasából állt ki.
A rendõrségi nyomozás négy tényt rögzített:
Egy: Jerome Falsoner tizennégy órája halott volt, mire Fanny Kidd megtalálta, ami a gyilkosság elkövetésének idejét elõzõ este nyolc körülre tette.
Kettõ: utoljára egy Madeline Boudin nevû nõ látta élve, akivel intim kapcsolata volt, valamint annak három barátja. Fél nyolc és nyolc között látták, tehát alig fél órával a halála elõtt. Egy nyaralóba tartottak autóval a Severn folyónál, amikor Madeline Boudin azt mondta a többieknek, hogy elõtte be akar nézni Falsonerhez. Azok a kocsiban maradtak, amíg õ becsengetett. Jerome Falsoner kinyitotta az ajtót, és õ bement. Tíz perc múlva kilépett és csatlakozott a barátaihoz. Jerome Falsoner kikísérte és az ajtóból intett az egyik férfinak a kocsiban, bizonyos Frederick Stonernek, akit távolról ismert, és aki a kerületi ügyész irodájával állt kapcsolatban. Egy szemközti ház lépcsõjén beszélgetõ két nõ is látta Falsonert, valamint látta Madeline Boudint és barátait elhajtani.
Három: Jerome Falsoner örököse és egyetlen rokona az unokahúga, Sara Falsoner, aki a sors különös szeszélye folytán éppen abban az órában ment hozzá Hubert Landowhoz, amikor Fanny Kidd megtalálta munkaadója holttestét. Az unokahúg és nagybácsi alig látták egymást. Az unokahúg – a nyomozás egy rövid ideig õrá összpontosított – bizonyítottan otthon tartózkodott a lakásában a Carey Streeten a gyilkosság idején este hattól másnap reggel fél kilencig. A férje – akkor még võlegénye – vele volt hattól este tizenegyig. A házasság elõtt a lány gyorsíróként dolgozott ugyanannál a tröszttársaságnál, ahol Ralph Millar.
Négy: Jerome Falsoner, aki nem éppen a legkiegyensúlyozottabb lélek volt, összeveszett egy Einar Jokumsson nevû izlandival egy kaszinóban két nappal a gyilkosság elõtt. Jokumsson megfenyegette. Jokumsson – alacsony, erõs férfi, sötét hajú, sötét szemû – a csomagjait hátrahagyva eltûnt a hoteljébõl Falsoner holtteste megtalálásának napján, és azóta sem került elõ.
Miután az utolsó kivágást is alaposan elolvasta, Alec Rush a székén hintázva, elgondolkodó szörnyarccal nézte a mennyezetet. Aztán elõrehajolt, belelapozott a telefonkönyvbe, és tárcsázta Ralph Millar cégének számát. Azonban amikor felvették, meggondolta magát.
– Semmi – mondta a készülékbe, majd tárcsázta a Goodbody-üzletet. Minnie jött a telefonhoz, és elmesélte, hogy Polly Vannesst bizonyos Polly Bangsként azonosították, amely néven két éve letartóztatták Milwaukee-ban bolti lopásért, és két évet kapott. Minnie azt is elmondta, hogy Polly Bangst reggel óvadék ellenében kiengedték.
Alec Rush eltolta a telefont, és újra átfutotta a kivágásokat, míg megtalálta Madeline Boudin címét, a nõét, aki közvetlen a halála elõtt meglátogatta Falsonert. Madison Avenue-i volt a cím. A nyomozó a kupéjával odagurult.
Nem, Miss Boudin nem lakik itt. Igen, itt lakott, de négy hónapja elköltözött. Talán Mrs. Blender a harmadikon tudja, hová. Mrs. Blender nem tudta, csak annyit, hogy Miss Boudin egy apartmanházba költözött a Garrison Avenue-n, de szerinte már nem lakik ott. A Garrison Avenue-i házban: Miss Boudin másfél hónapja elköltözött, talán a Mount Royal Avenue-ra. A házszámot nem tudták.
A kupé elvitte ronda tulajdonosát a Mount Royal Avenue-ra az apartmanházhoz, ahol elõbb Hubert Landow-t látta, majd Scuttle Zeippet. A igazgatónál Walter Boydenrõl kérdezett, aki állítólag itt lakott. Az igazgató nem ismert semmiféle Walter Boydent. A 604-esben lakik egy Miss Boudin, de az õ neve B-O-U-D-I-N, és egyedül él.
Alec Rush elhagyta az épületet és beszállt a kocsijába. Összehúzta durva, vörös szemét, elégedetten biccentett, és egy ujjal kis kört rajzolt a levegõbe. Majd visszaautózott az irodájába.
Újra tárcsázta a tröszttársaság számát, Ralph Millart kérte, és már kapcsolták is a segédpénztárost.
– Rush vagyok. El tud jönni hozzám most azonnal?
– Hogy? Persze. De honnét… hogyan…? Igen, azonnal indulok.
A Millar hangjában érzett meglepetésnek nyoma sem volt az arcán, amikor belépett a nyomozó irodájába. Nem kérdezte, a nyomozó hogyan derítette ki a kilétét. Az e napi barna öltönyben éppoly feltûnésmentes volt, akár elõzõleg a szürkében.
– Jöjjön csak – hívta be a nyomozó. – Üljön le. Szükségem van még pár tényre, Mr. Millar.
Millar vékony szája megfeszült, szemöldökét makacsul összevonta.
– Azt hittem, ezt megbeszéltük, Rush. Megmondtam, hogy…
Alec Rush joviális, bár ijesztõ elkeseredéssel ráncolta homlokát.
– Tudom, mit mondott – vágott közbe. – De az akkor volt, most pedig most van. Az ügy kezd bonyolódni, és ha nem figyelek, belegabalyodok. Megtaláltam a maga titokzatos emberét, beszéltem is vele. Valóban Mrs. Landow-t követte. Állítása szerint arra bérelték fel, hogy megölje.
Millar felpattant a székbõl, és a sárgás íróasztalra támaszkodva a nyomozó arcába hajolt.
– Istenem, Rush, mit beszél? Hogy megölje?!
– Hé, nyugalom. Nem fogja megölni. Szerintem soha nem is akarta. De azt állítja, erre bérelték fel.
– Letartóztatta? Megtalálta, hogy ki bérelte fel?
A nyomozó véreres szemével hunyorogva méregette a fiatalember szenvedélyes arcát.
– Ami azt illeti – krákogta nyugodtan, miután befejezte a vizsgálatot –, egyiket sem. A hölgy most nincs veszélyben. A fickó talán csak etetett, talán nem, mindenesetre nem mondta volna el nekem, ha bármit tenni akarna. És ha már itt tartunk, Mr. Millar, maga azt akarja, hogy letartóztassák?
– Igen! Azaz… – Millar hátralépett az asztaltól, lerogyott a székre, és remegõ kezébe temette arcát. – Istenem, Rush, nem tudom!
– Ez az. Na szóval. Mrs. Landow Jerome Falsoner unokahúga és örököse. A maga cégénél dolgozott. Aznap ment hozzá Landowhoz, amikor a bácsikáját holtan találták. Tegnap Landow járt az épületben, ahol Madeline Boudin lakik. Õ látta utoljára életben Falsonert. Az alibije viszont olyan szilárd, mint Landow-éké. A férfi, akit állítólag Mrs. Landow meggyilkolására béreltek fel, tegnap szintén járt Madeline Boudin házában. Láttam bemenni. Aztán láttam egy másik nõvel találkozni, aki bolti tolvaj. Az õ szobájában találtam egy fényképet Hubert Landow-ról. A maga embere azt állítja, ketten is felbérelték Mrs. Landow megölésére, két nõ, akik nem tudnak egymásról. Nem árulja el, hogy kik azok, de nem is kell.
Alec Rush elhallgatott, és várta, hogy Millar mondjon valamit. Millar azonban pillanatnyilag nem bírt megszólalni. Szeme kerekre tágult, és csüggedten üres volt. Alec Rush felemelte egyik kezét, ökölbe szorította, ami így majdnem tökéletes gömböt formált, majd puhán az asztalra csapott.
– Tessék, Mr. Millar. Szép kis gubanc. Ha elmondja, amit tud, kibogozzuk, egyet se féljen. Ha nem… kiszállok.
Erre Millarnak megjött a hangja, bár a szavai össze-összeakadtak:
– Azt nem teheti, Rush! Nem hagyhat cserben engem… minket… õt! Ezt nem… maga nem…
Alec Rush azonban nyomatékosan ingatta ronda, barackszerû fejét.
– Ebben gyilkosság van, és az isten tudja, még mi. Nekem nem fûlik a fogam a szembekötõsdihez. Honnét tudjam, hogy maga miben sántikál? Mondja el, amit tud, de mindent, vagy keressen egy másik nyomozót. Ez van.
Ralph Millar ujjai egymást gyûrték, fogai az ajkát harapdálták, zaklatott szeme pedig a nyomozót kérlelte.
– Nem teheti, Rush. Õ még veszélyben van. Ha igaza is van, hogy a férfi nem támadja meg, akkor sincs biztonságban. A nõk, akik felbérelték ezt a bérgyilkost, felbérelhetnek másikat. Meg kell védenie, Rush.
– Igen? Ahhoz magának beszélnie kell, Millar.
– Beszélnem…? Hát jó, beszélek, Rush. Elmondok mindent, amit akar. De nincs más, vagyis alig valami, azon kívül, amit már tud.
– A maga cégénél dolgozott?
– Igen, az én osztályomon.
– Kilépett, amikor férjhez ment?
– Igen. Vagyis… Nem, Rush, igazság szerint elbocsátották. Felháborító, de…
– Ez mikor volt?
– Egy nappal azelõtt, hogy… férjhez ment.
– Mesélje el.
– Úgy volt, hogy… elõbb el kell magyaráznom a helyzetét, Rush. Õ árva. Az apja, Ben Falsoner ifjúkorában elég vad volt, és talán nem is csak akkor, ahogy az összes Falsoner, azt hiszem. Aztán összeveszett az apjával, az öreg Howard Falsonerrel, és az kihagyta a végrendeletébõl. Vagyis teljesen azért nem. Az öreg azért még reménykedett, hogy Ben megjavul, és nem akarta kisemmizni. Sajnos ezt a másik fiára, Jerome-ra bízta.
– Az öreg Howard Falsoner végrendelete szerint a vagyonából származó bevétel Jerome életében Jerome-ot illette. Neki kellett ellátnia Bent, ahogy õ jónak látta. Vagyis szabad kezet kapott. Eloszthatta testvériesen, adhatott neki alamizsnát, vagy semmit, ahogy szerinte Ben érdemelte. Jerome halálával a vagyon az öreg unokái között kerül elosztásra egyenlõ mértékben.
– Elméletben ésszerûnek tetszett, de nem a gyakorlatban, nem Jerome Falsoner kezében. Nem ismerte? Nos, õ volt az utolsó, akire ilyesmit lehetett volna bízni. A végsõkig kihasználta a hatalmát. Ben Falsoner egy centet sem kapott tõle. Ben három éve meghalt, így a lánya, egyetlen gyermeke lépett a helyébe mint a nagyapja pénzének várományosa. Az anyja már korábban meghalt. Jerome Falsoner neki sem adott egy centet se.
– Így állt a helyzete, amikor két éve hozzánk jött dolgozni. Nem volt egy boldog helyzet. A Falsonerek nyugtalanságát és szeszélyességét bezzeg valamennyire örökölte: két millió dollár örökség várt rá, mivel Jerome nem nõsült meg, így õ lett az egyedüli unoka, jövedelme nem volt, kivéve persze a saját fizetését, ami korántsem volt tetemesnek mondható.
– Adósságokba verte magát. Idõnként próbált takarékoskodni, de állandóan ott lebegett elõtte a kétmillió dollár, ami duplán megnehezítette a spórolást. Végül a trösztnél is tudomást szereztek az adósságáról. Sõt, egy-két behajtó az irodába is eljött hozzá. Mivel az én osztályomon dolgozott, az én kellemetlen kötelességem volt figyelmeztetni. Megígérte, hogy törleszti az adósságait, és többé nem kér kölcsön. Talán igyekezett is, de nem sok sikerrel. A mi tisztviselõink régimódiak, ultrakonzervatívak. Mindent megtettem, hogy megmentsem, de hiába. Egyszerûen nem akartak olyan alkalmazottat, aki nyakig ül az adósságban.
Millar elhallgatott egy pillanatra, csüggedten a padlóra nézett, majd folytatta:
– Nekem jutott a kínos feladat, hogy közöljem vele, a szolgálataira nincs szükség többé. Próbáltam… Szörnyen kellemetlen volt. Ez elõzõ nap volt, hogy hozzáment Landow-hoz. Így… – Elhallgatott, majd mintha nem tudna mit mondani, megismételte: – Igen, elõzõ nap, hogy hozzáment Landowhoz. – Aztán csüggedten tovább fixírozta a padlót.
Alec Rush, aki a történetet mozdulatlanul ülte végig, akár egy faragott szörny egy ódon templom falán, most elõrehajolt és rekedten kérdezte:
– És kicsoda-micsoda ez a Hubert Landow?
Ralph Millar megrázta leszegett fejét:
– Nem ismerem. Láttam, de nem tudok róla semmit.
– Mrs. Landow beszélt róla? Mármint amikor még ott dolgozott.
– Valószínû, de nem emlékszem.
– Vagyis nem tudta mire vélni, amikor hallotta, hogy hozzámegy?
A fiatalember ijedt tekintettel nézett fel.
– Mire céloz, Rush? Csak nem gondolja, hogy… Igen, meglepõdtem, ahogy mondja. Mire céloz?
– A házassági engedélyt – mondta a nyomozó, rá se hederítve a megismételt kérdésre – négy nappal az esküvõ elõtt adták meg Landownak, négy nappal azelõtt, hogy megtalálták Jerome Falsoner holttestét.
Millar a körmét rágva, reménytelenül ingatta a fejét.
– Nem értem, mire céloz – motyogta a fogával a szájában. – Az egész dolog érthetetlen.
– Nem úgy volt-e, Mr. Millar – töltötte meg az irodát a nyomozó hangja rekedt nyomatékkal –, hogy maga jobb barátságban volt Sara Falsonerrel, mint bárki a tröszttársaságnál?
A fiatalember felemelte a fejét, és Alec Rush szemébe nézett; barna szemével makacsul állta a tekintetét.
– Úgy volt – mondta halkan –, hogy megkértem Sara Falsoner kezét aznap, amikor elment.
– Aha. És õ?
– És õ… Az én hibám volt. Otromba voltam, durva voltam, amit csak akar. Isten tudja, mire gondolt… hogy szánalomból kérem meg, hogy az elküldésével akarom házasságra kényszeríteni, mert tudom, hogy nyakig van az adósságban. Bármit gondolhatott. Mindenesetre… kellemetlen volt.
– Úgy érti, nemcsak hogy kikosarazta, de még… szóval… kellemetlenül is viselkedett magával?
– Pontosan így értem.
Alec Rush hátradõlt, és új groteszkséget varázsolt arcára azzal, hogy vastag szájának egyik sarkát felvonta. Vörös szeme gonosz tûnõdéssel meredt a mennyezetre.
– Egy dolgot tehetünk – közölte. – Elmegyünk Landow-hoz, és elmondjuk, amit tudunk.
– De biztos, hogy õ…? – tiltakozott bizonytalanul Millar.
– Hacsak nem pokoli jó színész, imádja a feleségét – jelentette ki magabiztosan a nyomozó. – Ez magában is elég, hogy elmeséljük neki.
Millar nem volt meggyõzve.
– Bölcs dolog ez?
– Az. Három helyre mehetünk: hozzá, a feleségéhez vagy a rendõrségre. Én rá fogadnék. De maga dönt.
A fiatalember nagy nehezen rábólintott.
– Rendben. De ugye engem nem rángat bele? – rémült meg hirtelen. – Tudja úgy intézni, hogy ne keveredjek bele, igaz? Érti, mire gondolok? Sara a felesége, és én…
– Persze, fedezem – nyugtatta meg Alec Rush.
Hubert Landow a nyomozó névjegykártyáját ujjai között forgatva egy igencsak fényûzõen berendezett szobában fogadta Alec Rusht a Charles-Street Avenue-i ház felsõ szintjén. A szoba közepén az ajtóval szemben állt Landow – magas, szõke, fiúsan jóképû –, amikor a nyomozót – kövér, õszülõ, elnyûtt és ronda – bevezették.
– Beszélni óhajt velem? Foglaljon helyet.
Hubert Landow modora nem volt se visszafogott, se szívélyes. Pontosan olyan, amilyet az ember egy fiatalembertõl várhat, akit egy brutális kinézetû nyomozó keres fel váratlanul.
– Igen, el akarok mesélni valamit – mondta Alec Rush, ahogy leültek egymással szemben. – Nem hosszú, de elég különös történet. Talán meglepi, talán nem. De igaz. Véletlenül se higgye, hogy szórakozom.
Hubert Landow érdeklõdõ arccal hajolt elõre.
– Elhiszem, hogy nem szórakozik. Kezdje.
– Pár napja fülest kaptam egy tagról, akinek köze lehet egy melóhoz, ami engem érdekel. Egy simlisrõl. Ahogy követtem, kiderült, hogy a maga és a felesége után érdeklõdik. Követte magát, és követte a feleségét. Tegnap ott voltam egy utcányira a Mount Royal Avenue-i háztól, ahová elõször maga, késõbb õ is bement.
– De mi az ördögöt akarhat? – fakadt ki Landow. – Gondolja, hogy…?
– Várjon még – tanácsolta neki a ronda férfi. – Várja meg a többit is, aztán mondja el, maga szerint mi ez az egész. A tag kijött onnét és elment a Camden Station vasútállomásra, ahol egy fiatal nõvel találkozott, és röviden beszélgettek. Aztán a nõt délután egy üzletben bolti lopáson kapták. Polly Bangs a neve, Wisconsinban már ült ugyanezért. A maga fényképe volt a toalettasztalán.
– A fényképem?
Alec Rush higgadtan bólintott felfelé, mert a fiatalember közben felpattant.
– A magáé. Ismeri ezt a Polly Bangst? Molett, zömök lány, olyan huszonhat, barna haj és barna szem. Az a hetykefajta.
Hubert Landow értetlen, üres képet vágott.
– Nem! Mi az ördögöt keres nála a képem? Biztos, hogy az enyém?
– Talán nem száz százalékosan biztos, de annyira igen, hogy az ellenkezõjét kelljen bizonyítani. Talán elfelejtette már a lányt. Talán õ valahol összeszedte a maga fényképét, és megtartotta, mert tetszett neki.
– Nonszensz! – A szõke férfit láthatóan kínosan érintette a jóképûségére tett célzás, és úgy elpirult, hogy az övé mellett Alec Rush arca szinte színtelennek látszott. – Kell, hogy legyen valami ésszerû oka. Azt mondja, letartóztatták?
– Le, de óvadékkal már kiengedték. Mondom tovább. Tegnap este elbeszélgettem ezzel a taggal, akirõl meséltem. Állítása szerint felbérelték, hogy ölje meg a feleségét.
Hubert Landow, aki közben visszaült, most úgy összerándult, hogy a szék eresztékei megnyikordultak. Egy pillanattal ezelõtt még karmazsinpiros arca most papírfehérré sápadt. A szék nyikorgásán kívül még egy hang hallatszott: megdöbbent és elfojtott lélegzetvétel. A szõke fiatalember nem hallotta, de Alec Rush véreres szeme egy pillanatra egy csukott ajtóra fókuszált a szoba túlsó végében.
Landow megint felpattant, a nyomozó fölé hajolt, ujjait belevájta a ronda férfi izmos-húsos vállába.
– Ez iszonyú! Meg kell…
Az ajtó, amit az elõbb a nyomozó megnézett, hirtelen kinyílt. Egy gyönyörû, magas lány lépett be. Sara Landow. Kócos haja gesztenyebarna felhõként övezte fehér arcát. A szeme élettelen volt. Lassan lépdelt a két férfi felé, törzsét kicsit elõredöntve, akárha erõs ellenszélben járna.
– Felesleges, Hubert. – A hangja is olyan élettelen volt, akár a szeme. – Nézzünk szembe vele. Madeline Boudin rájött, hogy megöltem a bácsikámat.
– Ne, drágám, hallgass! – Landow átölelte a feleségét, és a vállát simogatva igyekezett nyugtatni. – Nem tudod, mit beszélsz.
– Jaj, dehogynem. – A lány közömbösen kifejtette magát férje karjai közül, és leült a székbe, amibõl Alec Rush épp felállt. – Madeline Boudin az, te is tudod. Tudja, hogy megöltem Jerome bácsit.
Landow a nyomozó felé pördült, és most a ronda férfi vállát ragadta meg két kézzel.
– Ne is figyeljen rá, Rush. Nincs jól. Nem tudja, mit beszél.
Sara Landow fáradtan, keserûen felnevetett.
– Nem vagyok jól? Nem bizony. Nem vagyok jól, amióta megöltem. Hogy is lehetnék jól azok után? Maga nyomozó – emelte üres szemét Alec Rushra. – Tartóztasson le. Megöltem Jerome Falsonert.
Alec Rush csípõre szorított kézzel, terpeszbe tett lábbal állva meredt rá, de nem szólt semmit.
– Ne tegye, Rush! – rángatta a karját Landow. – Nem teheti! Ez nevetséges! Maga…
– Hogy jön ez a Madeline Boudin a képbe? – kérdezte Alec Rush rekedt hangon. – Tudom, hogy Jerome-mal jóban voltak, de miért akarná megölni a feleségét?
Landow habozott, egyik lábáról a másikra állt, majd végül csak válaszolt:
– Õ Jerome szeretõje volt, gyereke is lett tõle. Amikor a feleségem errõl tudomást szerzett, meg akart vele állapodni az örökséget illetõen. Ezért mentem el hozzá tegnap.
– Aha – mondta a nyomozó. – Vissza Jerome-hoz. Maga és Mrs. Landow állítólag a felesége lakásában voltak a gyilkosság idején, jól emlékszem?
Sara Landow leverten, türelmetlenül sóhajtott.
– Muszáj ennyit beszélni? – kérdezte halk, fáradt hangon. – Én öltem meg, nem más. Nem volt más ott, amikor megöltem. Ledöftem a papírvágó késsel, amikor megtámadott, és kérlelt, hogy „Ne! Ne!”, és sírt, térden állva, én meg kirohantam.
Alec Rush a lányról a férfira nézett. Landow arca nedves volt a verejtéktõl, keze elfehéredve ökölbe szorult, mellkasában valami remegett. Amikor megszólalt, a hangja olyan rekedt volt, akár a nyomozóé, ha nem is annyira erõs.
– Sara, várj meg itt, amíg visszajövök, jó? Elmegyek úgy egy órára. Várj itt, és ne csinálj semmit, amíg vissza nem jövök, rendben?
– Rendben – mondta a lány kíváncsiság és érdeklõdés nélkül. – De nincs értelme, Hubert. Már mondanom kellett volna, hogy nincs értelme.
– Csak várj itt, Sara – kérte a férje, majd a nyomozó deformált füléhez hajolt. – Az Isten szerelmére, maradjon itt vele, Rush! – súgta, azzal kisietett a szobából.
Az ajtó becsapódott. Egy automobil berregett fel, aztán már távolodott is.
– Hol a telefon? – kérdezte Alec Rush.
– A szomszédban – felelte a lány fel sem nézve a zsebkendõbõl, amit az ujjaival vizsgálgatott.
A nyomozó az ajtóhoz ment, amin át a lány bejött. Egy könyvtárszobába nyílt, a sarkában telefon állt. A falióra 3:35-öt mutatott. A nyomozó a telefonhoz ment, és tárcsázta Ralph Millar irodáját, a férfit kérte, majd azt mondta neki:
– Itt Rush. Landowéknál vagyok. Azonnal jöjjön.
– Nem lehet, Rush. Nem érti, hogy…
– A fenét nem! – krákogta le Alec Rush. – Azonnal jöjjön.
A fiatal nõ nem nézett fel, amikor a nyomozó visszament, tovább birizgálta zsebkendõjét. Egyikük sem szólt. Az ablaknak háttal álló Alec Rush kétszer is elõvette, és mogorván megnézte a zsebóráját.
Lentrõl az ajtócsengõ halk csilingelése hallatszott fel. A nyomozó kiment a folyosóra, le a lépcsõn. Nagydarab teste súlyosan, de fürgén mozgott. Ralph Millar állt az elõtérben, arca harcmezején félelem és kín csatázott; éppen az ajtót nyitó cselédnek motyogott valamit. Alec Rush félretolta a cselédet, megragadta Millart, és felkísérte.
– Azt mondja, õ ölte meg Jerome-ot – dörmögte a lépcsõn menet megbízója fülébe.
Ralph Millar arca teljesen elfehéredett, de meglepetést nem mutatott.
– Maga tudta? – morogta Alec Rush.
Millar kétszer is próbált szólni, de hang nem jött ki a torkán, csak mire az emeletre értek.
– Azon az éjszakán láttam az utcán a lakás fele menet.
Alec Rush förtelmeset horkantott, s a fiatalembert a szoba felé irányította, ahol Sara Landow ült.
– Landow elment – súgta gyorsan. – Én is megyek. Maradjon vele. Nehogy… nehogy bármit csináljon. Ha Landow elõttem ér vissza, mondja neki, hogy várjon meg.
Mielõtt Millar hangot tudott volna adni az arcán látszó értetlenségnek, beléptek a szobába. Sara Landow felemelte a fejét. Teste úgy emelkedett fel a székbõl, akárha láthatatlan erõ segítené. Kihúzta magát. Millar belépett a szobába, de ott megállt. Farkasszemet néztek, mindketten olyan tartással, mintha egy erõ egymáshoz tolná, egy másik meg széthúzná õket.
Alec Rush esetlenül, szó nélkül kisietett.
A Mount Royal Avenue-n azonnal kiszúrta a kék sportkocsit. Az apartmanház elõtt állt, melyben Madeline Boudin lakott. A nyomozó elhajtott mellette, majd a kupét három házzal lejjebb parkolta le. Alighogy megállt, Landow rohant ki az épületbõl, beugrott a kocsijába, és elhajtott. Egy hotelhez ment a Charles Streeten. A nyomozó követte.
A hotelben Landow egyenesen a klubszobába ment. Fél órán keresztül görnyedt egy íróasztal fölött, egymás után írta tele az oldalakat, miközben a nyomozó egy újság mögül figyelte a helyiség kijáratát a hall egy eldugott zugából. Ahogy Landow kilépett, egy vaskos borítékot tömött a zsebébe, kiment a hotelbõl, beszállt a kocsijába, és elhajtott egy futárszolgálathoz a St. Paul Streeten.
Öt percet töltött bent. Amikor kilépett, rá se hederített a sportkocsijára, gyalog ment a Calvert Streetig, ahol felszállt egy északi villamosra. Alec Rush kupéja a szerelvény mögött gurult. Landow a Union Station vasútállomásnál szállt le. A pénztárhoz ment. Éppen jegyet kért Philadelphiába, csak oda, amikor Alec Rush megkopogtatta a vállát.
Hubert Landow lassan fordult meg. A pénzt még a kezében szorongatta. A felismerés nem változtatott az arckifejezésén.
– Igen? Mi az? – kérdezte hûvösen.
Alec Rush ronda fejével biccentett a pénztárablakra, meg a pénzre Landow kezében.
– Nem ezt kellene csinálnia.
– Tessék – mondta a pénztáros a rácson át. Egyik férfi se figyelt rá. Egy rózsaszínt, pirosat és ibolyaszínt viselõ, nagydarab nõ lökte félre Landow-t, és tolakodott a pénztárablakhoz. Landow hátralépett, a nyomozó követte.
– Nem lett volna szabad magára hagynia Sarát – mondta Landow. – Õ…
– Nincs egyedül. Valaki vigyáz rá.
– Csak nem…?
– Nem a rendõrség, ha erre gondol.
Landow elindult a hosszú csarnokban, a nyomozó pedig vele. Aztán a szõke férfi megállt és fürkészõn a másik arcába nézett.
– Az a Millar van vele?
– Igen.
– Neki dolgozik, Rush?
– Neki.
Landow továbbindult. A csarnok északi végébe érve szólalt meg újra:
– Mit akar ez a Millar?
Alec Rush megvonta vastag vállat, de nem felelt.
– Maga mit akar? – fordult szembe a nyomozóval hevesen a fiatalember.
– Nem akarom, hogy elmenjen a városból.
Landow homlokráncolva átgondolta.
– És ha kitartok mellette? Hogyan állít meg?
– A bûnpártolást Jerome gyilkossága után például magára tudom verni.
Megint csend telepedett rájuk, amit aztán Landow tört meg:
– Nézze, Rush. Maga Millarnak dolgozik. Õ a házamban van. Most küldtem egy levelet Sarának futárral. Adjon nekik annyi idõt, hogy elolvashassák, aztán hívja fel Millart. Kérdezze meg, el akar-e kapni engem.
Alec Rush határozottan a fejét rázta:
– Nem, nem. Millar túl hebehurgya, hogy ilyesmit telefonon beszéljek meg vele. Visszamegyünk, és közösen megbeszéljük.
Most Landow ellenkezett.
– Nem megyek vissza! – csattant fel. Hidegen nézett a nyomozó ronda arcába. – Maga eladó, Rush?
– Nem, Landow. A kinézetem és múltam ne csapja be.
– Gondoltam. – Landow felnézett a mennyezetre, majd le a cipõjére, és élesen kifújta a levegõt. – Itt nem beszélhetünk. Keressünk egy csendes helyet.
– A tragacsom kint áll, üljünk be abba.
Alec Rush kupéjába ülve Hubert Landow cigarettára gyújtott, a nyomozó pedig a saját fekete szivarjára.
– Az a Polly Bangs, akirõl beszélt, nyomozó, a feleségem – vágott bele a közepébe a szõke fiatalember. – A nevem Henry Bangs. Ujjlenyomatot nem fog találni tõlem. Amikor Pollyt Milwaukee-ban két éve elkapták és lecsukták, én keletre jöttem és összeálltam Madeline Boudinnal. Jó csapat voltunk. Neki volt sütnivalója, és ha valaki gondolkozik helyettem, én is elég jól végzem a magam dolgát.
A nyomozóra mosolygott, és a cigarettával a saját arcára mutatott. Ahogy Alec Rush nézte, karmazsinszín pír futott a szõke férfi arcába, mígnem az olyan rózsás lett, akár egy piruló iskoláslányé. Landow megint nevetett, és a pír elhalványult.
– Ez a legjobb trükköm – folytatta. – Könnyû, ha az embernek van adottsága és gyakorlata: teleszívja a tüdejét, majd úgy fújja ki, hogy lezárja a gégét. Aranybánya egy svindlernek! Meglepõdne, hányan bíztak meg bennem, miután egy-kétszer elpirultam nekik. Szóval Madeline-nel pénzre hajtottunk. Neki volt esze, kötélidege és jó külseje. Nekem az elsõn kívül minden. Csináltunk két üzletet, egy nagyobb svindlit meg egy zsarolást, aztán õ belefutott Jerome Falsonerbe. Elõször meg akartuk szorongatni. Aztán amikor Madeline tudomást szerzett róla, hogy Sara az örökös, hogy eladósodott, és hogy a bácsikájával hadilábon állnak, ejtettük a tervet, és egy zaftosabbat sütöttünk ki. Madeline keresett valakit, aki bemutatott engem Sarának. Én a maflát játszottam, a félénk, de fülig szerelmes fiatalembert.
– Ahogy mondtam, Madeline-nek volt sütnivalója. És használta is. Sara körül lófráltam, csokit, könyvet, virágot küldtem neki, elvittem színházba és vacsorázni. A könyv és a virág Madeline ötlete volt. Két könyv is említette, hogy férj és feleség nem tanúskodhat egymás ellen a bíróságon. Ez az egyik színdarabban is elõfordult. Így hintettük el a magot. Egy másik magot pedig a pirulásommal és motyogásommal: így gyõztük meg Sarát, vagyis hagytuk, hogy rájöjjön: én vagyok a világon a legügyetlenebb hazug.
– A maghintés után elkezdtük a játékot. Madeline jóban lett Jerome-mal. Sara egyre jobban eladósodott. Mi még rá is segítettünk. Egyik éjjel egy betörõvel kiraboltattuk a lakását. Ruby Sweegerrel, talán ismeri is. Most sitten van egy másik dolog miatt. Elvitte Sara kevéske pénzét, és mindent, amit zaciba csaphatott. Aztán felhajtottunk pár embert, akinek tartozott, és névtelen levélben figyelmeztettük õket: ne is számítsanak arra, hogy Sara lesz Jerome. Ostoba kis levelek voltak, de meglett a hatásuk. Pár hitelezõ behajtókat küldött a tröszttársasághoz, ahol dolgozott.
– Jerome negyedévenként kapta a pénzét. Madeline tudta a dátumokat, és tudta Sara is. A soron következõ elõtti napon Madeline újra megzargatta Sara hitelezõit. Nem tudom, mit mondott nekik, de bejött. Csapatostul szállták meg a tröszttársaságot, aminek hatására Sarát másnap kétheti fizetésével elbocsátották. Amikor kilépett, belefutottam, mintegy véletlenül… de persze reggel óta követtem. Elvittem kocsikázni, aztán hatra vissza a lakásához. Ott is hitelezõk dörömböltek az ajtaján. Elkergettem õket, mint a jószívû fiú, és zavartan felajánlottam a segítségemet bármiben. Természetesen nem fogadta el, és láttam rajta, hogy lassan megérik benne a döntés. Tudta, hogy Jerome ezen a napon kapja meg a csekket. Eltökélte, hogy elmegy hozzá, és minimum az adósságai törlesztését kicsikarja. Nekem nem árulta el, hová megy, de tisztán láttam az arcán, hiszen erre vártam.
Otthagytam, és szemben a Franklin Square-en megvártam, hogy kijöjjön. Akkor felhívtam Madeline-t, és mondtam neki, hogy Sara úton van a bácsikájához.
A cigaretta megégette Landow ujját. Leejtette, elnyomta és másikra gyújtott.
– Elég hosszú történet, Rush – mentegetõzött –, de mindjárt vége.
– Mondja csak, fiam.
– Amikor felhívtam Madeline-t, éppen voltak nála. Egy vidéki partira akarták elcsalni. Így már beleegyezett. Még jobb alibit szolgáltattak, mint amit õ kisütött. Mondta nekik, hogy még be kell ugrania Jerome-hoz, hát arra mentek, és a kocsiban vártak, míg õ beszaladt.
– Volt nála egy kis üveg konyak, jól bealtatózva. Töltött belõle Jerome-nak, azzal, hogy talált egy új szeszcsempészt, aki tucatnyi rekesszel tudna neki eladni ebbõl jó áron. A konyak elég jó, az ára meg elég alacsony volt ahhoz, hogy Jerome azt gondolja, Madeline azért ugrott be, hogy bevegye a játszmába. Õ is rendelt a szeszcsempésztõl. Madeline tett róla, hogy a papírvágó kés elöl legyen, majd visszament a barátaihoz, Jerome-ot az ajtóig csalva, hogy a többiek lássák még életben, végül elhajtottak.
– Nem tudom, Madeline mit tett a konyakba. Ha mondta is, elfelejtettem. Erõs volt, nem méreg, érti, de izgatószer. Mindjárt megérti. Sara tíz-tizenöt perccel Madeline távozása után érhetett oda. Azt mondja, amikor a bácsikája ajtót nyitott, az arca vörös és puffadt volt. Törékeny ember volt, míg Sara erõs, és az ördögtõl sem fél. Bement, követelte, hogy Jerome fizesse ki a tartozását, még ha nem is ad neki rendszeres járadékot.
– Mindketten Falsonerek voltak, a vita elfajult. Ráadásul Jerome-ban dolgozott a drog, nem bírt ellene küzdeni. Rátámadott Sarára. A papírvágó kés az asztalon volt, ahová Madeline odakészítette. Jerome magán kívül volt, de Sara nem olyan sikongató, sarokba bújó lány. Felkapta a kést, és adott neki. Amikor Jerome összeesett, sarkon fordult és kirohant.
– Mivel követtem, ott álltam Jerome házának lépcsõjén, amikor kirohant. Megállítottam, és elmondta, hogy megölte a bácsikáját. Mondtam neki, hogy várjon, én meg bementem megnézni, tényleg halott-e. Aztán hazavittem Sarát. Azzal magyaráztam a jelenlétemet, fiúsan, szégyenlõsen, hogy féltem, hátha valami elhamarkodott dolgot cselekszik, ezért szemmel akartam tartani.
– A lakására hazaérve nagyon fel akarta adni magát a rendõrségen. Rámutattam ennek veszélyére, mondván, ha elismeri, hogy pénzért meg oda hozzá, kétségtelenül elõre kitervelt gyilkosságért ítélik el. Meggyõztem, hogy ha azt mondja, hogy Jerome támadta meg, kinevetik. Kába volt még, könnyen meggyõztem. A következõ lépés könnyû volt. A rendõrség ki fogja kérdezni, még ha nem is gyanakodnak rá. Amennyire tudtuk, én voltam az egyetlen, akinek a tanúvallomása terhelõ lehetett rá. Persze lojális vagyok, de nem a világ legügyetlenebb hazugja? Nem pirulok-e el a legkisebb hazugságtól is? Ennek a kulcsa abban a két könyvben volt, amit kapott tõlem, meg a színdarabban, amit láttunk: ha a férje vagyok, nem tanúskodhatok ellene. Másnap reggel összeházasodtunk az engedéllyel, ami egy hete a zsebemben lapult.
– Szóval ott voltunk, férj és feleség. Kétmillió dollár várt rá, ha a bácsikája ügyét lezárják. Nem volt rá más mód, hogy elkerülje a letartóztatást és az elmarasztaló ítéletet. Még ha nem is látta senki be- vagy kilépni a bácsikájához, akkor is minden az õ bûnösségére mutatott, és az ostobaság, amire rávettem, immár lehetetlenné tette, hogy önvédelemre hivatkozzon. Ha felakasztják, a kétmilliót én kapom. Ha börtönbe zárják, a pénz kezelése akkor is rám száll.
Landow ledobta és elnyomta a második cigarettát is, majd egy pillanatig a távolba meredt.
– Hisz maga Istenben, a gondviselésben, a sorsban, Rush? Van, aki ebben hisz, van, aki abban, de ezt hallgassa: Sarát nemcsak hogy nem tartóztatták le, de nem is igazán került gyanúba. Kiderült, hogy valami finn vagy svéd tag összeakaszkodott Jerome-mal, és megfenyegette. Gondolom, nem tudta igazolni, hol volt a gyilkosság éjszakáján, úgyhogy amikor megneszelte a gyilkosságot, lelépett. A rendõrség természetesen õt gyanúsította. Persze lenyomozták Sarát, de nem túl alaposan. Az utcán senki nem látta, a házában lakók viszont látták, ahogy hatkor bemegy velem, és nem látták, vagy nem emlékeztek rá, hogy elment, így azt mondták, egész este otthon volt. A rendõrséget meg túlságosan lekötötte az eltûnt finn, hogy Sara körül szimatoljanak.
– Szóval ott voltunk. Feleségül vettem a pénzt, de meg volt kötve a kezem, nem tudtam odaadni Madeline-nek a részét. Õ azt mondta, várjuk ki, amíg elrendezõdik az örökség, és akkor adjuk fel Sarát a rendõrségen. Mire azonban meglett a pénz, közbejött valami. Miattam. Én… szóval folytatni akartam a házasságot. Mondjuk, hogy a lelkiismeret, érti? Egyszerûen az volt a helyzet, hogy… Sarával akartam élni. Nem is bántam, amit tettem, mert különben sosem kaptam volna meg õt.
– Nem tudom, érthetõ-e ez, Rush, de még most se bánok semmit. Ha másképp alakult volna… de nem alakulhatott. Így kellett lennie, és kész. És jutott nekem hat hónap. Már látom, hogy micsoda balek voltam. Sara sosem volt az enyém. Bûnnel és trükkel kaptam meg, és bár görcsösen ragaszkodtam a buta reményhez, hogy egy nap… úgy néz rám, ahogy én rá, a szívem mélyén tudtam, hogy hiába minden. Volt egy másik férfi. A maga Millarja. Most már, hogy kiderült a házasságom Pollyval, Sara szabad, és remélem… hogy… Szóval Madeline nagyon megunta a dolgot. Azt mondtam Sarának, hogy Madeline-nek gyereke van Jerome-tól, és Sara belement, hogy pénzzel hallgattassuk el. Madeline-nek azonban ez nem volt elég. Nem érzelembõl. Úgy értem, nem engem akart, hanem a pénzt. Minden centet, amit csak ki tudott csikarni, és az messze nem elégítette ki, amit Sara kínált.
– Pollyval is ez volt a helyzet, bár kicsit talán több. Azt hiszem, õ kedvel engem. Nem tudom, hogyan jutott a nyomomra, miután kiengedték a wisconsini dutyiból, de azt értem, mit akar. Gazdag nõt vettem feleségül, aki ha meghal, például utcai rablótámadás közben lelövik, enyém lesz a pénz, azaz Polly megkap engem és a pénzt is. Nem találkoztam vele itt, és ha maga nem mondja, még csak nem is sejtem, hogy Baltimore-ban van, de tudom, hogy õ így gondolkodik. A gyilkosság Madeline-nek is könnyen beugorhatott. Ugyanis megmondtam neki, hogy nem akarom kijátszani Sarát. Azzal Madeline is tisztában volt, hogy ha maga csinálja meg, amit terveztünk, és veri a Falsoner-gyilkosságot Sarára, akkor én kitálalok. Viszont ha Sara meghal, az enyém lesz a pénz, és abból megkapja a részét. Hát így.
– Nem tudtam, amíg maga el nem mondta, Rush. Nem érdekel, mit gondol rólam, de Isten látja a lelkemet, nem tudtam, hogy Polly és Madeline meg akarják öletni Sarát. Hát errõl ennyit. Követett, amikor az elõbb hotelbe mentem?
– Igen.
– Gondoltam. A levélben, amit a futárral hazaküldtem, leírtam az egészet. Le akartam lépni, és tisztázni Sarát. Õ már tiszta, de most én vagyok benne. És nem akarom õt már látni, Rush.
– Nem hinném, hogy fogja – vélte a nyomozó. – Fõleg most, hogy gyilkost csinált belõle.
– Nem én – tiltakozott Landow. – Elfelejtettem mondani, de a levélben leírtam. Jerome Falsoner nem volt halott, még csak nem is haldoklott, amikor bementem a lakásba. A kés túl magasra ment, majdnem a vállában volt. Én öltem meg, ugyanabba a sebbe szúrtam a kést, csak lefelé nyomtam. Azért mentem be, hogy biztos meghaljon.
Alec Rush összehúzta durva, véreres szemét, és hosszan nézett a gyilkos arcába.
– Ez hazugság, bár szép – krákogta végül. – Ki akar tartani mellette? Az igazság is elég, hogy tisztázza a lányt, és akkor talán maga is megússza.
– Mit számít? Nekem már annyi. Ennyi erõvel tisztázhatom Sarát nemcsak a törvény, de önmaga elõtt is. Sáros vagyok, eggyel több vád már meg se kottyan. Mondtam, hogy Madeline-nek volt sütnivalója. Féltem tõle. Valamit biztos kieszelt volna, hogy tönkretegyen minket, Sarát. A kisujjából kirázott olyasmit, ami nekem életemben nem jutott volna eszembe. Nem kockáztathattam.
Azzal Alec Rush ronda arcába nevetett, és némileg színpadiasan kirántotta az egyik mandzsettáját a kabátujja alól. Még nedves, vöröses folt volt rajta.
– Egy órája öltem meg Madeline-t – mondta Henry Bangs, alias Hubert Landow.
Pék Zoltán fordítása
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Caleb Carr: A sötétség angyala (részlet)
Hamarosan megjelenik itthon Caleb Carr A sötétség angyala címû könyve. Ebbõl az alkalomból, a kiadó jóvoltából, oldalunkon elolvashatjátok a könyv elsõ fejezetét. | tovább...
Pszicho. A könyv és a film tükrében (3. rész)
Kevés olyan mû van, melyet mindenki ismerne. A Pszicho e mûvek sorának egyik legrémisztõbb és legkegyetlenebb darabja. Történet arról, hogy hol kezdõdik és hol ér véget a valóság. Történet arról, hogy az emberi elme meddig is képes eltorzulni azért, hogy életünket biztonságban tudhassuk. | tovább...
Jeff Lindsay: Drága, dolgos Dexter
Lehet akármilyen és akármennyire is bomlott az elménk, azt mégsem gondoltuk korábban, hogy egyszer még egy hivatásos sorozatgyilkosnak fogunk drukkolni. Mert, bár voltak már Dexteren kívül más mészárosok is egy-egy történet középpontjába állítva (gondoljunk csak Hannibal Lecterre vagy Patrick Batemanre), azonban egyikükkel sem tudtunk és nem is akartunk úgy azonosulni a szó legabnormálisabb és legfélelmetesebb értelmében véve, mint a megalomániás, antiszociális Dexterrel. | tovább...
Lawrence Block: A betörõ, aki eladta Ted Willamst (részlet)
Hamarosan megjelenik itthon is Lawrence Block Bernie Rhodenbarr-sorozatának hatodik kötete, mely A betörõ, aki eladta Ted Williamst címet fogja viselni. Ebbõl az alkalomból, a kiadó jóvoltából oldalunkon elolvashatjátok a könyv elsõ fejezetét. | tovább...
Iain M. Banks: Nézz a szélbe (részlet)
Hamarosan megjelenik itthon Iain M. Bansk Nézz a szélbe címû regénye. Ebbõl az alkalomból, a kiadó jóvoltából, oldalunkon elolvashatjátok a könyv elõjátékát. | tovább...Titanic Filmfesztivál (1. rész)
Már javában dübörög a 16. Titanic Filmfesztivál, melynek idén az Uránia, a Toldi, az Örökmozgó és a Kino mozi ad helyett. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!