Clive Barker - Korbács
szerző: Szitás Attila | megjelent: 2006-12-13 00:03:06 | címkék: | kommentek száma: 0 | tulajdonos: voorhees
„Nincsenek kezdetek. Nincsen elsõ pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelõzõ történetekével.
Clive Barker
Amirõl most írni fogok, az egy színtiszta mese. Ugyanolyan, mint amilyet a szüleinktõl hallottunk annak idején, vagy amilyet az óvó néni olvasott fel nekünk a csendes pihenõ megkezdése elõtt. És nem mellesleg szép mese. Mint ahogy azok a történetek is szép véget értek, amik akár még
rémálmokat is okozhattak néhányunknak (gondolok itt például a Piroska és a farkas nem kevés horrorisztikus elemmel megtámogatott sztorijára). Hogy most lelõttem volna a poént? Talán mégsem. Ugyanis egy olyan mese esetében, mint amilyen ez is, nem feltétlenül a végkifejlet a fontos, hanem inkább az egész folyamat, ahogy szépen lassan eljutunk A-ból B-be. És közben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy csak a teljes univerzum egy icipici darabját ismerjük, még sincsen hiányérzetünk. Egy olyan mese esetében, mint amilyen ez is, ahol majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a jó igazságos és segítõkész lesz mindvégig, míg a rossz sem bújik ki a bõrébõl és válik egy csapásra szociális munkássá, nem várunk óriási fordulatokat. Ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy egy teljesen hagyományos mesét olvashatunk a Korbács lapjain, csak barkerien.
A cselekmény egy varázslatos szõnyeg körül bonyolódik, ami kaput nyit a Látólények világára, s mint késõbb kiderül, maga a szõnyeg a Látólények birodalma. Ide menekültek ugyanis sok-sok évvel ezelõtt az emberek kapzsi és léha életmódja elõl - itt alakították ki azt az emberi fantáziával szinte elképzelhetetlen világot, ami most óriási veszélyben van. A szõnyeg öreg õrzõje ugyanis meghal és pár áruló meg akarja kaparintani ezt a csodálatos varázstárgyat. Csakhogy az õr unokája is a városba érkezik nagyanyja halálhírére, és szépen lassan rájön, hogy idõs rokona miért viselkedett olyan furcsán annak idején. A lány kötelességének érzi, hogy tovább folytassa az asszony munkáját, de ellenfelei jóval többen vannak, így helyzete teljesen kilátástalannak tûnik. Késõbb aztán segítséget kap egy fiatalember képében, aki csak egy „véletlen” folytán szerzett tudomást a szõnyeg hatalmáról. Innentõl kezdve pedig az õ kezükben van a Látólények sorsa, melyet az árulókon kívül még õsi ellenségük, a Korbács is veszélyeztet.
Clive Barkernek jellegzetes írói stílusa van. Talán nem annyira, mint Lovecraftnak, de a Korbácsot olvasva olyan érzés fogja el az embert, mint amikor sok év elteltével ismét egy régi, kényelmes papucsot húz fel a lábára. Persze ugyanez Kingnél is megfigyelhetõ, de amíg az õ stílusa sokkal populárisabb, könnyebben emészthetõ, addig Barkerét szokni kell. Nem véletlenül hallani sokszor olyan véleményt, hogy milyen „nehéz” is olvasni a Korbácsot. Azonban én úgy gondolom, ez a kritika leginkább azokban fogalmazódik meg, akik még csak most ismerkednek az író munkásságával. Nekik csak azt tudom javasolni, hogy a szerzõvel való ismerkedésüket ne ezzel a regénnyel kezdjék. Arra ott van a Pokolkeltõ. Vagy a Kárhozat. Esetleg Az öröklét tolvaja. De ha a mû sehogy sem akar megemésztõdni, akkor hagyjunk neki egy kis idõt, és próbálkozzunk késõbb. Megéri!
Barker furcsa keretet ad történetének, lévén, hogy éppenséggel nem ad neki: "Nincsenek kezdetek. Nincsen elsõ pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelõzõ történetekével; bár, ahogy az elbeszélõ hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre bizonytalanabbnak tûnnek, mert minden kor a saját ábrázatához igazítja a történetet." kezdi. „Most már minden csodára volt idõ. Szellemek és átváltozások; szenvedélyek és ellentmondások; éjszakai tündöklések és nappali látomások - mindenre, mindenre jut majd idõ. Mert nincsenek kezdetek. És eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen” - s zárja le. Elég csak ezt a pár sort elolvasni, azonnal meg is kapjuk azt a varázslatos hangulatot, ami az egész regényt jellemzi, és egyben hûen tükrözi azt a tiszteletreméltó alkotói hozzáállást, amely az író többi mûvében talán nem jön át ennyire. A világunkat leíró metaforikus képeket, a csipetnyi, kiolvasható társadalomkritikát, a kezdetben kiábrándult, késõbb hitüket visszanyerõ karaktereket. Mindez nemcsak szórakoztatóvá, hanem egyben értékessé is teszi a mûvet. Azonban a horror-rajongóknak sem kell félniük. Bár csak csírájában jegyzi a mû a Barkerre olyannyira jellemzõ groteszk karaktereket, azért ha megkapargatjuk egy kicsit a felszínt, rögtön szemünkbe ötlik a már jól ismert borzalom. De a hangsúly természetesen nem ezeken a képeken van, hanem sokkal inkább ezek felhasználásában, ami a karakterek érzéseinek hiteles megjelenítését és a történet tökéletes ívének megalkotását segítik. Mindezek után nem is mondhatok mást a Korbácsról: fogyasztása erõsen javallott, persze csak a megfelelõ „elõtanulmányok” megismerése után.
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!