Caleb Carr: A sötétség angyala (részlet)
szerző: Caleb Carr | megjelent: 2008-05-20 00:00:00 | címkék: irodalom, krimi, könyv, regény, részlet | kommentek száma: 0 | tulajdonos: darkcornersHamarosan megjelenik itthon Caleb Carr A sötétség angyala címû könyve. Ebbõl az alkalomból, a kiadó jóvoltából, oldalunkon elolvashatjátok a könyv elsõ fejezetét.
| hirdetés |
1. fejezet
1919. június 19.
Minden bizonnyal jobban is el lehet kezdeni egy elbeszélést annál, mint ahogy én teszem, csak egy kicsit kellene játszani a szavakkal, és az olvasót máris úgy rántaná magával a történet, akár a szenvedélyes szerencsejátékost a baccara. Nekem azonban sem a nyelvem, sem az agyam nem jár ahhoz elég gyorsan, hogy ilyen játékba belekezdjek, s bár az évek folyamán sok emberrel találkoztam, akiket korunk nagy gondolkodójának vagy szónokának tartottak, az én életemben a szavak sosem bírtak túl nagy jelentõséggel, megmaradtam egyszerû gondolkodású embernek. Ezért ezt a történetet is egyszerûen fogom kezdeni.
Ennek az egyszerûségnek engedve elõször is azt kell elmondanom, miért zártam be a boltot, és jöttem hátra az irodába ezen az estén, amikor még bõven lett volna munkám. Gyönyörû este volt, olyan, amilyet mindig is szerettem: amikor az ember egy szál ingujjban tekinthet végig a sugárúton, finom cigaretták füstjét pipálhatja az ég felé, és ebben a ritka, egyensúlyi pillanatban képes elhinni, hogy mégis van valami értelme az élet nevû bolondokházának. A forgalom – amely manapság fõként gázolaj meghajtású automobilokat és teherjármûveket jelent, nem a régi, csattogó, gebe vontatta szekereket és hintókat – kissé lelassult így, éjfél elmúltával, hogy hamarosan érkezzenek azok a férfiak és nõk, akik az Albemarle Hotelban vagy a Hoffman House-ban elköltött vacsorájuk után egy kellemes cigarettára vágytak. Bizonyára csodálkozni fognak, hogy ilyen korán bezártam, de nem sokáig: hamar odébbállnak, hogy másik boltot keressenek maguknak. Ahogy elmennek, csend borul a Vasalóház pompás épületére, amely továbbra is a Madison tér uralkodó látványossága. Magányos sziluettje és cicomás kõhomlokzata annak idején sok építészt és kritikust egymásnak ugrasztott. A park túloldalán álló Metropolitan Life Tower lehet csak nála magasabb, de sem stílusában, sem megjelenésében nem hasonlítható hozzá; a mellette álló épületek pedig, mint például a Madison Square Garden, tetején a pucér Diana-szoborral, legfeljebb egy borgõzös éjszakát követõ macskajajos nap emlékét képesek felidézni az emberben. Derûs éjszaka volt, sokan legalábbis így mondanák, számunkra mégiscsak az éj igen furcsa és veszélyes szakaszát jelenti. Az emberi viselkedés olyan kirívó példáival találkozhatni ilyentájt, amelyekre az érzékenyebb lelkûek még csak nem kíváncsiak, a kíváncsiabb természetûeket viszont éppen eléggé lekötik a világháború szörnyûségei. Az emberek többnyire mindent azonnal, várakozás nélkül akarnak – ahogy azok is, akik nemsokára elindulnak a boltom felé, hogy dohányt vegyenek maguknak, hiszen szükségük lesz majd rá a hosszú éjszaka során, amelyet játékasztalok mellett vagy báltermekben töltenek. Egyéb, sötétebb szándékot feltételezni róluk ilyen szép estén lehetetlen. Az éjszakai levegõ puhán, könnyedén öleli körül ezeket a reménykedõ lelkeket, akik úgy vetik bele magukat a város éjszakai életébe, mint kivert kutya a szemétkupacba, ha csontot szimatol. Tevékenységük jó része tökéletesen értelmetlen, ami persze nem állít meg senkit. Ennek a furcsa, tömeges önámításnak a legfontosabb eleme éppen az, hogy elhitesd magaddal: New York elszegényedett, koszos utcáin minden megtörténhet, és ha nem találod meg ma, amit kerestél, holnap még nagyobb erõvel vetheted bele magad a kutatásba.
Ismerem ezt az érzést, hiszen én is számtalanszor átéltem már, mielõtt ebbe a siralmas állapotba jutottam volna, ám mostanában túl sokat elvesz a létezés örömébõl a bizonytalanság, hogy sosem tudom, mikor köpöm ki a tüdõm maradékát. Nehéz belefeledkezni a szórakozásba úgy, hogy mindenfelé vér- és gennycsíkokat húzok magam után, mint egy beteg, sérült állat. Mivel azonban emlékezetem még a régi, könnyen fel tudom idézni a régi éjszakák önfeledt örömét, amikor a világ kitárult, és csak rám várt, hogy meghódítsam. Ó igen, még ha köpetem véres is, tudom jól, hogy senki nem tér be ide, hacsak nincsen rá nyomós indoka. Ahogy Mr. John Schuyler Moore-nak is volt, aki jó egy órával ezelõtt állított be hozzám részegen (amin senki sem lepõdhet meg, aki csak egy kicsit is ismeri), és szórta dühödten szitokszavait a gyáva szerkesztõkre, kiadókra és általában az amerikai népre. Beszéde (azaz nem is annyira az õ beszéde, mint inkább a boré meg a whiskyé) elgondolkodtatott: kész csoda, hogy a társadalom ennyi titkos bûne, tragédiája és zûrzavara ellenére idáig jutott ez az ország. Ez nem jelenti azt, hogy kétségbe vontam volna Mr. Moore igazát, túl sok évet töltöttem közös barátunk, Laszlo Kreizler, kiváló elmeorvos házában és szolgálatában ahhoz, hogy egyszerû részeg dühöngésnek tartsam baljós jövendöléseit. Ahogy az a részegeknél gyakran megesik, a mérgezett szavak ezúttal is célt tévesztettek. Mr. Moore egy bizonyos illetõt keresett, ám amíg ez az illetõ nem került elõ, én is megfeleltem neki.
Panaszának fõ tárgya ugyanis egy könyv volt, amelyet az utóbbi néhány hónapban írt, Roosevelt elnök halála után. Én is olvastam a könyvet, ahogy mindannyian olvastuk, és el is mondtuk róla véleményünket Mr. Moore-nak, majd jókívánságainkat kifejezve visszaadtuk neki, és egyikünk sem gondolta volna, még maga a doktor sem, hogy Mr. Moore komolyan ki akarja adatni. A kézirat a Beecham-gyilkosságok felderítésének történetét tárgyazta, az elsõ olyan ügyet, amelyben a doktor, Mr. Moore, Miss Sara Howard, az Isaacson testvérek és jómagam együtt nyomoztunk. Ez azonban nem az a fajta kézirat, amelyikért verekednének a kiadók. Hiába szereti a nagyközönség az ijesztõ történeteket, az ijedelemnek is megvan a maga határa, és ez a Beecham-ügy, amelyrõl nyilván hallottál is annak idején, jócskán túlmegy a határon. Talán igaza van Mr. Moore-nak abban, hogy az esetet nyilvánosságra kell hozni, de hát annyi ehhez hasonló történet van, amelyet mégsem mond el senki, mert egész egyszerûen nincsen rá hallgatóság.
Az este elsõ tévedése az volt, hogy fenti véleményemet Mr. Moore-ral is megosztottam. Reakciója megdöbbentett: ritkán láttam õt ennyire dühösnek, pedig tizenegy éves korom óta, azaz nagyjából huszonnégy éve ismerem, és nem tudom, ismerek-e még egy ilyen becsületes, tisztességes és igazán jólelkû embert. Pedig Mr. Moore nem mondható egyszerû léleknek, a hozzá hasonló emberekben gyakran annyi fájdalom és keserûség gyûlik össze, hogy annak idõnként ki is kell törnie. Néhány ilyen alkalomnak szemtanúja is voltam, de egyik sem volt ennyire erõteljes, mint a ma esti. Annyira erõs benne az elhatározás, hogy elmondja a Beecham-esetet, hogy mindenkire haragszik, aki megpróbálja megakadályozni benne, sõt, még azokra is, akik a kiadói tartózkodást pusztán megértéssel fogadják. Mint például én.
Mr. Moore túl van már a fiatal évein, életmódjáról a kikeményített ingnyak fölé gyûrõdõ, vörös ráncok is árulkodnak, tekintete azonban ugyanúgy lángol, mint régen és mint mindig, ha igazságtalansággal vagy ostobasággal szembesül. Nem is szólva makacsságáról, hogy hatvan-egynéhány éves kora ellenére ugyanolyan kitartó, mint amilyen fiatalon volt. Mindezek tudatában úgy láttam, hosszadalmas beszélgetésnek nézünk elébe. Fogtam hát a falétrát, és az egyik felsõ polcról lehalásztam egy korsót, amelyben a különösen drága török és grúz dohányleveleimet tárolom. Aztán kerítettem egy másik fonott fotelt a kirakatot árnyékoló, csíkos napellenzõ alól – S. TAGGERT DOHÁNYÁRUDA, A LEGJOBB KÜLFÖLDI ÉS HAZAI DOHÁNYLEVELEKBÕL, hirdette rajta a felirat –, s elkezdtem a keveréket a legfinomabb angol dohánypapírba töltögetni. Miközben csendben ültünk és dohányoztunk, a májusi szellõ felénk hozta a város keleti részének kellemetlen szagát.
– Ha jól értem, Stevie – kezdi a híres újságíró, akinek a keleti parton minden valamire való laptulajdonos legalább egyszer már felmondott –, te is azon összeesküvõk pártján állsz, akik igyekeznek elhallgatni az amerikai társadalom hétköznapi szörnyûségeit.
– Vegyen még egy cigarettát, Mr. Moore – feleli szívélyesen az összeesküvõvé avanzsált dohányárus –, és gondolja végig, mit is állít. Ha még emlékszik rám, én vagyok az a Stevie, aki gyerekkora óta magával együtt vett részt a Beechaméhez hasonló borzalmak felderítésében.
– Igen, elõször én is azt gondoltam, hogy vele beszélek – feleli ingerült kézlegyintéssel beszélgetõtársam. – Hangsúlya azonban elbizonytalanított. Bizonyára tévedek.
– Tüzet? – kérdezem, majd a nadrágomon végighúzva meggyújtok egy szál gyufát, miközben Mr. Moore a zsebébe túr. – Nem arról van szó, hogy téved – folytatom –, hanem arról, hogy nem tudja, miként kell az embereket megszólítani.
– Aha! – kiált fel. – Tehát én, aki valaha az ország legkitûnõbb napilapjainak írtam, és aki mostanság a New York Times hasábjain a világ legfontosabb ügyeirõl értekezem, nem tudom, hogyan kell a nyilvánosságot megszólítani!
– Ne túlozzon – felelem. – Tudomásom szerint a Times már kétszer is kirúgta azért, mert nem tudja, hogyan kell a nyilvánosságot megszólítani. Egyébként meg a Beecham-ügy túlságosan is sokkoló. Valami könnyebbel kellett volna kezdeni, olyan történettel, amelyben nincsenek lemészárolt fiúprostituáltak, kannibalizmus és szemgolyókkal teli korsók.
A Nagy Tollnok kifújja a füstöt, majd fejének apró biccentésével jelzi, igazam lehet: talán valóban nem olyan eseten keresztül kell az embereket Kreizler doktor pszichológiai teóriáival és az amerikai társadalom titkos bûneivel megismertetni, amelyben a gyilkos maga is egy megnyomorított ember, aki saját nyomorúságát bosszulta meg a város szerencsétlen sorsú fiatalemberein. Ám ahogy Mr. Moore rájön erre (mármint arra, hogy nekem van igazam, nem neki), nem lesz sokkal vidámabb. Erre utal az a nyivákoló nyögés is, amelyet hallat, mintha csak azt mondaná: „Mûvelt újságíró létemre egy bûnözõbõl lett dohányárus tanácsát hallgatom!” Nevetnem kell: Mr. Moore olyan, mint egy sértõdött kisgyerek, ami még mindig jobb, mint az elõbbi dühös öregember.
– Emlékezzünk csak vissza egy kicsit – javaslom. Máris sokkal jobban érzem magam most, hogy dühét lassan felváltja a beletörõdés. – Gondoljuk csak végig a régi ügyeket. Hátha találunk köztük olyat, amelyik kevésbé ijesztõ, ám a célnak mégis megfelel.
– Olyat nem fogsz találni, Stevie – morogja leverten Mr. Moore. – Ugyanolyan jól tudod, mint én: a Beecham-ügy a legjobb példája annak, amirõl Kreizler évek óta beszél.
– Lehet – felelem. – De talán van másik is, amelyik ugyanolyan jól használható. Maga mondta mindig, hogy mindannyiunk közül nekem van a legjobb memóriám, adjon egy kis idõt, hátha találok valamit. – Itt most nem mondok teljesen igazat, mivel már tudom, melyik ügy az, amelyet összes ügyünk közül a legproblémásabbként és legizgalmasabbként szeretnék tálalni, de ha túl hamar állok elõ vele, és túl nagy vehemenciával védelmezem az ötletet, csak még jobban felbõszítem, ami nem lenne szerencsés, különösen ebben az állapotában. Most éppen egy üveget vesz elõ, és kis híján belekortyol, amikor egy nyitott platós Ford teherautó kipufogója akkorát durran odakint, a sugárúton, mint egy ágyú, s Mr. Moore majd’ fél métert ugrik ijedtében. Az öregek mindig így reagálnak ezekre a hangokra, mivel sosem fognak hozzászokni teljesen a modern idõkhöz. Miután nagyot nyögve visszaül a székébe, egy hosszú percig elmereng az ötletemen. Fejének lassú ingása azonban mutatja, hogy a végére ért, s következtetése változatlan: összes közös ügyünk közül egy sincs olyan jó, olyan világos, mint a Beecham-ügy. Mély levegõt veszek, nagyot szívok a cigarettámba, majd halkan megkérdezem:
– És a Libby Hatch-féle?
Barátom elsápad, és olyan pillantást vet felém, mintha az öreglány bármelyik pillanatban elõléphetne a boltból. Ez a név mindenkire ilyen hatással van, aki valaha ismerte tulajdonosát.
– Libby Hatch? – kérdez vissza halkan Mr. Moore. – Nem. Azt nem teheted. Nézd, ez nem… ez… szóval nem lehet… – Addig mormog, amíg végül közbevágok, és megkérdezem, miért ne lehetne. – Nos, azért – kezdi a választ, akár egy rémült kölyök –, mivel hogyan is lennél képes rá… vagy bárki más… – Ám ebben a pillanatban agyának az a része, amelyet még nem tompított el teljesen az ital, emlékezteti, hogy a nõ már több mint húsz éve halott. Erre kidülleszti a mellét, és bátrabban folytatja. – Elõször is – mondja, és felemeli az ujját, hogy jelezze, jó néhány fontos pont következik majd – azt mondtad, olyan történet kell, amelyik nem annyira véres, mint a Beecham-féle. A Hatch-ügyben viszont nemcsak gyerekrablás van, hanem gyermekgyilkosság, sõt, sírgyalázás is, amit ráadásul mi követtünk el, az Isten szerelmére…
– Ez igaz – feleltem. – De…
Ellenvetésnek azonban nincs helye, mivel Mr. Moore nem ad teret semmilyen közbeszólásnak. Felemeli a következõ ujját, és vehemensen folytatja.
– Másodszor ott vannak az adott ügy etikai implikációi is. – Ezt a kifejezést nagyon szereti használni. – A Hatch-ügynél ezek még zavarosabbak, mint a Beecham-félénél.
– Ez igaz – szúrom közbe –, éppen ezért…
– És végül – emeli meg a hangját –, még ha a történet maga nem is lenne annyira szörnyû és zavaros, akkor sem éppen Stevie Taggertnek kellene elmondania.
Döbbenten nézek rá. Meg sem fordult a fejemben, hogy én meséljem el, mi történt, mégsem örülök annak, ahogy ezt csak így kijelenti. Mintha célozni szeretne valamire. Remélem, nem értettem félre semmit, így egyenesen nekiszegezem a kérdést: vajon miért ne lehetnék én az, aki Libby Hatch szörnyû történetét elmeséli, már persze ha úgy esne kedvem. Csalódásomra azonban Mr. Moore hiányos neveltetésemmel és mûveltségemmel áll elõ.
– Hogyan is gondolhatod? – kérdezi, és hangsúlyából érezhetõ, hogy sértett büszkeségének elõzõ forrása még mindig nem apadt ki. – Azt hiszed, a könyvírás olyan, mint egy megrendelõlap kitöltése? Hogy nem kell több tehetség hozzá, mint a dohánykereskedéshez?
Ezen a ponton már nem találom annyira szórakoztatónak pityókás barátom társaságát, de adok neki még egy lehetõséget.
– Talán elfelejti – kérdezem halkan –, hogy Kreizler doktor maga tanított engem, amikor vele éltem.
– Ugyan már – legyint a Címoldalak Mestere. – Pár év személyes okítás össze sem vethetõ egy harvardi végzettséggel.
– Nos, akkor javítson ki, ahol tévednék – fortyanok fel –, de úgy látom, a maga kézirata sem jutott messze azzal a harvardi végzettséggel. – Szeme dühösen szûkül össze. – Persze, meglehet – folytatom, még erõsebben dörzsölve a sót a sebbe –, hogy nem iszom annyit, amennyit a magafajta íróemberek, ezen kívül azonban nem látom, mi olyan nagy különbség lenne köztem és maguk, firkászok között.
A „firkász” szót kissé megnyomom, mivel tudom, hogy erre a sértésre beszélgetõtársam különösen érzékeny. De nem játszom túl: nem döfni akarok vele, éppen csak fájdalmat okozni. Ami sikerül is: Mr. Moore néhány másodpercig néma csendben ül, de amint szóra nyitja száját, tudom, hogy legalább egyenértékû vagy még erõteljesebb visszavágás várható. Mint két harci kutya a küzdõtéren: eleget ugattunk és acsarogtunk egymásra, most viszont, hogy felmértük a másik erejét, ideje támadni.
– A New York-i kiadók, valamint az amerikai olvasóközönség gyávaságának és ostobaságának semmi köze sincs az én történetmondói képességeimhez – sziszegi Mr. Moore magabiztosan. – Ám ha mégis eljönne az az idõ, hogy én tanulnék tõled akár az írásról, akár Kreizlerrõl, sõt, a dohányon kívül bármirõl is, Taggert, komolyan mondom, felvenném a kötényt, és vállalnám, hogy egy teljes hétig beállok a pultod mögé kiszolgálónak.
Ezen a ponton azonban meg kell állni, mert van valami, amit tudnod kell Mr. Moore-ról és rólam: mindketten szenvedélyesen szeretünk fogadni. Magam nyolc éves voltam, amikor elõször kötöttem fogadást kártyára a többi környékbeli gyerekkel, és Mr. Moore-t is mindig érdekelték a szerencsejátékok. Sõt, éppen ez, a hazárdjáték volt az, amely kettõnk barátságát megalapozta: mindent, amit a lovakról tudok, tõle tudom, ezt akkor is el kell ismernem, ha éppen lekezelõen bánik vele. Ezért amint kiejti az utolsó szót a száján, nem nevetem el magam, nem is legyintek, hanem egyenesen a szemébe nézek.
– Akkor ebben megegyeztünk.
Aztán kiköpünk a fogadás megerõsítésére (ezt én tanítottam neki), majd kezet rázunk (ezt pedig õ tanította nekem), s mindketten tudjuk, hogy a fogadás áll. Feltápászkodik, beleszív még egyet a csikkjébe, majd elköszön.
– Jó éjszakát, Stevie – mondja csaknem olyan barátságosan, mintha az elõzõ szóváltás meg sem történt volna. Az egész ügy ugyanis eggyel magasabb szintre került: már nem csupán verbális asszó, hanem fogadás, így minden további szócséplés csak megszentségtelenítené. Minden, ami ezután következik, a játék része lesz egészen a célegyenesig, amelynek a végén az egyikünk gyõzni fog, a másik pedig veszíteni. Valószínûleg nem is látom többet addig, amíg világos nem lesz, melyikünk az egyik, és melyikünk a másik.
Így hát magamra maradtam ma este (és gyanítom, sok ilyen este követi még majd ezt a mait), van idõm a Hatch-ügyrõl elmélkedni: emberekrõl, akikkel összeakadtunk az ügy folyamán, s akik idõnként segítettek is; barátokról (vagy még náluk is fontosabb személyekrõl), akiket a nyomozás során elveszítettünk; különös helyekrõl, ahová eljutottunk – és persze elsõsorban magáról Libby Hatchrõl. Most, hogy Mr. Moore távozott, és van idõm átgondolni az ügyet, be kell vallanom, sok dologban igaza van: Libby Hatch története több elrettentõ és felkavaró elemet tartalmaz, mint annak a hentesnek, John Beechamnek az esete. A lelkem mélyéig elborzadok, és lúdbõrözik a karom, ahogy az emlékek sorra felbukkan – átlagos körülmények között ennyi elég is lenne ahhoz, hogy lemondjam a fogadást.
Ekkor azonban elkap egy köhögõroham, hirtelen jön, ahogy mindig, csak úgy rázkódom bele, vér és egyéb testnedvek fröccsennek az elõttem fekvõ papírra. Talán furcsa ezt mondani, de pontosan tudom, hogy a köhögés az, amely eldöntötte: megírom a történetet, bármilyen borzasztó is legyen. Kreizler doktor ugyanis elmondta, hová vezet ez a köhögés, és ki tudja, hány évem vagy éppen hónapom maradt még hátra ebbõl a földi életbõl. Engedem tehát, hogy Libby Hatch utolérjen, és elmesélje nekem a történetét; engedem, hogy szánalomra méltó szelleme sanyargasson, amiért beszélni merek róla. Minden valószínûséggel meglesz a hatása, s a köhögéssel együtt végül az emlékek is elfogynak majd…
De nem hiszem, hogy akár a Sors, akár Libby ennyire kegyes lenne hozzám. Emléke csupán egyetlen helyen kísérthet: az elõttem lévõ lapokon, s nem azért, hogy egy könyvkiadó üzleti érdekeit szolgálja, hanem hogy egy fogadás feltételeit beteljesítse. Utána arra hagyom õket, aki rájuk talál, és érdekli a történet annyira, hogy beletekintsen. Nem lehetetlen, kedves Olvasóm, hogy e história elborzaszt majd, és annyira embertelennek találod, hogy el sem hiszed: valóban megtörtént – s éppen ez az „embertelen” szó az, amely a nyomozás folyamán számtalanszor felmerült bennünk is. S lehet ugyan, hogy testi egészségem megromlott, emlékezetem azonban teljesen ép, így elhiheted, ha Libby Hatch történetének van mondanivalója, akkor az az, hogy rengeteg dolog van a Természetben, amelyet a társadalom természetellenesnek és embertelennek tart, vagy ahogy Kreizler doktor szokta mondani: nincsenek sem természetes, sem természetellenes dolgok a nap alatt.
A kiadó engedélyével.
AKTÍV FÓRUMTÉMÁK
Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1060)Mit olvasol jelenleg? (605)
Darren Shan (89)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)
Ambient Rúlz! (1. rész)
Az ambient sok eltérõ zenei stílus keveredésének eredménye. Tehát megtalálhatóak a jazz, a klasszikus zene, a new age irányzatok és az elektronikus zene elemei is akár. Az ambient zene leginkább zajokból áll. Madárcsicsergés, vészjósló, depresszív dallamok, ipari, gyári hangok, elgondolkodtató dallamfoszlányok. | tovább...
Roger Zelazny: A fény ura (részlet)
A tegnapi nap folyamán jelentette meg az Agave Könyvek Roger Zelazny A fény ura című regényét, melynek most első fejezetét oldalunkon is elolvashatjátok a kiadó jóvoltából. | tovább...
Brick
Hogy a film noir nem halott, arra számos, jobbnál jobb példát találhatunk a stílus uralkodását jelentõ ’40-es, ’50-es évek óta eltelt évtizedekben. Hollywood emblematikus fekete mozija nem egy igazi klasszikust szült, és voltaképp meg is változtatta a bûnügyi történetekrõl alkotott filmes felfogást – olyannyira, hogy hatása mind a mai napig érzõdik. | tovább...
Neck Sprain - Heavyweight 3rd
Ami a Neck Sprain korábbi albumaiban még csak csírázott, az mostanra megérett az aratásra. A Heavyweight 3rd ténylegesen átlép a pehely- és középsúlyból a nehézsúlyúak közé. | tovább...Fetter György: Egy gazember gyermekkora
Fetter György első könyve közvetlenül Karácsony előtt került a boltokba Egy gazember gyermekkora címmel. Most, a szerző jóvoltából jópár részletet közzétehettünk oldalunkon, melyet fogadjatok szeretettel. | tovább...
C. J. Sansom: Sötét tűz (részlet)
Az Agave Könyvek március 12-én jelentette meg C. J. Sansom Sötét tűz című regényét. Ebből az alkalomból és a kiadó jóvoltából olvashatjátok most a regény elsõ fejezetét. | tovább...CÍMKEFELHŐ
2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)Copyright © 2006. - 2010. - horror.film.hu. Minden oldal szerzői jogvédelem alatt áll!
kontakt: info@horror.film.hu
kontakt: info@horror.film.hu
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!