Iain M. Banks: A száműző (részlet)

szerző: Bolváry Gábor | megjelent: 2009-09-24 13:38:00 | címkék: 2009, irodalom, könyv, könyvmegjelenés, regény, részlet, sci-fi | kommentek száma: 0 | tulajdonos: darkcorners

Az Agave Könyvek szeptember 24-én (csütörtök) jelenteti meg Iain M. Banks A száműző című sci-fi regényét, melyből most elolvashatjátok megjelenő könyv első fejezetet a kiadó jóvoltából.

hirdetés

ELŐJÁTÉK

Valamit el kell mondanom. Sokféleképpen kezdhetném, de mindig ugyanoda lyukadnék ki – azt hiszem. Hmm… Ezek a kezdetek és végek bosszantóan esetleges dolgok. Csupa koholmány és spekuláció. Mert hol kezdődik egy történet, kérdem én? Minden dolog ok és okozat egyben; mindig van egy nagyobb kép, aminek a mi mondókánk csupán egyetlen darabja; mindennek van előzménye, aminek szintén van előzménye, aminek szintén van… (Hacsak nem azzal kezdjük, hogy aszongya: „BUMMMM! Tágulásssss…”, s annak rendje s módja szerint ki nem térünk az univerzum történelmének főbb fejezeteire, mígnem végre-valahára nekigyürkőzünk a saját mesénknek.) Ebből is látja, akinek szeme van, hogy egyetlen vég sem végleges, hacsak nem esik egybe minden dolgok Abszolút Végével, ami viszont…

No mindegy; akkor is kikívánkozik belőlem. Az én szerepem a történetben meglehetősen csekély, így aztán eszembe se jut olyan léhaságokkal traktálni benneteket, mint a nevem. A lényeg, hogy én is ott voltam akkor; a kezdet kezdetén.

Madárperspektívából – nekem legalábbis így mondták – az Őszi Szállás higanyszín hópehelyre hasonlít, amelyet magukba szívtak a mohazöld lankák. A ház a trópusi felföld déli határán futó sziklapárkányon áll, az épületet hektáros park öleli körül. (Ez az én birodalmam; a fák-bokrok a kis védenceim. Mihez is kezdenék, ha nem ápolhatnám, dédelgethetném őket?) Kissé feljebb a hegyoldalon terebélyes rom magasodik; a szentélyt állítólag a rehlidek emelték, akiknek a nevezetes F.u.VI. után hírmondójuk sem maradt – de legalábbis rettenetes veszteségeket szenvedtek, attól függően, melyik éra krónikásainak hiszünk. Tény, hogy aprócska planétánkon (amely egy holdnál nagyobb ugyan, mégsem érdemli ki a „bolygó” nevet) azóta sem látták őket.

A templom elefántcsontszín kőoszlopai valaha száz méter magasan hordták büszke fejüket, csakhogy kíméletlenül letarolta őket az idő, a sebhelyeket pedig benőtte a föld: a hatalmas, rovátkolt kőhengerek menthetetlenül elsüppedtek a környék puha, tőzeges talajában. Az oszlopok – amelyek az alacsony gravitációban méltóságteljes lassúsággal csuklottak össze – gumós koronájukkal párhuzamos töltéseket szántottak, törzsükkel pedig hosszú barázdákat vájtak a földbe. Évezredek teltek el azóta, a történelem lövészárkait betemették a kisebb-nagyobb földrengések, a párhuzamosan futó dombhátakat legyalulta az erózió, s most nem emlékeztet más a régmúlt korok dicsőségére, mint a talaj finom hullámzása; lankás völgysor, amelynek tövéből úgy törnek elő a temetetlen oszloptörzsek, mintha sokat látott hold-bolygónk kísértetfehér csontjai volnának.

Az egyik elszabadult oszlopdob egy vízmosásban kötött ki és eltorlaszolta a patak útját – a víz átbukott fölötte, és azóta is az oszloptestet díszítő kannelurák méteres medrében rohan tovább, lefolyik a dúsan faragott talapzat maradványain és egy néhány lépcsőből álló, fess vízesésen zubog alá. A természetes vízlépcső lábánál mély tavacska csillog, amelyet a kert szélét szegélyező magas, sűrű sövényfal öleli körül. Innentől a patak kiépített mederben halad; a víz egy része mély ciszternába ömlik, amely a park gravitációs szökőkútjait táplálja, a maradék pedig festői kanyarokat véve csobog és fecserészik a dísztavakig és a házat övező széles medencéig.

Derékig gázoltam a vízbe, és az egyik erős sodrású szakaszig küzdöttem magam; kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom, hogy ki ne billentsen az ár. Félrehajtottam a csöpögő exo-rododendron ágakat és gyomindákat, hogy hozzáférjek egy különösen kócos gürcbokorhoz. Már régóta figyeltem a mihasznát; igencsak ráfért egy kis visszametszés és ritkítás. A gürcbokor ugyanis egy – mit is tagadjam: szégyenletesen gyér – skalpifű-szőnyeget szorongatott. (Dicséretre méltó, ámde eleve elvetélt kísérlet volt a részemről, hogy a notóriusan gyeptelen helyi flórát valami nagyságrendekkel finomabb textúrájú és… áh, ismét elragadott a szakmai hév, talán el is kalandoztam kissé – csudába a skalpifűvel!) Mondom, éppen nekiláttam a gürcbokor-regulázásnak, amikor a patakparti ösvényen felbukkant a fiatalúr. Szokásos reggeli sétájáról tért vissza a sziklakert felől; fütyörészve lépdelt, kezét összefonta a háta mögött. Amikor észrevett, megállt és mosolyogva biccentett. Szertartásosan meghajoltam és visszaintettem – már amennyire ingatag testhelyzetem és szerszámokkal teli kezem engedte.

Mézszínű napfény csorgott a bíbor égboltról; igaz, nem sok jutott ránk a keleti horizont mentén sorjázó hegyektől, a ködtől és legfőképp a Nasqueron hatalmas tányérjától, amely teljesen betöltötte az eget; a gázóriás egymásba mosódó foltjai és élesen elhatárolódó légköri zónái a spektrum szinte minden okkersárga-közeli árnyalatát felölelték. A zeniten álló szinkrontükör éles fehér vonalat festett a Nasqueron egyik viharfoltjára, amely úgy úszott a bolygó légkörében, akár egy ezer holdnyi méretű, sárgásbarna zúzódás.

– Jó reggelt, Klorofill.

A ház aprónépe szólít így; a nevet hallva önkéntelenül elmosolyodtam. – Jó reggelt, fiatalúr.

– Hogy s mint van ma reggel a kertünk?

– Igazán nem panaszkodhatunk, fiatalúr. Tavaszra teljes pompájában virít majd minden. – Szűkre szabtam a választ, mert nem voltam biztos benne, hogy Taak látót komolyan érdekli-e a főkertész mondókája, vagy csupán udvariasságból kérdezett. A derekam körül örvénylő vízre mutatott.

– Minden rendben odalent, Klorofill? Hogy is mondjam… Elég ingatag a helyzeted.

– Csöppet se féltsen, fiatalúr! Engem a tavaszi esők se mosnak ki innen. – (Elhallgattam, és a hirtelen csöndben könnyed, fürge léptek zajára lettem figyelmes; valaki végigcsattogott a hosszú kőlépcsőn a ház tövében.) Taak látó bólintott, én pedig magyarázatképpen hozzátettem: – Beindítottuk a szivattyúkat, ezért árad a patak. Megtisztítjuk a tavakat a hínártól. – (A kis lábak már a kerti utat taposták; futásnak eredtek, ripp-ropp, felverték az apró szemű kavicsot.)

– Így már világos. Csodálkoztam, mert ennyi eső rég nem esett. – Biccentett. – Hát, további jó munkát – mondta, azzal sarkon fordult, hogy tovább induljon az ösvényen, ám ekkor ő is megpillantotta a felénk szaladó alakot. A léptek ritmusából rögtön tudtam, hogy Záb lesz az. Abban a korban van, amikor a gyerekek el se tudják képzelni, hogy a futáson kívül más módja is létezik a közlekedésnek, és csak akkor lassítanak (sokszor még akkor sem), ha a felnőttek szigorúan rájuk parancsolnak. Záb most mintha a szokásosnál is fürgébben trappolt volna. Taak látó mosolyogva figyelte, ahogy a kislány csúszva fékez a kavicson, aztán kezét napsárga kötényruhájára szorítja és előrehajolva fújtat – dús rózsaszín loknijai valósággal táncoltak az arca körül. Végül színpadiasan mély lélegzetet vett, és kiegyenesedett.

– Csakhogy megvagy, Fassin bácsi! Slovius nagypapa mindenhol keresett, de nem talált, és akkor megkért, hogyha én… ha megtalállak, mondjam meg, hogy sürgős beszéde van veled!

– Ejha! – Taak látó lehajolt és a felkapta a kislányt; a hóna alatt emelte meg, az orruk majdnem összeért, a rózsaszín csizmácskák a férfi combja előtt himbálóztak.

– De tényleg! – erősködött a kislány, és mondandóját megerősítendő nagyokat bólogatott. Aztán körbenézett és észrevett engem. – Szia, Klorofill!

– Jó reggelt, Záb.

– Hát… ha a nagypapa azt mondja, hogy sürgős – mosolygott a fiatalúr és a nyakába ültette a kislányt –, akkor egyik lábunk itt, a másik ott! Kérdezzük meg tőle, mi olyan rettenetesen-borzasztóan sürgős, rendben? – Azzal elindult a ház felé. – Jól ülsz, hercegnőm?

Záb átfogta a férfi homlokát. – Igen.

– Húzd be a nyakad, jön a fa!

– Te húzd be a nyakad – kiabálta a kislány, és kis kezével megkócolta Taak látó barna fürtjeit. Aztán hátrafordult és integetett. – Szia, Klorofill!

– Szép napot! – kiáltottam utánuk, ők pedig ráfordultak a ház felé vezető útra.

– Áááá, nem úgy van az. Te húzd be a nyakad, hercegnőm.

– Te húzd be a nyakad!

– Mondom, hogy te húzd be a nyakad…

A kiadó engedélyével.

Megosztás |

KOMMENTEK

Még nem érkezett hozzászólás. Légy Te az elsõ kommentelõ!
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!

BEJELENTKEZÉS
Elfelejtett jelszó
Regisztráció

AKTÍV FÓRUMTÉMÁK

Kötetlen beszélgetés egy tea mel ... (1055)
Darren Shan (89)
Mit olvasol jelenleg? (604)
A filmekrõl (292)
Tolkien (1)
Üzenet a moderátoroknak (79)
Clive Barker (145)
Stephen King (369)
Keresem ... (36)
Hibajelentés (27)

FEED CSATORNÁINK

Tartalom RSS | Alkotás RSS

Sam Firstenberg: Amerikai nindzsa

Ahogy az embernek egyre több unokaöccse/unokahúga lesz, egyre gyakrabban kell szembesülnie a ténnyel, hogy ami gyermekkorában olyan nagyon jónak és izgalmasnak tûnt, felnõttfejjel már... hát... vitatható minõségû. Eleve az sokkoló, hogy a közvetlen szülõi gondoskodás (azaz korlátlan befolyás) alól kikerülve nem az elsõ dolgunk egész nap csokit enni kólával és chipsszel - hát még ha esélyt adunk egy-egy régi kedvencnek! | tovább...

Arthur C. Clarke és az Ûrodüsszeia

90 éves korában elhunyt a sci-fi egyik nagy alakja. Több mint száz könyvet írt. Ezek közül talán a legismertebb a 2001: Ûrodüsszeia, melyet 1968-ban Kubrick filmre vitt, s meghozta számára az igazi sikert. A késõbb 4 elbeszélésbõl összeálló „univerzum” elsõ darabját, a 2001-et 1948-ban egy BBC pályázatra írta. Ezt követõen született meg a Második, Harmadik, és Végsõ ûrodüsszeia. | tovább...

Stephen King - A mobil

Stephen King legújabb 2006-os könyve, a Mobil nem is olyan régen jelent meg a magyar könyvpiacon az Európa Könyvkiadó jóvoltából. Bár Stephen King a horrorirodalom jelenleg legelismertebb és legismertebb alkotója, sajnálatos módon ebben a mûvében is csak önismétlésbe bocsátkozik. | tovább...

Dean R. Koontz - Végítélet

Dean R. Koontz a vallási fanatizmus veszélyeit és annak lélektani hatásait tárja elénk Végítélet címû könyvében. A fanatikus vallási meggyõzõdés és kétely nagy harcát érezzük a mû elejétõl a végéig, s mélységes félelmet mindkét elvtõl. Mert a kétely és az ateizmus nem menekvés, hiszen mi van akkor, ha a könyv fõszereplõje valóban a gonosz gyermeke? | tovább...

Jeff Lindsay - Dexter dühödt démonai

Nappal sármos rendõrségi szakértõ. Éjszaka brutális sorozatgyilkos. Mintha csak visszarepültünk volna a ’80-as évek trash film plakátjaihoz. Bár adott ez a kissé bugyuta szöveg, a végeredmény azonban mégsem ennyire siralmas. | tovább...

Utazás a jelenbe

Nem sûrûn lehet olyan magyar sci-fi íróval találkozni, akinek regényei, novellái saját neve alatt jelennek meg. László Zoltán, aki 2005-ben az EuroCon (Európai tudományos- fantasztikus irodalmi találkozó) díjai közül elnyerte a legjobb fiatal szerzõnek járó elismerést, közéjük tartozik. Harmadik regénye, A keringés, semmivel sem marad el díjazott írásától. | tovább...

CÍMKEFELHŐ

2006 (2) 2008 (3) 2009 (288) 2010 (6) a38 (21) adaptáció (14) akció (17) album (34) alexandra (39) animáció (0) ázsia (5) beszámoló (9) beszélgetés (0) blues (1) cannes (3) cikk (34) díj (3) dráma (5) életrajz (9) előzetes (52) esszé (7) fantasy (17) fesztivál (53) film (172) filmmegjelenés (3) franchise (4) francia (1) galéria (9) giallo (1) gondolat (2) gondolatok (5) gore (7) gótika (2) gyerekkönyv (1) hard-boiled (5) hírek (364) horror (160) humor (2) interjú (6) irodalom (160) japán (2) jazz (1) jelenet (16) kaland (5) képregény (2) kiállítás (1) klasszikus (32) komolyzene (1) koncert (27) könyv (60) könyvhét (12) könyvmegjelenés (52) korea (1) krimi (55) kritika (47) mese (11) metál (51) noir (5) novella (7) oscar (2) pályázat (4) plakát (9) poszter (10) programajánló (139) regény (84) remake (19) rémirodalom (4) részlet (44) rock (28) romantika (7) sci-fi (30) slasher (12) sorozat (23) sorozatgyilkos (13) sundance (1) szatíra (2) szépirodalom (3) sziget (5) szinopszis (6) televízió (4) thriller (30) titanic (5) trash (4) tudósítás (9) vámpír (15) videóklip (2) vígjáték (10) zene (134) zombi (9)