Arthur C. Clarke és az Ûrodüsszeia
szerző: Garzó László | megjelent: 2008-04-07 12:29:52 | címkék: | kommentek száma: 0 | tulajdonos: darkcorners
90 éves korában elhunyt a sci-fi egyik nagy alakja. Több mint száz könyvet írt. Ezek közül talán a legismertebb a 2001: Ûrodüsszeia, melyet 1968-ban Kubrick filmre vitt, s meghozta számára az igazi sikert. A késõbb 4 elbeszélésbõl összeálló „univerzum” elsõ darabját, a 2001-et 1948-ban egy BBC pályázatra írta. Ezt követõen született meg a Második, Harmadik, és Végsõ ûrodüsszeia.
Az elsõ rész igen szûkszavú, s a homályban hagy minket. Igazából érteni a dolgokat, vagy összeállni az eseményeket csak a további részek fényében látjuk. Röviden mégis arról van szó, hogy az emberiség egyedül van-e az Univerzumban. Ha nem, vajon kik lehetnek a társaink az értelemben, s milyen szándékúak? Erre keresi a válaszokat Clarke. Meglátása szerint nem vagyunk egyedül, s ennek jelét is adják az idegenek. 4 millió évvel ezelõtt ugyanis egy monolitot (TMA-0) hagynak a Földön, mely hatást gyakorol az australopithecusok intelligenciájára. Ennek eredményeként születik meg a homo sapiens. Ez igen érdekes felvetés részérõl. Vajon hogyan tudna egy kõdarab hatást gyakorolni a fejlõdésre? Késõbb kiderül, hogy nem ez az egyetlen monolit, a TMA-1 a Holdon van, hogy jelezze az idegenek (elsõszülöttek) számára, ha az emberiség elhagyta már a Földet, illetve a Jupiter körüli pályán is van egy monolit (TMA-2). Ezekrõl a monolitokról késõbb kiderül, hogy igen összetett szerkezetek. Egyfajta csillagkapuk.
Az emberiség 2000-ben felfedezi a Holdon a monolitot, mely a felszínét érõ napfény hatására rádióüzenetet küld a Jupiter körül keringõnek. (Itt kívánom megjegyezni, hogy ellentmondás van, ugyanis az elsõ rész a Szaturnuszhoz helyezi a monolitot, a film ellenben a Jupiterhez, köszönhetõen a Voyager missziónak. A késõbbi folytatásokban azonban maga Clarke is a Jupitert választja.) Ezután indul a Discovery, hogy megkeresse a monolitot. A helyzetet HAL 9000, a mesterséges intelligencia bonyolítja, aki fellázad, s elpusztítani igyekszik a legénységet.
Visszatekintve Clarke igen merész jóslatokba bonyolódott, hiszen már 2001-re olyan ûrhajózási technikát jósol, mely - mint tudjuk - nem valósult meg. A feltételek ugyan adottak, s talán ebbõl indult ki, de a politikai akarat és a hidegháború vége megváltoztatta a dolgokat. Ezzel õ sem számolhatott.
A novella igen szuggesztív hatást gyakorol olvasójára. Ugyanígy a belõle készült film, mely több mint két órás, miközben párbeszéd talán ha 25 perc van benne, már akkor sokat mondunk. A könyv is ilyen érzéseket kelt bennünk. Az ember magára hagyatottságának és sebezhetõségének tragikuma érzõdik ki belõle. A kiszolgáltatottság a misszió folyamán egyre nõ, mely a monolit-csillagkapuba való belépéssel teljesedik ki. Az utazás és az átalakulás csillaggyermekké testesíti meg emberi félelmeinket és vágyainkat. Az öröklét és a felsõbbrendûség érzése ez, mely kiragad a halál, az elmúlás törvénye alól, és megszünteti az ember esendõ és gyenge mivoltát. Ugyanakkor nem derül ki (legalábbis számomra), hogy miért történik ez az átalakulás. Vajon öncélú, vagy megtervezett dolog? Ezekre a kérdésekre csak a további részekben kapunk választ.
A 2001 számos tekintetben a homályban hagy minket. Nagyon keveset tudunk meg az
idegenek tervérõl, cselekedeteik mozgatórugójáról. Talán Clarke maga sem számított jelentõsebb sikerre, így kidolgozatlanul (vagy ha jobban tetszik: nyitva) hagyott számos kérdést.
A mû olvasásakor nosztalgiát érzünk, hiszen Clarke nem a távoli jövõbe helyezte a cselekményt. Még õ maga is megérte saját jóslatának kudarcát. Persze ez semmit sem von le a mû értékébõl, hisz nem feledhetjük, hogy szépirodalmi mûrõl van szó, s nem tudományos értekezésrõl, attól függetlenül, hogy Clarke-nak a tudományos munkája is kiemelkedõ jelentõségû. A 2001 megírásakor, a Voyager missziók elõtt nagyon keveset tudtunk a Jupiter vagy a Szaturnusz világáról, ahol a könyv, illetve a film játszódik. Azonban a film és az írott mû mára már olyannyira összefonódott, hogy én sem kívánom a kettõt elválasztani, annál is inkább, mivel hatással volt a kettõ egymásra. Kubrick és Clarke szorosan együttmûködött. Ennek jele az a zavaró dolog, hogy míg az elsõ rész a Szaturnusznál játszódik, a késõbbiekben (a film hatására is) áttevõdik a Jupiterhez a cselekmény. (Ahogy ezt korábban említettem.) Az 1968-as filmben az eredeti ûrszonda-felvételeket használtak fel. Clarke megjósolta azt is, hogy még a 20. században ember lép a Holdra, s bár maga sem gondolta volna, ez mégis megvalósult. Sajnos ezt követõen a folyamat meg is torpant. Ismereteink persze jelentõsen bõvültek az ûrszondáknak és ûrteleszkópoknak hála, de Clarke igazi álmaitól messze járunk még.
A 2001-beli jellemek meglehetõsen kidolgozatlanok. Nem látunk rá a szereplõk lelkivilágára. Bowman jellemérõl sem tudunk meg sokat. A párbeszédek csak a küldetéshez kapcsolódnak. Inkább a cselekményen és a folyamaton van a hangsúly, a történet elõrehaladásán. A középpontban a monolitok vannak, e köré szervezõdik minden. S az eszmefuttatás végsõ célja nem más, mint a csillagkapu felnyílása és Dave Bowman különös utazása, mely során újjászületik mint csillaggyermek. Ez az utazás téren és idõn át tart. Ugyanakkor a leírások részletesek és vizuálisak. A párbeszédekhez viszonyítva hangsúlyosabbak, és terjedelemben is meghaladják azokat.
Összegzésként mindenképp elmondható, hogy a 2001 érdekes felvetés, és a válaszai is azok. Bár csonkának érzõdik, számos kérdés vetõdik fel bennünk. Ennek ellenére a mû sajátos hangulata egy máshoz nem fogható élményt ad. Ugyan ez elmondható a filmrõl is, mely elsõsorban a látvánnyal operál. Tagadhatatlan, hogy a sci-fi örök klasszikusai közt méltó helyet foglal el.
KOMMENTEK
Új hozzászólás küldéséhez elôbb be kell jelentkezned!