A kannibalizmus és követõi (1. rész) (+18)

(Szigorúan 18 éven felülieknek!) A kannibalizmus évezredek óta folytatott foglalatosság. Volt ki kényszerbõl, volt ki élvezetbõl kóstolta meg embertársa húsát, esetleg szerveit. Az embereket - de fõleg a médiát - mindig is érdekelte a téma, még ha nem is ez a tárgya hétköznapi csevegéseinknek.

Már az õsi aztékok is hagyományaik részének tekintették az ilyesféle tevékenységeket. Náluk ez nem is volt különleges esemény. Naptáruk 18 hónapból állt, és minden hónap 20 napos volt. Majdnem mindegyik hónapra jutott egy-egy nagyobb ünnep, mely rendszerint emberáldozatokkal járt. A szertartásokat követõ kannibalizmus szent rítusnak számított. Az áldozat fejét eltávolították, és egy állványra illesztették. A többi része a nemeseket és az áldozat elejtõit illette, akik szerint az elfogyasztott harcos ereje bennük élt tovább.

A primitív törzseknél még ma is megszokott ellenségeik, esetleg halott hozzátartozóik elfogyasztása, vagy feláldozzák õket isteneiknek, egyéb élõlényeknek (pl.: dögkeselyûknek). Az Egyenlítõi-Guineai Köztársaságban titokban - állítólag ‑ még ma is léteznek az effajta különös szokások. Az Egyenlítõi-Guineai Köztársaságon kívül hagyományként tekintettek az egyén húsának elfogyasztására Nigéria, Kamerun és Gabon területén élõ fang törzs harcosai is. (Pásztor Zoltán: A titkos társaságokat „evu-társaságokként” ismerik, mivel a guineaiak azt tartják, hogy az emberi testnek van egy evu elnevezésû szerve. Ez a szerv feltehetõen a hasnyálmirigy, hitük szerint nagy varázserõvel bír. Ezért aki emberhúst fogyaszt, az maga is erõs és hatalmas lesz.)

14. századi krónikákból is elkaphatunk idevágó írásokat. Állítólag Oroszország ázsiai területein ekkoriban bizonyos helyeken elõfordult, hogy egy foglyul ejtett ember szeme láttára megölték, feldarabolták, majd megfõzték annak gyermekeit és asszonyát, majd szerettei elfogyasztására kötelezték. Gondolhatjuk, hogy a lakoma után az áldozat sorsa is valami hasonló lehetett. Ezt felfoghatjuk valami morbid fajon belüli táplálékláncnak is, azaz az erõsebb humanoid érzékelheti és értékelheti csak a jóllakottságot egyéb negatív érzelmek társulása nélkül, valamint dobogó, erõs szívritmussal. A maorik ezt a gondolatmenetet fejlesztették tovább: az ellenséges törzsbõl elkapott harcost egyik végtagjától megszabadították, majd a húst elõkészítették a „helyi szakáccsal”, és emberünknek tálalták az étket. A történet innen ismerõs lehet. A jóllakottból lett ismét lakoma.

Az 1930-as évektõl az egykori Szovjetunió területén Sztálin „vad iparosítási és kolhozosítási kampány (ezt ma már téeszesítésnek nevezzük – a szerk.)”-ának köszönhetõen például Ukrajna területén kommunista keretlegények és Komszomol-tagok járták a falvakat, és az utolsó ‑ a jövõt jelentõ - vetõmagig mindent elvittek. Megkezdõdött a nagy éhezés. Az emberek kezdetben szalmát, majd az igavonó állatokat ették meg. Miután ezek is elfogytak, jöttek a kutyák, a macskák, majd a kisgyermekek. Az õrület határáig súrlódtak az éhínségtõl és saját, esetleg szomszédjaik halott gyermekeit ették meg. Arra is volt példa, hogy egyik napról a másikra az iskolában is csökkent a létszám. Amikor a kispajtások érdeklõdtek barátaik felõl, a tanárok hallgattak. Tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy a szülõk saját gyermekeiket megölték, majd elfogyasztották nagy kínjukban. A szovjet kormány válaszul a nélkülözés megtörése helyett plakátokat rakosgatott ki ezekkel a címszavakkal: „Saját gyermekeid megevése barbár cselekedet”.

Ekkoriban az egyetlen cél a túlélés volt, és az élni akarás motivációja erõsebbnek bizonyult mindennél.

Több film kedvenc témája szintén a kannibalizmus: Cannibal Holocaust, Farkaséhség és a különféle dokumentumfilmek. A merészebb, misztikusabb sztorikban az áldozat elfogyasztása után emberfeletti erõre lelünk, melynek hatása nem tart örökké, így újabb és újabb emberáldozatokra van szükségük. Ezt természetesen a forgatókönyv is megköveteli, máskülönben megpenészedne a sarokban a producer által elõre megrendelt több száz liter mûvér, vagy eladhatja különféle black metal klipforgatásokra. Más történetekben egyszerûen gonosz, ellenszenves embereknek mutatják be a humán hús fetisisztáit, kik könyörtelenül szedik ízletes ízekre fõhõsünk szeretteit.

A legkirívóbb esetekben élvezetbõl vagy kíváncsiságból követik el ezeket a rémtetteket. Egyeseket meglep, hogy ilyen történések napjainkban is felütik a fejüket. Pedig ez a jelenség globális és idõtálló. Bárkibõl bármikor válhat potenciális áldozat vagy elkövetõ. Csupán valamiféle „isteni sugallat”, vagy genetikai rendellenesség kell hozzá.

Albert Fish: „…Azt mondtam neki, hogy egy kicsit maradjon kint az udvaron. Vadvirágokat szedett. Bementem és levetkõztem. Tudtam, hogyha nem tettem volna meg, akkor összevérezem a ruháimat. Amikor mindennel készen voltam, odamentem az ablakhoz és behívtam õt. Ezután elbújtam a fürdõszobában, amíg be nem jött. Amikor meglátott meztelenül, sírni kezdett, és megpróbált elszaladni. Elkaptam, és õ azt mondta, megmond a mamájának. Levetkõztettem. Hogy ficánkolt és harapott… megfojtottam és felvágtam apró darabokra. Megfõztem és megettem. Nagyon finom puha lett a kis feneke a sütõben. Kilenc napig tartott, mire mindenét megettem. Nem keféltem meg, pedig megtehettem volna. Szûzen halt meg…”

Ez az idézet Fish egy bizonyos levelébõl származik, melyet egyik áldozata édesanyjának címzett utólag, azzal az indokkal, hogy mániákusan szeret írni. Albert meg volt áldva õrült rokonokkal, így nem csoda, ha az õ génállománya is több hibát hordozott. Féltestvére és egyik bácsikája, aki különféle elmebajokkal küszködött, kórházban halt meg. Anyja hangokat hallott és dolgokat látott. Bátyja alkoholista volt, öccse és húga szintén mentális betegségekben szenvedett.

Albert 26 évesen elvett egy 19 éves lányt, aki 6 gyermeket szült neki. Felesége késõbb elhagyta egy másik férfiért, de a gyermekeit otthon felejtette. Fish elmondása szerint 1928 nyarán jött a „sugallat”, hogy olyanokat tegyen, melyekért késõbb villamosszékbe került (kivégzése elõtt csupán annyit mondott: „Ez az élvezet az egyetlen, amit még nem próbáltam ki.”).

Valószínûleg sok ember esett áldozatul elveinek. 1924 júliusában (elmondásával ellentétben) kezdte el a gyerekvadászatot, ha nem elõbb. A 8 éves Francis McDonell volt a zsákmány. Édesanyja aznap többször látott egy idõs férfit a közelükben sétálgatni. Késõ délután õ és az öregúr is eltûnt. A rendõr édesapa nagy kitartással kutatta fiát, de már késõn, a közeli erdõben megfojtva talált rá. A szürke ember köddé vált.

1927. február 11-én ismét különös körülmények között tûnt el egy kisfiú. A New York-i rendõrök a beszámolók alapján egy vékony, õsz hajú, bajuszos öregembert kerestek. Billy nem került elõ soha.

Edward Budd álláshirdetést adott fel 18 évesen a New York Worldben 1928. május 25-én. Három napra rá egy korosodó férfinek nyitottak ajtót. Pár nappal késõbb már ebédre hívták a leendõ munkaadót, aki megpillantotta a gyönyörû kis Gracie-t (eredetileg Edwardot akarta megenni, de a sors ismét közbeszólt). Nyomban adott a „cukros bácsi” 50 centet édességre. Fishnek, aki persze más néven mutatkozott be, sürgõsen el kellett mennie egyik gyermeke születésnapi partijára. A lánykát is meghívta, megígérte, hogy este 9-re hazahozza. A lány többé nem tért haza.

1934. december 13-án kapta el King nyomozó Albertet saját lakásán, ugyanis szomszédja feladta, aki ráismert a személyleírás alapján. A sors iróniája, hogy mikor a kislányt elvitte Buddéktól, elment megvásárolni a kellékeket: egy hasítóbárdot, egy fûrészt és egy henteskést, melyet a vonaton felejtett, és a kis Gracie vitte utána magával…

Fish vallásos tartalommal vonzódott az erõszakhoz. Szeretett fájdalmat okozni és kapni is. Sokszor alkotott magán látványos sérüléseket különféle módszerekkel. Néha elegendõ volt az ostor, de nehezebb napokon elõkerült a szögekkel kivert léc is, és arra is volt példa, hogy hosszú, hegyes tûket szurkált mélyen a testébe. Ezt a röntgenfelvétel is bizonyítja, melyet medencéjérõl készítettek az orvosok. Mártírként gondolt magára, és gyakran Jézus reinkarnációjának képzelte magát. Amiatt volt mindig bûntudata, ha nem szenvedhetett eleget.

Érdekesség: 2006-ban John Borowsky egy dokudrámát készített Albert Fish: In Sin He Found Salvation címmel.

KOMMENTEK