Meghívás egy gyilkos vacsorára

Néha igazán nehéz olyan dolgokról véleményt alkotni, melyek örökre megtisztelõ helyet foglalnak el emlékeink között, de mint mindenhez, azért kritikus szemmel kell hozzáállni. Én is ezt próbáltam megtenni egyik legkedvesebb filmemlékemmel.

Ritka alkalom, amikor a készítõk olyan sztárokat tudnak megnyerni egy film kedvéért, akikért külön-külön is beülnénk a moziba. Még ritkább viszont az, ha az ember olyan filmrõl írhat, mely meghatározta gyerekkorát. A meghívás egy gyilkos vacsorára - sajnálatosan - hazánkban alig ismert film, külföldön viszont már a bemutatásakor hatalmas sikereket tudhatott magáénak. Ezt fõleg annak az egyszerû ténynek köszönhette, hogy a film elsõ képkockáitól az utolsóig egy tökéletes szatíra.

Az unatkozó, excentrikus milliárdos, Lionel Twain meghívja magához a világ öt legismertebb detektívjét, hogy derítsenek fel egy gyilkosságot, melyet még el sem követtek. És aki megleli a megoldást másnap reggelig, és persze túléli a csapdákkal teli házban az éjszakát, annak „egymillió dollár üti a markát, továbbá még nagyobb elismerés, és a történet copyright-ja”. A vacsora közben a házigazda megoszt egy pár információt a nyomozókkal a gyilkosságról: „pontban éjfélkor fogják elkövetni és 12 húsvágó kés általi döféssel fog meghalni valaki az asztalnál helyet foglalók közül”. A detektívek természetesen nem hisznek neki, egészen addig, amíg a gyilkosságot el nem követik. Ekkor mindenki a másikat kezdi vádolni, hisz’ mindenkinek jó indítéka lett volna megölni az áldozatot - a megoldáshoz azonban egyáltalán nem kerülnek közelebb. Az idõ viszont fogy, és a tét több mint egymillió dollár: ha a detektívek nem tudják megoldani a bûntényt, akkor a jó hírükkel fizetnek érte.

Ahhoz, hogy a film sikeres legyen és meghódítson mindenkit, nemcsak arra volt szükség, hogy izgalmas és szórakoztató legyen. A siker egyrészrõl köszönhetõ a felvonultatott sztároknak is - ilyet manapság csak kívánni tudna magának bármely producer. Minden a vak inassal, Jamesuram Bensonmadame-mal kezdõdik, akinek szerepében Alec Guinness brillírózik. A nyomozókat pedig nem mások alakítják, mint: a gazdag úriembert, Dick Charlestont David Niven; Sidney Wang felügyelõ köntösében Peter Sellers-t láthatjuk; a mogorva zsarut, Sam Diamondot Peter Falk kelti életre; az édesszájú belgát, Milo Perriert James Coco; a sofõrjét, Marcelt pedig James Cromwell alakítja, aki ebben a filmben mutatkozott be elõször a közönségnek. Miss Jessica Marbles-t pedig az a hölgy játssza, aki 1935-ben Frankenstein mennyasszonyát alakította, õ Elsa Lanchester. És a neveknek ezzel még nincs vége. A gazdag, unatkozó zsenit, az egész csalafintaság, és megannyi csapda kiötlõjét Truman Capote, a híres drámaíró eleveníti meg, akinek szintén ez volt az elsõ filmszerepe.

A siker kulcsa másrészrõl a 30-as, 40-es évekre való megemlékezésként is aposztrofálható - a film a korszak detektívtörténeteinek felidézése, természetesen kiforgatva. Azonban nem könnyû beazonosítani mindegyik detektívet, hisz legtöbbjük ma már nem annyira ismert karakter, mint a film készültekor. A Peter Falk alakította Sam Diamondot könnyû összetéveszteni Columbo figurájával. Diamond azonban Dashiell Hammett karaktere, valódi nevén Sam Spade detektív. A film egy másik nyomozója is Hammett-tõl származik: Dick Charleston valójában Nick Charles. Sidney Wang karaktere Earl Derr Biggers-tõl származik, valódi neve pedig Charlie Chan. Az utolsó két nyomozó azonban, hála a máig is sokat játszott filmadaptációknak és újra-újra kiadott regényeknek, Agatha Christie halhatatlan detektívjei: Poirot Perrier-ként ölt testet újra, Miss Marple pedig Miss Marbles-ként. A megemlékezés azonban nemcsak a krimi vonalán fogható meg, hanem az apró filmtörténeti utalásokban is: a sikoltó csengõ, például, Fay Wray klasszikus kiáltása az 1933-as King Kingból.

Egy vígjáték legfontosabb eleme: a poén. Nem könnyû olyan csipkelõdéseket írni, melyeket késõbb is emlegetni fognak, azonban Neil Simon a forgatókönyv írása közben ismét csak remekelt. Simon mindegyik mûve a maga nemében tökéletes; ennek legfõbb bizonyítéka, hogy darabjait és komédiáit hazánkban is rendre mûsorra tûzik a színházak. A poénok a film egésze alatt röpködnek, záporoznak, és mindig célba találnak. A vak inas süketnéma szakáccsal társalog; a falra beszélõ tehén van függesztve; a festmények a nyelvüket öltögetik; a csengõ sikolt; a macska ugat; hangzatos szófordulatok, szinte korai Monthy Python.

Mivel krimi bõrbe bújt vígjátékról beszélünk, a gyilkosság megoldása sem lehet egyszerû és felfogható. Simon nem érte be azzal, hogy kifigurázza a nyomozókat, itt még a szerzõk is megkapják a magukét - éles kritika fogalmazódik meg ellenük. Simon azt állítja, hogy a könyvekben megfogalmazott gyilkosságok valójában megoldhatatlanok, legalábbis számunkra. Az egyetlen, aki kellõ információval rendelkezik a megoldáshoz: a nyomozó, vagyis a szerzõ. Az olvasók mindvégig alárendeltek maradnak a szerzõ akaratának, akárcsak a nyomozók, így a gyilkosságok valós megoldásához mi, egyszerû földi halandók nem juthatunk hozzá. „Orrunknál fogva vezetnek minket. Olyan tényeket hallgatnak el elõlünk, melyek nélkül nem jöhetünk rá arra, hogy ki is tette.” A megoldás a soha el nem érhetõ vágy. A kritika persze semmit nem vesz el szórakozásunkból, talán még hozzá is tesz valamennyit a film értékéhez.

A Meghívás egy gyilkos vacsorára nemcsak egy könnyed esti vígjáték, hanem egy tökéletes szatíra, kegyetlen feleselés a múlttal, melyben minden felvonul egyszerre, amit szerethetünk. Bár a film régi darab, fénye és magával ragadó varázsa semmit sem vesztett az idõk múlásával. Ez az a film, melyet milliószor és milliószor meg lehet nézni; ez az a film, mely még vígjáték volt. Hogy miért állítom ezt? Hát, milyenek is manapság a vígjátékok?

Film címe: Meghívás egy gyilkos vacsorára   Eredeti cím: Murder by Death   Rendezõ: Robert Moore   Forgatókönyv: Neil Simon   Fõszereplõk: Peter Falk, James Coco, Elsa Lanchester, Alec Guinness, David Niven, Peter Sellers, Truman Capote, James Cromwell

FILM ÉRTÉKELÉSE: 100%

KOMMENTEK