Lelkek karneválja

Herk Harvey filmje azt a pillanatot ragadja meg, amit Ambose Bierce Bagoly-folyója, amikor a lét átfordul a nemlétbe. A Lelkek karneválja a ’60-as évek egyik legszebb neogótikus halál-filmje, mely olyan nagy rendezõk munkáinak elõdje, mint Romero, Polanski, vagy éppen Cronenberg.

Az ’50-es és az ’60-as évek eleje a horrorfilmek egyik megújulásának a kora. Míg egyes rendezõk a kor szörnyûségeihez igazodva, filmjeikben rendszeresen plántálnak képre különféle mutáns lényeket (A fekete lagúna szörnye - 1954) - köszönhetõen a hidegháborúnak és az atomfegyverkezési-hullámnak, és annak, hogy a kor embere abban a hitben élhetett, hogy bármelyik nap elpusztulhat a világ egy bomba becsapódásakor (gondoljunk csak Philip K. Dick legismertebb történeteire) ‑, a harctérre emlékeztetõ csonkolásokat, és science fiction-t (ekkor kezd éledezni a mûfaj), addig más rendezõk, akik mindig is a klasszikus történetekhez vonzódtak inkább, továbbra is megmaradnak a gótika bájainál, miközben rendre megpróbálnak õk is új formanyelvre és látásmódra váltani. Az ekkor születõ alkotások szinte mindegyikében megjelenik már a vér, míg korábban, a ’30-as évek hajnalán már a koporsójából felkelõ Drakula képi láttatása is istenkáromlásnak számított, akárcsak a pincében majszoló patkányok (Browning 1931-es Drakulájában patkányok helyett tatukat láthatunk!), addig az ’50-es és ’60-as években ezek a szabályok lassacskán széjjelbomlanak (Herschell Gordon Lewis is ekkor kezdi el rendezni gore-parádiét – Blood Feast (1958)). A neogótikus horrorfilmekben, mint például az angol Hammer Film Drakula-filmjeiben, már rendre megjelennek a véreres szemek, szemfogak (Lugosinak korábban a szemfogát sem lehetett látni!) és Christopher Lee vértõl csutakos ajkai. De nem csak az angolok kezdik felismerni a régi történetek varázsát. Roger Corman ekkortájt kezdi rendezni Poe-történeteit (The Pit and the Pendelum – 1961, Tales of Terror – 1962, The Haunted Palace – 1963), Ed Wood neogótikus, sci-fi és trash filmjeit (Bride of the Monster – 1955, Plan 9 from Outer Space – 1959). William Castle leforgatja Vincent Price-szal a fõszerepben  a Ház a Kísértet-hegyent (House on Haunted Hill - 1959), Jack Clayton jelentkezik The Innocents-szel (1961), Robert Wise pedig A ház hideg szívével (The Haunting - 1963). Herk Harvey 1962-ben készítette el Lelkek karneválja címû filmjét.

Harvey filmje azonban kilóg a sorból. A dokumentumfilmes rendezõ elsõ és egyben utolsó nagyjátékfilmje nem nevezhetõ egy könnyen fogyasztható darabnak, attól függetlenül, hogy a filmben egyetlen csepp vér sem, egyetlen igazi suspense sem található. Harvey az ennél sokkalta visszafogottabb rémisztgetés híve, képei misztifikáltak és szürreálisak. A direktor a félelemkeltést leginkább a szokatlan megvilágításaival, a szürrealistákra jellemzõ montázstechnikával és a Gene Moore által komponált egyre sátánibb, tébolyultabb és bizarrabb orgonajátékával teremti meg, melyet Mary kábultan játszik a templomi orgonán. Harvey filmje azt a pillanatot ragadja meg, amit Ambose Bierce Bagoly-folyója, amikor a lét átfordul a nemlétbe.

Mary egy országúti autóverseny áldozata lesz – barátnõivel az útról lesodródva a helyi folyóba zuhannak. A helyiek és a rendõrség órákon át kutat a folyóban mind a kocsi, mind pedig a túlélõk után, amikor Mary egyszerre csak kábultan kisétál a folyópartra mindenki legnagyobb megdöbbenésére. A fiatal orgonista lány a balesetet követõen úgy dönt, hogy Utah-ba költözik, és egy kisvárosi templom orgonistája lesz. Már útja közben egy ismeretlen alak kísérti õt, majd nem sokkal késõbb már rendre hívogatja is a rendezõ által játszott Kháron figura magához és a város közelében lévõ elhagyott fürdõhöz, ahol a holtak járják táncukat az ottani bálteremben Mary orgonajátékára. Az idõ múlásával a lány egyre magányosabb lesz, a világot egyre messzebb érzi magától, az utcán a járókelõk nem értik meg szavait, mindenki keresztülnéz rajta, hiába szól embertársaihoz.

Harvey és szerzõtársai nem tartják be a szabályokat. A John Clifford által jegyzett forgatókönyv teljesen átértelmezi a klasszikus gótikus díszlet fogalmát. Harvey-ék mellõzik a messzi dombon magasodó ódon kastélyokat, a lovaskocsikat és a gyertyatartókat. A gótika dogmatizált elemeit mind ‑ kötelezõ mód ‑ váltja fel már a modern kor minden egyes vívmánya, megtartva az eredeti funkcionalitásukat. A romos kastély hangulatát és funkcióját átveszi a város közelében lévõ elhagyott, a kiapadt folyómederben felépített fürdõ, ahol a holtak járják táncukat, a lovaskocsik helyett autók száguldoznak az aszfaltutakon, a gyertyatartók helyett pedig lámpák függnek már a falakról – az alacsony költségvetésnek köszönhetõen a díszlet még így is minimális. A hagyományos gótikus történetek romantikus szálai is felbomlanak, ami pedig van, az macska-egér játék a fõszereplõ lány és lakótársa között.

Itt említendõ meg, hogy Harvey filmjével egy idõben Bierce híres novellájából, a Bagoly-folyóból azonban készült egy francia feldolgozás is, mely tényleg vizualizálta „keserû” Bierce remekét. A Robert Enrico által jegyzett La Rivière du hibou gyönyörûen fényképezett képi világával szinte már felülmúlta Harvey filmjét – a celluloid remek olyannyira jól sikerült, hogy a cannes-i fõdíj elvitele után Enrico mindössze 28 perces kisfilmje még az Alkonyzóna címû sorozatban is helyett kapott (1964-ben).

Érdekes, hogy míg Enrico filmjébõl egy, addig Harvey-éból három változat is kering a világban, melyek hosszukban és jeleneteikben is különböznek egymástól – míg az egyik változat tartalmaz egy jelenetet, addig az a hosszabban elõfordulhat, hogy már nincsen is benne (itthon a középsõ, a 84 perces rendezõi változat jelent meg – a másik két változat 78 és 91 perces). A filmbõl állítólag (!) létezik egy utólag színezett változat is.

Harvey filmjének értékébõl igazán csak a suta dialógusok és a gyenge színészi játék von le. Harvey-nak talán többet és vehemensebben kellett volna dörömbölnie a filmstúdiók ajtaján az ötletével, és a forgatókönyv megírására nem a vele rendszeresen együtt dolgozó Cliffordot kellett volna felkérnie. Mindettõl függetlenül a Lelkek karneválja a halál-filmek egyik legszebbike, melynek végjátéka ma már a legtöbbet lepörgetett és elcsépelt befejezés. Filmtörténeti helye vitathatatlan, hiszen olyan ma már nagy rendezõk mûvei elõtt nyitott utat, mint Polanski, Romero, vagy Cronenberg, illetve olyan nagyszerû horrorfilmeknek kövezte ki az utat, mint Adrien Lyne Jákob lajtorjája címû mûve vagy a Nicole Kidman fõszereplésével készült Másvilág – és ez a sor szinte végtelen.

KOMMENTEK