Brick

Hogy a film noir nem halott, arra számos, jobbnál jobb példát találhatunk a stílus uralkodását jelentõ ’40-es, ’50-es évek óta eltelt évtizedekben. Hollywood emblematikus fekete mozija nem egy igazi klasszikust szült, és voltaképp meg is változtatta a bûnügyi történetekrõl alkotott filmes felfogást – olyannyira, hogy hatása mind a mai napig érzõdik.

Az elmúlt öt évtized bármelyikébõl kiválaszthatunk egy-egy neo-noir mestermûvet, és bár a 2000-es évek még nem zárultak le, egészen biztos, hogy a Brick dobogós helyen fog végezni a képzeletbeli összesítésben.

Érdekes tény, hogy több alkotó nagyjátékfilmes bemutatkozásához épp’ a noir-formát választotta, legyen szó a Coen-testvérek Texasba helyezett Véresen egyszerûjérõl (1984), a David Siegel-Scott McGehee rendezõpáros méltatlanul keveset emlegetett Varratjáról (1993), vagy akár a Mementoval késõbb történelmet író Christopher Nolan szikár Followingjáról (1998). Ebbe a sorba illeszkedik Rian Johnson is, aki nyolc perces, egy megvadult golflabdáról szóló rövidfilmje (Evil Demon Golfball from Hell), és mintegy hat évig tartó, fáradhatatlan pénzgyûjtés után készítette el Brick címre hallgató debütmunkáját.

Kétségbevonhatatlan esztétikai értékükön túl a fenti filmekben közös, hogy mindegyik valamilyen trüvájt kínál a noir-téren már edzett nézõknek is: a Véresen egyszerû szokatlan helyszínválasztása, coeni humora, a Varrat rejtélyes, a fekete-fehér színpárral duplán eljátszó identitásválsága, vagy a Following cseles (a késõbbi Nolan-rendezéseket elõrevetítõ) idõszerkezete mind-mind újító, kreatív szellemrõl tanúskodik. A friss látásmódra ugyancsak kiváló példát jelent a Brick is; sõt, talán azt sem túlzás állítani, hogy kísérletezõ hajlamát tekintve az imént felsoroltak közül orrhossznyival ki is emelkedik: valami olyasmire vállalkozik ugyanis, mely nem csak példátlan, de az ötlet bizarr hangzása folytán teljesen elképzelhetetlen végeredményt sejtet.

A film plakátjain olvasható meghatározás – a detective movie by Rian Johnson – egyszerûbb és õszintébb már nem is lehetne: az alaphelyzet szerint a fõhõs, Brendan barátnõje eltûnik, mire az eszes, bár örök kívülálló srác nyomozásba kezd, mely során persze jó néhány lépéssel beljebb kerül, mint eredetileg szeretett volna. A rendezõ trükkje abban áll, hogy mindezt egy középiskolai környezetbe helyezi, a szereplõk pedig (egy-két kivételtõl eltekintve) a suli diákjai: elsõ hallásra tehát tulajdonképpen tinifilm noirt kapunk, ami legalább olyan borzasztóan hangzik, mint mondjuk a Donnie Darko mûfajmeghatározása. Ráadásul Johnson nem elégszik meg a különleges alapötlettel (mely egyébként a nagyjából a Brickkel egyidõben született Veronica Mars címû tévésorozatban is megjelenik, ahol a címszereplõ, középiskolás lány végzi a nyomozást tengerparti szülõvárosában), épp’ ellenkezõleg, fokozza is azt.

A rendezõ a film egyik legnagyobb erõsségét jelentõ nyelvezet kidolgozásakor a ’40-es évek (alvilági) szlengjére támaszkodik, és a ruházat terén is finoman, de nem anakronisztikus módon idézi meg egy letûnt kor divatját. A végeredmény így, röviden összegezve az, hogy néhány érdekesen öltözködõ fiatal egy többnyire érthetetlen nyelven hadar, míg a háttérben drogügylet és persze erõszak dolgozik, nem messze a helyi középiskolai környezettõl – az elegy leginkább felháborító tulajdonsága pedig éppen az, hogy mennyire jól mûködik.

Nem könnyû leleplezni a hatékonyság okait, de a titok nyitja talán egyszerûen a határozottságban rejlik, amivel Johnson közelít a vállalkozásához. A filmet elsõ perctõl átható komor, melankolikus hangulatból nem vesz vissza egészen a vége-fõcímig, még akkor se, ha egyszer-egyszer, pillanatokra megenged magának egy gyors kacsintást (ravasz kameramozgással egybekötött vizuális gegek képében): a Brick enyhén elemelt világa végig teljesen komolyan vehetõ, nem kis részben a színészeknek köszönhetõen. Jórészt persze ismeretlen (fõleg TV-s múlttal rendelkezõ) arcok õk, a fõhõst alakító Joseph-Gordon Levitt is inkább még az áttörés elõtt jár (mindenesetre õt mi is láthattuk a tavalyi Titanicon vetített Titokzatos bõr hasonlóan erõteljes szerepében), akiben Johnson elképesztõen karizmatikus, méregerõs jelenléttel bíró fiatalra bukkant. A gyors észjárású, vállalt feladatát a végkimerülésig hajszoló fiú alakjában sikeresen idézõdik meg a ’30-as, ’40-es évek cinikus, kitartó hard-boiled figurája.

Hiába a noir-idegen közeg, az õ központi alakja, és a többiek: a helyi drogbáró, az agresszív alvezér, és a csábító femme fatale mind hiteles, homlokráncolás nélkül elfogadható figura – különös bizonyítékát adják tehát annak, hogy egy egyértelmûen felnõtt-centrikus „mûfaj” miként adaptálható egy jóval fiatalabb generációra, anélkül hogy paródia válna belõle.

A korábban említett debütmunkákra (csakúgy, mint a klasszikus noirok jó részére) igaz, hogy nagyon szûkreszabott költségvetésbõl készültek, és ez a Brick esetében sincs másképp. Mégis, a rendezõ szülõhelyén forgatott, az otthoni számítógépen vágott (!) filmnek társaihoz hasonlóan semmi oka szégyenkezésre: az egyszerû, de érezhetõen gondosan kivitelezett, alkalmanként kimondottan szemet gyönyörködtetõ látványvilág maximálisan kihasználja a helyszínek adottságait, és bár nem fekete-fehérben dolgozik, a noir-stílnek persze nem mond ellent. Az ehhez társuló, a rendezõ unokatestvére által komponált minimál-kísérõzene pedig nagyban segít neki megadni azt az illúzióvesztett, szomorkás hangulatot, mely az in medias res nyitóképektõl egészen a kérdések megválaszolásáig uralják a Bricket.

Az eredetiségéért méltán Sundance-díjjal jutalmazott bemutatkozás persze minden valószínûség szerint megmarad rétegfilmnek (hazai kiadása is kisebbfajta csoda lenne): az amúgy is bonyolult történet befogadását megnehezítõ szleng és a nézõcsalogató eszközök hiánya beállítja a kevesek által, de nagyra becsült szerzõi munkák sorába. A Brick mindenesetre a ’80-as, ’90-es évek aktívabb, a mostani évtizedre azonban már kevésbé termékeny neo-noir-vonal egyik, ha nem A legizgalmasabb darabja (a már említett Memento és Az ember, aki ott se volt mellett), egyben több-mint-ígéretes rendezõi debütálás – vagyis igazi, becsülendõ kincs.

A film magyar címe: nem jelent meg   Eredeti cím: Brick   Gyártási év: 2005   Játékidõ: 110  perc   Rendezõ: Rian Johnson   Producer: Ram Bergman, Mark G. Mathis és mások   Forgatókönyvíró: Rian Johnson   Operatõr: Steve Yedlin   Zeneszerzõ: Nathan Johnson, Larry Seymour   Vágó: Rian Johnson   Szereplõk: Joseph-Gordon Levitt, Nora Zehetner, Lukas Haas, Noah Fleiss és mások

KOMMENTEK