A Zodiákus

Fincher mostani munkájában mellõzi korábbi alkotásainak vizuális megoldásait (sehol sem láttunk a pohár füle közt átkúszó képeket) - szembe menve a mai trenddel - : A zodiákussal a rendezõ egy klasszicizáltabb, vizualitásban egy visszafogottabb filmet készített.

Az alig pár film és videóklip rendezésével büszkélkedõ David Fincher eddigi munkássága egy rendkívül sötét tónussal és vizuális megoldásokkal rendelkezõ paletta. Az elkészült filmek képi és narratív világa egy újfajta, szabadjára engedett kismadár, mely minden egyes szárnyrebbentésével esõt csinált eddig. Bár a kezdeti alkotásban, az entreé-nek is tekinthetõ Alien³-ban Fincher még nem mutathatta meg tehetségének minden oldalát, azonban a filmet mégiscsak körüljárta egyfajta megfoghatatlan világ, mely a rendezõ késõbbi munkáiban már sokkal kézzelfoghatóbb lett. Gondoljunk csak a Hetedik szintén sötét és komor csatornákhoz hasonlító világára, vagy a már kultfilmmé avanzsálódott Harcosok klubjára, vagy hat évvel ezelõtti munkájára, a Pánikszobára, a virtuális kamerázás egyik alapkövére. A vizuális megoldásokkal elõszeretettel kísérletezgetõ Fincher mostani munkájában azonban mellõzi mindezen megoldásait (sehol sem láttunk a pohár füle közt átkúszó képeket), szembe menve a mai trenddel: A zodiákussal Fincher egy klasszicizáltabb, vizualitásában egy visszafogottabb filmet készített.

1969-ben meggyilkolnak egy fiatal párt az egyik autópihenõben. Nem sokkal késõbb a gyilkos egy levelet küld a nagyobb lapoknak, melyben beszámol több másik gyilkosság pontos részleteirõl, leveléhez pedig mellékel egy rejtvényt, melyrõl azt állítja: megtalálják benne a nevét. A rejtvényt végül megfejtik, de az nem tartalmazza a gyilkos nevét, azonban több olyan információt és leírást is tartalmaz, melyben késõbbi terveirõl számol be a gyilkos. Nem sokkal késõbb ismét megölnek egy fiatal párt az egyik várostól nem messze esõ tónál, és a gyilkos újabb rejtvényt küld. A tettes ellen igazi hajtóvadászat indul, azonban senki sem tudja, hogy kit is kell keresni, mert nyomokat és bizonyítékot nem hagy maga után a gyilkos. Jó pár évvel késõbb az egyik lap rajzolója, Robert Graysmith, a gyilkos egyik megszállott „rajongója”, saját nyomozásba kezd, hogy felderítse a gyilkos személyét, és hogy egy könyvet jelentessen meg a magát Zodiákusnak nevezõ gyilkosról.

A legtöbb kritika a film hátrányaként fogja fel, valamint Fincher is önmaga megtagadásaként értelmezi, hogy a direktor ezúttal mellõzi mûvészetének eddigi jellegzetességeit, melyek névjegyét és szerzõiségének alapját jelentik. Azonban Fincher nem tagadja meg önmagát, A zodiákus eddigi filmjei közül talán a legszemélyesebb alkotás. A film minden egyes kockáján érezni azt a fajta szerzõi elhivatottságot, azt a fajta mindennek alárendelt szeretetet a történet iránt, melyért Fincher még saját szerzõiségét is képes átformálni, s a film kezdetekor a még sötét tónusokkal komponáló látvány a megoldás felé haladva egyre világosabb színeket ölt. Elszántság és elhivatottság kellett ahhoz is, hogy Fincher ezúttal mellõzze a virtuális kamerát a kelléktárából, és helyette egy klasszicizáltabb formában készítse el legújabb filmjét. A film egészébõl árad a retro érzés, mind a zenékbõl, a ruhákból és mind a képi világból, melyben idegenül hatott volna minden egyes digitális megoldás, mely eddig Fincher munkásságának alapját képezte. Helyette a kép és a látvány gyönyörködtet minket, a tökéletesen megírt dialógusok és a remek színészi alakítások veszik át a fõszerepet. Bár sok újdonságot nem tartalmaz a film látvány terén, egyértelmû: Fincher tökéletes munkát végzett ezúttal is.

A film igazi fõszereplõi most a karakterek, azok a személyek, akik a Zodiákus gyilkos után „futottak” rendíthetetlenül. Fincher filmjének másik problémájaként szokás feltüntetni a kritikákban, miszerint a film nem a gyilkossal, hanem az õt üldözõ, már-már rögeszméjükké vált szereplõkkel foglalkozik. A rendezõ rendre hosszasan idõz és kivár egy-egy újabb esemény bemutatásakor, majd teljes valójában megmutatja a kor a Zodiákus gyilkossal kapcsolatos reakcióját, nem beállva a sorozatgyilkosos filmek azon népes táborába, melyek a gyilkos kilétével foglalkoznak. Fincher filmje éppen amiatt több, hogy azt mutatja, micsoda „szenzáció” volt a gyilkos abban a korban. Fincher igyekszik minden egyes részletet aprólékosan bemutatni, s azokat az embereket elõtérbe helyezni, akik a gyilkos utáni hajszában tönkrementek. Alaposságának egyik alapköve a filmben is szerepet kapó Robert Graysmith, aki azonos címmel írt könyvet a gyilkosról. Elsõ kézbõl kapott információkból táplálkozik a film, hiszen a történet legtöbb szereplõje még él, a fõszerepeket játszó színészek pedig végig konzultáltak a valós szereplõkkel.

Fincher filmje nem csupán szórakoztató, hanem egy remek kordokumentum is az akkori világról. Ahogy a ’60-as és a ’70-es években sem tudták megoldani a bûntényt, úgy nem tud és nem is akar Fincher számunkra semmi kapaszkodót adni a gyilkos kilétével kapcsolatban, azonban igyekszik felvonultatni az összes problémát, amivel a rendõröknek szembesülniük kellett, továbbá az összes elméletet, amikkel a gyilkos elsõ felbukkanása óta elõálltak a nyomozók és az önjelölt nyomozók. Fincher nem is tudna válasszal szolgálni, õ mindvégig hiteles akar maradni, ez végig érezhetõ a filmen, hiszen a gyilkos kilétére még ma sem derült fény – minden következtetés csak feltételezés maradt, az egyetlen gyanúsított pedig már meghalt. A Zodiákus gyilkos inkább egy jelenség volt, mely meghatározta a kort, és késõbbi filmeknek adott alapot – mint például a Piszkos Harrynek is.

A film címe: A zodiákus   Eredeti cím: Zodiac   Készült: 2007   A film hossza: 158 perc   Rendezõ: David Fincher   Forgatókönyv: James Vanderbilt  ‑ David Graysmith regénye alapján   Producer: Ceán Chaffin, Brad Fischer, Mike Medavoy, Arnold Messer, Louis Phillips, James Vanderbilt   Zene: David Shire   Vágó: Angus Wall  Fényképezte: Harris Savides   Fõszereplõk: Jake Gyllenhaal, Mark Ruffalo, Anthony Edwards, Robert Downey Jr., Brian Cox, John Carroll Lynch

KOMMENTEK